anne dorms ici

más normális ember most durrogtat, én pedig kirakom ide az utolsó kövemet. mégiscsak vicces, hogy olyan, mintha vége lehetne valaminek, vagy elkezdődhetne valami, pusztán azért, mert számokat írunk egy lapra, és aztán naptárnak hívjuk; de nem értek a számokhoz, lehet hogy tényleg így van. akárhogy is, ha most van vége ennek az évnek, és mondjuk nem egy év múlva, akkor kurvaszar volt ez az év. az a szó igazabb, hogy nehéz; de a nehéz lehet jól nehéz, és lehet szarul nehéz, nekem az utóbbiból volt több idén; mire kész leszek ezzel, tavaly, istenem, nem hiszem el. megtanultam idén, hogy az hogy tönkremegy valami, az nem egy dolog vége, hanem egy állapot kezdete; annak az állapotnak a kezdete hogy tönkre van menve, de attól még ugyanúgy van, csak éppen az értelme, a jelentősége, a lényege más. a mai facebookos időkben már lehet úgy fogalmazni, hogy nehéz lájkolni ezt az állapotot, ez tény. kafka írja, hogy huszonhat év alatt annyi változott, hogy huszonhat évvel szánalmasabb lett; valami ilyesmi kezdődött idén, de ez az idén lehet hogy már több éve tart. ennek a tönkrement állapotnak fontosabb lenne pedig minden lájk, mint annak az egyébként nagyon szexis, bizalommal teli öntudatnak, ami épp odakint fújja a trombitát. mindenesetre ebből az évből egy dolog esett ki, de nagyon, mint ahogy a dolgok kihullanak egy apró lyukon, egy apró lyukon, ami igazából nagyobb mint én. ez a dolog a szerelem, volt több neve is, lánynevek. örülök hogy megtörténtek; kár hogy ilyen áruk van. de nincs vége azzal, hogy tönkrementek, és ez borzalmas, mi a szart kezdjek velük, ki se lehet dobni őket, itt keringenek, szemét holdak. egy ilyenről lesz szó most.

ha tegnap felraktam egy spontán, egy óra alatt készült, hibákkal teli hülyeséget, hát most itt az ellenkezője. ezt a mixet gyakorlatilag két éven keresztül csináltam. akkoriban kezdtem el, amikor megismerkedtem az annával, az ő ajtajára volt kiírva mindenféle nyelven, hogy itt alszik az anna, mert még amikor kicsi volt, házibuli volt náluk, és a mindenféle nemzetségnek kiírták hogy ide ne menjenek. nekem ez nagyon tetszett. akkoriban volt meg az eleje; ilyen vicces meselemezt szerettem volna, hogy mosolyogjon, amikor alszik. ez az anna álmodikig tart. a dusted szörnydalát sokáig velem azonosították, az volt a profilzeném, meg egyáltalán, akkoriban tényleg olyan voltam mint az a hülyeség; sokat buheráltam azzal nagyon, még angliában, fel van gyorsítva, meg le van lassítva, meg egy filmrészlettel van összekeverve, meg minden, jó móka volt, jó korszak volt. aztán történt sok minden, mint ahogy történnie kell, ha van valami, csak akkor nem történik, ha nincs semmi, néha mégis milyen jó a semmi, mert nem történik semmi. sok minden után egy mozdonyban ültünk, nem volt bezárva az ajtaja, ment velünk a vonat, sötét volt, csillagok, és együtt hallgattuk bal oldal az enyémben, jobb oldal az övében a don't want to wake you up-ot. ott valami megszületett bennem, ami azóta tönkrement, és ez se jelenti azt, amit szeretném hogy jelentsen, viszont az se igaz hogy nem jelent semmit; mindenesetre akkor, ott elhatároztam hogy csinálok ilyen szerelmes, lassú, egyszál gitáros válogatást, mert én nem tudok gitározni, és akkor azt hittem, hogy azt érdemelné, hogy egy gyönyörű fickó egy gyönyörű gitáron gyönyörű dalokat énekeljen az ágyában. ez a második rész; a teiturral kezdődik, és a már ide is felrakott radiohead mashupig tart. akkoriban hallgattuk sokat a radiohead in rainbowsát, és a nude volt a kedvenc száma róla; elhatároztam hogy egy az egyben nem rakom fel neki, mert az túl egyértelmű lenne, hanem elrejtem a mixben. akkor még nem volt kiírva ez a remixpályázat, így a sávokat eq-val és sampler programmal próbáltam kinyerni, órákon át szórakoztam vele, hogy csak a basszusgitár legyen kierősítve, vagy csak a hegedűk, vagy csak a vokál. képzelheted milyen dühös voltam amikor rá egy évre az egészet külön külön tök könnyen letölthettem volna. mindegy. a harmadik rész már az, ami fáj. akkor főleg éjszaka volt a legtöbb közünk egymáshoz, így éjszaka lehetett behegeszteni azt, amit nappal összeszurkáltunk, ez a harmadik rész, a (smog)-al kezdődik, abban van a már itt is megosztott james yorkston, bár itt két verzióban is, annyira szeretem mind a kettőt, és talán a pederig tart; ez már a káosz, a fájdalom, és a szünetekben a nyugalom korszaka. aztán van egy negyedik, ami igazi altatókból áll; a megnyugtatás, elsimogatás, elaltatás korszaka, ilyen azt hiszem így egyben nem volt, de részletekben biztosan. ez az anne murrayal kezdődik, és a familionig tart. régen úgy hittem az ezterrel lesz vége, azzal, hogy mikor lesz az már; de aztán idén megtanultam, hogy az már volt, akármennyire is fáj, az már volt, és az is jó hogy legalább volt. így ezek a részek megvoltak; csak össze kellett volna raknom őket. először karácsonyra, aztán a tavalyi születésnapjára szerettem volna megcsinálni, de volt valami ilyen elképesztő ebben, hogy sose sikerült. hol azért nem tudtam nekiülni, mert boldog voltam, és zavart hogy mennyi minden nem boldog már ebből, hol azért, mert iszonyatosan fájt, és képtelen voltam újra elővenni azt a részt, ami szép; mindenesetre sehogy nem bírtam összerakni őket, pedig nem lett volna nehéz. amikor konkrétan szakítottunk, egy délután megcsináltam a május tízet, az se fájt annyira, mint ez. valahogy úgy éreztem aztán később, amikor már vége volt, de mégsem lett vége, hogy ahogy ez a mix elkészül, nekünk is vége, mindenestül; tudom gyerekes, és nevetséges ezt gondolni, de egyrészt valahol tényleg hittem benne, másrészt az ilyen dolgokban úgy látszik az lesz amit hisz az ember. amikor azt akartam hogy legyünk már túl rajta végre, akkor nekiültem, egyre többel lettem kész, végül aztán már majdnem kész volt az egész, hetven perc, de valami még hiányzott. akkor már alig volt közünk egymáshoz. aztán jött az idei év, és nyárra elvitt mindent, amit az előzőek adtak, így kellet lennie; akkor már nem gyűlöletből, nem dühből, nem szerelemből, semmi ilyen szélsőségből, de elhatároztam hogy most akármi is lesz, befejezem. ez lett az utolsó rész; én se hittem el hogy így van vége. ez a mix tanított meg ilyen szempontból, azzal hogy másfél éven keresztül vesződtem vele, és mégis így tudom befejezni, hogy mennyire szerettem az annát. a kazettás részt az anna értené, de őt nem érdekli, így meg mindegy, jó ez így. az időt kéne visszatekerni úgy, ahogy régen a kazettákat, ezt az érzést nem ismerik, akik már digitálisan születtek. viszont ha vége van a mesének, abban a pillanatban kezdődik egy másik mese, nincs mese. akkor, amikor befejeztem, azt hittem neve is van ennek a másik mesének, azóta tudom, hogy néha épp az a másik mese, hogy nincs mese. de ez most mindegy. az hogy miért choplin a vége, arról egyszer már írtam; ezeket elmondani úgysem lehet, ezek csak úgy vannak, mint a kövek, meg a tengerek.

elképesztő sok szeretés van ebben a mixben, és nem tudom meghallgatni, nagyon kár érte hogy ez lett belőle. az anna egyik utolsó tökönrúgása az volt, hogy elküldtem neki idén a születésnapjára, akkor már le volt zárva minden, ezzel jeleztem hogy itt a szép, naptári pont, és erre azt mondta, hogy nem fogja meghallgatni soha. el tudom képzelni róla, hogy tényleg nem hallgatta meg; pedig ez senki másnak nem szólna annyira, mint neki. de már nem baj. a bokszolókról mondják ezt, hogy van egy állapot, amikor már annyit ütöttek, hogy nem számít semmi, és onnan győzni is lehet. olyankor már nem fáj, olyan mintha lebegnél, csak gépiesen ütsz, védekezel, kerülsz, ütsz, védekezel, kerülsz, ütsz. akik bokszolnak azt mondják, ez szebb, mint maga a meccs. nem mondom hogy pont így vagyok, pedig milyen jól hangzana. amikor ezt a mixet megmutattam a vilinek, azt mondta hogy úristen mennyire szeretted ezt a lányt; ez jól esett, akkor úgy éreztem hogy volt értelme megcsinálni, ha legalább a dorfman megértette belőle. most már ez is mindegy, viszont le akarom ezt az évet zárni, le akarom a szerelmet zárni, azokat is ki akarom rakni magamból, amik még itt kövülnek. van egy csomó anna mix, amit még ki kéne rakni, valamelyik egész jó lett, de egyikse olyan személyes, mint ez: kicsit olyan mintha a fehérneműmet tenném ki a pályaudvar közepére, mert annyi érzésem volt ebben, de végül is ez az egész blog erről szól. nem akarom hogy ennyit jelentsen ez az egész harminc szám, így jó hogy itt van. már egy ideje tervezem hogy kirakom, tulajdonképpen nyár óta, de nem tudtam megtenni; viszont mindenkitől kértem rajzot, hogy majd kirakhassam; az anett tényleg csinált is, nagyon köszönöm, ezúton is. a borító úgy lett volna hogy a külseje az ágy, és a számcímek, a belseje az álombolt, úgy kell összehajtani; de aztán végül persze sosem nyomtattam ki.

itt a külső:

itt meg a belső:

itt meg leszeded a mixet.

a nude-t meg tessék megkeresni, négyfelé van eldugva, abból az egyik a komplett dal, ami itt is volt már, az ugye nem nehéz, a többi az igazi. mivel a borítón abszolút nem lehet elolvasni a számcímeket, így tessék:

01. kököjszi & bobojsza: az álomboltban (intró)
02. dusted: monster song (m's who is my monster? version)
03. sesame street: monster's lullaby
04. pécsi józsef: tv maci főcím (közjáték)
(nem bírom ki, de annyira jó, te tudtad hogy ennek az eredeti címe az hogy dörmögő dömötör istók gazda udvarán?)
05. joós jutka: icipici kis mese
06. flanagan & allen: run, rabbit, run,
07. dorris day: time to say goodnight
08. eszter: anna álmodik (pavilon verzió)
09. teitur: don't want to wake you up
10. band of horses: window blues
11. beck: dead melodies (live @ knitting factory)
12. sebő együttes: rejtelmek
13. matt costa & jack johnson: lullaby
14. phelan & sheppard & radiohead: weaving nude (m's mashup)
15. varró dani: félek, elalszom (közjáték)
16. (smog): all your woman things
17. tindersticks: another night in
18. james yorkston: woozy with cider (reporter & jon hopkins versions)
19. nikkon: fragile
20. flunk: distortion
21. audrey hepburn: moon river (mixed by kid koala live @ knitting factory)
22. peder: timetakesthetimetakes
23. anne murray: lullaby medley
24. dean martin: braham's lullaby
25. michelle: schlafe mein prinzchen, schlaf ein
26. familion: hace tuto guagua
27. ezter: szól a kakas már
28. marcus' tape: in reverse mode (interlude)
29. nils frahm: because this must be (búcsú a törpéktől)
30. arthur rubinstein: choplin's fantaisie impromptu

nagyon személyes fasság ez, viszont sajnos ez az egyik, ha nem a legjobb mixem. ha kivonod belőle az annát, akkor baromi jól lehetne rá aludni; lefekvés előtt feltenni, pont arra használni, amire készült. én nem tudom, ezért én baszhatom, még mindig nem bírom ki hogy ne legyen sós tőle a szemem, még most is, amikor ezt írom; hogy a picsába fogok még egyszer így szeretni? de kérlek, legalább te hallgasd meg, annyira szeretet van benne, és olyan jó úgy elaludni, hogy körülötted nagyon sok szeretet van. ha így alszol el, álmodban felnősz, és újra kisgyerek leszel, akit visznek a törpék, mindenhova. régen, amikor elkezdtem ezt a mixet, még pontosan tudtam ezt, azóta is itt vagyok, és azóta se jönnek. de jövőre, ha van jövőre, ha nem jönnek, hát én megyek utánuk, akkor lesz majd az igazi másik mese.

és itt egy régi a mixből:

azok a női dolgaid
azok a fidres-fodros dolgaid
szétszóródva a szobámban
pontosan ott
ahol hagytad őket
szétszóródva a szobámban
az egész keménységed
az egész lágyságod
és a kegyelmed
a hídjaid és a melltartóid
a pamutjaid
és szöveteid
a csatjaid és szíjaid
elengednek és tőrbecsalnak
a csavarjaid
és a rossz szögeid
a keleti kacsintásod
és az egyiptomi fátylad
ó mindezek a dolgok
begyűjtöttem őket
csináltam egy babát
kezével-lábával
nyújtózik kifele fidres-fodros dolgaidból
miért nem tudtalak szeretni
azt a gyengédet
amikor itt voltál
hús-vér alakban
oly gyengéden
hogyan tudtam semmibe venni
a bal melled
a jobb melled
hogyan tudtam semmibe venni
a keménységed
a lágyságod
és a kegyelmed
mindez már hét éve
és a neved gondolata
még mindig
legyengíti térdeim
hogyan tudtam semmibe venni
a bal melled
a jobb melled