fantázia impromptu

a bokámat simogatja a tenger, én meg a hajadat, épp hosszú hajad van, nagyon hosszú, beborítod vele a zongorát, nem látszanak a billentyűk, vakon játszom; balról jobbra rohannak az ujjak, könnyedén, majd jobbról balra, táncolnak, eliramodnak, megállnak; kis kodamák megjelennek, eltűnnek, világítanak, futkároznak, hozzák, viszik a hangokat.

álmodom.

te fekszel a zongorán, a hajad végigterül a billentyűkön, a zongora a tengerben áll, én zongorázom, a bokámat simogatja a tenger, és sós íze van mindennek, mint ahogy a katalógus romantikában szokás. felettünk például ott a hold, én pedig sopent játszom, könnyű vagyok és szép. könnyen játszom, és szépen.

te meztelen vagy.

a hajadon zenélek, a hajad zenél, és viszi, viszi a zenét a szél. kis kodamák rohangálnak körülöttünk, és visznek magukkal mindent; elviszik belőlünk az elmúlást, a félreértést, a távolságot, a kimondott, és ki nem mondott szavakat; játszom, önfeledten, a kezem táncol a hajadon, és közben hangokká válnak az emlékek, a keserek, a vasízű éjszakák, elviszi őket a szél, belesimulnak a hajadba, eljátssza őket a zongora.

ez egy impromptu.

méghozzá a no.4, op.66 c dúrban; az un. fantázia impromptu, ahogy rubinstein játssza, kurvaszép. nálad hallottam először, az ablakod előtt, neked akkor már megvolt a p., a g., és a többi rövidítés, nálam még nem volt senki, bár sose hitted el. megvolt még az a kád víz, amiről tudtam hogy elfolyik, és ki is hűl. hűvösödik a tenger; te még messzebbre is elmész.

most én álmodom.

fekete felhők takarják be a holdat, az égen hollók köröznek, ránk borul a sötét. majd vadászgépek jönnek, hangtalanul becsíkozzák az eget; a horizonton bomba robban, remélem atom; szép, gyönyörű gombát tesz mögénk, majd indul a hullám, hatalmasan, megállíthatatlanul jön felénk. a kis kodamák megmerevednek, és csak kétségbeesetten forgatják a fejüket.

dögöljenek meg mind.

olyan szép ez a zene; még álmomban is felháborító, hogy ilyen szép zenék vannak. még nem ért ide a hullám, de a hajad már eltűnt, hidegen botlik a kezem a fekete fehér kövezeten. a félrelépések fekete félhangok. azt hiszem már kopasz vagy, de nem nézek rád. a fénybe nézek, ami jön, és szétszed mindent, szétszedi a szememet is, nem látok semmit, vakon játszok tovább, bár már nem ad ki hangot a zongora, és hallom ahogy kerregve pusztulnak körülöttünk a kodamák.

téged meg azt hiszem elvisz a víz.

ahogy a zongorát, sopent, a holdat, mindent, csak én maradok a homokos parton, vakon. én mindig túlélek mindent. leguggolok, és kört rajzolok a homokba; nem férhet semmi hozzám. keserű homok íze van mindennek, ahogy a katalógus szenvedésekben szokás. ott maradok örökre, néha szavakat írok a homokba, amiket aztán mindig elvisz majd a víz.