linknyelv

azt mondják, árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket. valahol ott, ahol álltunk. a rakpartnál, ahol a szép, jól öltözött pesti nép ég. kicsorog a kezem közül a csönd, ha a markomba fogom. bár nyitott tenyérrel hazudunk, úgyis. én mindig arról a hűtlen kígyóról, arról a talán nőről, talán gyerekről, ami talán a jobbik részem.

az ébredéseim, azokat átaludnám ha lehetne, még mindig. volt már veled, hogy úgy ébredtél, hogy egy tehervonat száguldott át a fejeden? nálam inkább az üres vagonok, rajta átlátszón utaznak a hazugságok, pózok, testrészek, szagok, mondatok. tényleg ez mind én voltam egykor? fenéket.

egyébként is, sűrű, és nehéz vérzés kíséretében szakad ki belőlem. egy szerelem. meg egy fog. az egyik így fáj, a másik úgy fáj. az egyik darabja így van meg; fent az ínyben, rohad. a másik darabja úgy van meg; bent a szívben, rohad. valahogy biztos ki lehet műteni mind a kettőt. addig is, mániákusan mosni, minden reggel, minden este, hogy tiszta legyen az ünnepekre.

azt kéne még tudni, hogy ha az ember azt írja alcímnek a blogjába hogy 'hová mehetnék, ha folyton megérkezem', akkor mégis, mi a fenét vár, tényleg, hova mehetne?

dínó menü ajándék jéggel

jégkorszak 3

nem is feltétlenül kívülállóként közeledem a témához, hiszen normálatlanul szocializálódott felnőttként az esti tőzsde hírek helyett szívesebben nézem a naplementét, így mondhatni, akár célcsoport vagyok én is. egyébként egy igazán jó animációs film úgyis ügyesen hátulról támad; a csemeték ritkán mehetnek kísérő nélkül a moziba, és ha az un. idősebb generáció nem unja halálra magát, míg a fiatalabbik szórakozik, nyilván szívesebben nyúl a pénztárcájához is, amikor a kisebbek gyakorolják a fogyasztói társadalomba való beilleszkedést. az effajta nagyágyúknál (disney, pixar) ezt persze bőven van miből megoldani; nekem például nagy álom, hogy egyszer bellevillei randevús pólóban biciklizhessek, de ehhez nem csak biciklit kéne szerezni. jómagam különösen veszélyeztetett vagyok rajzfilm ügyben, az oroszlánkirály első, és még értelmes részén azt hiszem még mindig bőgnék, márcsak nosztalgiából is, a pán péterről nem is beszélve; de én még a csipkerózsikán is képes voltam kibukni, nem bírom az effajta nagy szerelmeket. a mostani klasszikusok közül is megvolt shrek (szerintem poén a második rész is, igaz alig emlékszem rá, a harmadik résztől pedig már okosan távol tartottam magam), és baromira tetszett a némó nyomában is (nem is vagyok beszédhibás bálnául!). a jégkorszak sem volt rossz, az első résznél még szinkron lehetőséget is kaptam (!), a másodikra viszont itt se emlékszem, nyilván rémlik valami mamut szerelem, de a konfliktusok már elolvadtak, akkora melegek voltak azóta.

a harmadik résznek dávidostul álltam neki, és így muszáj dohogjak egy kicsit azon, hogy mekkora szar már, hogy hiába vannak mozgássérülteknek fenntartott helyek, ha se a lépcsőn fel, (corvin mozi - kabos terem) se a teremben a lépcsőn le nem lehet közlekedni 'esélyegyenlőséggel' - a tólószékes helyek egyébként is kábé a legszarabbak a teremben, alig lát valamit szerencsétlen, és csak az egyik fülére fog hallani, mert a másikra megsüketül. a 3d is nagy blöff; kapsz egy szemüveget, így némi térhatást, de ez még mindig csak kettő, meg egy negyed dimenzió, ráadásul hosszútávon a fejed is megfájdul. szőrös a szívem tudom, dehát egy macsó úgyse borotválkozik, meg emiatt jóval drágább a jegy. ha a már emlegetett 'főlnöttek' moziba viszik a kevésbé fölnőtteket, úgyse ússzák meg ilyen egyszerűen; jégkorszakhoz jégkorszakos popcorn és kóla (közepén egy dínóval!) dukál, és persze elég ciki, ha a film után nem ülnek be a mekibe a mozijeggyel, egy stílszerű jégkorszak menüre. ez így, egy társadalmilag átlagosnak tartott családnál (egy elvált anyuka, meg max két gyerek) simán egy tízes. sőt.

de maradjunk a moziban; nincs semmi baj a harmadik résszel, a túlbuzgó mamutapukán, meg a gyereknevelés nehézségein keresztül kikacsingatnak a szülőkre is, akiknek amúgy sincs esélyük elaludni, mert pörög az akció rendesen. ez már régen nem a hófehérke, itt nincs negédes fák között sétálgatás, meg aranyosan pislogó kisállatok; fogak csattannak, jegek szakadnak, dínók tipornak, rohanó világunkban a romantika is átalakul. méghozzá nem is rosszul; részemről a film legjobb részei a mokány, és a mokánylány (arra még várni kell, hogy melegek is legyenek egy rajzfilmben, bár!- itt már van pár effajta poén is) kettőse, főleg a szenvedélyes tangózáson vigyorogtam a legtöbbet, ráadásul zenebuzi fülemnek is élmény a poénos zeneválasztások (sose találsz még egy ekkora szerelmet, mint lou rawlsét!). az új szereplő is teljesen találó; egy rambó utánzat menyét, aki teljesen belehibbant a függetlenségbe (kőmobilon cseveg, és egy nap arra ébred, hogy egy rothadó ananász a párja - azért érzed) és a magányba, tökéletes karikatúra. a fináléra pedig igazi háborús akció filmet kapnak a lurkók, azon nevettem hogy a (valószinűleg) achaeoptreryxes repülős balhé egyszerre idézi meg a csillagok háborúját, a meg a pearl harbourt.

érdekes módon pont azok zavarnak a legkevesebb vizet, akikről az ember azt gondolná, hogy majd elviszik a filmet; az egyik sid, aki ez esetben szinte mellékszereplővé degradál - természetesen bajba kerül, és természetesen mennek megmenteni - de még így is övé a legviccesebb szituáció a filmben (kikölt három dínótojást, mire szegény kisdínók követendő példának hiszik); másrészt pedig maguk a dínók, akik egyre nagyobbak és egyre jobban üvöltenek, de alig hiszem, hogy a csemeték nem láttak volna már ezer ilyet (a kisdínók animációja viszont zseniális, pirospont!) még annyit kukacoskodnék, hogy persze egy mókás rajzfilmtől az ember sehogy ne várjon történelmi hűséget, de az azért még így is meredek, hogy a jég alatt (!) van egy világ, ahol már rég nyomulnak a dínók; utazás a föld középpontja felé, persze, de miért nem lehetett volna ez esetben fordítva, hogy legalább a dínók legyenek fölül, és akkor szegény gyermek nem parázna azon, hogy mivan ha ráolvad a jégkorszak az őskorra.

forgó szemét

mire elég harminc nap? ha a szúnyogokat kérdezed, egy teljes generációra. ha a kiscicádat, arra, hogy már megfogná az egeret, de amíg az nincs, azt amit lehet. például a lábujjaidat. és mire elég harminc nap neked? nekem. neharagudj, de lelövöm a poént; semmire. naná. nem változik a világ. harminc nap alatt rómeó meg a júlia kivégezték egymást. nemigaz hogy nem változik a világ. azért nem írtam egy hónapig, hogy aztán jelentsen valamit hogy írok. mert nem tudok másról írni most se. kábéról; nem. szerelemről; nem. zenéről; most nem. nem volt semmi harminc napig. benne volt minden, amiről most nem. de mondatok voltak. az egyik egy yeats mondat, a szerelem szánalma című versből. asszondja, most ezt nézd meg, képes ilyet mondani, figyeld, milyen egyszerűen, így:

kimondhatatlan szánalom rejlik a szerelem szívében.

most mond meg. kimondta, pedig kimondhatatlan. ez ilyen.
a másik hajnalban, fél három körül, pisilés közben jött, hogy

ki mint veti vágyát, úgy alussza álmát.

ez a két mondat volt harminc nap. főleg.

és a ma:
álltam az előbb a kiáradt dunánál, a műegyetemmel szembeni mólónál. átmásztam a kerítésen, azzal szórakoztam, hogy a fák mintha kibírnának, aztán mégse. valami elképesztően szép a szemét. és ha megnézed, a jobb oldalánál egy kis örvényt csináltak maguknak a móló, a duna, és a szemetek; a víz a móló lábánál körbeforog, és mint valami bálteremben, táncolnak benne fáradhatatlanul a szemetek. mocsok, kosz, de mozog, és istenemre, szép. álltam, és néztem, és persze közben az annára gondoltam. hogy ő most valószínűleg a horvát tengerparton nézi ugyanezt, csak neki sokkal szebbnek látszik. és hogy én itt állok vesztesen, a koszos, keserű dunánál, pesten, és nem tudok mit mondani. és akkor, ott, míg forogtak a flakonok a lábam előtt, annyira el tudtam volna mondani a kacsáknak, azt, amit most nem fogok tudni elmondani, neked, ugye, legyél szokás szerint bárki, te. hogy nem szabad sértésnek megélni az életet. nem szabad felpanaszolni, hogy megbántottak. még akkor se, ha az élet épp mintha teljes erővel azon lenne, hogy vérig sértsen. nincs igaza annak, aki megsértődik az életen; és életnek nevezheted bármelyik pillanatodat. nem csak a megkeseredés miatt. itt van a nyelvem hegyén, az ujjaim végén, a lábujjamnál éreztem, a szemétbálban, de nem tudom kimondani, hogy még mi miatt. nincs igaza anyámnak sem. pedig tényleg megnyomorította az élet, még az elején. pedig tényleg apámért, és értem tett mindent, majdnem mindent, és tényleg nem érte meg. apám se érdemli meg. nem énse. az anna se. ő se. nem érdem ez. forgott a szemét, elázott buda, és én ott álltam, és tudtam, hogy fogalmam sincs arról, hogy kell elegánsan tönkremenni.

pedig most azt kell. szép nyugodtan, távolságot tartva, józanul, kicsit viccesen, porrá zúzódni. ültem a dorfman mellett a hangfoglaláson, körülötte a lányok, és pontosan tudtam, hogy most annak a korszaknak van az ideje, hogy vesztes legyek. vesztes, igazságosan, igazságtalanul, vesztes amibe belefogok, vesztes amibe nem, és vesztes, ahogy megélem őket. és nincs igazam. pedig fáj, pedig keserűségem és dühöm a lehetetlentől fogan, és felesleges volt, és felesleges vagyok, és elvesztettem valamit, amiről tudtam, nem igaz hogy nem tudtam, amiről azt is tudtam hogy el fogom veszteni, és amivel kapcsolatban most mégse ér fügét se a fene nagy tudásom. a kimondhatatlan szánalom. és a rosszul vetett, felgyűrődött vágy, meg azok a kurva álmok.

és emlékszel még, legyél az te, vagy éppen én, akit megszólítok, az orsóra, forgácsra, meg a katalin utcára? a bontott egészre. mennyit van ez mostanában eszemben. és hogy irigylem azokat, akik nem érzik ezt, mert még, már, vagy egyáltalán, nem is kell érezzék. felesleges szavak. nyár van, tengerpart. fesztivál. szerelem. feszes, barna bőrök, és izzó erők. valami elképesztően messze vagyok most ezektől. jó lenne bölcsen azt írni hogy nem számít. hogy mindegy ez, meg ilyenek. de ez is csak póz. nézd meg, ahogy ott állok, a műegyetem előtt azon a kurva stégen, és előttem a folyó szemete; és ha nézel, látod hogy igenis fáj, kurvára fáj. hogy messze vagyok. hogy ez van. nemigaz hogy nem fáj. nemigaz hogy nem akarnék többet, mást, máshogy. és azse igaz, hogy igazam van. nemigaz, hogy nem elég ennyi. még azse, hogy lehetne máshogy.

nézz meg, ahogy ott állok. igen, sajnos jól látod. nem történik semmi különös. kezdek megöregedni. kezdek megérteni szavakat meg mondatokat. nézem a forgó mocskot, és épp pontosan átjár a felismerés, hogy nincs egész. előttem viszont a szemét; gyere nézd te is, annyira szép.

kábé az abszolútum felé

ez egy KNM rendszerű írás lesz - vagyis külső nézetű monologizálás. tehát szenvedés, és persze lopkodás; dőlt betűkkel, amiért nem fizettem. jó játék, figyeld csak.

érdekel valakit a Kis Buzi (továbbra is kábé)? és ha igen, hát őt az se vigasztalja jobban. mert mit ad isten, majd meg döglik éppen. ez a kábé hobbija, tudod. csak ül, fölötte a vihar dobbanatlan szíve, és közben járja a poklokat. a saját poklait; kábénak egy csomó van, jó mély poklok, egyéni gyűjtemény, személyre szabva. múlt, jelen, jövő - az unalmas közhelyek -, szív, szerelem, csalódás - a jó bevált örökzöldek -, test, család, vágy - csak ennyi poklod van, kábé? kb.

bár hihetetlen drámának éli meg kábé, de a pokoljárás közben valójában tanul; kábé olyasfajta tanuló, mint a kávészínű, selyembundájú kiscica, akinek az orrát bele kell verni a saját szarjába; és persze, még úgy se érti, hogy mi ebben a rossz. kábé kínozza magát, tönkremegy bele, önmaga körül fetreng, a nyakába akasztott történetével, arcán, szívén bűzlik a szar, mégse akarja megérteni, mi ebben a rossz. hát tanul. ha a mennyekben nem tanultál kábé, mert basztál rá, csak dugtál és vigyorogtál - ilyen is volt? - majd most.

kábéval az a baj, hogy ilyen nyomorultan egyszerűen gondolkozik. menny és pokol; igazság és igazságtalanság. fekete fehér filmek, még az anyjától örökölte őket, mentegeti magát; és arra ébred hogy odakinn zokog az anyja. kábé figyeli magát, ahogy beszél, és hallgatja amit mond az anyjának, kíméletlenül, és kegyetlenül, amilyenek vele is, és azon mosolyog, hogy épp azt képtelen megadni az anyjának, amire ő is annyira vágyik, azaz egy kis szelídséget. kábé beszél, okosan; elmondja az anyjának, hogy szenvedéssel nem lehet megváltani valakit - és tényleg nem; elmondja, hogy szenvedéssel nem lehet szeretet zsarolni - és tényleg nem; elmondja, hogy a szenvedés önmagadról szól, nem a másikról, hiába akarod a másikra fogni, és épp ezért nem tartozik senkire, csak rád, és balgaság a másikra varrni - és ez tényleg így van. kábé azt is elmondja, hogy feleslegesen vár igazságot az édesanyja az élettől, mert ez nem igazságra megy, mindenki magáért felelős, hagyja abba szépen a sírást, tegye le a bort, és szedje össze magát.

kábé mindezeket elmondja, aztán a rendesen rendetlen szobájába vonul, és fetreng újra. kábénak nincs fia, aki álljon felette, és elmondja neki mindezeket, hát a szünetekben blogot ír róla. kábé ha épp széket tol is, akkor is a pokolban jár; a kisfiúval felmásznak a félig elkészült újpesti vasúti hídra, kilométereket gyalogolnak a csirkék között baromi melegben, fölöslegesen, ugyanazt a számot hallgatja egymás után - trust in your love - és a zöldpárdonnál sírógörcsöt kap. mint a kutya hinne abban aki bízna benne. kábé autóbalesetre vágyik, puha húsra a forró betonon, és tisztára mosható vérre; drámára, ami nem önmagából indul ki, hanem valami reálisabból, vasból, meg robbanó motorokból, meg kresszből. kábé tragédiára vágyik, mert a boldogságtól - újfent? - fél, és nyomorult mivoltához ezt érzi közelebb.

kábé azt gondolja, hős lehetne, minőségi tett lehetne ezekben a tragédiákban; a nevét suttogná, miközben elveszti az eszméletét, körülötte üvegszilánkok és vér, vér, vér, ó, ez romantikus! rózsák is kellenek majd. kábé sokkal jobban megérti az édesanyját, mint hogy be merné vallani magának; és ez a megértés teszi azt a két elhibázott lépést, amit folyamatosan megtesz vele szemben; egy, hogy nem megy el, az anyjától messzire, kilépve drámája kertjéből; kettő, hogy nem kedves vele, hanem kíméletlen, és őszinte, gondolván, hogy ezzel majd használ neki. az anyja tragédiájában bor van, vér helyett, és az apja, autó helyett; és valójában kábét lenyűgözi ez a képtelen, lehetetlen, sehovasemjutás.

pedig kábé még tanul, az anyja már nem. igazából nem nagy különbség. az anyja már tudja, kábé még nem tudja, a végeredmény viszont száz alakban is egy. kábé azt tanulja, a poklokban, mint osztálytermekben, a nőktől, idegenektől, szeretőktől, mást szeretőktől, és nemszeretőktől, elmúlt és nem elmúlt emberektől, barátoktól, mint valami tanári karoktól, hogy ideje van a dolgoknak. mekkora kurva nagy közhely, kapaszkodj, de kábé ebből is bukásra áll. prédikálhatnak neki. hogy ideje van a szeretésnek. kábénak aztán. most! ideje van a szaggatásnak. kábé ezt se várja ki. ideje a keresésnek, és ideje a vesztésnek. de hiába. kábénak minden most, és minden akkor, mert az érzelmi mutatóját eláztatta a koffein, az ő órája késik, és nem a másik. az anyjáét meg az olcsó, műanyag flakonos bor.

ezek után váltsunk már csatornát; ugye hogy kábé körül megállt a világ? persze ideje van a megállásnak is. de jaj de kurva unalmas vagy már kábé, kész győzike, mintha tényleg erre a szerepre készültél volna egész kis életedben. huszonhét évedben. de, mielőtt szakadnak a nézők, és csökken a bevétel, kábé googlézik, számmisztika, és ezt figyeld: 27.

kapaszkodj kábé! holnaptól jön az abszolútum! ez persze, mint az eddigiek, abszolút abszurdum, kb.

fredo viola - the turn

(micsoda kép, kattints csak rá...)

'lúzer vagyok, de van egy csomó zeném!' - egymondatos önéletrajzomból most a másik oldalt mutatom; nyisd ki a füled szemét, mert jön a zene. de nem is akármilyen; szemüveges és kalapos!

fredo viola már ezzel a névvel is bármire vihette volna, ráadásul tényleg így hívják. egy angol, aki dombra ment fel, de erdőben jött le (woodstock!); filmezni tanult, de zenével jutott el mindenhova, ráadásul egy szomorú szám című számmal, amiben az a vicces, hogy igazából nem is (olyan) szomorú. fredo zseniálisan lovagolja meg mostani korunk lehetőségeit; a youtube-nek köszönhetően lett híres, ingyenes netlabeleknél jelentek meg demói, online koncerteket ad, mi több, a hivatalosan megjelenő lemez több számát is online (!) vették fel, a világ több pontján, számaihoz kisfilmeket csinál, közösségi portálon cseveg, így elérte azt, hogy kúlt is lett, híres is lett, lemezszerződése is lett, a pletykák szerint még a massive attack is elcipelte a stúdióba az új lemezükre, de ezt csak akkor tudjuk meg, ha megjelenik már végre.

zeneileg ugyanilyen ügyes; eleve olyan torka van, amire azt szokták mondani, hogy arany, ráadásul nem is ilyen homoszexuális módon, mint ne adj isten, istván misinek. de nem csak hogy kiénekli a regisztereket, hanem ezt még amolyan trubadúr módon, önmagát kísérve, dúdolva, búgva teszi, nemegyszer szöveg sincs (a sad songnak se például), ráadásul olyan dallamvezetéssel, ami egyszerre idézi a középkori több hangszínes romantikus dalolásokat, a belle & sebastiant, a hatvanas évek motown korszakát, a gospellt, az a capella őrületet és jó nagy adagban a beach boysos brian wilsont, mindez alatt pruttyogó, analóg szintetizátoros elektronika zakatol, amolyan hetvenes évek módra, tangerine dream, klaus shultze, vangelis, és ha mindez nem lenne elég, van itt akusztika is, újabban már majdnem kamara zene; gitár, fuvola, fagott, balalajka, rézfúvósok, stb. kell még egy kis humor is, egy kis nosztalgia, és egyből fülbemászó dallamok; kész is van a recept. tálaljuk youtubon keresztül, kis költségvetésű, művész videókon keresztül, kalapban, szemüvegben, meg végtelenül szerényen; máris hősök leszünk, igazi multimédiás hősök, és a legviccesebb, hogy bosszantóan eredetiek is, amit azért elég kevés harcos mondhat el magáról a zeneiparban.

hogy mennyire jófej ez a fickó, arra az album honlapja a bizonyíték, ahol állítható gravitációval (!) dobálhatunk kockákat, amik valami meglepetést rejtenek; egyszerű ötlet, játékos, kurvajó. ez a játékosság olyan szinten átlengi a dolgait, hogy ettől válik annyira szerethetővé; édesbús mélabú, de ott a kikacsintás is, a szíved nem szakad meg, inkább kibámulsz az ablakon, és megeteted a fülemüléket.




a debütáló album története jól nyomon követhető a neten; risa címmel, még ingyenesen a please do somethingnél, majd turn címmel a hippocampnál, itt indul világhódító útjára a sad song, és itt érdemes is jobban körülnézni fredo ügyben, jópár válogatásukon találhatunk violát, nem utolsó sorban a valaha készített legzseniálisabb csendes éj feldolgozást is, vagy a b52-dolly parton-petula clark életigenlő zseniális dalát, a downtownt. aztán már lemezszerződés, a sad song bakeliten, remixekkel, itunesen, filmzene is, majd egy ep, red states címmel, itt már fredo igazi nagymenő, fink (!) remixeli, majd most májusban hivatalosan, papírtokban, dvdvel az album (még honunkban is behozható, csak egy picit drága, bár dvdt is kapsz érte!).

debüt albumnak iszonyú erős ez a lemez, még úgy is, ha éveken keresztül csiszolódott, tehát volt idő kiforrani a daloknak. aki az első verzióban hallotta a turnt, annak az fog feltűnni, hogy belepiszkált a dalok hangszerelésébe; a turn itt nyeri el végre az igazi formáját, az első kiadáson még ez a dal tetszett a legkevésbé; meg a fink remix ugye, még mindig az a legjobb. háttérvokált, és egy kis gitárt, meg három pontot kapott a friendship is..., ami e sorok írójának az egyik legkedvencebb dala fredotól, viszont halkan jegyzem meg, hogy nekem jobban tetszett női hang nélkül. ugyanez a helyzet a gospeles moon after berceuse-vel is, az meg dobokat kapott, erőszakosabb lett a végére, teltebb, ami oké, de én sajnos a másik verziót szerettem meg igazán. a többi 'régi' szám gyakran új instrumentális részt, vagy improvizációt kapott, egyedül a sad songhoz nem nyúlt hozzá. mindezek mellett az új számok is nagyszerűek, a régiek főleg, egyszerűen nincs töltelék a lemezen, úgy egységes, hogy közben mindegyik szám egy kicsit más világ is. a szövegeken is lehet vigyorogni, főleg az original man dzsordzs klúnia és nikolasz csédzse tetszik.

nagyon nagy kincs fredo viola, a művészkedés és a szórakoztatás ritkán járnak ennyire ízléses és igényes úton, ráadásul ez a figura tényleg nem egy a sok közül, nem izzadságszagú, erőltetett, túlművészkedő világmegváltó, hanem végtelenül könnyed, játékos, négerhangú, és vitán felül baromi tehetséges, üdítő színfoltja a zenei világnak. főleg ha még el is kezdünk barangolni a világában, videók, játékok, remix kiírások között, jó darabig nem fogunk unatkozni.

három kép

állsz a ferenc körúti aluljáróban, és nézed ahogy a fekete ruhás ferenc hegedül; eszméletlen szépen hegedül, kicsit talán zavaróan szépen, az üveg hangok úgy járják körbe az aluljárót, mintha hangversenyen lennél, ráadásul valami brutális, lószőrszaggató darab, sehogy nem illik oda, ahogy ferenc - biztos vagy benne hogy ferencnek hívják, mert olyan ferences, főleg a ferencieknél - átszellemültsége sem, van benne valami morbid, és felkavaró, ránézésre zseni, ez bosszantó, ez nem koldulás, ez más, a művészet fekete ruhában, vonóval a kezében vonaglik a lépcsők között, hárman hallgatjátok, a tömeget inkább zavarja, a tömeg szétnyílik, mosolyog, félrenéz, ti hárman álltok, elképedve, erőszakosan, és gyengéden játszik a ferenc egyszerre, ti meg szinte egyszerre indultok el felé, adni valamit, de mit, neked alig van pénzed, de azt oda, az utazóstáskás fiú is így lehet vele, a harmadik csak révül; és most figyelj, mert most jön a kép: jön a sepregető, olajarcú bácsi, szedegeti fel a lapátjába a csikkeket, és a hegedűtoktól pár centire is van, felszedi, és közben belenéz a ferenc arcába; és ott exponálsz, amikor egymásra néznek, az utcaseprő arcán az irígység, a lenézés, a sajnálkozás, és ugyanez a hegedűsén is; háttérben az aluljáró, a képen látszanak a hangok és a cigarettacsikkek.

a ferenc körútra mész a kálvin felől, egy nénire leszel figyelmes, a sebessége betölti az utcát, körülötte rohannak a dolgok, de ő csak tör előre, mint egy lassított bakelitlemez; szinte átlátszó, rafinált ruhában, nyaklánc, karkötők, a megszámlálható ősz haja egyszem csattal oldalra fogva, csinosan. az illata még nála is lassabb, lemaradva bandukol utána, szinte beleütközöl, régi illat, de - beszívod magadba ezt a paradoxont - fiatalos, nem nagymama szagú; lenyűgözve nézed a nénit, van benne valami félelmetes, ahogy egyszerre visszataszító ez a feldíszített pusztulás, és egyszerre tiszteletreméltó, ez a feldíszített elmúlás; egy biciklis közben majdnem félrelöki, a néni káromkodik, szokásos öreges, pattogó, bár egész naprakész - büdöskurvaanyád - szóhasználatú, de te ne ezzel törődj, hanem figyelj, mert most jön a kép: elhasznált, huszas közepein járó lány jön, puha drót hajjal, és fenékbe felhúzott fenék nadrággal, hosszú, véraláfutásos combokkal, és fasarkú cipővel, kopogósan; közönséges szaggal, pár kerülettel arább tele van velük az utca, nyaklánc rajta is, karkötő, és céltáblányi fülbevaló; járása mint a butáké, álla magasan, onnan néz le a nénire, míg elmegy mellette; a néni oldalrahúzódva néz utána, te pedig most exponálsz; a néni görnyedt háta, a lány nyolcadik kerületi feneke, pár szállingózó galamb, és a képen látszik a köztük rekedt idő.

a csillaghegyi hév megálló előtt állsz, májusi július meleg, gyíkok rohangálnak a betonon. az öreg ház előtt kidobált papírok; néha beléjük kap a szél, rajtuk az írás még abból az időből való, amikor az emberek az örökkévalóságnak írtak, szép, teátrális betűkkel, nem a pillanatnak. borítékok, levelek, képeslapok, szinte szemérmetlenül szétszóródva, alig mersz jobban rájuk nézni, mintha valami sebet, vagy megnyílt ölet látnál. a papírok között rohangálnak a gyíkok, és vibrál a meleg; a hévről leszálló emberek nagy ívben kikerülik ezt a kupacot. ahol állsz, a lábadnál van egy képeslap, megsárgulva, megszakadva, mint a sokat használt emlékek; egy tulipán van rajta, csak egyetlenegy, fekete és fehér. felemeled, és elolvasod a hátát: 'katikám, a bizonyítványom nekem is ötös lett! gyuri.' most nézed csak, hogy a legtöbb papíron ott a katalin név a címzéseknél, visszateszed a lapot oda, ahova tetted. és most figyelj, mert most jön a kép: szellő jön, mint a mesében, meghajtja a papírokat, a tulipánost is; és mint akit visznek, a tulipános is, pár levéllel karöltve felemelkedik, és beszáll a kerítésen, be a ház kertjébe, a fűbe. akkor exponálsz, amikor átlibbenek a zöld lándzsák között, némelyiket akár olvasni is lehetne; a háttérben az öreg ház fűzfája, és a két fa hinta, amin mintha ülne valaki; úgy csináld, hogy ezen a képen látszódjon, ahogy ott ül a májusi melegben, jó bizonyítvánnyal, boldogan, a kati meg a gyuri.

mindenhol

ottfelejtem magam mindenhol, az utolsó buszon például, vagy az utcádban, a konyhaajtónk előtt, ahonnan úgy tükröződök vissza, mintha én egy nagydarab nem én lennék, az égen, ha nézem, a cédék között, mert nem tudok választani; amikor simogatom a cicákat, már kinyílt a szemük, vagy ahogy piszkálom a hajam, ugyanúgy nem áll sehogy, mint eddig, de most valahogy nem tetszik; ott felejtem magam a kávékban, és az emberek arcában, akikre ránézek; a szúnyogcsípte tóparton, és a biztonsági őr csípte szökőkútnál; és a nagy, magányos nyárfánál, amit nem lehet elég messziről nézni, hogy lásd egyben, teljesen; ott felejtem magam mindenhol,

és ilyenkor, este, lefekvés előtt, amikor nem tudok aludni, úgy kell magam után menni, és összeszedni a mindenütt felejtett részeimet, hogy ne hiányozzak már legalább ilyenkor magamból, ilyenkor, amikor készülök éppen végre kilépni, kiálmodni, pár órára elszökni magamból, vissza, ahova odafelejtettem magam, mindenhova.