öregek a lányvécében

becstelen brigantyk

egyenlőre nem a filmről fogok beszélni (sic! - írni te!), mert arról minek, meg arról úgyis sokan, sokfélét, inkább arról ami sokkal izgalmasabb volt; a film vége után pár ember röhög, pár megrökönyödik, közöttük marcika vágtat kifelé, de! és ez az, amiért nem szabad filmet letölteni, haj de csúnya dolog, meg ki is maradsz az ilyenekből: egy néni, meg egy bácsi ülnek a széken az egyik sorban. nem röhögnek. a bácsi fogja a néni kezét, az arcukon olyasfajta iszonyat, amiért a casting felelős egy vagyon fizetett volna, a kamera alulról, némi oldalfénnyel természetesen. micsoda iszonyat. marcika vágtatna kifelé, most viszont megáll, és szidja a sorsot, hogy afaszértnincsnálam ilyenkorfényképezőgép. a mozi majdnem kiürül, már a zenék listája megy - marcit ez máskülönben érdekelni szokta, most viszont sokkal jobban leköti a néni meg a bácsi. pedig menni kell mert késő van, vonat, busz, így nem várja meg, nem látja hogy mikor állnak fel, és jönnek ki a moziból. marcika romantikus a kurvanénikéjét: azt képzeli, soha, ott maradnak kéz a kézben örökre.

jó nagy baromság romantikáról beszélni egy tarantínó film után nem?
egy tarantínó film után jobban megbocsájtható kurvarondán káromkodni nem?

namost eleve hülyeség azon elkezdeni intelligensen vitázni, hogy akkor most ez vicces-e vagy sem. mármint a film. meg a történet. szar persze, de azt már az általános iskola lányvécéje óta tudjuk, hogy a szar alkalmasint lehet vicces is, éppen mert büdös, és undorító, főleg persze az ahogy a lányok szörnyülködnek rajta. egyébként, had ragadjam meg az alkalmat hogy elmondjam, hogy nem én voltam, becsszó, ez ilyen gyerekkori sérelem, mert én is intőt kaptam miatta, pedig én még beszari voltam akkoriban (nemúgy) (és máshogy mint most, igaz marcikám?), és az a dög klincsok, az csinálta (nagyrészt), meg én mindig is mondtam hogy ez annyira nem jó poén. akkor vagy viszont kúl csávó - mint az a dög klincsok - ha jól adod elő azt is, ami nem vicces; így leszel un. jófej, kúl, faszagyerek, stb. tarantínó barátunknak lassan papírja lehetne erről, ez nem vitás. hálierdő faszagyereke, a kúl csávó, aki kívülről jött, az összes kezdő, és kevésbé kezdő, dekoratív, és kevésbé dekoratív mellékvágányon lévő színésznőt megprücskölte, pár régi nagyágyúnak megmentette a karrierjét, és nyilván a már zálogfélben lévő villáit, összelopott mindent, amit érdemes, azt meg főleg, amit nem, újragyúrta, remixelte afféle alter dj-ként a lopott cuccokat; és ezt az egészet úgy nyomta a sznob, ellaposodott, puhányseggű hálierdőbeliek képébe, hogy lehidaltak tőle, az amerikaiakról nem is beszélve, azok meg elkezdték nyitogatni a pénztárcájukat, és hőst csináltak belőle. aztán meg, kicsit késve szokás szerint, az európaiak is.

ezúttal is gratuláljunk neki.

és ezzel persze nincsen semmi baj, annó a david holmes amikor itt volt magyarországon, én csak néztem, hogy ez az állat összemikszeli a plaidot (!) a jackson 5-el, a missisipin érlelt bluest az acid house-zal, és hasonló perverziókat művel, de ezt még több mint tíz éve, amikor ez a nagy samplingelt retróhullám a béka seggében volt, ráadásul mindezt olyasmi bájjal csinálta, hogy az ember a tíz ujját megnyalta, és abszolút nem bánta meg a belépő árát, pedig táncolni nem tudott rá, a feje meg megfájdult tőle, és aztán persze otthon megpróbálta utánacsinálni, de csak valami kavalkád borzalom jött ki belőle. van pár filmrendező, aki szintén megpróbálta tarantínót utánozni, és valami iszonyat szar lett a vége, olyasmi, amilyenek egyébként a tarantínó filmek is lennének, ha nem épp tarantínó rendezte volna őket. deha már így alakult, akkor az ember remekül szórakozik, főleg amikor ez a nagyra nőtt parasztgyerek (azért lássuk be, ez valahol bók) igazán elemében van, és jól odamutogat annak a már emlegetett puhányseggű, ellaposodott, stb. közönségnek, akik rosszabb esetbe nem értik a viccet, és fujjognak, ahogy azt a lányok is tették, amikor a lányvécé falán, dehát tudod, jobb esetben pedig, hogy mutassák hogy ők is vannak ám annyira jófejek, mint ez a quentin gyerek (ahogy mi is tettük, hogy dögöljön meg a klincsok) röhögnek vele, és remekül szórakoznak.

arról nem is beszélve, hogy valahol igaza van; basszus, erre való a mozi! való életben nem biztos hogy vicces, ha egy igazi hatori hanzóval (tényleg van ilyen bakker!) vágnak legalább négyfelé, de ha mindezt elég mennyiségű művérrel, ügyesen használt morricone giccsel, és egy babaarcú szőkeséggel látod, természetesen a moziban, akkor örülhetsz, mert biztos lehetsz benne, hogy amit épp most látsz, az az un. 'kúl'. a casablanca az más tészta, azt nézzék a filmszakosok, az un. klassz (ikus nélkül!, esküszöm, ezt egy filmszakostól hallottam!) és a klassz is jobb, mint a kasza (szintén filmszakos szöveg, a kasszasikeres 'blockbustereket' hívják így bennfentesen), de a legjobb a kúl, erről ne is nyiss (főleg egy filmszakossal) vitát. legalább ugyanennyire kúl dolog a lányvécére szart, upsz, dehát tudod, viszont a jófejség, és az un. zseniség között az az aprócska különbség, hogy az utóbbi akkor vagy, ha mindezt úgy csinálod, hogy nemhogy az igazgató, az egész iskola, de még a fél világ is érti, röhögi, és megfizeti a viccet. ha ezt meg tudod csinálni, akkor kalap le, mehetsz színésznőket babusgatni. ehhez mondjuk lehet jókor kell lenni jó helyen, és ami ennél is fontosabb, valamit mindenképpen le kell tenni az asztalra a szaron kívül, az persze nem baj ha benne van, és mindezt úgy kell letenni, hogy ebből még a hozzáértők is sokat tanuljanak; így lehet erre hivatkozni, ha véletlenül túl messzire mennél, vagy túlságosan szart csinálnál, és valahogy nem sikerülne úgy kijönni belőle, hogy ez jófejségnek tűnjön. tarantínó esetében ez is kipipálva: a ponyvaregény mindenképpen ilyen.

vagyis kurvajó.

tulajdonképpen az összes többi tarantínó film is kurvajó valamilyen értelemben, ahogy ez is, ahogy az előzők is, és valószínűleg a következő tíz is az lesz, de had jegyezzem meg, hogy bizonyos körök épp ezt mondanák a steven segal filmművészetére, vagy a másik kedvencem, akit méltánytalanul elfeledtek, de egyszer úgyis visszajön, és szétrúgja a seggeteket, tehát jean claude van damme-re is, sőt egészen annyi mindenre lehet ezt mondani, amennyit a fantáziád elbír. mármint hogy kurvajó. zseniális, az más, az az a magasság, ahova sose tudott felrúgni vandám se (szegénynek lehetnek egyáltalán gyerekei?), sose rángott úgy segal arcizma (bezzeg charles bronsoné!) és, hogy kössem az ebet a lányvécéhez, tarantínó se tudja ilyen magasra felkenni a szart még egyszer a lányvécé ajtajára; így aztán az egyre büdösebb, a filmjeiről meg szelíden annyit lehet mondani hogy 'egyre kevésbé átütő erejűek'. pedig most is kapunk mindent, amit eddig; öldöklést morriconéra, némi filmtörténeti kacsingatást (tegye fel a kezét aki nem ismerte fel a hét mesterlövészt legalább egyszer!), egy igen dekoratív hölgyet, pár híresen fasza dialógust, és némi amerikai agymenést. van ami hiányzik, például alig látunk hosszú combú hölgyeket, botrány. az nem magyarázat hogy a nácik nem voltak hosszú combúak, biztos meg lehetett volna valahogy oldani. valahogy kevesebb az emlékezetes zene is, erre sincsen magyarázat. kevesebb a faszaszöveg is, bár ez betudható annak, hogy szegény tarantínó újabban annyira el van szállva (sajnos magától) hogy saját magát nyúlja, és még ezt is egyre haloványabban. van ami viszont plusz; kapunk például brad pittet idióta akcentussal, kár hogy ezt már láttuk a blöffben, és ott nagyobbat is szól. nade egy zseniális főgonoszt is kapunk, ez aztán tényleg unikum, tarantínó eddigi legjobb gonosza, kár hogy kúltkasza volt a legutolsó batman, mert abban a joker csak az jobb ennél. aztán kapunk egy szénné lőtt hitlert is, ez aztán filmtörténeti pillanat (egyébként nem, trashfilmek tudói szerint már ez is lelőtt poén, szó szerint)! kapunk pár német egyenruhába öltöztetett statisztát, meg némi korabelinek látszó díszletet, nahát. némi századeleji német filmtörténet gyorstalpalót is, na ilyense volt még, biztos ez hiányzott. kapunk pár eddig méltánytalanul 'ismeretlen' színészt, élükön a már emlegetetten kitűnő főgonosszal, - chistoph waltz - meg a rendkívül bájos mélanie laurent-el, ezért is tessék mindenképpen hálás lenni. kapunk egy mérsékelten vicces, de legalább minőségileg kimagasló jelenetet, amiben épp kivagyokat játszanak a nácik, és ez azért is jó, mert legalább eszünkbe kaphatunk, hogy bakker, ez a játék tényleg nagyon vicces (tudod, a homlokodra nyomnak egy híres embert - az vagy te - és neked kell kitalálnod amolyan barkóba szerűen).

és több mint két óra játékidőt. ennyi bőven elég is a pénzünkért, meg is kapjuk amit akartunk, mehetünk haza. csakhogy azt a nénit, meg azt a bácsit nem értem, hogy ők miért maradtak ott, arcukon meg a már emlegetett borzalom. a fenének ültek be rá nem? hát mégis mit vártak? nem értik a poént mi? nácikat skalpolnak az apacsok, érted, hát nem kurvavicces? béna öregek. anyám mesélte hogy annó az egyik oszálytársa horogkeresztet rajzolt a ház falára, erre pár óra múlva jött érte a fekete autó, és nem látták többet. béna öregek, nem heverték ki. hiába na, ezek azt hiszik, nem lehet mindenből viccet csinálni. ezeket érzékenyen érinti ez a fajta idióta amerikai marháskodás. ezeknek a tekintetében benne van az az idegesítő kérdés hogy úristen, hova jutottunk? ezeket nem cseszte át tarantínó, mint a többieket, nézz oda, ezek nem röhögtek azon, ami nem is vicces; mert ezek abszolút nem röhögtek. csak szörnyülködtek. bennük van a hiba. az ilyen ne menjen moziba. legalábbis ne tarantínóra. inkább a casablancára, naja ha játszanák. persze ez is szemétség, tarantínónak minden sikerül, nekünk meg semmi; annó mi is mondtuk, hogy ha nem tetszik a lányoknak a művünk (ami jó szar volt ugye) menjenek más vécébe, de bakker, mi megkaptuk az intőt, és nem is voltunk sokáig jófejek. bezzeg tarantínó.

a szobából eső eső

ismered-e ezt az érzést, ezt a kávé utáni, de még valóság előtti eltévedt kábulatot, amikor úgy keresel valami kapaszkodót arra, hogy visszatalálj abba, ami van, holott általában az van, ami nincs, és az effajta absztrakt beszédnek csak ilyenkor van értelme, ilyenkor viszont másnak sincs?

mondatok amit más miatt tudok leírni magamnak, holott épp azért írom le, mert másnak írom.
mint például ez:

mennyiszer mondtam már, hogy szeretem szobából bámulni a lassú esőt. vajon menthetetlenül csak azt tudom szeretni, ami távol van? mindenről csak hinni tudom hogy szeretem?

vagy épp ellenkezőleg, csak szeretni tudok, menthetetlenül, hinni nem? és miért tűnik olyan 'nagy' dolognak például a szeretés? hiszen épp olyan mint levegőt venni. az, hogy mindenből nagy dolgot csinálok, csak engem minősít; hogy is van az a barom mondás, amit a hernyó világvégének tekint, azt a mester pillangónak nevezi. á baromság. mára már kiver a víz ettől a bach-tól, ellenben a toccátást kezdem nagyon szeretni, a fene gondolta volna hogy egyszer így is lesz.

vagy például hogy a gőtéről nem az a kedves kis állat fog eszembe jutni, amelyik felmászik a falon
hanem ez hogy nem az a fájdalom, amitől könnyes a szem / hanem amit egy életen át hordunk, mosolyogva, csendesen, mert ez bizony így van, oltári jó, holári, holári hó!

meg kell tanulni fogatlanul mosolyogni.

egyébként tényleg már csak az enola hiányozna, basszameg. ha multkor azt írtam, hogy a rükverc jó, a rükverc szép, a rükvercel meg vagyok elégedve, hát most itt a másik oldala; megtörténtek az emberek is, újra, felsorakoztak szépen sminkelt közönnyel, volt a hold, az imma, az ishar, a manuella, és az utóbbi egyébként borzasztó kiállításmegnyitóján, természetesen, mint valami istenverte vígjátékban, megjelent a kacsa és a viktor is, naná, hiszen ki hiányzott volna más, az enola, márcsak ő, tényleg.

azóta borzasztó rosszul vagyok, persze jó így leegyszerűsítve erre fogni, hogy 'azóta', mióta mondjuk a viktor, kicsit szánalmas is, de legalább egyszerű, én nem értem miért van ez így vele is, de megint megjött, kétszer beszéltünk, talán ha egy órát, és többet rombolt mint más évek alatt, ez is tehetség persze, de legalább újra és újra megállapítom, hogy mi az ami benne benne van, és bennem nincs, meg fordítva, és hogy ennek ellenére, és épp ezért mi az, ami nevetségesen közös bennünk, mondhatni ugyanaz, és főleg ezért utáljuk/szeretjük egymást igazán, és ennek már megint van köze az á, mindegy, hagyjuk.

ez egyébként jó szöveg, nemrég tanultam, de hasznos: elkezdesz valamit, és a lényegnél á, mindegy, hagyjuk. sokra mész vele. az se igaz így ebben a formában hogy borzasztó szarul vagyok, inkább csak megint előjött valami, így rükvercelve is, aminek a hátam mögött kéne már legyen; most nevezetesen ez a dühöngő őrjöngés, ez az agresszív baromság, ami május óta ritkán jött elő, amitől úgy érzem magam mint valami ketrecbe zárt gorilla, amitől le tudnám magam ütni, és persze ettől csak még jobban felerősödik, ami nyilván valami tehetetlenségre válasz, csak azt nem értem mit tehetnék ellene, és hogy miért pont így nyilvánul meg, amikor ugyanerre a tehetetlenségre válasz minden más is, ez az írás például, meg a másik, a szobából bámult eső, az üvöltve biciklizés a nagykörúton, és az hogy újra elkezdtem mikszelni, fél éjszaka dühöngeni, hogy nem tudok aludni, és reggelente olyan szívdobogásra ébredni, hogy attól újra külön ízt kap ez a bizonyos kávé utáni, de valóság előtti eltévedt kábulat, és ami megint kezd a legfontosabb idő lenni a napomban, minden más csak ezutáni, mert csak ebben nincs, minden másban ott van az a péter, nem a patkányos, a máté, hogy vigyázz bazdmeg, mert most, most élsz.

fantázia impromptu

a bokámat simogatja a tenger, én meg a hajadat, épp hosszú hajad van, nagyon hosszú, beborítod vele a zongorát, nem látszanak a billentyűk, vakon játszom; balról jobbra rohannak az ujjak, könnyedén, majd jobbról balra, táncolnak, eliramodnak, megállnak; kis kodamák megjelennek, eltűnnek, világítanak, futkároznak, hozzák, viszik a hangokat.

álmodom.

te fekszel a zongorán, a hajad végigterül a billentyűkön, a zongora a tengerben áll, én zongorázom, a bokámat simogatja a tenger, és sós íze van mindennek, mint ahogy a katalógus romantikában szokás. felettünk például ott a hold, én pedig sopent játszom, könnyű vagyok és szép. könnyen játszom, és szépen.

te meztelen vagy.

a hajadon zenélek, a hajad zenél, és viszi, viszi a zenét a szél. kis kodamák rohangálnak körülöttünk, és visznek magukkal mindent; elviszik belőlünk az elmúlást, a félreértést, a távolságot, a kimondott, és ki nem mondott szavakat; játszom, önfeledten, a kezem táncol a hajadon, és közben hangokká válnak az emlékek, a keserek, a vasízű éjszakák, elviszi őket a szél, belesimulnak a hajadba, eljátssza őket a zongora.

ez egy impromptu.

méghozzá a no.4, op.66 c dúrban; az un. fantázia impromptu, ahogy rubinstein játssza, kurvaszép. nálad hallottam először, az ablakod előtt, neked akkor már megvolt a p., a g., és a többi rövidítés, nálam még nem volt senki, bár sose hitted el. megvolt még az a kád víz, amiről tudtam hogy elfolyik, és ki is hűl. hűvösödik a tenger; te még messzebbre is elmész.

most én álmodom.

fekete felhők takarják be a holdat, az égen hollók köröznek, ránk borul a sötét. majd vadászgépek jönnek, hangtalanul becsíkozzák az eget; a horizonton bomba robban, remélem atom; szép, gyönyörű gombát tesz mögénk, majd indul a hullám, hatalmasan, megállíthatatlanul jön felénk. a kis kodamák megmerevednek, és csak kétségbeesetten forgatják a fejüket.

dögöljenek meg mind.

olyan szép ez a zene; még álmomban is felháborító, hogy ilyen szép zenék vannak. még nem ért ide a hullám, de a hajad már eltűnt, hidegen botlik a kezem a fekete fehér kövezeten. a félrelépések fekete félhangok. azt hiszem már kopasz vagy, de nem nézek rád. a fénybe nézek, ami jön, és szétszed mindent, szétszedi a szememet is, nem látok semmit, vakon játszok tovább, bár már nem ad ki hangot a zongora, és hallom ahogy kerregve pusztulnak körülöttünk a kodamák.

téged meg azt hiszem elvisz a víz.

ahogy a zongorát, sopent, a holdat, mindent, csak én maradok a homokos parton, vakon. én mindig túlélek mindent. leguggolok, és kört rajzolok a homokba; nem férhet semmi hozzám. keserű homok íze van mindennek, ahogy a katalógus szenvedésekben szokás. ott maradok örökre, néha szavakat írok a homokba, amiket aztán mindig elvisz majd a víz.

ördög mondja

ördög mondja: húzz ki a kútból
FIAM
elnézést, hozzám szólt - kérdem
ördög mondja : ne hülyéskedj édes
FIAM húzzál ki
hozzám beszél - kérdem
FIAM ne csináld
itt vagyok már két hete
vernek - éheztetnek - megaláznak
segíts kimásznom a kútból
azt hiszem összetéveszt valakivel - mondom
valószínűleg képzeleg
én más fia vagyok
de ha fázik és rosszul bánnak önnel
akkor szívesen segítek
kihúzom abból
a hideg nedves kútból
és besegítem
a kemencébe

(drMáriás)

rükverc

annó a trabiba a rükvercet bírtam a legjobban, benyomtad kurvára, aztán le, ráadásul anyunak hikomat speciálja volt (601 vaze!), és állandóan kidobta a rükvercet, nincs is annál jobb, amikor nézel hátrafelé, közbe elindulsz előre. a másik a kézifék volt, volt amikor húsz kilométer után tűnt fel, hogy jé bevan húzva, de ez most nem tartozik ide. a rükverc, az tartozik ide. meg egy vers, nehogymár pont verset ne, asszondja:

"együgyű vagyok én a boldogsághoz" *
nem ismerem fel, még ha udvarol, se.
túl finom szerkezet, trabanthoz
vagyok én szokva, ez meg kényes porsche.
a gázt, a féket csak durván használom,
negyvenhez - ötvenhez vagyok szokva.

de van valóság, előbb-utóbb lesz álom
is hozzá. eldobni. kocka.
együgyű vagyok ehhez-ahhoz, nem ostoba.
magányomnak, habár pattanásig feszes a húrja.
bocs, nem leszek boldog soha.
vagy nem kezdeném újra.

a csillagos az k.a.f. a többi persze jt. nade hogy jön ez ide? hát hogy én is trabanthoz vagyok szokva, de mostanában én rükvercelek. mintha elindultam visszafele, nem, nem az annához, hátrébb, régibbre. és ami a legjobb benne, hogy nem kétségbeesésből, önmagyarázásból, hanem csak úgy magától. mert az volt, hogy még pénteken lebicikliztem pátkára, fél ötkor értem kápolnásnyékre, ott még be is nyomtam egy marci (pán!) szeletet, mert azt hittem hogy fasza időben vagyok, mindjárt odaérek, bár a retrócukrász nénik ijesztgettek hogy baromi messze van még onnan lovasberény. és persze nekik lett igazuk, mert besötétedett, és kurvahideg lett, és én nem tudtam hogy nadap után negyven fokos emelkedők vannak, és már már úgy tűnt hogy akkor erről ennyit, a kezem ráfagyott a biciklire, annyira hogy folyt belőle a vér (neked fagyott már meg úgy valamid, hogy vérzik? baromi szürreális. annyira el van fagyva, hogy nem érzel belőle semmit, csak az tűnik fel, hogy valami pillanatnyi meleg csúszik végig rajta, és amikor odakapsz, hátbazdmeg, ez vér) .

nade, nem ez a lényeg, hanem hogy akkor ott, és igen, mint régen, amikor még mindennapos volt az ilyen, tehát mint a mesékben, úgy éreztem mintha visszafelé mennék, baromi szürreális volt, nem vissza pest fele, hanem vissza valahogy önmagamban, kurvamélyen, és elfelejtettem hogy fáradt vagyok, mintha kibicikliztem volna abból a felesleges, és takonyszerű állapotból, amiben mostanában voltam, mintha kibicikliztem volna az annából, és abból a hitből, ami hozzá kapcsolódott, és abból a tragédiából is, mintha kitekerhettem volna abból a fásultságból meg kétségbeesésből, amiben már homlokig elmerültem, és ahogy nyomtam ott azokon a kurva dombokon, óránkénti fél kilométer per óra sebességgel, írni támadt kedvem, fotózni, zenét írni, lovagolni, arra gondoltam milyen kurvajó lesz az ádival lovagolni, vagy kimenni a gátra, vagy majd bemenni fehérvárra, és nem a mőbiusz, meg nem az emlékek, lófaszát, csocsózni a vadászkürtbe, vagy óje, a pincébe, pedig hogy utálom azt a helyet; olyan volt, mintha azok a kurva dombok mégiscsak valami nagy jelentéssel bírnának, olyasfajta mesebeli jelentésekkel, amiket, nézz oda, hiába keseredtem halálra már majdnem, mégsem nőttem ki teljesen, és magamban mesét is kezdtem írni, végre, mesét egy kisfiúról, aki egy varázsbringával visszateker a dolgokon, visszafelé, és persze megmenti a kislányt, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak, mert bazdmeg, ezért vannak a mesék, hogy ott ilyet is lehessen.

és persze később, amikor elkezdtem volna leírni, abbahagytam, mert a momó jutott eszembe, az hogy az élet ízét mégiscsak a bolondok, és hogy én hogy szégyelltem mostanában hogy bolond vagyok, bolond, hogy olyan dolgokat csinálok, amiknek nincs értelmük, és egyáltalán, holott én ez vagyok a kurvaéletbe, és most meg főleg ez a rész, valahogy így éreztem magam:

aztán mennie kellett dolgozni. megmagyarázta, hogy ezt náluk úgy hívják, szinkronterem. az emberek úgy tátognak, mintha beszélnének, de a teremben levő személyek adnak hangot nekik. olyan volt, mint a madaraknál, ők is egyenesen a tátogók torkába nyomták le a hangjukat. ha előszörre elszúrták, és a hang nem a kellő pillanatban ment le, akkor újra kellett kezdeni. ez volt a legszebb az egészben: minden hátrafelé kezdett menni. a halottak visszajöttek az életbe, és fenékkel elfoglalták a helyüket a társadalomban. gombnyomásra minden eltávolodott. az autók előre rükverceltek, és a kutyák a farkuk után futottak, és a porba dőlt házak egy pillanat alatt összeszedelőzködtek és felépítkeztek az ember szeme előtt. a golyók kiröpültek a testből, visszamentek a géppisztolyokba, és a gyilkosok meghátráltak, és háttal ugrottak ki az ablakon. amikor kiöntötték a vizet, az felszállt, és visszament a pohárba. a kiömlő vér visszament a testbe, és sehol se maradt vérnyom, a seb is behegedt. egy fickó köpött egyet, és visszavette a szájába a köpést. a lovak hátrálva vágtattak, és egy fickó lezuhant a hetedikről, összeszedte magát, és visszament az ablakba. igazi fordított világ volt, ennél szebbet sose láttam a kurva életben. egy pillanatra még Rosa mamát is láttam, fiatalnak és üdének, megvolt a lába is hozzá, aztán még tovább toltam hátrafelé, és ő még csinosabb lett. még a szemem is könnyes lett.

ugye. felülni egy vonatra, és menni vele annyi megállót, amikor jön a kalauz, és várni a telet, a hópelyheket, és meséket, igen meséket gyűjteni, beadni a gyerekeknek hogy a mozarella sajt, az sárkány tojás, és ha megeszik, álmukban repülni fognak, ezzel két legyet ütve egycsapásra, hiszen egyrészt megeszik, pedig elvileg nem szeretik, másrészt elmennek gyorsan aludni, pedig aztse szeretik, és még csak ki se toltam velük, mert aztán reggel jönnek, hogy igen, sárkányok voltak, és repültek, és ma is együnk sárkánytojást, létszi, létszi. és pandás könyvet gyártani, igen bazdmeg, pandákat, mixeket, színház, fénykép, írás, olvasás, és hinni, az istentudja miben, de abba nagyon megint.

van egy olyan gyógyszer az sm-re, ami azt csinálja, hogy körbebástyázza a beteg részeket; kvázi karanténba rakja, mint a vírusírtók a hülyeségeket, bár én nem tudom elképzelni ez hogy megy, de az orvosok biztos. ha hamarabb kaptam volna, én is örülhetnék, de így is, mert a f.-t meg lehet vele menteni; illetve 'tünetmentessé lehet tenni', óje. ez meg úgy jön ide, hogy ebben a nagy visszamenésben mintha ez alakult volna ki; karanténba került, az ami van, vagy amivel nem tudok mit kezdeni, nem gyógyult meg, letörölni nem lehet, de legalább nem indítja el magát állandóan, és nem használja el a procit. király. megyek, felülök valami vonatra.

nem

- és akkor mindent vissza lehet csinálni?
- nem.
- és érdemes volt olyat csinálni, amit vissza lehet csinálni?
- nem.
- úgy volt jobb?
- nem.
- így jobb?
- nem.
- á, akkor minden megy tovább a régiben?
- nem.
- nemértem.
- hát nem.

vélle

nem megy az írás. ha múltkor azt mondtam, az írás olyan mint a szarás, most legyen olyan, mint a szülés; ha megfogan, ki kell hordani, aztán ki kell vajúdni. folyamatosan elvetélek újabban. torz, szerencsétlen korcsok jönnek ki belőlem, pedig nehéz vagyok tőlük, napvilágra kellene jönniük. kínomba visszaolvasom amiket régen írtam, hezitálok, lamentálok, guberálok a szavak közt, keresem mi hasznos.

persze, elkezdtem írni, tele kielégülési vággyal, és hiúsággal; nem csak úgy zúdítani, mint az utóbbi időkben, hanem fegyelemmel, figyelemmel, formába önteni. hogy profitáljak valamit, ebből a nagy szenvedésből, hogy építsek már valamit ebből a nagy összeomlásból. kínlódtam vele, faragtam jobbról, balról, több héten keresztül, de csak két bekezdés lett meg, és az is olyan, amit bárki meg tudott volna így írni, sőt. ráadásul, bár elvileg nem rólad szólt volna, de belekerültél ebbe is, és sajnos csak onnan kapott értelmet az egész. pedig nem akartam hogy benne legyél, nem akarom hogy itt legyél, és nagyon bántja az érzékenységemet, meg a hiúságomat is, hogy még mindig itt vagy, és hogy nem tudok másról, máshogy. meg egyébként is, ez az egész, annyira nevetséges már, és undorító.

most épp undorodom tőle, de sajnos ez sem jelent semmit; hullámzom, még mindig hullámzom, hol fel, hol le, hol messze tőled, hol teljesen benned, egyik percben jól vagyok, de a másikban elvesztem, hullámzom, és ez is nagyon dühít, mint ahogy az is, hogy annak idején azt a véleményt írtam rólad, abba az idióta baromságba, hogy olyan vagy, mint a tenger, és lám, tényleg olyan vagy, vagy én vagyok tőled olyan, nem is értem ezt az egészet.

nem ismerlek, persze, és általában ragaszkodok is ahhoz a felismeréshez hogy nem lehet egy embert megismerni, így tulajdonképpen teljesen mindegy hogy ismered e, vagy sem a másikat, csak érezni lehet, meg meg lehet vele tanulni bánni, mint ahogy a tengerészek a tengerrel. de megismerni baromság, és lehetetlen. ráadásul eléggé etikátlan is. annál is inkább, mert azt hallottam, a kacsától, aki még mindig pletykál, hogy azt mondtad rólam, hogy 'kiismertél, és már tudod hogy milyen vagyok', és ez úgy hangzott akkor, ahogy ült a kacsa abban a fotelben, és nézett közben bután, és ártatlanul, hiszen tudod milyen a kacsa, úgy hangzott ott, mint egy istenverte, megfellebbezhetetlen ítélet. és bevallom, bár ez is dühít, azóta sokat gondolkozom ezen.

hogy hogy lehettem ennyire hülye, hogy ezek szerint hagytam megismerni magam, úgy, hogy közben én nem ismerlek, és ez a legszörnyűbb, hogy nem tudom milyen vagy, nem tudom mással milyen vagy, és velem miért vagy ilyen kegyetlen, és azt se tudom, kegyetlen vagy e egyáltalán, vagy csak én teszlek azzá, vagy e valamilyen, egyáltalán, azonkívül, hogy szép vagy, borzasztóan szép, lényegtelenül szép, hiszen azt mindenki láthatja, vagy csak én teszlek azzá, amilyen most vagy, tehát az vagy, amivé teszlek, vagy te teszel engem ilyenné, és egyáltalán.

ezek felett persze folyamatosan lebeg, mint a poe novellában az inga, az a könnyen idevetett mondatod, hogy a szavak egyáltalán nem fontosak, és ezek pedig csak szavak, szavak, szavak. az egész életem csak szavak, írtad, és bölcsességed irigylésre méltó, hiszen, természetesen igazad van. igyekszek kilábalni a szavakból, mögéjük látni, megfogni, amit meg lehet, de az igazság az, hogy nem nagyon értek így se semmit. a szavakból, azokból még csak csak.

például ilyet olvasok:
'bizonyos beállítódásainkat is engednünk kell meghalni, ha lejárt az idejük, le kell mondanunk valamiről, ami életünkben kedvessé lett, ha elmúlt felette az idő. ha ezt nem tesszük meg, akkor a múlton csüggünk, és ez azt jelenti, hogy elzárkózunk a jövő elől, hogy valójában nem élünk többé. ebben a helyzetben is gyászolnunk kell.'

nem tűnik bonyolultnak. jó, gyászolok. tudom mit mondanál, márha mondanál egyáltalán valamit, mert az isten tudja hogy hol jársz már, de talán azt mondanád, így odavetve, hogy ezek is csak szavak. ettől függetlenül ez a hülye verena kast négy, egymástól szigorúan (hogy jön ide a szigor?) elkülönített fázist állít fel:
1. a tagadás fázisa
2. a feltörő érzelmek fázisa
3. a keresés és az elválás fázisa
4. új kapcsolat önmagunkkal és a világgal

hullámzok, persze, hol a kettes, hol a hármasban vagyok, menetelek a négyes felé. amikor megint beszorultam valami közé, amik belőled maradtak, és küldtem feléd a jeleket, te meg erre felhívtál; ilyenkor hajlamos vagyok hinni valami egészben, valami megváltoztathatatlanban, valami lényegben, kvázi istenben; nyilván ez a kettes fázis. máskor meg hányok tőled, kegyetlen vagy, hideg, fasz se tudja épp mire kellek neked, de csak undor marad utána, hamisság, és néha elborzadok, hogy mi lett belőled, nélkülem; ez meg a hármas fázis lehet.

számok, fázisok; szavak. mint amikor megkérdezik tőlem, hogy mégis mit szeretnék, te is ezt kérdezted, azt is az égtudja hogy épp miért, milyen hangulatodban, komolyan gondoltad-e, vagy ez is olyan pillanatnyi villanásfény, hogy mit szeretnék, és erre se merek válaszolni, nem is lehet, mert csak szavak ugye. pedig tényleg gyereket. igen gyerekeket szeretnék, minél többet, persze. milyen hülyeség ez, hogy mit szeretnék, persze, azt is, hogy elmúljon belőlem már ez az egész, hogy boldog legyek, minél többet, ha lehetne, hogy tudjam mit csináljak jól, hogy jól tudjak szeretni, és azt akit szeretni lehet, meg akit szeretni kell, nem ilyen elcseszett feleslegességeket, azt is szeretném, hogy meg tudjak elégedni azzal, amim van, hogy az legyen, aminek lennie kell, és igen, bár nyilván ezek is csak szavak, de egy pulit, basszameg, egy kis pulit, meg egy karosszéket, még mindig, és pár bőrkötéses könyvet, és talán egy nagyon gizda b & w méregdrága hifiberendezést, igen, még ezeket nagyon szeretném.

egyszer azt mondtad, hogy épp ott vagy, ahol tényleg fénylek, míg máskor csak villanásokra látsz olyannak. nem tudtam meg azóta se, hogy mire gondoltál, azt hiszem hogy épp gyerekek között lehettél. azt szeretném, hogy valaki vagy mögé lásson, vagy felgyújtsa a villanyt, amerre járok; és persze mondhatnád, hogy ezt nem mástól kell elvárni, de baromság, mert magamnak a fényemet épp annyira sejtem, mint a sötétségemet, és ha hiszed, ha nem, rajtad is múlik, hogy épp mit látsz meg belőlem. és aki szeret, az nem csak villanásra szeret, hanem sötétben is; igen, tényleg ilyen szép, romantikus szavakat is szeretnék. néha szégyellem, néha nem érdekel, néha pedig undorodok attól, hogy mindent leírok ide. te azt mondanád erre, hogy magamutogatás. nagyrészt. egy kicsi részt viszont kíméletlen távolságtartás, hangozzék ez bármilyen hülyén, és igen, önkielégítés. ehhez kell a távolság, ez az online én, aki az offline szemetesládája, szűrője, igaz barátja, ellensége, stb. borzasztó szánalmas hogy ide, neki írom ezt, és nem neked, de neked nem tudom, mert te nem vagy már az, és az offline marci sem az már, és ennek az egésznek csak pillanatokra van értelme.

offline nem engedhetem ezt magamnak. nem tudnék neked mit mondani. offline igyekezni kellene olyan dolgokat csinálni, amik másfele visznek. offline úgy kellene lennie, ahogy mondják; hogy 'jó fetrengeni a sárban, de a kérdés az hogy meddig, ha már nem szeretnél fetrengeni, akkor állj fel, és csináld azt amit szeretnél'. voálá. kelj fel, és járj, mondta jézus. egyszerű ez. fasznak kell túlbonyolítani. oszoljunk, mert nincs itt semmi látnivaló. hiszen tulajdonképpen iszonyú tipikus, érthető, és levezethető ez az egész, nincs ebben semmi bonyolult. a 'történetemben', az enyémben, a tiedben meg aztán pláne nincs, a 'történetünkben' már ha van ilyen, abban sincs. gyűlölöm ezt, és hiú vagyok. tovább akartam írni. gecire nem megy az írás; online se, hát még offline. te olyan vagy, hogy megtanítottad magadat arra, hogy ne kelljen az, ami én vagyok; megmondtad kerek perec, hogy te erős vagy, gecire erős, te nem fogsz kibukni. hát nem is buktál. és jól vagy, gondolom egyre jobban, mész, erősödsz, aztán majd vesztesz, újrakezdesz, úristen, annyira tipikus, és én se leszek művész attól, hogy éppen ellenkező irányba megyek, és mint valami dilinyós, próbálom összeszedni ami belőled maradt, mint az a kislány, a pipacsmezőn, a szétfújt pitypangot. megígértem neki, hogy megőrizzük hazáig, de csak öt lépésig sikerült. ötévesen vesz komolyan ilyet az ember igaz?

huszonhét évesen meg gyászol. már csak az bánt, tudod az bánt, hogy nem tudom hogyan kell így, és most szeretni, elnyeled az egészet. szeretnélek úgy szeretni, hogy örüljek neki, ha jól megy neked, és megtanuljak ebben csendbe tönkremenni; és ez az, ami offline jobban megy, mint online. erre kellene továbbírni a történetet. mostanában reggelente megmarad a számban az álom íze. fura ez; lehet a fogamban a lyukak, ott bújnak meg. egyszer tudod csókolóztunk. előfordul ez. de reggelre megvolt az íze; úgy egy kicsit nehéz. meg annak az álomnak is megmaradt reggelre a vas íze, amiben síneken megyek, bele egy alagútba, két sínpár, én kiválasztom az egyiket, belemegyek, sötét van, és a közepénél elkezd szembe jönni a vonat. a másikon kellett volna menni; előfordul ez. de ami borzalmas volt, amihez kellenének a szavak, így online, az az érzés, hogy elkezdtem futni, rohanni, félni, de valahogy lelassultam, és nem elfáradtam, hanem hirtelen mindegy lett, iszonyatosan mindegy, mindegy lett az is, hogy van másik sínpár, és választhattam volna azt is, mindegy lett az is, hogy elüt a vonat, vagy sem, borzalmasan mindegy lett minden, és valami borzasztóan érthető, és idegesítő módon ez összekapcsolódott veled, az offline 'történetünkkel', és apámmal, basszameg, azzal a válasszal, amit akkor mondott, amikor épp feléd mentünk, félúton szada után, és megkérdeztem tőle, hogy meddig volt boldog. le kellene tudnom írni, hogy úgy érzem, rohan felém mint egy gyorsvonat ez a mindegy, és nem jó vágányon vagyok, és sem magamat nem tudom kimenteni, se magamban téged, és mindez egyre inkább mindegy; és talán már csak itt online, itt számít, vagy csak itt merem kimondani, de legalább itt kéne szavakat csinálni belőle, mégis valamit, ami túlmegy ezen, amiből szappanbuborékok lesznek, és úgy pattannak szét a köveken, hogy előtte egy pillanatra legalább gyönyörű értelmük lett; és meg is születnek bennem, csillogó, olajos, szivárvány szavak, de nem tudom kiszedni őket, szétpukkannak, mire ideérnek, mert nem, nem megy az írás sehogyse.