2013. október 7., hétfő

amióta

'ha valamit nem hiszek el, akkor nem is működik.'
ezt lubics szilvia fogorvos és háromgyerekes édesanya mondja, miután lefutott 28 óra alatt 246 kilométert, ezzel megnyerve az ultramaratont.


azt hiszem, még nem hiszek neki.

utálom azt a szót hogy amióta, olyan mintha valami kis aljas élőlény neve lenne, de lehet hogy csak azért, mert rímel arra hogy szimbióta. rímek vannak csak, versek nélkül, ablakok szobák nélkül, betűk vannak szavak, szavak meg mondatok nélkül, és persze én vagyok mindig, nálad nélkül.
 
de ez most alighanem mindegy.

amióta nem hiszek istenben, sokkal nehezebb megváltozni. az is lehet hogy lehetetlen. annak idején még úgy tanultuk, hogy azt ne gondold, hogy te magad meg tudod változtatni magad, mert ez olyan, mint amikor a münchausen emelgeti saját magát a bajuszánál fogva; bármennyire is praktikus ötletnek tűnik, ez ugye nem megy, és nem is illik. tíz év körüli voltam ekkoriban, és az egész sztoriban azt tartottam a legképtelenebbnek, hogy nekem bajuszom legyen, a saját magam kiemelése a mocsárból ezek után csak mellékesnek tűnt. tehát nem tudod magadat megmenteni, de ha felismered hogy bajban vagy, és kéred istent, isten mindig meghallgat, megbocsájt (hiszen az a mestersége ugye) és persze segít is neked. bajuszt növeszt rajtad, és kihúz téged, csak kérned kell, és hinned benne. ha meg esetleg nem, valójában az is igen, csak hogy mivel ő az isten, alighanem jobban tudja mint te, hogy mi az igen, így neked továbbra is csak az a dolgod hogy higgyél, és meg fogod látni, hogy ami úgy tűnik hogy nem, az valójában lassan már igen, ha meg mégsem, akkor is a végén mindenképpen igen lesz, hiszen a végső elszámolásnál neked papírod lesz arról hogy megtettél mindent, így aztán te is belovagolhatsz a mennyeknek országába, ámen.

nem tűnt bonyolultnak, nem is voltam annyira frusztrált mint mostanában. így lettem szocializálva, mai napig is bennem maradt, a mechanizmusaim közé tartozik az a belső mondat, hogy fú basszameg, istenem segíts. ilyenkor persze rögtön az is megkondul bennem hogy nem szabad káromkodni, isten nevét a szádra hiába ne, meg egyébként is, már miért segítene?, hiszen én vagyok az, aki látszólag okosan és érthetően elmagyarázza a romkocsmák félhomályában merengő állástalan diplomásoknak, hogy miért iszonyú önzőség az isten hit, és hogy ha van is isten, vajon milyen apropóból gondoljuk azt, hogy pusztán azért van, hogy nekünk legyen, ti. hogy az minden dolga, hogy megcsinálja azt amit az emberek kérnek tőle, persze legyen meg a te akaratod, meg minden, de azért akkor is, ha lehet, távolítsd el tőlem ezt a poharat, ha meg nem, akkor is legalább értelme legyen az elpusztulásnak, és ott csücsülhessek aztán talpig fehérben a mennyországban boldogan, míg a többi gyarló lassan pirospozsgásra sül a pokolban. tehát hogy az istenhit alapja az önzés, nem a szeretet, hiába mondja mindenki azt hogy 'szeretem istent', na ja, azért szeretem mert nem akarok pokolra kerülni, kevésbé leegyszerűsítve azért szeretem, mert gyáva vagyok ahhoz, hogy ne szeressem, sokkal könnyebb - tényleg könnyebb, még ha néha nehezebb is - az úgynevezett igaz úton, vagyis valakinek a nyomdokában járni, mint megtalálni saját magamat, és alapvetően sokkal kellemesebb az az érzés hogy az életnek van valamiféle magasztosabb, un. földön túli értelme, mint az hogy a mindannyian a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.

egy bizonyos idő óta ez se igaz egyébként; kicsit destruktív korszakot élek meg most, jobban vágyok most norliszkba, mint torockóba, a lányok karján a szőke csókos pihéknél könnyebben veszem észreveszem az érzelmi játszmáikat, és inkább megnyugtat a nagy büdös semminek a gondolata, mint a menthetetlen örökéletnek, vagy a kígyózó, életeken át húzódó karmának, és egyébként is, életemben először kezdem értékelni a kimondottan csúnya dolgokat, és görcsöt kapok a régen oly szeretett, békés, bárgyú, lelket simogató zenéktől. de attól tartok ez most megint mindegy, hiába feszes bennem amit írni akarok, amikor végre túljutok azon az idegtépő marcangoláson, hogy most írjak-e, vagy ne írjak, és elindulok a betűk útján, fellazul minden, és mint egy hülye gyerek a játszótéren, bele kezdek mindenbe, eltévedek, csapongok, túl sokat írok.

pedig a rövidség milyen fasza;
'valmont idióta, tourvelné fapina, mégis dugnak; ez a szerelem. aztán meghalnak; ez meg a dráma.'

ennyi. az összes többi felesleges szöveg meg ez a blog.

tehát amióta nem hiszek istenben, sokkal nehezebb megváltozni, mert magamra maradok benne. amióta nem hiszek benned, azóta miattad sem változok már, pedig te például megváltoztattál, hogy szakadna rád egy kolostornyi izmos szerzetes. amióta nem hiszek magamban, azóta tehát magamat sem tudom megváltoztatni, és néha kezd derengeni a szokásos öncsalás ködén át, hogy hátha leginkább ezért félek ennyire hinni magamban, hogy nehogy aztán magamért legyek felelős, bár ilyenkor meg teljesen tisztán kirajzolódik, hogy legalább ugyanakkora öncsalás lenne az is, már ha van egyáltalán értelme az egyenlőségesdinek egy ilyen absztrakt környezetben, mint az öncsalás békés rózsaszín burka.

amióta a változásban sem hiszek, azóta sokkal félelmetesebb tapasztalni azt a kurva enigmatikus mondatot, hogy bár a dolgok változnak, mégsem változik semmi, de mégis vannak változások; zsenge korom legnagyobb tanítómestere volt ez az éljen a király, meghalt a király, nem csodálkoznék ha ilyesfajta bölcsességeken csiszolódott volna mondjuk coelhó is ilyen mélyre, gyurcsok mesterről nem is beszélve. néha azon kapom magam, hogy kapkodok valami után; ülök a monitor előtt, és úgy hinnék valamiben, ötvenszer osztott tumblr képekben, egyértelműnek tűnő felháborodásokban, igazságtalan politikában, elnyomásban, összeesküvés elméletekben, messzi székely lányok adatlapjaiban, szexis szlempoetris tömörülésekben, jól megírt könyvekben, kínos versekben, és depressziós zenékben, hogy csak az elmúlt tíz percet mondjam; erre jó az internet, nyomorult kis ablakok és lájkok nyílnak a széles nagyvilágra, és csak sötétebb lesz tőle ebben a kis szobában. olyan jó lenne oda tartozni, ide tartozni, letenni valamit az asztalra, felvenni valamit az asztalról, olyan jó lenne írni neked, vagy ha írnál nekem, vagy ha nem lenne jó, hogy ha írnál nekem, vagy én neked, ha ismernélek, ha ismernél, ó igen, ha ismernétek, vagy ha egyáltalán nem ismernétek, olyan jó lenne, ha minden úgy lenne olyan, ahogy van, hogy közben nem is így van. ekörül az állapot körül forgok már évek óta, alighanem amióta az eszemet tudom, rám tört a tudás, hogy valami nincs sehol.

de attól tartok, ebben is hinni kellene valamennyire, mert se a valami, se a sehol nem létezik csak úgy magától. még én sem működök se valamennyire, se semennyire. hát még mondjuk te.

és ha már te, távoli, elérhetetlen istenként működsz, jobb ha tudod, valószínűleg ez is miattam van, nélkülem nyomorult halandó lennél, egyszerű befejezett múlt, ismeretlen adatlap és egy üres név, a fenének kell higgyek ilyen hülyeségekben, csak gyártom magamnak az isteneket. azt is jó lenne elhinni már végre valakinek, hogy az ember maga választja meg hogy miben hisz; fortyog körülöttem ez a kurva pozitív szemlélet, amerre csak nézek, mindenhol pozitív gondolatok röpködnek, már a kávé előtt ilyen körleveleket kapok, asszondja:
"ha reggel felkelek, azt mondom magamnak: két lehetőséged van. választhatsz, hogy jó- vagy rosszkedvű akarsz-e lenni. minden alkalommal, ha történik valami, magam választhatok, hogy elszenvedője legyek a helyzetnek, vagy tanuljak belőle. minden alkalommal, ha odajön valaki hozzám, hogy panaszkodjon, elfogadhatom a panaszkodását vagy felhívhatom a figyelmét az élet szépségeire. az élet csupa választási lehetőségből áll. te döntöd el, hogyan reagálsz a különböző helyzetekben. választhatsz, hogy az emberek hogyan befolyásolják a hangulatod."

az ilyenek miatt fekszem vissza aludni, mert nem hiszem el, elnézést, és nem is működik, nyilván csak azért, mert nem hiszem el, csakhogy én meg azért nem hiszem el, mert nem működik, huszonkét évesen majd olvasd el a huszonkettes csapdáját, bár az pont az a könyv, amihez (buta) fiúnak kell lenni, hogy úgy igazán élvezd, ráadásul eredetileg ez is 18-nak készült, mint mindenki, ott kéne megállni valahol, mert azután kezdenek el nem működni a dolgok, bár valószínűleg ez is csak azért van, mert akkor még elhiszünk mindent.

most már azt se hiszem el, amit érzek. nem hiszek például a versekben, de tudom, basszameg, nem hiszem, hanem tudom, hogy ez például így van, így volt, és így is lesz; négy éve, NÉGY éve már, hogy itt volt ezen a blogon, akkor is így volt, most is így van, pedig kurvára semmi kedvem nincs hinni benne, mégis tudom hogy működik, hogy alighanem, ezt a szót sokat használom újabban, alig, de jó lenne ha csak alig nem, ehelyett sajnos teljesen igen az, hogy én vagyok ez, az egyik, most már - alighanem?- menthetetlenül én vagyok, és hiába nem akarok hinni benne, ennek például nincs is szüksége arra hogy bárki higgyen benne, ez egyszerűen csak így van, emlékszem, valaha, valamikor mintha ilyen lett volna a szerelem is, vagy a zene, vagy ősszel a falevelek amikor köröztek a szélben, egyszerűen csak így voltak, azon a hosszú úton például, ahol összeértek a platánfák, kurvára nem kellett hinni bennük, az árnyékukban sem, amik már délelőtt délutánt festettek arra a rohadt hosszú útra, amin isten tudja hányszor mentem már végig, mire elérkeztem odáig hogy most meg ez van, magától, négy éve, tíz éve, hány évig még, hogy épp minden más, de mégis ugyanaz, és ugyanúgy itt jár a fejemben hogy itt vagyok én is egy, azok közül,

akik kétségbeesetten mímelik azt ami másokból úgy fakad mint a virág
(...)
akik képtelenek megbocsájtani maguknak és ezáltal másoknak
kegyetlenül és gonoszul őrjöngenek cserébe kegyelmet és jóságot várva

(...)
akik sohasem találják meg testük kibogozhatatlan gubancán a szál boldogító végét
(...)
és akik sose fognak eljutni
az elérhetetlen a köznapi a tetveknek is kijáró
megváltáshoz.


bassza meg.
ezt bárcsak ne hinném el.
ha számítana ennek, hogy elhiszem-e
bárcsak igaza lenne a hosszútávfutó magányosságának
hova kell futni ez elől,
hogy elhiggyem végre, hogy ilyen egyszerű ez,
bassza meg.

2013. augusztus 19., hétfő

a szépség és a szalon

a gozsdu udvar vasárnap délben; a falak között áll a levegő, giccsszagú a meleg, és turisták özönlenek mindenhonnan, mint hajdanán a pisztrángok, amikor még olyanok lehettek a folyók, ahogy én azt elképzelem. épp egy olasz turistacsoport a soros; csinos, csupa fegyelem nő magyaráz nekik, alighanem olaszul, mert nem értem, de románnak hallom, és valamiért még mindig nem tudom elképzelni hogy román turistacsoportok is lehetnek a világon, ezért elkönyvelem olasznak. fél füllel hallgatják, de látszik rajtuk hogy már csobognának, ugrálnának a sok megvásárolandó valami között, zsibognak, keringnek, fényképeznek, szinte mindegyik negyven körül járhat, jóllakottan dagadtak, kis kompakt gépekkel rohangálnak. a szigorú nő felmutat az egyik ablakra, erre némelyikük engedelmesen lefényképezi. én közvetlenül mellettük állok, egy deszkalapokból összetákolt asztalnál, amelyeken elkoszolódott fóliákba csomagolt bélyegek vannak; szürke, elmúlás szagú mindegyik, először engem is izgatottan körbedonganak, aztán mivel se a gúnyba maradt fintorommal, amit egyébként mosolynak szánok, se az asztalon hempergő képtelen bélyegekkel nem tudnak mit kezdeni, tovább úsznak a gozsdu udvar torkolata felé.

apám árul itt, az asztal és a bélyegek apámé. természetesen ingyen, néha az az érzésem, hogy apám mindent ingyen csinál, csak ha véletlenül az arcán felejtem a szemem, akkor tűnik fel, hogy milyen drága lehetett néha ez az ingyenesség. valahogy kidumálta, hogy a mozgásukban korlátozott embereket, - ez valahogy zavarba ejtőbben hangzik mint a mozgáskorlátozottak - támogassa a gozsdu udvar, azáltal hogy engedi őt árulni. nem értem hogy mentek bele, apám az olajos ingeivel, a szétnyomott cipőjével inkább a józsefvárosi piac hangulatát hozta be ebbe a tömény magyar képzőművészetbe, ami elvileg a gozsduban képviseli magát, annyira abszurd és visszataszító, ahogy apám ott áll a dob utcai bejáratnál, körülötte a senkinek nem kellő bélyegei és régi pénzei, hogy néha egészen tisztelni tudom érte, olyan mint valami graffiti a fehér falon, vagy mint valami éjszakai lepke, ami beosont a családmeleg estén a szobába, és úgy dong a lámpa körül, hogy mindenki észreveszi, de mindenki azt várja, hogy majd a másik tesz ellenne valamit; valami nagyon másnak a lenyomata apám is, a bélyegeivel, mintha az elmúlást árulná szemérmetlenül, a bélyegek a maguk módján épp olyan szívósak és életképtelenek egyszerre már, mint apám, és mindig beleborzongok, ha látom hogy valaki még fizet is értük, nem tudok nem arra gondolni, hogy lehet a mozdulatban valami olyasmi is, ahogy a koldusoknak adnak pénzt az emberek, mintha meg lehetne vásárolni a pusztulást.

egy ideig egy cetli is volt az asztalán, apám féle igénytelenséggel, csak egy papírlap, rajta times roman betűtípussal hogy ha itt vásárol, akkor a mozgásában megváltozott embereket támogatja a vásárlásával; tulajdonképpen igaz volt ez a felirat, ha mindezen kizárólag apámat értjük.

csakhogy konkurenciája is lett az elmúlt hetekben; ugyanott, a dob utca felőli bejárat elején van egy szépségszalon, zöld matricás üveggel, rajta a teljesen elképesztő feliratok, miszerint alakreformálás, vagy lélekszépítés, természetes hajkondíció, zselés színbarnítás, meg ilyenek; ennek a tövében, összecsukható asztalokon odaköltözött egy alapítvány a vásár idejére, ami szintén megváltozott képességű embereket támogat, és az általuk készített szokásos szappan - gyöngy - csecsebecse dolgokat lehet megvásárolni. képeket is tettek a falra, amin egy down szindrómás lány mosolyog a downosok jellegzetes mosolyával, meg néhány cetlit ők is, de ők már előrelátóan angolul. aztán hamar rájöttek hogy az ingerküszöböt ma már ennél többel kell megérinteni, így minden héten egy downos lány is ott ül az asztal mellett, és élőben csinálja a csecsebecséket; alighanem ugyanaz a lány, aki a képeken is van, ugyanazzal a mosollyal; az elején még elgondolkoztam rajta, hogy vajon nem lehet hogy csak egy lányból áll az egész alapítvány által támogattok sora, de aztán elszégyelltem magam; mindig elszégyellem magam a rosszindulatú cinizmusom miatt, de már annyira cinikus vagyok, hogy az elszégyellést is csak cinikusan látom, és mindig kigúnyolom magam, hogy na már megint szégyelli magát bennem a lánglelkű költő, ha még egyáltalán él szerencsétlen.

de most, vasárnap délben, ahogy ott ülök, arra kellek, hogy apám el tudjon menni wcre, bár valójában alighanem inkább sörért és cigarettáért, most egy pillanatra mintha még mindig élne bennem a lánglelkű múlt, ahogy nézem ezt a szinte már erkölcstelenül boldog down kórost, ahogy a bárgyú, de iszonyúan tiszta mosolyával ül ennek az egész álkreatív, álművész borzadálynak a közepén, ahol igazából persze minden csak a pénzről szól, mint valami koszos tenger, úgy hömpölyög mindenhol a pénz, még az ő down szindrómája is csak a pénzről szól itt, és működik is, a turisták közül pár fennakad az alapítvány hálóján, némelyik barom odaáll mellé, és fotóztatja magát vele, a lány boldogan mosolyog, szemérmetlenül élvezi hogy figyelnek rá, mint valami gyerek, a boldogsága valami elképesztő módon disszonáns mindennel, ami a gozsdu udvarban van, még a turisták is érzik, a fotózások meg a műmosolyok és műsopánkodások után nem is nagyon tudnak mit kezdeni vele, tovább úsznak az árak és a termékek bódító mélységébe, egyik másik nagyon szocializált, érzékenyebb lelkű még vásárol is valamit, az alapítványtól ott van egy idős nő is, aki úgy néz ki, mint ahogy egy védőnőnek kell kinéznie, arcán valami szigorú bú mindig, egyrészes régimódi ruhát visel, és a haját is úgy hordja, mint gyerekkoromban a gyógyszertár szagú védőnénik, akiktől iszonyodtunk, lábán ugyanaz a fehér, lukacsos papucs, kiskoromban, míg valami rossz történt velem a kezükben, mindig csak ezt a papucsot néztem, nem mertem felnézni, csak ezeket a fehér szita papucsokat figyeltem, olyanok voltak mint valami idegen, könyörtelen világ lényei, elképzeltem, hogy amikor senki nem figyel rájuk, miket mondhatnak egymásnak, és éjszaka, ha kórházban aludtam, nem mertem letenni a padlóra a lábam, amikor pisilni kellett mennem, mert azt képzeltem, rögtön jön egy ilyen papucs, és megeszi a lábfejemet. ez a nagyon védőnőnek kinéző védőnő bárgyúan mosolyog a turistákra, és iszonyú rossz angolsággal néha mintha válaszolna is a kérdésekre, amiket feltesznek neki, de legtöbbször csak yes-yes-t mond, meg persze az árakat.

a down szindrómás lányt legszívesebben megfogdosnák, mintha valami műalkotás lenne, de közvetlenül nem beszélnek hozzá, vagy ha igen, akkor is úgy, mintha valami érdekes mutatvány lenne, ahogy boldogan rájuk mosolyog. nem is tudom hogy lány-e, vagy nő, a downosok kortalanságával ül ott, épp úgy lehet húsz, mint negyven, és anélkül hogy észrevenném, nem tudom levenni a szemem a töretlen lelkesedésén; és elkezdem szégyellni magam, nem is tudom pontosan miért. mintha lett volna valami megmérettetés a szemem előtt, amiben a gozsdu udvar által képviselt pénz, csillogás, turisták, természetesen magyar, természetesen kézzel készült, természetesen baromi kreatív baromságok, meg egyáltalán, ez az egész úgynevezett életmód, amiben én is vergődök, mint valami elbaszott pisztráng, aki örökre belekavarodott valami zsinegbe, ami bár nem rántotta a partra, de soha többé nem ereszti, magamon hordom mint valami figyelmeztetést, szóval hogy mindez, ami én is vagyok, összecsapott volna azzal az együgyű, de olyan tiszta gyermeki arckifejezéssel, amivel ez a downos lány ül ennek az egésznek a közepén; mintha rajta kaptak volna minket valamin, mintha egy kisgyerek került volna egy lebuj közepébe, olyan gusztustalannak és mocskosnak tűnik minden hirtelen, mintha lenne egy kérdés, amire mi lennénk a válasz, de az emberek észre se veszik, pénztárcák nyílnak és csukódnak tovább, én pedig amikor végre megjön apám, szinte menekülök szégyenemben, de nem tudom még hogy mitől, és mintha lenne egy kérdés, amire mi lennénk a válasz,

egész nap bennem van ez a lány, és csak sokkal később rakom össze magamban egy másik emlékkel, még évekkel ezelőttről, még a pető intézetben, amikor egy anya sírt a down szindrómás gyereke miatt, és mivel a kisfiú boldogan beilleszkedett a foglalkozásokba, a bohócdoktorkodásnak nem is a gyerekről kellett szólnia, hanem inkább az anyáról, ezért ültem vele kint a fák alatt, és hallgattam ahogy sír; ez még akkoriban történt, amikor a sírás elég volt ahhoz, hogy valami belém vésődjön, mélyen, és kitörölhetetlenül, akkor még a sírás nem emelt bennem ilyen műanyag paravánokat, mint amiket most, amikről aztán menthetetlenül lefolynak a könnyek, és még csak a közönyömig se jutnak el; akkoriban még tényleg úgy éreztem, hogy nekem kell valamit mondanom, nekem, mert azért vagyok abban a helyzetben, mert ez a dolgom, hogy ilyen helyzetekbe kerüljek, és megoldjam őket, nekem kellett volna mondani valamit, de ott a fák alatt valahogy kijöttem a szerepemből, a könnyek mellett ez a kudarc is örökre belém égett, ahogy ott ülök, sután vigasztalni próbálom ezt az anyát, és nem találom rá a megfelelő szavakat; azt mondom neki hogy ne féljen, a gyereke nem marad ki semmiből, ugyanolyan gyerek lesz mint a többi, erre szinte már gyűlölködve ugrik nekem, hogy nemigaz, ne hazudjak neki, hát épp ezaz, sose lesz olyan mint a többi, és hogy igazából nem ezt sajnálja, hanem hogy mennyi mindenből kimarad, istenem, én csak azt szeretném, suttogja, hogy neki is teljes élete legyen, gondoljon bele, mondja, mennyi mindenből fog kimaradni?; ott maradunk ezzel a kérdéssel a fák alatt, hogy aztán most, majd tíz év múlva döbbenjek rá, hogy basszameg, ez az, eljutottam idáig, a gozsdu udvar vasárnapi piacáig, ahol a local meets the tourist, a kurva anyátokat, és nem tudnám megmondani, hogy miből maradt ki az az iszonyú tiszta lány ott a maga menthetetlen down kórjával együtt, annyira hálásnak kellene legyek, hogy én állok itt, és ő ül ott, és ahogy kell, az én mosolyom a hamis vigyor, amiben benne van hogy legszívesebben az összes turistát elküldeném a búsba, és az övé az örökre beleszorult együgyűség, 

és az enyém ez az egész mocskos gazdagság, a taposás a pénzért, a megfelelni akarás, a nők, a komplikált, és oly bús szerelmi játszmák, amik hiába tűnnek nagyon bonyolultnak, máskor meg magasztosnak, a maguk módján épp olyan együgyűek, mint minden, ami az ovi homokozójában történő első orrpuszi óta történt, enyém a művészet, ez a szajha, ami annál jobban elhagy, minél inkább ragaszkodnék hozzá, és ha vissza is jön, velem együtt öregszik, megváltó szenvedélye helyett valami keserű szagú izzadt lepedőt hagyva maga után; enyém ez a sok frusztráltság, enyém ez az egész kurva élet, a kis piros értesítések a facebookon, a kiszáradó vágyak, a megfeszülő karizmom, enyém a bicikli, amelyik csikorog a fenekem alatt, és arra kanyarodik amerre én akarom, enyém ez a letehetetlen múlt, ami minél nehezebb, annál szebbnek tűnik, és olyan jó lenne nyakig belefeledkezni, mert enyém ez a kíméletlen, hideg jövő is, enyém ez az egész, enyém az egész nyomorult gozsdu udvar, és ez a város, enyém ez a gép, és enyém ez a blog is, és a föld alá tudnék elsüllyedni a szégyenemben, hogy mindezekkel együtt, és ezek ellenére, enyém az a szégyen is, hogy ha most lenne ez a kérdés, amit ebben a formában talán nem is lehetne megkérdezni, és amit még is feltett a maga módján ez a tiszta arcú down szindrómás a szépségszalon alakformáló akciói alatt, ismét, mint az az anya ott a fák alatt, amire tudnom kéne a választ, hiszen én vagyok a válasz, de

most se tudnám megmondani.

2013. július 15., hétfő

cickafarkú

ha írnék egy könyvet, az lenne a címe: hogyan lettem boldogtalan.
jó vastag könyv lenne: azt hiszem nem szólna semmiről.

milyen kis beszűkült világ az enyém, ahol még a gondolatok is csak magyarul beszélnek.
think about it.

zúg, búg, rúg, cúg, zöngenek a szavak.
ugyan mit kezdene itt magával egy nemzetközi gondolat?

persze elmehetnek a -picsába- a szép szavak, ha már ők se hoznak vissza téged. és ha meg mégiscsak ők hoznak vissza téged, úgy mi az istent kezdjek veled, veletek, és főleg ti velem: a szavak akkor is csak szavak, még ha én vagyok is, aki kimondja őket, ha tetszem is, amíg kiselypítem magamból, a végén úgyis csönd lesz, csalódsz egyet, és magam maradok.
aztán meg persze zsebreteszed a szép szavakat, azokat az áruló cafkákat, akiknek itt kellett volna tartaniuk, ehelyett elmennek veled.

és hogy egyébként is, mennyire hasonlítanak hozzád, ők is ott vannak mindig, mindenhol, most például egy mezőn, körülöttük elszórva pár fehér virág, ők egy táblán, valaki filccel írta oda őket, és ezt mondják rajta:

cickafark - a kényszeresen kifelé fordult lelkeket befelé fordítja, segíti a tisztulást, gátolja a szétfolyást.


micsoda szavak, micsoda virág, micsoda világ.

hiányzol innen, mint balesetből a féknyomok; néha jó lenne tudni, mi történt.
most csak úgy céltalanul ütköznek egymással a dolgok, csak mulatós zene van, olcsó dodzsem, nincs tőgázzal betonfalnak, se gáz, se fék, se üzemanyag.

amíg itt voltál, volt oka ennek az egésznek, állítmánya volt a szenvedésnek, vagy legalább tárgya; kis cetli volt minden tragédiám, de legalább oda szögezted őket a falra.
de így? mi van még?
legalább maradt volna utánad valami forma, ami egyben tartja az egészet, legalább maradt volna az én, te ő; de amióta elmentél, a létező összes formában elmentél, azóta szétszéledtünk mindannyian.
mi is.

vastag hajú lány ül előttem a buszon, ráadásul odagumizható fejpárnája van, miután leül, okosan felszereli, aztán gondolom elalszik, míg a haja átlóg a szék támlája mögé. játszom vele; nem is tud róla. az első tíz percben gondosan, lassan, mint aki tudja mit csinál, szinte szálanként beszorítottam a haját a párnája pántjába,  és közben még egy kicsit azt is elhiszem magamnak, hogy ez vicces.
aztán persze elszégyellem magam, és ugyanilyen óvatosan egyenként kiszabadítom a szálakat, és majd fél óra után úgy van minden, mint előtte.
a világ ismét megmenekült.
de gondolj bele; észre se vette.
fogságba került belőle egy darab, aztán kiszabadult, és észre se vette.
mi az istennek növeszt az ember ilyen sűrű hajat, ha aztán észre se veszi hogy mi történik vele?

minek készül el valami, ha észre se veszed, hogy mikor ment tönkre? vagy fordítva, és megint, és megint; hol azt nem veszem észre, mikor szorítják oda, hol azt, mikor engedik ki; csak ülök itt a buszon, és kopaszodok, közben meg világok pusztulnak és születnek újra, és még csak nem is tudok róla.

aztán meg ott állok, körülöttem az elmúlás jellegzetes illatai, büdös törölközők, rohadó húslevesek és régi szerelmes levelek között, és persze azt kívánom, bár ne tudnék róla.
mindegy, csak ne tudjak róla.

anyu, isten, apám, ti, szerelem, bármi, csak ne tudjak róla.
segítsétek elfordítani a fejem.
nézd, itt és itt vesztettem el.
egyébként mindez az életem.

az is basszameg, amikor elfordítom a fejem.
és persze ilyenkor jövök rá, hogy már megint oda vagyok szorulva.
valakihez.

2013. május 16., csütörtök

marinero sin mar

megy a hajó a dunán / rajta ül a kapitány
nézi nézi a vizet / forgatja a kereket


újabban magamat olvasom. szégyenszemre én lettem ennek a szerencsétlen blognak az egyetlen olvasója. milyen szép; az elsüllyedt roncsra visszajár a kapitány. nosztalgiázni. guberálni. maradt-e még hordó, amiben erjednek a szavak?

vagy csak ez a képtelen szárazföld, amit úgy akartam, amíg hánykolódtam, ez idegen annyira, hogy visszajövök, titokban mégiscsak visszajövök néha, és hallgatom ahogy recsegve múlik el az is, ami megmaradt?

először be akartam bizonyítani magamnak, hogy szép volt. jelentsen bármit is ez; de azért szép volt. legalább szép. tudod, mint azok a történetek. mint a naplemente. mint a süllyedés. mint a; szép na.
aztán azt, hogy megértsem, miért jutottam ide. aztán már csak azt, hogy hogyan. aztán, ha nincs megértés, jön az őrület, az elviselhetetlen kudarc, hogy mindez én voltam egykor, én, aki most, én, aki csak ennyi, széttörni, eltörölni, el minden roncsot, el minden mondatot.
aztán a minek. ez talán a lustaság. ülni csak, és nézni ahogy elmegy melletted az élet.
ezt a buta kifejezést különösen vicces egy hajótörött hasonlatnál használni; ülni csak, és nézni, ahogy megfeneklett az élet.
mindegy.
aztán a szokásos, hogy menteni azt, ami menthető. ott az a szó, az azt jelenti amit. az a másik az meg legalább szívből jött, mégha. és az is milyen szép lenne, ha. nade menteni magamat magamnak? az nem éri meg. neked igen, pénteken, itt a szigeten, ha közben én vagyok robinson, úgy igen.
de ugye, nem úgy lett.

milyen természetesen lesznek természetellenesek a dolgok.

mostanában meg már csak úgy jövök, mint ahogy a kisfiúk bújnak a bunkerjükbe a világ ellen. nálunk jelszó is volt, és a lányok természetesen nem jöhettek be - nem mintha akartak volna, de azért felkészültünk minden eshetőségre. a fa ágairól rakétákat lehetett indítani, és a törzsébe kis dobozt rejtettünk, amiben benne volt egy csomó dobókocka, amiket akkoriban nagy becsben tartottam, meg talán egy legókatona.
mindegy.

hogy utálod ezt, pedig milyen szép ez is; a mindegy. mind-egy. a mind egyre megy. mindenki egy. végülis, ez csúnya szóval a megvilágosodás, az örök szerelem, a szebb jövő, a világbéke: mindegy.
mindegy.

szóval csak jövök, mint akinek van honnan jönnie. volt hogy idegenként, idegenkedve, mint valami turista, levakuztam pár dolgot, és már itt sem voltam; aztán lassacskán egyre inkább itt felejtettem magam. most meg már annyira benne vagyok, hogy nézd meg, rendezkedek: új bejegyzést írok.

hajózok a halott tengerben; milyen szép. azt játszom, hogy megint én vagyok a tengertelenész.
hullámzik a homok, csikorognak a hasonlatok.

megy a hajó a dunán / lemaradt a kapitány
kiabál, trombitál / de a hajó meg nem áll




2012. november 26., hétfő

újrakezdés


először persze petri volt, már ezerkilencszáznegyvenhárom óta.
és a büszkélkedés:
nézz szét ezeken a.
ezt mind én hagytam abba.
amikor a legkevésbé szerettek volna abbamaradni.


aztán még tavaly, ilyen tájban, az a krusovkszy kötet, ami nem volt se jó, se rossz, de a hátára pont azt a mondatot írták, ami amúgy is megmaradt az egészből, hogy:
mégis ők múlnak el hamarabb, nem a délután.

aztán az ősz, már idén. meg a csönd. meg minden napra ötven mondat: ötven perc megírni, öt másodperc kitörölni. és pár csomag százas zsebkendő. a sarki boltban egy időben csak egyben lehetett kapni, százat, de tízes csomagolásban. abból tudtam, hogy egyre hidegebb van, hogy két csomag is kellett már, ha messzire mentem. húsz darabnyi távolság.
aztán begyújtani a konvektort.
régen elégett a papír, ma kék zsákokba rakom, és leviszem, hogy ne lássam, hogy nem múlik.
aztán elmúlik; aztán nem múlik, ez például nem:

még benned vagyok, de már szavakat írok
mire letörlöd magad, kitörlöm én is
egy összegyűrt zsebkendőnyi marad
itt is, ott is
az elmúlt hetek, hónapok.
aztán úgy szokott lenni, hogy
te mész, én maradok
és a zsebemben matatok, mim maradt,
valami apró után
összegyűrt nők, korszakok, rohanások
zsebkendő méretű állomások
sorba rakom a szőnyeg rojtján
kiegyengetem őket, de
mégis ők múlnak el hamarabb
nem a délután.


aztán meg jött ez a bejegyzés. és most;
most nem tudom, mi van.

2012. szeptember 14., péntek

lomtár

szoktál te egyedül lenni? ha igen, akkor a te magányod -ha szabad ezt így- mindig egy nővel képzelem el, nincs arca, mintha álmodnád és olyan, mint egy égve hagyott lámpa, vagy mint az összes többi bútor a szobában, akkor veszed észre, hogy van, amikor leoltod.

nincs arca.
nincs többet kisdávid, augusztus óta tudom. akkor rögtön írtam egy bejegyzést, amiben egy csomó homályos utalás lett volna, némi szépnek szánt, de üres szó, és többek között egy ady idézet, meg egy rakat megválaszolatlan kérdés, amikre tudom a választ, csak gyáva vagyok hozzá.
a több oldalas szöveg lényege az az ordas felismerés lett volna, miszerint egy korszak végével jövök rá mindig, hogy az adott időszakban tulajdonképpen boldog voltam, de ezt már csak akkor látom, amikor menthetetlenül vége van. ebből az a kellemetlen következtetés is kijöhet(ne) hogy valószínűleg most is boldog vagyok épp, csak még nem múlt el az, ami majd hiányozni fog. hiába vagyok tehát folyamatosan, konstans szomorú, ha aztán később úgy néz ki, hogy régen mégiscsak jó volt, csak most nem az; ha majd a most régen lesz, megint ki fog derülni, hogy végülis most is jó volt, sőt.
mi a fontosabb tehát, tettem fel a kérdést hosszú és nyakatekert mondatokon keresztül, hogy boldognak érezd magad egy adott pillanatban, vagy később úgy emlékezz vissza rá, hogy mégiscsak milyen jó volt; ide még egy idézet is jöhetett volna, bár úgy emlékszem, akkor ez nem jutott eszembe, hogy asszondja: 

az emlékezés az egyetlen olyan paradicsom, amelyből nem űzetünk ki soha.

hűtőmágnesre vele!
a mostani google szerint jános pál mondta, de nekem valaki más rémlik, még ezer évvel ezelőttről, amikor ilyen kis bölcs mondatokkal írtam tele mindenféle szép papírból készült füzeteket. erről viszont eszembe jut egy ennél sokkal frappánsabb idézet is. milyen nagy az eszem, meg is eszem.

egyébként meg, nagy csönd a csönd, j(.)a.

mostanában a legnagyobb örömet az írásban az adja, amikor kitörlöm amiket írtam, egyenként, betűről betűre, lassan és puhán, ahogy egy macska mosdatja magát.
menthetetlenül modoros, terjengő, kapkodó szerencsétlen ember ez az én, és már írásban se tudja eljátszani magának azt a szerepet, amitől ez a kongó üresség megtelne valami látszat tartalommal, nem nagyon tudok mit kezdeni vele. kitörölni viszont jó játék, amiket összehord itten, akkor legalább érzi, hogy törődök vele.

te hiányzol innen egyébként.
amíg rólad beszéltem, mondtam is valamit.
most is meg van nyitva egy txt dokumentum, amiben nincs semmi.
pedig rólad szól.
regényt akartam írni rólad, és ez lett belőle: új szöveges dokumentum.txt. a mérete nulla bájt.
így aztán sose telik meg a lomtár.

mennyire gyönyörű szó már az, hogy lomtár.
ez lesz ennek a szarnak a címe. frappáns mi?

az üres füzet, ez is volt már, hány év alatt ide jutottunk, erről szól ez a blog, ebben vergődik ez az én;
milyen szép egy üres füzet.
milyen szép az ebből még bármi lehet.
amikor lapozhatod a papírcsendet, és az üres lap egy idő után válaszol. ha eleget vársz, és jól figyelsz, tele is írja magát neked. vagy rajzol napot, felhőt, madárkát.
ez milyen szép.

istenem csak ne utálnám ennyire amit írok. legalább szakadna fel. könnyű a józsefnek, benne legalább zseni volt az attila, jöttek a szabad ötletek. de legalább szakadna fel. valami.
írhatnám például azt hogy megint szenvedek. lenne olyan hazugság, amiben ez színigaz.
de így?
nem a fegyelem tartja vissza a betűket, hanem az undor.

például, ha már itt tartunk, írhatnék a japánokról. a jó nénikéjét az összes japánnak. van ez a buta szöveg, hogy csinálj bármit, bármilyen jól, már biztos van egy japán, aki sokkal jobban csinálja.
apropó, olvastál már japán blogot?
japánban fegyelem van, úgy képzelem.
ahol az iskolaköpeny alól kilátszik a bugyi, meg is értem.
japánban megtanulod, hogy oda üss, ahova kell. harc, meg művészet, szép, nagy szavak.
ott igen. úgy igen.
de így?
rugdosok csak összevissza. ha összetörök valamit, ahogy cserepeire bomlik, az néha, bizonyos fénynél, mintha művészi lenne; de egyébként csak szemét, ami még vág is.
igen fáj.
üres, de ha hozzá nyúlok, fáj.
ki érti ezt? és ki nem érti ezt?
adjátok vissza a szavaimat. adjátok vissza az életemet. adjátok vissza a hazugságaimat.
vagy legalább vegyétek el tőlem rendesen, mind a hármat.
de így?

persze most is tőletek várom a megoldást.
ti vagytok a teleírt lapok.
a többesszámom száz alakban egy.
te.

'ma szerelték a csengőt', - írod - 'folyton szólt, mintha valaki nagyon be akart volna jönni'
nálam pont ilyen a csend, csak már nem szereli senki, ajtót is hiába nyitok, nem jön be rajta semmi.

és nincs arca.
nem tudok mit mondani.

2012. augusztus 16., csütörtök

selyeminges kérdőjelek

van egy nő.
ez már volt.

viszont van egy bácsi is, és minden reggel ugyanaz a reggel, ha vele ébredek. azt hiszem megy a piacra. selyem ing, és az a kölni illat, amibe ha beleszagolok, úgy érzem magam mint a nagymamám pesti bérházának az ablakában, akkor, régen, amikor még a két emelet elképesztő magasságnak tűnt. minden reggel tehát, ha vele ébredek, öt éves vagyok amíg megyek le mögötte a lépcsőn, az illattól szédülök és tériszonyom van, és egész pest izgalmas, zúgó tengernek tűnik, mint akkor. ez az illúzió egészen a sarokig tart, én ott jobbra, ő balra. nem merem megkérdezni, mert nem tudom hogy kell az ilyet megkérdezni, hogy mi ez az illat; de tudom hogy a nagymamámé. azt se tudom, a nagymamámnak volt e férfi kölnivize, vagy ő használ nőit; nekem ez egy kor illata, nem a nemeké. a bácsi vékony, aszott, pár haja maradt csak, azt viszont gondosan lenyalja. vagy kék, vagy sárgás-zöld selyemingben megy minden reggel, és úgy jár, mint a héliummal töltött lufik.

néha látom, amikor megáll, és megigazítja magát. az ing betűrve a nadrágba, a nadrág viszont mindig gondosan élire vasalt, a lábán az a fajta cipő, aminek nyilván van szebb neve is, én csak úgy ismerem hogy 'makkos'. mit akar ez a bácsi az élettől, gúnyolódtam rajta, bevallom. aztán megéreztem a nagymamám illatát. amióta itthon vagyok, begubóztam, mint az idősek, én is; és csak a függöny mögül lesem, ha kopog valami odakint a kövezeten. néha este jár vissza, ilyenkor elgondolkozom hogy mintha titkai lennének; van amikor el is határozom hogy utánajárok a dolognak, de aztán csak maradok a függöny mögött. jobban szeretem már a dolgokat a függöny mögül, mint például a délutánt, azt mindig, nyugati fekvésű az ablak, narancssárga a függöny, egy idő után apró fénycsíkokra bomlik a szívem.

azon is mosolyogtam, bár nem szép dolog, hogy ez a bácsi hogy lehet még ennyi idősen is ennyire hiú? mielőtt kilépünk a kapun - én szorosan mögötte, szorítom a korlátot és az öt évemet, a tériszonyomat, a mindenbe beleütköző, de aztán mindent nagy tülköléssel kikerülő tűzoltóautómat, és az előttem tornyosuló, zúgó életet, amin alig merek akkor még kikandikálni, és ha merek is, gyorsan visszahúz a nagymamám - megáll, és az ajtó tükrében megigazítja azt a három száll haját. van amikor a körmeit is megtisztogatja még indulás előtt, ilyenkor mindig szégyellem magam. hiúság ez? vagy ragaszkodás valamihez, ami nincs már. illetve van, csak; nem rég írtam le ezt a mondatot - neked? - hogy ami van az fáj; az a baj, ami van, az akkor is fáj, amikor már nincs, bár akkor is van azt hiszem. egyébként hülyeséget írtam akkor is, neharagudj. nem az fáj, ami van, vagy nem az fáj, ami nincs; csak te fájsz, te meg amíg vagy, vagy. addig te vagy az is, ami nincs. és aztán utána is. nem kellene ennyit a szavakon csúszdázni, az ilyen mondatokat meg úgyis el kell olvasni legalább kétszer, hogy egyáltalán, annyira meg nem biztos hogy van értelme.

szóval hiúság ez? én tudom hogy hiú vagyok, amikor kilépünk, én is mindig megnézem magam az ajtó tükrében, s mindig elszomorodom egy picit. nekem még van mire? a bácsinak nincs? ilyen egyszerű ez? vagy pont fordítva? és a selyemingek? a nagymamám huszonnyolc négyzetméteres bérlakása, amiben elfolyt egy élet, ott az ilka utcában, és aminek a helyén most cba van? ragaszkodni ahhoz, ami van? és a hajad, ami ott marad a lefolyóban? és az évek? valaki szerette a bácsin ezeket az ingeket?

és most figyelj:
hiúság, ha az ember magáról ír blogot? mert minek? mi van benned(m) olyan érdekes, basszameg? vagy ez kényszer? a művész legyek legalább önnyalás?

erről eszembe jut egy néni, ha már bácsi. ez a néni nagyon csúnya volt, és nagyon csúnyán festette magát. de mindig azt mondta; 'egyszer voltam ám színésznő is egy darabban! táncoltam!' sose értettem, miért nem mond többet. már csak maga miatt is. számít az? itt a hollán ernő sarkán, az antikvárium előtt, ahol találkoztam néha vele, miért nem mondja inkább: színésznő voltam. és kész. vagy még egy kis túlzással is sminkeljük a múltat: híres színésznő voltam. nekem tulajdonképpen olyan mindegy, neki meg hátha szebb. de ez az egy, valószínűleg valós élmény, és a sok ronda smink, olyan nagy boldogan mesélte, hogy szinte már megirigyeltem tőle. ha lett volna merszem, művésznőnek szólítom, de nem voltam biztos benne, megsértem-e, vagy se.

hiúságból ír hát az ember? (blogot). nem akarok mélyebben belemenni, nagyon mélyen minden tudomány, és definíció, hányingerem van ha rágondolok; de nem költőieket kérdezek. hiúságból vesz fel az ember selyeminget? és miért nem fogadja el, ha megöregszik? és miért öregszik meg? és mit jelent az, hogy megöregszik? és ha a selyem ing nem öregszik?
és a blog?

úristen mennyi kérdőjel. azt hiszem tehetségtelen vagyok ahhoz, ami nincs, csak ezért számít ez. ez is hiúság, a magam szagáról legalább tudom hogy micsoda. ha viszont tehetségtelen vagyok ahhoz, ami nincs, akkor minek hazudozzak itt ennyit; ez van. csütörtök. reggel hideg, napközben meleg, este hideg. számra ragadt a sós íz, és a szomjúság, basszus, egy hete már majdnem folyamatosan szomjas vagyok.
hiúság ez, hogy betűket gyártasz ebből? a tehetségtelenség elfogadása talán olyan, mint a selyem ing; egyszer ez is tetszett valakinek, hát kapjátok be, ha elment mellettem a világ. nyolcvan évesen - a bácsi annyi lehet - azt hiszem ez is szexi, de legalábbis tiszteletre méltó.

de én, mi a fenét fogok csinálni még ötven évig?
addig marad a hülye sztorik, a hiúságnak az a része, ami nincs. például hogy:

van egy nő.
meg ez a hülye keretes szerkezet.