2012. június 10., vasárnap

célba venni már nem marad idő

mikor célba veszel, egy bólintással
összefoglalom, mit tanultam
eddig az önzésről,
aztán megdőlök egy kicsit,

és felnyögök mint egy vászonzsák

(krusovszky - shoot)

hosszú ideje most először voltam úgy, hogy alig vártam hogy írhassak; de korai és túl nagy optimizmus lenne ezt egyből a gyógyulásnak elkönyvelni. az irodalommal való kétes viszonyom is egész kellemes élményekkel gazdagodott az utóbbi időben, és ennek nagyrészt a könyvfesztivál, illetve az azzal kapcsolatos programok az okai. maga a vörösmarty tér, és az a borzasztó pénzszagú valami, ami ott van, inkább undorra, mint lelkesedésre ad okot, többször éreztem úgy, mintha a karácsonyi giccs vásár nyári megfelelőjében lennék, és nem csak a helyszín miatt. tudom hogy minden pénz, a könyvek is, de ezt akkor is nehéz megszokni, mint ahogy részemről az ulpius ház és a az agave típusú kiadók nyomulását is, aminek kínosan olyan érzete van, mint amit a nagy zenekiadók nyomtak a boldog kilencvenes években, ti. hogy még a kedvenceimet is képesek úgy tálalni, hogy rosszul vagyok tőle. de nem ezért kezdtem írni, személyes nyavalygások és fikázások helyett volt egy elképesztően kellemes élményem a fesztiválon, mégpedig máté angi dedikálása. oldalakat tudnék megtölteni máté angi iránti rajongásommal, az esztertől sok jó dolgot kaptam, de ez volt az egyik legnagyobb ajándék, hogy megismertetett a volt egyszer-rel; anno még itt is volt, igaz szavak nélkül.

viszont máté angi mint jelenség is önmagában választ adott valamire, amit nem is tudtam volna megkérdezni. ott ült abban az elképesztő forgatagban, harsogó nagyszínpad, okoskodások, nagy tudású írástudók mindenütt; kinézete alapján egy fiatalos, csinos nő, de volt benne valami olyan nyugalom, ami két szó után letaglózott, pedig nem mondott semmit, csak hogy üljek már le. és a szavaiban ott van kolozsvár, és mindaz, amit szeretek erdélyben; szinte éreztem azt az illatot az elnyújtott ékezeteitől, amit annyira szeretek romániában, meg azt a hangulatot, ami talán már nincs is, csak a mesében. nem tudom hogy van e értelme az életnek, de szappanbuborékot fújni, és meséket olvasni biztosan van, főleg ha azok olyan mesék, mint amiket máté angi ír; ráadásul abban is megnyugodtam, hogy nem, nem tudok akkorára nőni, és annyira megkeseredni, hogy ha találkozok egy ilyen emberrel, aki úgy van itt, hogy közben ennyire nincs itt, akkor ne váljak tőle én is kisgyerekké, igazi, nem menekülő - erőltetett kisgyerekké, aki kacag, és rácsodálkozik még az olyanokra is, hogy jé, nincs is meg már minden fogam.

ez még egy közhelyes, de számomra nagy felismeréssel járt, miszerint hiába hiszek az ön hatalmában, és hiába tudom, hogy egyedül kell megharcoljam magam, mégiscsak nagyon számít, hogy milyen emberekkel találkozok. az viszont tény, hogy ezek a találkozások nem idő függőek; egyetlen pillanat is elég. egy pillantás a metrón, egy visszanézés, amíg vezet az autópályán, egy mozdulat, amíg előtted áll a sorban. és még csak nem is szerelemről beszélek. inkább csak feloldásról. mint ha egy kurvanagy léggömbök lennének az ember hátán ezek a dolgok, amiket egyszer csak odamegy valaki, valaki gyerek, felnőtt-gyerek, és kidurrantja. puff, máris könnyebb minden, nem kell ezt olyan komolyan lenni. máskor meg úgy durran ki, hogy viszi vele a végtagunkat, érzékelésünket, jövőnket, olyankor meg van a döbbenet, hogy mégiscsak komolyan kellene ezt venni.

krusovszky dénes is dedikált a vörösmartyn, innen a kezdő idézettel való összefüggés, róla majd egyszer vagy sokat, vagy semmit, nem is tudok mit kezdeni vele, az új kötete inkább zavar, de amikor nem, akkor pofára ejt, ma viszont sikerült megszerezni az első kötetét, ami gyönyörű, és baromi nehéz megszerezni. az utána jövőt, az elromlani milyent itt is emlegettem már, talán többször is, ha tehetném, kötelezővé tenném, ráadásul fent van ingyen a honlapján.

még mindig irodalom, de már ismerősebb terep, a nyitott műhely, rakovszky zsuzsa verseit összegyűjtő 'vissza az időben' kötettel foglalkozó est. ezt a kötetet is emlegettem már, sőt rakovszkyt többször is, van pár olyan verse, amiket nem is tudtam, hogy megszerettem, csak egyszerűen nem tudtam őket elfelejteni.  szabó t. anna, a 'fénytudó' kérdezett, ami, bármennyire is szeretem annát, mint költőt is, meg mint jelenséget, inkább káoszba fulladt, a kérdezőnek tíz percet beszélni, és aztán értelmezhetetlen kérdést feltenni szerintem megengedhetetlen, ilyenkor derül ki, hogy mennyire fontos is egy moderátor. ráadásul a költő beszélget költővel effektus is inkább feszengésre ad okot, mint izgalomra; túl nagyokat akar kérdezni, túl sokat, rakvoszky pedig csendes derűvel és mosolygással elképesztően jókat és egyszerűeket válaszol, a róla alkotott képem is megnőtt és megerősödött. de nem ez a lényeg; volt ott egy színésznő, aki szintén volt már itt is (nem hittem volna hogy ennyit fogok ma visszafele nézni, főleg nem ide) mégha nem is név szerint, ő volt az egyetlen (nem egyetlen, ebben nagyot tévedtem, dévai balázs is 'hivatalos' színész, mégha úgy is néz ki, mintha még mindig huszonéves lenne, a lányok nagy örömére gondolom) felnőtt színész az east balkánban, varga anikó. ő olvasott fel verseket, és valami elképesztően rosszul, nem is értem, hogy engedhet meg egy aktív színésznő magának ilyet, hogy egy versen belül legalább ötször tévedjen, és úgy olvasson fel, mintha most látná először a szöveget. arról nem is beszélve, hogy rakovszky versei iszonyatosan erős képekkel átitatott jelenések, amiket vagy nagyon jól vagy sehogy nem érdemes felolvasni.

viszont. még így is mellbe vágott egy vers, amiről eddig nem tudtam. nagyon szeretem ezt a visszaút az időbent, úgy vagyok vele mint kántor péter megtanulni élni-jével, hogy sose tudnám kiolvasni, csak bele, bele lapozgatni, mint ahogy a kedvenc kávézójába tér be-be az ember; csak ülök, és örülök hogy a kezemben van a könyv, így viszont mindig vannak meglepetések. például ezt a verset se olvastam, vagy ha igen, valahogy nem fogtam fel, most pedig még ennek az anikónak az értékelhetetlenül gyenge 'előadásában' is akkorát ütött, hogy felgyülemlett egy csomó minden, és amíg hazafele bicikliztem, egyszerűen kiszóródott, mint amikor amikor összecsapsz egy túlságosan megtelt porzsákot; mindenfelé szállt belőlem az, ami kimondhatatlanul fáj, és mégse olyan nagy gond; az anna, igen basszameg, ezzel az egész versel főleg az anna, még az elején úgy voltam vele hogy el kéne küldenem neki, de aztán ez a minek, csakhogy most először könnyed és gyönyörű volt ez a minek; nem lehet csak egy szálat kihúzni, nézz oda, ki hitte volna, pedig elvileg tudnom kellett volna mindig is. és így tovább, a többit se, az imrés borzalmat, az elmúlt egy év gennyessé növekedett valamiét, és mindazt a nyomorult harminc évet, aminek a végén itt biciklizek, és sehonnan tartok sehová, mégis jó érzés leülni, és blogot írni minderről.

elképesztő, hogy ösztönösen még mindig inkább azzal foglalkoznék, hogy zuhanjak fölfele, vissza, valami csak innen, az elmúlás után nézve olyan édesbús múltba, és tennék helyre mindent, csókot, tetettet, befőttet, ahelyett hogy; igen, ide nincs jelzőm, se szavam, se okom. hiszen nincs is jelen, csak múlt álöltözetben.

és még egy utolsó élményt, aminek megint nincs értelme, most mégse baj ez se. az amerikai úton találtunk egy cukrászdát, a közepén, az a neve hogy cukrászda, és elképesztően jól esett most ez is, ahogy a nagy, vastag fák, gyerekkorom kórház félelmeiből ismerősek, az a vihar utáni nyár szag, és a székek, meg a fagylaltkodó fagylaltok, és mindaz a kis zug, ami kihúzott a városból egy pillanatra, amíg kanalaztad a sütidet; megint, ma másodjára írom le ezt a baromságot, hogy nem tudom hogy miért érdemes élni, de az effajta cukrászdákért, amiknek az a nevük hogy cukrászda, és nem valami hangzatos baromság, amik egyszerűen csak sütit és fagylaltot adnak, és narancssárgába úszó délutánokat, azokért biztosan érdemes élni. meg a tejszínhabokért. az egyik sarokban a három közül ült egy néni, és beszélt; nagyon nagyon öreg volt, az öregsége olyan ünnepélyessé tette, hogy öröm volt ránézni. az idő beszélt belőle, először nem is akartam figyelni arra hogy mit mond, csak arra, ahogy mondja; a szavakat úgy ejtette ki, mintha nagyon vigyázna rájuk, a nagymamám törölgette így a porcelánjait, de lehet hogy sose történt ilyen, csak én emlékszem így rá; a mondatok között messze nézett, látszott hogy nem annak mondja, akinek mondja, csak úgy, mert van mit mondania. talán rakovszky miatt is, de akkor még nem voltam ennyire a hatása alatt, mindenesetre ott volt az idő, mint amikor valakin látszik hogy valamit képvisel, így kitörölhetetlenül, ott volt az idő a néni körül, de nem tudnám most pontosabban megmagyarázni, azt hiszem nem is kell. az ujja, a keze, azt viszont le kellene írni, de azt se tudom igazán; olvastam és talán használtam is már azt a kifejezést, hogy olyan a keze, mint a papír, az amerikai szépségben van ez talán?, hát olyan, mint az átlátszó zsírpapír, gyerekkorom legszebb rajzait azzal másoltam, és az erek rajta, mint ahogy az amazonast képzelem, fölülről, az összes mellékfolyóival. radnótiról mesélt, amikor jobban odafigyeltem, akkor vettem észre hogy a mosolygó nő nem a lánya lehet, vagy unokája, hanem inkább valamiféle riporter, fel is vette amit a néni mondott; arról mesélt, hogy őt is radnótival hurcolták el, de hogy menekült meg. lágerekről és gettókról beszélt, és halálokról, még egyszer, már a kávémat ittam, és indultam, de megütött, ahogy mosolyogva mondta, hogy aranyom, én már nem nagyon tudok olyanról beszélni, aki ne halt volna meg. azon gondolkoztam, míg fogyott a sütemény a tálcámról, hogy egyrészről mennyire keveset tudok én, és hogy mennyire nem úszom meg ezt a tudást máshogy, mint hogy élnem kell, amíg bele nem döglök; nem lehet ezeket továbbadni a következő nemzedéknek, nincs mese, egy háborút, egy halált nem lehet megtanítani, ahhoz ott kell lenni; és épp ezért, ott, abban a kellemes amerikai úti jólétben, amiben kávéztam, hirtelen émelyítőnek tűnt ez a képtelenség, hogy vannak még ilyen nénik, meg egyáltalán, van múlt, és mégis vannak idióta barmok, amik nem is olyan messze letagadják a holokausztot, fröcsköl belőlük az antiszemitizmus és a gyűlölködés, buta és rasszista igazságokra teszik fel minden sértődöttségüket, és ami a legrosszabb, és egyben a leggyönyörűbb az egészben; hogy nem, nem tanultunk semmit, semmiből, és nem is fogunk soha, így a tudásnak mindig értéke lesz, amióta leszakadt arról a rohadt fáról még a legelején, és épp ezért mindig értéktelen is lesz, mert kollektív nincs tudás, ha van is, nem ment meg minket semmitől, de még ha meg is ment, magunktól semmiképpen sem. nem akarok még jobban összevissza lenni, mert egy csomó mindent gondoltam és éreztem akkor, és ebből mostanra már alig maradt meg valami, de mindenesetre a lényeg valami ilyesmi.

és hogy olyannal fejezzem be, aminek van értelme; itt az a bizonyos vers. ez a link olvasható, ez a videó meg itt mindjárt többé kevésbé olvasható, és elvileg hallgatható is, bár a végeredmény inkább zavaros, mint jó.


2012. június 6., szerda

mindenki vár

mindenki kivár.
mindenki vár.
mindenki kit vár?
mindenki.
nincs is nyár, csak a szaga. nincs is hiány, csak a nyara.
néha egyszerűen csak ma van, és már nem tegnap; néha egyszerűen csak érzed a dolgokat, mint az ebédet, régen, délben, amikor anyád becsukta a szobaajtót, hogy ne menjen be a szobádba a káposztaszag. ilyenkor mindent lehet, mindenkit lehet, ilyenkor a semmi se baj, és a valami se semmi. bezzeg máskor, a tegnap nem akar tegnap lenni, marad, marad, úgy kell magadról lekaparni, és a dolgok is vannak, de minek, mint a mekiben a kajaszag, éhes is leszel tőle, a gyomrod is menekülne előle, nem jó ez sehogyse.
hiányzik az írás, mint valami megbántott lány; újra kellene mondani egy két dolgot, hogy ne így maradjon bennünk az elválás. aztán menjen, felőlem, legyen boldog, így igen. de rágondolva megbotlani, se magamnak, se neki meg nem bocsájtani, így nem.
hol igen, hol nem. mindenki vár.
lenne pár dolog, amit el kéne írni. nem le, csak el; hogy ne legyen ilyen fontos; hogy ne legyen ilyen 'háteznemfontos'.
például a margitszigeten ülsz, néha a margitszigeten is ülsz, van hogy ilyen egyszerűen elvegyülsz te is. de most sírsz, szemedben zöldek a könnyek, mert a fákat nézed, amíg sírsz, és azt, ahogy a fák megértően leveleznek veled. és amíg ott sírsz, az egyik margitszigeti padon, amelyik mintha csak azért lenne ott, hogy valaki sírjon rajta, zöldbe borul minden, zöld lesz a zöld, és zöld lesz a nem zöld is, és akármerre fordulsz az elzöldül; amíg nagyon sírsz, mindegy ez is, de aztán, már csak megszokásból is, megpróbálsz rájönni, hogy hogy lehet az, ami nem lehet; nem is látsz már addigra, csak zöldet.
kiderül hogy egy hernyó esett a fáról a szemedre, pont a szemedbe, olyan magasról biztos azt hitte, kicsi tó. és most ott billeg a tenyereden, és hernyóskodik, összegyűrődik, majd kisimul, közben néz rád azzal a képtelen fejével, amiről azt se tudni, hogy a helyén van e, vagy pont a hátra került; nézd rád, és annyira nem érti, nem érti a tenyeret, a sírást, a margitszigetet, az életet, téged. és olyan komikus ez a homorító semmit nem értés, aki csak tovább akar menni, ez a 'nekem ehhez semmi közöm' arrébb kúszás, hogy elmosolyodsz, leteszed a hernyót a földre, hagy zöldüljön tovább, de aztán csak sírsz tovább. jóval később, amikor még mindig vannak könnyek, megjelenik megint a hernyó, felmászik a kabátodon, az öledbe pottyan, és úgy nekiáll tekergőzni, kéjelegni, hogy már az istennek se tudsz tovább sírni; muszáj kacagni. a hernyó is, mintha tudná, bukfencet vet, és riszálja magát. néha úgy kell sírni, hogy közben muszáj kacagni.
de ez igazából nem fontos, pont azért akartam beszélni róla.
harminc éves lettem én, meglepetés e bejegyzés.
micsoda blogot írtál te, huszonkilenc? 
unalmas.
megfelelés, mindig csak a meg, és a felelés. képtelen voltam egy rohadt szót is leírni anélkül, hogy ne akarjak megfelelni. vagy csak felelni. vagy csak meg. sári, imre, imre, tamás, anna, zsófi, tóbiás!
nevek csak, semmi más.
máskor meg nincs is kérdés, se meg, se mínusz, csak jön az, ami máskor nem, és kiölel.
mint amikor leöntöd az ágyad málnaszörppel, és belefekszel.
úgysincs nyár, csak a szaga.
nincs is hiány. csak évek, és szakok. egyszer úgyis megfordul a világ.
erre vár mindenki.
vár mindenki.
kivár.