egy könyvkritikában olvastam - '(...) ellroy mindig sok: jellemző, hogy felizgult szereplője egy órán át (!!) áll a forró zuhany alatt (...)' ez szöget ütött a fejembe. mert én pont szeretem a túlzásokat ugyanis. azt a bizonyos 'sokat'. anyám mesélte hogy gyerekkorában volt a nagyanyjának három lúdja; az iskolában meg már úgy mesélte, száz van. nem mindegy, persze, de a lúd az lúd. én is szerettem túlozni. azt hiszem a zavarban lévő, magányos, nem odavaló emberek mindig kitalálnak valamit; én a túlzásaimmal szerettem volna az lenni, akiről azt hittem, hogy ők akarják hogy én legyek. később az életem alakulásáról jelentősen tehetett ez a túlzás szeretet; az, hogy nagyokat mondok, egy idő után párosult azzal az igyekezettel, hogy minél több alapja legyen ennek a nagyot mondásnak, főleg hiúságból, persze, és egy kis adag lázadásból. például tizenhét évesen azt állítottam hogy tudok ejtőernyőzni, pedig akkor csak egyszer ugrottam, az is inkább esés volt, de bosszúból - mert valójában én is tudtam hogy nem tudok - tényleg megtanultam két évre rá. egyébként azt hiszem sose kezdtem volna bele, ha ez nincs. innen nézve, ahol most vagyok, a túlzások kimondottan hálás, és az íz biztos nem a legjobb kifejezés, de most hirtelen nem jut jobb eszembe, szóval ízes részei az életemnek; azt nem mondhatnám, hogy a túlzásaim voltak az életem értelmei, de mégis valami olyasmi. mindig túloztam, mindenben, nem csak úgy nem jártam iskolába, hanem nagyon nem, aztán nagyon igen, nagyon nem voltam normális, aztán nagyon igen, nagyon, nagyon. a szerelemmel való viszonyom is, igen. erről nem beszélek, mert minek; ha tudod, tudod úgyis. mindenesetre - és itt nem csak a szerelemre gondolok - hiányzik, valahol, édesbús nosztalgikusan, mint a tom & jerryben, amikor azért jerry csak unatkozik mint az állat tom nélkül, hiába tehet meg bármit végre; kicsit így vagyok én is a túlzásaimmal, amíg tartottak, páros lábbal rúgtam volna ki őket a házból, de ahogy rájuk csukták az ajtót, nézem az ablakból, és azon gondolkozok, hogy lehetne őket újra beengedni.
erről a zuhanyzósról jutott mindez eszembe, úgy emlékeztem - túlozva? - hogy én bizony álltam a zuhany alatt egy órát. egy órára emlékeztem, de biztos hogy felfele kerekít ilyenkor az ember, és most, amikor olvastam a kritikát, ami egyébként mélységesen nem érdekelt, szóval most, elkezdtem utána számolni, hogy vajon tényleg állhattam e én egy órát a zuhany alatt? egy esetre például emlékszem, arról blog is van (!), hogy egyszer, egész pontosan kétezeröt december huszonkilencedikén (minden ilyen decemberben van?;) két teljes órát ültem egy tök hideg kádban, jórészt sértődöttségből. ha ebből indulok ki, vagyis hogy aki ilyen hülye, annak úgyis mindegy, akkor simán lehet, hogy egy órát is állhattam a zuhany alatt. egyszer angliában, azt hiszem, egyszer meg a juan után itthon, de egyiket se mértem. gondoltam ma kipróbálom, az oviban ilyenkor délelőtt uszodába megyünk, sose jobb alkalom, nincs rezsi, van melegvíz, ráncolt öregbácsik, a kölykök meg úgyis másfél órát vannak a medencében, addig azt csinálok, amit akarok. és csak negyvenöt percet bírtam, azt is iszonyú nehezen; húsz perc után tulajdonképpen olyan elképesztően unalmas volt az egész, hogy nem tudtam már mi az istenre gondoljak, akkor határoztam el, hogy erről fogok írni, fejben az egész bejegyzést megírtam töviről hegyire (bár, mivel több időm volt rá, az ottani nyilván terjengősebb volt jóval), azt viszont akkor se tudtam, ahogy most se tudom, hogy milyen zenét fogok mellé rakni, meg egyáltalán. viszont bebizonyosodott, hogy a) valószínűleg sose voltam még fél óránál többet a zuhany alatt, mert egyszerűen fárasztó annyit állni b) tényleg túlzás egy órán keresztül zuhanyozni c) ha mégsem túlzás, akkor ahhoz olyasfajta túlzások szükségeltetnek - mint például valami olyan vágy, ami annyira, hogy aztán egy óra kelljen hozzá amíg - ami belőlem mostanában teljesen hiányzik. minden ésszerű, érthető, érthetetlen, kétségbeejtő, vagy épp reményt keltő; de alig túlzok, ha azt mondom, hogy hozzám képest szinte már túlzás, amennyire nem vesznek körül mostanában túlzások. vihar van, hajózok bele, de nincsenek nagy hullámok, olyan igazán túlzó, duzzadó, szentimentális, felesleges hullámok, amelyeken hánykolódva nagyrészt kihánytam már a lelkem.
kihányom a hiányod, ehhez is ez kellett. ma már csak böffentgetek.
jó lenne úgy, mint régen, túlzóan elveszni a szavaimba.
zene következik, feltekerni a hangerőt!
az eddigiek alapján kevésbé túlzó, cserébe rendkívül kellemes albumot szeretnék a füledbe rakni, téli gitározás, férfi hang, zongora, magától fő meg a tea, tekereg a füst a levegőben, bólogat a függöny, és az ablak alatt libasorban állnak az effajta hangulatok. peter broderick a becses neve, a fickó egyébként nils frahm és ólafur arnalds jóbarátja, és labeltársa, mellesleg az efterklang koncertzenekarában csellózik; egy csomó gyönyörű dolga volt már eddig is, főleg vonósok és zongora darabok, és pár éve nekiállt gitározva énekelni is. a home is gyönyörű volt, főleg a below it, és most itt az új, ahol megint dalra fakad egy csomó filmzene, split, kislemez után;
erről a zuhanyzósról jutott mindez eszembe, úgy emlékeztem - túlozva? - hogy én bizony álltam a zuhany alatt egy órát. egy órára emlékeztem, de biztos hogy felfele kerekít ilyenkor az ember, és most, amikor olvastam a kritikát, ami egyébként mélységesen nem érdekelt, szóval most, elkezdtem utána számolni, hogy vajon tényleg állhattam e én egy órát a zuhany alatt? egy esetre például emlékszem, arról blog is van (!), hogy egyszer, egész pontosan kétezeröt december huszonkilencedikén (minden ilyen decemberben van?;) két teljes órát ültem egy tök hideg kádban, jórészt sértődöttségből. ha ebből indulok ki, vagyis hogy aki ilyen hülye, annak úgyis mindegy, akkor simán lehet, hogy egy órát is állhattam a zuhany alatt. egyszer angliában, azt hiszem, egyszer meg a juan után itthon, de egyiket se mértem. gondoltam ma kipróbálom, az oviban ilyenkor délelőtt uszodába megyünk, sose jobb alkalom, nincs rezsi, van melegvíz, ráncolt öregbácsik, a kölykök meg úgyis másfél órát vannak a medencében, addig azt csinálok, amit akarok. és csak negyvenöt percet bírtam, azt is iszonyú nehezen; húsz perc után tulajdonképpen olyan elképesztően unalmas volt az egész, hogy nem tudtam már mi az istenre gondoljak, akkor határoztam el, hogy erről fogok írni, fejben az egész bejegyzést megírtam töviről hegyire (bár, mivel több időm volt rá, az ottani nyilván terjengősebb volt jóval), azt viszont akkor se tudtam, ahogy most se tudom, hogy milyen zenét fogok mellé rakni, meg egyáltalán. viszont bebizonyosodott, hogy a) valószínűleg sose voltam még fél óránál többet a zuhany alatt, mert egyszerűen fárasztó annyit állni b) tényleg túlzás egy órán keresztül zuhanyozni c) ha mégsem túlzás, akkor ahhoz olyasfajta túlzások szükségeltetnek - mint például valami olyan vágy, ami annyira, hogy aztán egy óra kelljen hozzá amíg - ami belőlem mostanában teljesen hiányzik. minden ésszerű, érthető, érthetetlen, kétségbeejtő, vagy épp reményt keltő; de alig túlzok, ha azt mondom, hogy hozzám képest szinte már túlzás, amennyire nem vesznek körül mostanában túlzások. vihar van, hajózok bele, de nincsenek nagy hullámok, olyan igazán túlzó, duzzadó, szentimentális, felesleges hullámok, amelyeken hánykolódva nagyrészt kihánytam már a lelkem.
kihányom a hiányod, ehhez is ez kellett. ma már csak böffentgetek.
jó lenne úgy, mint régen, túlzóan elveszni a szavaimba.
zene következik, feltekerni a hangerőt!
az eddigiek alapján kevésbé túlzó, cserébe rendkívül kellemes albumot szeretnék a füledbe rakni, téli gitározás, férfi hang, zongora, magától fő meg a tea, tekereg a füst a levegőben, bólogat a függöny, és az ablak alatt libasorban állnak az effajta hangulatok. peter broderick a becses neve, a fickó egyébként nils frahm és ólafur arnalds jóbarátja, és labeltársa, mellesleg az efterklang koncertzenekarában csellózik; egy csomó gyönyörű dolga volt már eddig is, főleg vonósok és zongora darabok, és pár éve nekiállt gitározva énekelni is. a home is gyönyörű volt, főleg a below it, és most itt az új, ahol megint dalra fakad egy csomó filmzene, split, kislemez után;
how they are a címe.
és szép. meg jó. nincsenek benne túlzások, a szíved csak akkor szakad meg, ha nagyon szeretnéd, igaz, akkor nagyon; tehát a túlzásokhoz úgy látszik, te is kellesz. csörgedezik a zongora, zeng a gitár, alig félóra az egész. mintha minden broderick korszakból lenne itt egy kicsi, viszont vonósok nélkül. a kezdő sideline szövegétől megáll a kanalad keverés közben, a kedvencem, a when i'm gone a korai zongora dolgait idézi, a guilt's tune filmezős zene, és nekem a woozy with cider jut eszembe róla, a hello to nils pedig egyrészt nyilván nils frahmnak szól, kimondottan vicces gesztussal, másrészt az újabb, majdnem bluesos, folkos időszakot jelzi. pontosan az szól, és úgy, ahogy azt petertől az eddigiek alapján gondolnád, kicsit több, épp annyival, amennyit gondolnál róla. igen, nincsenek benne túlzások. de nagyon szép lemez. túlzás nélkül szép album.
ha pedig szeretnél egy kis túlzást is már (nem lenne túlzás megszámolni, hányszor használtam eddig a túlzás szót? oké, csakazért is: eddig huszonöt!) akkor nézd meg ezt a videót, és gondolj bele, az milyen lenne, ha ők hárman összeraknának egy teljes lemezt:
ha pedig szeretnél egy kis túlzást is már (nem lenne túlzás megszámolni, hányszor használtam eddig a túlzás szót? oké, csakazért is: eddig huszonöt!) akkor nézd meg ezt a videót, és gondolj bele, az milyen lenne, ha ők hárman összeraknának egy teljes lemezt:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése