(ezek a napok, amikről naplót kellene vezetni. pontosan, percről - percre, mint ahogy kísérleteket dokumentálnak. lófaszt az utókornak; a magadkornak)
(ó istenem, bárcsak lennél, hogy rád foghassam mindenem. deus absocditus. balsorsom okozója, szerencsém hordozója egyaránt te lehetnél; téged okolhatnálak mindenért, s könyöröghetnék kegyelemért. de így; magamnak kell a saját istenemmé legyek, én, a halandó; balsorsomat csak magamnak köszönhetem, nem a sors akarta így, hanem én basztam el; hibáimból így én csinálok sorsot, amit elvesztettem nem jön vissza többé, mert nincs feloldozás, nincs kegyelem, és nincs odafönt ország. az idő zúdul tovább, és ami átfolyik szánalmas kis életemen, afölött uralkodom, csak a pillanatban mindörökké, jaj, csak ne legyen ámen.)
(a bőrödre írja, hogy szeret, aztán nem látod többet. piros alkoholos filccel rajzolja a kis szívet, le se tudod még mosni a bőrödről, amikor már nincs többet. de valamikor előtte még arra kér: 'írjál meséket!')
('when there is nothing left to burn, you have to set yourself on fire')
(meséket bazdmeg! indiánok táncolják körbe, ő kikötve egy totemoszlopon, sűrű füst csap a szemébe, tomahawk repül feléje, aah! )
(homályosan emlékszem rá, hogy volt már ilyen, és valahol tudom, hogy leszek még boldog. de ez most épp úgy nem jelent semmit, mint fuldoklónak a szárazföld; most semmi dolgom vele, épp nagyobb hatalommal küzdök. éppen ugyanúgy nem tudok vele mit kezdeni, mint amikor az ember nagyon boldog; olyankor a bánat, - ahogy most a boldogság -, áttetsző lesz, mint minden látomás. az a teóriám, miszerint az ember az ürességét tölti be azokkal az érzelmekkel, amiket kezelni tud; van ember, aki a semmit boldogságnak, és van, aki a semmit borússágnak éli meg; s nézd meg ezt a nyomorult blogot, hogy lásd, én hova tartozom. a pozitív ember pozitívsága éppen ugyanúgy tapéta az üres falakra, mint a negatív ember folytonos negatívsága. fájt ez, fájt az, és fájt a fizika is, főleg a nyakam; fájdalmaimat mint virágcsokrot gyűjtögettem, vázába tettem, nézegettem. de csak szobanövények voltak azok, az ablakon közben átsütött a nap, és valahol vártam a vigasztalást, mint holmi öntözést; annál többet, minél többet kaptam. de ez most más; nem kell érzelmeket generáljak, hogy megtöltsem önmagam, s nézd csak, nincs helye a vigasztalásnak sem. annyira feltöltött most a bánat, hogy súlyos lettem, lépteim nehezek, mint a korosodó családapáknak; és nem fér belém más semmi sem. se gyűlölet, se remény, se szerelem.)
(a gondolatok, mint valami elszabadult ménes, csatakosan vágtatnak. azt hitted volt kantár, vagy nyereg mi? azok is csak álruhás gondolatok voltak; árulók, csalók. urald magad, te balga!)
(sárkány tüze csap a királyfi elé, ki bátran kardot ránt, de elbotlik, a kard leesik, a sárkány harap, zabál, majd elvonul emészteni. a kard a királyfi vérétől csillog az útba fúródva, míg lassan lemegy a nap, s közben halk zene szól: husky rescue, ó je!)
('és a víz végül halakra bomlik', a csend szavakra, én pedig emlékekre bomlok; mint halottról a hús, úgy oszlik rólam a jelen; előre nézek, pedig csak emlékezem.)
(hullanak azok a kurva levelek, és pörögnek körülöttem, ahogy közéjük gázolok. az egész kurva világ kikerülhetetlen szimbólum lett, túlzó, és hihetetlenül komikus; a telihold megvilágítja az utolsó falevelet, amint lassan elindul a fáról, és szétszakadt szívemre hullik. velem általában együtt szokott érezni az ősz, mert iker vagyok, és az ikrek az őszi józan mámorban fogantak, ettől bolondulnak meg aztán ennyire; de ez az ősz, ez gúnyos, mint valami jelmezbál az operában. kikacagnak a színek, az illatok, a fák, a bokrok, az esők és a csillagok; és én nem tudok hova forduljak előlük, akár a nőktől, hogy ne lássam, mégis mennyire szépek.)
(dolgok, amik kihullanak egy apró lyukon.)
(a királylány a legmagasabb torony legmagasabban lévő szobájában várja, hogy kiszabadítsák, de a királyfi, mint tudjuk, nem ér már rá; telnek az órák, a napok, a hetek, szép arca beesik, fénylő haja kifakul, csúnya betegségeket kap az egészségtelen szobában, majd amikor már egészen belebetegedett a várakozásba, kiáll az ablakba: 'nobody loves me!' sikoltja, de már a sárkány sem válaszol. aláveti magát a mélybe, puha teste apró folt a sötét kövezeten, és mire hajnalodik, köré gyűlnek a fekete madarak.)
('...mert a múlttal foglalkozó reménytelen képzelgés különösen jellemzi az emberi lényt – az, hogy kijavítja élményeit. csodálatosképp nem tud belenyugodni abba, hogy ami megtörtént, végleges és ki nem javítható – könnyen lehet, hogy ennek a szenvedélyének köszönheti művészetét is. újraéli, kijavítja, önzése számára tökéletesebbé teszi, ami elmúlt' mondta volt füst misi)
(emlékszel a kávé és cigarettára? a kávétól gyorsan suhanó álmokra? dream after dream, after dream, after dream mi? hány kávét ittál már, cseszdmeg? tárva a szemed?)
(szegény ember baktat rozoga szekerén, át a hídon a király felé, de megelőzi a gazdag ember, elrobog mellette, a por belemegy a szegény szemébe, odakap, az irányítást elveszti, a lezuhan a hídról, és halálra zúzza magát szekerestül. a gazdag ember a robajra megáll, odamegy a szegény emberhez, elveszi tőle az ajándékát - egy tököt! -, majd viszi a királyhoz; a király, bár igazságos, de ismeri az illemet, kénytelen gazdagon megjutalmazni a gazdagot, aki a jutalmat ügyesen forgatja, befekteti, kereskedik, majd emigrál, amikor a gazdasági válságtól összedől a birodalom. végül egy távoli országban él gazdagon, boldogan, amíg...)
(cseszdmeg, nincs megoldás, mert nincs probléma.)
(ó istenem, bárcsak lennél, hogy rád foghassam mindenem. deus absocditus. balsorsom okozója, szerencsém hordozója egyaránt te lehetnél; téged okolhatnálak mindenért, s könyöröghetnék kegyelemért. de így; magamnak kell a saját istenemmé legyek, én, a halandó; balsorsomat csak magamnak köszönhetem, nem a sors akarta így, hanem én basztam el; hibáimból így én csinálok sorsot, amit elvesztettem nem jön vissza többé, mert nincs feloldozás, nincs kegyelem, és nincs odafönt ország. az idő zúdul tovább, és ami átfolyik szánalmas kis életemen, afölött uralkodom, csak a pillanatban mindörökké, jaj, csak ne legyen ámen.)
(a bőrödre írja, hogy szeret, aztán nem látod többet. piros alkoholos filccel rajzolja a kis szívet, le se tudod még mosni a bőrödről, amikor már nincs többet. de valamikor előtte még arra kér: 'írjál meséket!')
('when there is nothing left to burn, you have to set yourself on fire')
(meséket bazdmeg! indiánok táncolják körbe, ő kikötve egy totemoszlopon, sűrű füst csap a szemébe, tomahawk repül feléje, aah! )
(homályosan emlékszem rá, hogy volt már ilyen, és valahol tudom, hogy leszek még boldog. de ez most épp úgy nem jelent semmit, mint fuldoklónak a szárazföld; most semmi dolgom vele, épp nagyobb hatalommal küzdök. éppen ugyanúgy nem tudok vele mit kezdeni, mint amikor az ember nagyon boldog; olyankor a bánat, - ahogy most a boldogság -, áttetsző lesz, mint minden látomás. az a teóriám, miszerint az ember az ürességét tölti be azokkal az érzelmekkel, amiket kezelni tud; van ember, aki a semmit boldogságnak, és van, aki a semmit borússágnak éli meg; s nézd meg ezt a nyomorult blogot, hogy lásd, én hova tartozom. a pozitív ember pozitívsága éppen ugyanúgy tapéta az üres falakra, mint a negatív ember folytonos negatívsága. fájt ez, fájt az, és fájt a fizika is, főleg a nyakam; fájdalmaimat mint virágcsokrot gyűjtögettem, vázába tettem, nézegettem. de csak szobanövények voltak azok, az ablakon közben átsütött a nap, és valahol vártam a vigasztalást, mint holmi öntözést; annál többet, minél többet kaptam. de ez most más; nem kell érzelmeket generáljak, hogy megtöltsem önmagam, s nézd csak, nincs helye a vigasztalásnak sem. annyira feltöltött most a bánat, hogy súlyos lettem, lépteim nehezek, mint a korosodó családapáknak; és nem fér belém más semmi sem. se gyűlölet, se remény, se szerelem.)
(a gondolatok, mint valami elszabadult ménes, csatakosan vágtatnak. azt hitted volt kantár, vagy nyereg mi? azok is csak álruhás gondolatok voltak; árulók, csalók. urald magad, te balga!)
(sárkány tüze csap a királyfi elé, ki bátran kardot ránt, de elbotlik, a kard leesik, a sárkány harap, zabál, majd elvonul emészteni. a kard a királyfi vérétől csillog az útba fúródva, míg lassan lemegy a nap, s közben halk zene szól: husky rescue, ó je!)
('és a víz végül halakra bomlik', a csend szavakra, én pedig emlékekre bomlok; mint halottról a hús, úgy oszlik rólam a jelen; előre nézek, pedig csak emlékezem.)
(hullanak azok a kurva levelek, és pörögnek körülöttem, ahogy közéjük gázolok. az egész kurva világ kikerülhetetlen szimbólum lett, túlzó, és hihetetlenül komikus; a telihold megvilágítja az utolsó falevelet, amint lassan elindul a fáról, és szétszakadt szívemre hullik. velem általában együtt szokott érezni az ősz, mert iker vagyok, és az ikrek az őszi józan mámorban fogantak, ettől bolondulnak meg aztán ennyire; de ez az ősz, ez gúnyos, mint valami jelmezbál az operában. kikacagnak a színek, az illatok, a fák, a bokrok, az esők és a csillagok; és én nem tudok hova forduljak előlük, akár a nőktől, hogy ne lássam, mégis mennyire szépek.)
(dolgok, amik kihullanak egy apró lyukon.)
(a királylány a legmagasabb torony legmagasabban lévő szobájában várja, hogy kiszabadítsák, de a királyfi, mint tudjuk, nem ér már rá; telnek az órák, a napok, a hetek, szép arca beesik, fénylő haja kifakul, csúnya betegségeket kap az egészségtelen szobában, majd amikor már egészen belebetegedett a várakozásba, kiáll az ablakba: 'nobody loves me!' sikoltja, de már a sárkány sem válaszol. aláveti magát a mélybe, puha teste apró folt a sötét kövezeten, és mire hajnalodik, köré gyűlnek a fekete madarak.)
('...mert a múlttal foglalkozó reménytelen képzelgés különösen jellemzi az emberi lényt – az, hogy kijavítja élményeit. csodálatosképp nem tud belenyugodni abba, hogy ami megtörtént, végleges és ki nem javítható – könnyen lehet, hogy ennek a szenvedélyének köszönheti művészetét is. újraéli, kijavítja, önzése számára tökéletesebbé teszi, ami elmúlt' mondta volt füst misi)
(emlékszel a kávé és cigarettára? a kávétól gyorsan suhanó álmokra? dream after dream, after dream, after dream mi? hány kávét ittál már, cseszdmeg? tárva a szemed?)
(szegény ember baktat rozoga szekerén, át a hídon a király felé, de megelőzi a gazdag ember, elrobog mellette, a por belemegy a szegény szemébe, odakap, az irányítást elveszti, a lezuhan a hídról, és halálra zúzza magát szekerestül. a gazdag ember a robajra megáll, odamegy a szegény emberhez, elveszi tőle az ajándékát - egy tököt! -, majd viszi a királyhoz; a király, bár igazságos, de ismeri az illemet, kénytelen gazdagon megjutalmazni a gazdagot, aki a jutalmat ügyesen forgatja, befekteti, kereskedik, majd emigrál, amikor a gazdasági válságtól összedől a birodalom. végül egy távoli országban él gazdagon, boldogan, amíg...)
(cseszdmeg, nincs megoldás, mert nincs probléma.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése