a mai zene egy igazi kuriózum, én legalábbis pár napja még akármimet odaadtam volna érte. david yengiberian új lemezéről van szó; az örmény harmonikás bmc-nél megjelent piazzola feldolgozásokat is tartalmazó 'tango passion' című albuma egyike az örök kedvenceimnek, elképesztő mit művel ezzel a hangszerrel, és ezzel a hangulattal, és végre nem a gotan project féle lounge giccsre kell gondolni. david már tizenöt éve él magyarországon, színházaknak készített zenét, yonderboi shallow and profoundján is övé az egyik legjobb pillanat (no answer from petrograd), közreműködött a balázs elemér groupnak, azonkívül csinált közös lemezt a klezmatics trombitásával, frank londonnal is. a harmadik albuma az eddigi legnagyobb szabású anyaga: itt már oktett felállásban hallható, egy brüsszeli szopránszaxofonos, egy new yorki altszaxofonos, egy román tenorszaxofonos, egy montreali trombonos, egy afrikai dobos, és egy kubai basszusgitáros, meg egy bécsben élő magyar cigány cigány jazzgitáros játszik yengiberian mellett. két éve rögzítették a kiscelli múzeumban, és gyakorlatilag hét éve készül, david színház és filmzenéire épül, azok lettek 'nagyzenekarra' hangszerelve; ideutaztatta a zenészeket, egy héten keresztül napi hat, hét órát gyakoroltak, aztán megcsinálták a koncertet. van szerencsém személyesen is ismerni dávidot, régebben a nyitott műhelyben fordult elő, magának való, morcos művész benyomását keltette, mostanában pedig a lumenben lehet néha látni, de továbbra sem az a barátkozós típus; viszont a lemez címe tökéletesen illik rá, nincsenek kompromisszumok, vagyis no compromise, és ez az eltökéltség, maximalizmus teljesen kijön a hangokból. nem egy könnyű lemez, nagyon sok a hangszer, elsőre szinte lerohanja a hallgatót, viszont ha sokat és értőn hallgatja, egy idő után simogatnak az apró finomságok, megoldások, pár másodperces ismerős témák, ahogy a harmonika végigtáncol a számokon, és amitől megnyílik a fül mögött a függöny, pálmafás, párás helyek jelennek meg, ahol hosszú szoknyába, feltűzött hajjal keringenek a lányok, barnára sült férfiak vezetik őket lakcipőben, a csapból alkohol folyik, és az élet olyan mint egy tánc, így aztán idő sincs megkérdezni, hogy van e értelme, persze, amíg van kinek járni. részemről az év jazz-lemeze (de csak ha a tárkány művek-et folkba rakom), azt viszont belátom hogy valószínűleg nem lesznek sokan akik így gondolják, a tango passion jóval könnyebben befogadhatóbb volt, és azt is be kell vallanom, hogy a zene szeretete mellett az is nyom a latba hogy én nagyon kedvelem ezt a mindenütt idegen, látszólag mosolytalan, öntörvényű embert; abból, ahogy issza a kávét, lehet látni hogy micsoda viharok dúlnak bent, ha meg a kezébe fogja a harmonikát, hallani is. persze az is lehet hogy egyébként nincs is vihar harmonika nélkül, vagy nincs harmonika vihar nélkül, ezt kérdezik már a pop csajok satöbbiben is, hogy most akkor azért vagyok szarul, mert ilyen zenét hallgatok, vagy azért hallgatok ilyen zenét, mert szarul vagyok?
te remélhetőleg egyszerűbb eset vagy, azért hallgatsz ilyen zenét, mert ide kattintottál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése