maps and diagrams - cubiculo

igazából varró daniról kéne most írjak, mert épp az előbb láttam a maszathegyet a kisdáviddal, és baromira tetszett, halász jutkástul, énekekestül, erőltetett poénostul, mindenestül. de nem róla fogok írni, mert zengő december van. a mostani bejegyzés - zenélés viszont homlokegyenesen - a homlok nem is egyenes - más stílusba fog evezni, jézusom, az ilyen szövegeimből van elegem, várjál, ezt újrakezdem, tehát: ez tök más lesz mint az eddigiek. lassú lesz mint az állat, meg minden. na. mert az úgy volt, hogy álltam ma az uszodának a bezárt büféje előtt, amire volt írva, hogy érdeklődés hiányában zárva. van egy belső büféje ugyanis, ott álltam előtte. van egy kinti medence, így jobb híján, érdeklődés birtokában azt néztem. közben szakadt a hó, a pára úszott felette, egyetlen ember úszott benne, az uszoda is úszott a csöndben, és én meg betettem ezt az ep-t a fülembe, mert egy jó ovóbácsinak mindig van valami a fülébe. a 'mi lenne ha' érzés tombolt körülöttem, a lehetne másképp is szindróma, amikor a világ cinikusan belekacsint a szívedbe, közben az első szám ment le, és a pillanat elképesztő volt, annyira eggyé váltam a címével, arccal a hópelyhek, a gőzölgő üres uszoda, a csempehideg, a tél, a reménytelenségek, melankóliák, gőzölgő emlékek, lassan tempózó lehetőségek között, hogy elhatároztam hogy erről fogok írni, és íme. nem tudok biciklizni mostanában, így egy bkvs élményem is van ezzel a négy számmal kapcsolatban, miszerint hogy a harmadikra megálltam, és rájöttem hogy nem tudok odamenni a földön fekvő, hideg, latyakhideg, puszta földön fekvő hajléktalanhoz. a katonák jutottak eszembe, az az érzés, amikor harc közben, átlépi az addigi legjobb, sülve főve együtt levő pajtását, mert nincs idő, lehetőség, erő felfogni bárki más halálát a sajátján kívül; mintha ilyen lenne a nyomor is, amivel már fel se tesszük a kérdést, a fényesre csiszolt hétköznap nyomorunk, a saját nyomorom, úristen, dolgozom, drága kabátot néztem ki a boltban, és nem tudok odamenni egy puszta földön fekvő nőhöz. nincs mit mondani. nincs idő mit mondani. pénz; igen a pénz. kellene. neki jobban nyilván, de annyira sokat dolgoztam érte. ilyenek. ment ez a szám, és undorítónak, lassúnak, végtelennek, és menthetetlennek éreztem magam, ahogy ott álltam, és nem mozdultam, pedig közben a munkából is késtem, úgy mozdulatlan; és valahogy mintha megbocsájtottam volna közben az ott álló önmagamnak, messze, a jövőben, amikor majd, ha, én fogok úgy feküdni, puszta földön, latyakközönyben, és lesz egy félérzékeny szerencsétlen, aki ugyanígy nem fog megmozdulni felém. remélem felébredek majd, és nem felejtem el azt mondani: rá se ránts öreg, hallgass térképet és diagramot! és furcsamód, ahogy néztem azt a földön fekvő nyomorultat, csak a juan szájára tudtam gondolni, arra az illatra, amit alvás közben kilélegzett; elképesztő, hogy milyen összefüggések vannak a lehetőség, szerelem, vágy, félreértés, feladás, szegénység, gazdagság, nyomor, gyönyör, és akár a latyakos metrómegálló között, hát még mindezek és a maps and diagrams között, íme egy újabb dolog, amiről nem beszélünk, viszont ha van kedved, hallgasd meg, szavak nélkül, hangosan.
tehát íme. figyelj a jelszóra. én szóltam; igazi téli zene. lehet hogy hideged lesz tőle, de legalább jobban fog esni, ha meg valami meleg.