2012. november 26., hétfő

újrakezdés


először persze petri volt, már ezerkilencszáznegyvenhárom óta.
és a büszkélkedés:
nézz szét ezeken a.
ezt mind én hagytam abba.
amikor a legkevésbé szerettek volna abbamaradni.


aztán még tavaly, ilyen tájban, az a krusovkszy kötet, ami nem volt se jó, se rossz, de a hátára pont azt a mondatot írták, ami amúgy is megmaradt az egészből, hogy:
mégis ők múlnak el hamarabb, nem a délután.

aztán az ősz, már idén. meg a csönd. meg minden napra ötven mondat: ötven perc megírni, öt másodperc kitörölni. és pár csomag százas zsebkendő. a sarki boltban egy időben csak egyben lehetett kapni, százat, de tízes csomagolásban. abból tudtam, hogy egyre hidegebb van, hogy két csomag is kellett már, ha messzire mentem. húsz darabnyi távolság.
aztán begyújtani a konvektort.
régen elégett a papír, ma kék zsákokba rakom, és leviszem, hogy ne lássam, hogy nem múlik.
aztán elmúlik; aztán nem múlik, ez például nem:

még benned vagyok, de már szavakat írok
mire letörlöd magad, kitörlöm én is
egy összegyűrt zsebkendőnyi marad
itt is, ott is
az elmúlt hetek, hónapok.
aztán úgy szokott lenni, hogy
te mész, én maradok
és a zsebemben matatok, mim maradt,
valami apró után
összegyűrt nők, korszakok, rohanások
zsebkendő méretű állomások
sorba rakom a szőnyeg rojtján
kiegyengetem őket, de
mégis ők múlnak el hamarabb
nem a délután.


aztán meg jött ez a bejegyzés. és most;
most nem tudom, mi van.

2012. szeptember 14., péntek

lomtár

szoktál te egyedül lenni? ha igen, akkor a te magányod -ha szabad ezt így- mindig egy nővel képzelem el, nincs arca, mintha álmodnád és olyan, mint egy égve hagyott lámpa, vagy mint az összes többi bútor a szobában, akkor veszed észre, hogy van, amikor leoltod.

nincs arca.
nincs többet kisdávid, augusztus óta tudom. akkor rögtön írtam egy bejegyzést, amiben egy csomó homályos utalás lett volna, némi szépnek szánt, de üres szó, és többek között egy ady idézet, meg egy rakat megválaszolatlan kérdés, amikre tudom a választ, csak gyáva vagyok hozzá.
a több oldalas szöveg lényege az az ordas felismerés lett volna, miszerint egy korszak végével jövök rá mindig, hogy az adott időszakban tulajdonképpen boldog voltam, de ezt már csak akkor látom, amikor menthetetlenül vége van. ebből az a kellemetlen következtetés is kijöhet(ne) hogy valószínűleg most is boldog vagyok épp, csak még nem múlt el az, ami majd hiányozni fog. hiába vagyok tehát folyamatosan, konstans szomorú, ha aztán később úgy néz ki, hogy régen mégiscsak jó volt, csak most nem az; ha majd a most régen lesz, megint ki fog derülni, hogy végülis most is jó volt, sőt.
mi a fontosabb tehát, tettem fel a kérdést hosszú és nyakatekert mondatokon keresztül, hogy boldognak érezd magad egy adott pillanatban, vagy később úgy emlékezz vissza rá, hogy mégiscsak milyen jó volt; ide még egy idézet is jöhetett volna, bár úgy emlékszem, akkor ez nem jutott eszembe, hogy asszondja: 

az emlékezés az egyetlen olyan paradicsom, amelyből nem űzetünk ki soha.

hűtőmágnesre vele!
a mostani google szerint jános pál mondta, de nekem valaki más rémlik, még ezer évvel ezelőttről, amikor ilyen kis bölcs mondatokkal írtam tele mindenféle szép papírból készült füzeteket. erről viszont eszembe jut egy ennél sokkal frappánsabb idézet is. milyen nagy az eszem, meg is eszem.

egyébként meg, nagy csönd a csönd, j(.)a.

mostanában a legnagyobb örömet az írásban az adja, amikor kitörlöm amiket írtam, egyenként, betűről betűre, lassan és puhán, ahogy egy macska mosdatja magát.
menthetetlenül modoros, terjengő, kapkodó szerencsétlen ember ez az én, és már írásban se tudja eljátszani magának azt a szerepet, amitől ez a kongó üresség megtelne valami látszat tartalommal, nem nagyon tudok mit kezdeni vele. kitörölni viszont jó játék, amiket összehord itten, akkor legalább érzi, hogy törődök vele.

te hiányzol innen egyébként.
amíg rólad beszéltem, mondtam is valamit.
most is meg van nyitva egy txt dokumentum, amiben nincs semmi.
pedig rólad szól.
regényt akartam írni rólad, és ez lett belőle: új szöveges dokumentum.txt. a mérete nulla bájt.
így aztán sose telik meg a lomtár.

mennyire gyönyörű szó már az, hogy lomtár.
ez lesz ennek a szarnak a címe. frappáns mi?

az üres füzet, ez is volt már, hány év alatt ide jutottunk, erről szól ez a blog, ebben vergődik ez az én;
milyen szép egy üres füzet.
milyen szép az ebből még bármi lehet.
amikor lapozhatod a papírcsendet, és az üres lap egy idő után válaszol. ha eleget vársz, és jól figyelsz, tele is írja magát neked. vagy rajzol napot, felhőt, madárkát.
ez milyen szép.

istenem csak ne utálnám ennyire amit írok. legalább szakadna fel. könnyű a józsefnek, benne legalább zseni volt az attila, jöttek a szabad ötletek. de legalább szakadna fel. valami.
írhatnám például azt hogy megint szenvedek. lenne olyan hazugság, amiben ez színigaz.
de így?
nem a fegyelem tartja vissza a betűket, hanem az undor.

például, ha már itt tartunk, írhatnék a japánokról. a jó nénikéjét az összes japánnak. van ez a buta szöveg, hogy csinálj bármit, bármilyen jól, már biztos van egy japán, aki sokkal jobban csinálja.
apropó, olvastál már japán blogot?
japánban fegyelem van, úgy képzelem.
ahol az iskolaköpeny alól kilátszik a bugyi, meg is értem.
japánban megtanulod, hogy oda üss, ahova kell. harc, meg művészet, szép, nagy szavak.
ott igen. úgy igen.
de így?
rugdosok csak összevissza. ha összetörök valamit, ahogy cserepeire bomlik, az néha, bizonyos fénynél, mintha művészi lenne; de egyébként csak szemét, ami még vág is.
igen fáj.
üres, de ha hozzá nyúlok, fáj.
ki érti ezt? és ki nem érti ezt?
adjátok vissza a szavaimat. adjátok vissza az életemet. adjátok vissza a hazugságaimat.
vagy legalább vegyétek el tőlem rendesen, mind a hármat.
de így?

persze most is tőletek várom a megoldást.
ti vagytok a teleírt lapok.
a többesszámom száz alakban egy.
te.

'ma szerelték a csengőt', - írod - 'folyton szólt, mintha valaki nagyon be akart volna jönni'
nálam pont ilyen a csend, csak már nem szereli senki, ajtót is hiába nyitok, nem jön be rajta semmi.

és nincs arca.
nem tudok mit mondani.

2012. augusztus 16., csütörtök

selyeminges kérdőjelek

van egy nő.
ez már volt.

viszont van egy bácsi is, és minden reggel ugyanaz a reggel, ha vele ébredek. azt hiszem megy a piacra. selyem ing, és az a kölni illat, amibe ha beleszagolok, úgy érzem magam mint a nagymamám pesti bérházának az ablakában, akkor, régen, amikor még a két emelet elképesztő magasságnak tűnt. minden reggel tehát, ha vele ébredek, öt éves vagyok amíg megyek le mögötte a lépcsőn, az illattól szédülök és tériszonyom van, és egész pest izgalmas, zúgó tengernek tűnik, mint akkor. ez az illúzió egészen a sarokig tart, én ott jobbra, ő balra. nem merem megkérdezni, mert nem tudom hogy kell az ilyet megkérdezni, hogy mi ez az illat; de tudom hogy a nagymamámé. azt se tudom, a nagymamámnak volt e férfi kölnivize, vagy ő használ nőit; nekem ez egy kor illata, nem a nemeké. a bácsi vékony, aszott, pár haja maradt csak, azt viszont gondosan lenyalja. vagy kék, vagy sárgás-zöld selyemingben megy minden reggel, és úgy jár, mint a héliummal töltött lufik.

néha látom, amikor megáll, és megigazítja magát. az ing betűrve a nadrágba, a nadrág viszont mindig gondosan élire vasalt, a lábán az a fajta cipő, aminek nyilván van szebb neve is, én csak úgy ismerem hogy 'makkos'. mit akar ez a bácsi az élettől, gúnyolódtam rajta, bevallom. aztán megéreztem a nagymamám illatát. amióta itthon vagyok, begubóztam, mint az idősek, én is; és csak a függöny mögül lesem, ha kopog valami odakint a kövezeten. néha este jár vissza, ilyenkor elgondolkozom hogy mintha titkai lennének; van amikor el is határozom hogy utánajárok a dolognak, de aztán csak maradok a függöny mögött. jobban szeretem már a dolgokat a függöny mögül, mint például a délutánt, azt mindig, nyugati fekvésű az ablak, narancssárga a függöny, egy idő után apró fénycsíkokra bomlik a szívem.

azon is mosolyogtam, bár nem szép dolog, hogy ez a bácsi hogy lehet még ennyi idősen is ennyire hiú? mielőtt kilépünk a kapun - én szorosan mögötte, szorítom a korlátot és az öt évemet, a tériszonyomat, a mindenbe beleütköző, de aztán mindent nagy tülköléssel kikerülő tűzoltóautómat, és az előttem tornyosuló, zúgó életet, amin alig merek akkor még kikandikálni, és ha merek is, gyorsan visszahúz a nagymamám - megáll, és az ajtó tükrében megigazítja azt a három száll haját. van amikor a körmeit is megtisztogatja még indulás előtt, ilyenkor mindig szégyellem magam. hiúság ez? vagy ragaszkodás valamihez, ami nincs már. illetve van, csak; nem rég írtam le ezt a mondatot - neked? - hogy ami van az fáj; az a baj, ami van, az akkor is fáj, amikor már nincs, bár akkor is van azt hiszem. egyébként hülyeséget írtam akkor is, neharagudj. nem az fáj, ami van, vagy nem az fáj, ami nincs; csak te fájsz, te meg amíg vagy, vagy. addig te vagy az is, ami nincs. és aztán utána is. nem kellene ennyit a szavakon csúszdázni, az ilyen mondatokat meg úgyis el kell olvasni legalább kétszer, hogy egyáltalán, annyira meg nem biztos hogy van értelme.

szóval hiúság ez? én tudom hogy hiú vagyok, amikor kilépünk, én is mindig megnézem magam az ajtó tükrében, s mindig elszomorodom egy picit. nekem még van mire? a bácsinak nincs? ilyen egyszerű ez? vagy pont fordítva? és a selyemingek? a nagymamám huszonnyolc négyzetméteres bérlakása, amiben elfolyt egy élet, ott az ilka utcában, és aminek a helyén most cba van? ragaszkodni ahhoz, ami van? és a hajad, ami ott marad a lefolyóban? és az évek? valaki szerette a bácsin ezeket az ingeket?

és most figyelj:
hiúság, ha az ember magáról ír blogot? mert minek? mi van benned(m) olyan érdekes, basszameg? vagy ez kényszer? a művész legyek legalább önnyalás?

erről eszembe jut egy néni, ha már bácsi. ez a néni nagyon csúnya volt, és nagyon csúnyán festette magát. de mindig azt mondta; 'egyszer voltam ám színésznő is egy darabban! táncoltam!' sose értettem, miért nem mond többet. már csak maga miatt is. számít az? itt a hollán ernő sarkán, az antikvárium előtt, ahol találkoztam néha vele, miért nem mondja inkább: színésznő voltam. és kész. vagy még egy kis túlzással is sminkeljük a múltat: híres színésznő voltam. nekem tulajdonképpen olyan mindegy, neki meg hátha szebb. de ez az egy, valószínűleg valós élmény, és a sok ronda smink, olyan nagy boldogan mesélte, hogy szinte már megirigyeltem tőle. ha lett volna merszem, művésznőnek szólítom, de nem voltam biztos benne, megsértem-e, vagy se.

hiúságból ír hát az ember? (blogot). nem akarok mélyebben belemenni, nagyon mélyen minden tudomány, és definíció, hányingerem van ha rágondolok; de nem költőieket kérdezek. hiúságból vesz fel az ember selyeminget? és miért nem fogadja el, ha megöregszik? és miért öregszik meg? és mit jelent az, hogy megöregszik? és ha a selyem ing nem öregszik?
és a blog?

úristen mennyi kérdőjel. azt hiszem tehetségtelen vagyok ahhoz, ami nincs, csak ezért számít ez. ez is hiúság, a magam szagáról legalább tudom hogy micsoda. ha viszont tehetségtelen vagyok ahhoz, ami nincs, akkor minek hazudozzak itt ennyit; ez van. csütörtök. reggel hideg, napközben meleg, este hideg. számra ragadt a sós íz, és a szomjúság, basszus, egy hete már majdnem folyamatosan szomjas vagyok.
hiúság ez, hogy betűket gyártasz ebből? a tehetségtelenség elfogadása talán olyan, mint a selyem ing; egyszer ez is tetszett valakinek, hát kapjátok be, ha elment mellettem a világ. nyolcvan évesen - a bácsi annyi lehet - azt hiszem ez is szexi, de legalábbis tiszteletre méltó.

de én, mi a fenét fogok csinálni még ötven évig?
addig marad a hülye sztorik, a hiúságnak az a része, ami nincs. például hogy:

van egy nő.
meg ez a hülye keretes szerkezet.

2012. augusztus 14., kedd

puha kedd

reggel jó vastagon öltöztem, mert arra keltem, hogy azt mondta az öreg:

prémet kívántam tagjaimra,
hogy amit ölelsz, az legyen,
mit minden igaz ölelés keres:
egy vadállat odaadása


és ez szép dolog, bizony, prém nincs, textil van, a mai világban a vadállat odaadása helyett elég legyen egy biciklis izzadása.

milyen jó, végre úgysincs olyan meleg; el is határoztam hogy ma boldog leszek. aztán délutánra már csak ahhoz tartottam magam, hogy írok, ha beledöglök is; apró kis célokhoz edzem magam, mint ahogy az elkényelmesedett fogyasztó próbálkozik az egészséges életmóddal.

müzli, már gyümölcsökkel, de még tejszínhabbal.

ebédre homokozóban ülök, pöttömök formázzák nekem a palacsintát, de ott is gyötröm magam; nézz fel!, parancsolom, felnézek, ott egy fa, láss!, utasítom, látok, ez itt egy fa, érezz!, könyörtelen vagyok magamhoz, katonás itt a rend, hát érzek, fázom, nem, melegem van, itt egy fa, ágain ott a délután, így múlik az idő.

nézek, látok, érzek.

ennek jegyében hazaérek, és azon kapom magam, hogy megtalál a love will tear us appart, de nem a pop biznisz, és a farmergatyás romantika része, hanem a norvég légiesség, a susanna, - hogy lehet ilyen lágyan énekelni azt, hogy a szerelem darabokra tép? - amitől menthetetlenül elalszok, tágra nyílt szemmel álmodok, mint akinek nincs más választása, csak kapaszkodok az ágyba, és arra alszom el, hogy vége ennek a napnak.

tulajdonképpen szép ez a világ. ezt mondom a tükörnek is, ha gyenge a világítás. néha visszapofázik: kellene neked egy zongora. narancsbőr került a szívedre, kívül belül fonnyadó alma, tedd a hűtőbe.

este van, ezt onnan tudom, hogy világít a monitor; nekifogok yonderboi koncertet nézni a szigetről, fáradt vagyok, nekem ez már így is jó, nem lógnak a nyakamba idegen mellek, csak így öregesen, teázgatva; de még így is valami hihetetlen szar. többször is nekifutok, beletekerek, nem hiszem el, hogy ez ennyi, áll egy y betű előtt, talán még egy laptop sincsen, csak két három gomb, és szép, hatásvadász képek; és tényleg ennyi. te is fiam, brútusz, mondanám szegény yondernek, de minek, felveszek hát én is egy matrózcsíkost, és nekiállok blogot írni.

puha kedd tehát. rám jött megint a kényszer, hogy dokumentáljam az ilyeneket, mintha lenne kinek. lesz majd később leltár, arra lesz jó? vagy neked? azt hiszem azt álmodtam, hogy még soha nem álmodtam a fiammal, s épp ezt mondom el egy kisgyereknek. kócos volt, és szép; nem nevetett. béna vagy, ha nem nevetsz, mondtam neki, s erre kinevetett.

puha kedd, vastag takaró. többször elhatároztam már, hogy megpróbálok legalább annyira jóban lenni a magányommal, hogy elmehessek vele sörözni, vagy sakkozni; én kávét innék, őt meg megpróbálnám leitatni. de az én egyedüllétem nem valami vagány gyerek; legszívesebben teát hozna, és verseket olvasna fel, azt hiszem bölcsésznek tanult a szerencsétlen, mielőtt magány lett belőle.

marad a puha kedd, vastag takaró.
tessék, ennyi. 
annyira elszomorodom, ha végig gondolom, és arra jutok, hogy talán már rég boldog vagyok.

2012. augusztus 13., hétfő

szalmavágyak

szól a szem, és szól a szív
- mitmond, mitmond? -

nehezen megy, hogy mást ne mondjak.
itt van egy rakás betű, rengeteg szó, és mit mondjak?

hogy értsd, de mégse; nem érted úgyse.
elpirulsz ha megérted

de nem érted.

a barna lányokban talán nem is a nyár a szép
hanem az, hogy az őszre emlékeztetnek

akárhogy ölellek is, nem érted.


de azért nagy, vastag pulóverbe hozd el nekem az őszt, hogy böködje még egy picit a tenyerem a meleg


mennyivel könnyebb szép szavakat írni, mint azt, ami van.
az előző mondatban szavak és az írás helyettesíthető szinte bármivel.

néha mintha érteném, hogy miért nem érted.

mint amikor mindketten egyszerre néztek egy elrepülő madár után; a mozdulat, a repülés ugyanaz. neked az ittmaradás. neki talán a tovább jutás. és a madárnak?

ahogy én szeretlek, azzal nem jutunk előre;
ez a helyben utazás művészete.
ezt bezzeg érzed.

kiskorodban, amikor még elhitted, hogy a fiúk szivárványt pisilnek, akkor kellett volna szerelmesek legyünk, derékig érően, tátott szájjal, mezítláb a szúrós fűben, hallgatni a tücskök bípelését, álmodni a buszok lődörgését, megkeresni a kezed a szénakazalban, picit fuldokolni a csillogó hajnali tavakban, várni az őszt, mint apát, munka után, elválni vadul, mint amikor meghúzgálod a másik haját, és aztán odaadni mindent, szívet, játékot, múltat, nesze, játszódjál vele, és semmire se menni a másikkal, csak egymás mellett ülni, szilvát enni láb lógatva, csihánnal kergetőzni, és nevetni, nevetni, addig nevetni, visszafelé az időben, amíg el nem jutunk oda, ahol még csak sírni tudtunk, és addig szeretni, amíg újra nem születünk bele, sírva, pelenkázva, mellet markolva, önzően, és érthetően, mint a csecsemők.

amikor a szemedbe nézek, megértem magamat,
és látom hogy ezt te is érted.

nem találom a helyem a helyeken.
ülök egy állomáson, úgy tapadok a magyar szóra, mint légy a légypapírra, úgy vagyok egyedül, ahogy csak elég messze lehet; minden magány mélyén talán ez van, hogy nem érted, nem értik, nem beszélik a nyelved, nem beszéled a nyelvüket, nekik nem azt jelenti az ez, mint neked; ülök egy jellegzetesen állomás szagú állomáson, az ízek elutaztak a számból, csak a fém maradt, és a csönd, hogy nincs mit mondanom, mert nincs kinek; és ha megjönnél, most, olyan helyen ülök, hogy bárhonnan megjöhetnél, az egész állomás pont úgy van kialakítva, hogy mindenhonnan megjöhess, és ha megjönnél, visszahoznád az ízeket, számba tennéd a szavakat, és én mondanám, és te értenéd, és én megérkeznék, és te értenéd;

és amikor jössz, balról, én nem tudok mit mondani. számban maradnak a szavak, csak tátogok, mint a halak, és látom hogy nem érted.

csak kuncogsz, belekuncogod magad a hónom alá, megcsiklandozod a magányomat, s egyszer csak azon kapom magam, hogy már cipellek, cipellek egy ideje, akárhová megyek, te csak kuncogsz ezen, rajtam, és azon, ahogy nem értem, nem értem.

van egy mese; elment a rózsád idegen országba, küldi levelébe' - hát ezaz. szóval elmegy a postára a rózsád, feladja a képeslapját, és az meg is érkezik hozzád, címlapján a jól fényképezett semmitmondással, a másik oldaláról viszont leestek a szavak, nem írta oda őket eléggé, de te nem hagyod annyiban, és elindulsz a rózsád szavait megkeresni, egyesével, amerre járt a levél, itt is, ott is hagyott belőle, nyílnak az út szélén, mint szépen bűzlő burjánok; és a végén összeállnak a mondatok, 

és megérted.
de nincs mese.
csak egy üres lap.
csak még egy oldal magány.
még egy emelet, pedig

lehet hogy nincs magány
csak félünk a találkozástól.

2012. augusztus 2., csütörtök

minden szürke semmi

ezzel a verssel érkezett meg az augusztus:

múlnak az órák
a bemutatkozástól a moziig, ahol
két ember összemelegedhet egy kicsit,
aztán karonfogják egymást az utcán, aztán
a sötét lépcsőház következik,
később az ágy, ahol
mindenki én-nel kezdi a mondatot -
és így múlnak az órák.mikor az egyik elmegy,
a másik még lekíséri a villamosig,
aztán visszamegy és megissza a maradék konyakot.
s egyszercsak vége van, és akkor rossz pár napig,
céltalan lődörgés, kölcsönkönyvtár és híradómozik.
végre egy délután új ismerkedés,
eszmecsere lélekről, szerelemről,
és a nemhiszekbenne,
és az előző szerelem vázlata,
valamint az ember katonatörténetei,
s mozi,
lépcsőház,
ágy,
villamosmegálló,
és búcsú és a maradék konyak.
így múlnak az órák.
és amikor az ember megöregszik,
ami nem volt, azt
beleemlékezi.

ladányi mihály írta, múlnak az órák a címe, és ha most még az lenne, ami már nincs, akkor most ezt is túlmagyaráznám, kiemelnék belőle mondatokat, megjegyezném hogy micsoda ige már az hogy beleemlékezni, és így tovább. mivel minden mostban van egy kicsi abból is, ami már nincs, így többé kevésbé most is ezt teszem.

mégis, ha nem most lenne a most, nem így lenne melegem, és innen mindig úgy tűnik, ha most nem épp ez a most lenne, egy kicsit könnyebb lenne nekem.
ha túl nagy a meleg, omlik össze az ideg, és ez is egy felesleges mondat, csak a rím tartja össze, pedig igaz. mégiscsak szép lehet az idegössszeomlás, így egyben, nagy kórházi kartonnal, gyógyszerekkel, és így nem mehet tovább-bal; nálam csak szép lassan bomlik, mint valami istenverte hajó, ami minden kikötőben süllyed egy picit. nyílt tengeren, a halak közt tátogni az őrületbe; az igen. de így; nyomorult kis piszkos biztonságban, láncra kötve bugyogni a fenék felé, szörnyű.

elképesztő, hogy mennyit küzdök újabban a szürke átlagossággal; kispolgári létem alapvető bizonyosságaival. mindezt úgy, hogy azt hiszem, elfogadtam, hogy dehogy vagyok én művész, zseni, szellemi, lelki érték; egy ember vagyok a hetes buszon, akinek több a szeme alatt a karika, de jobb a pólója, mint a mellette állónak. mégsem tesz boldoggá, se a bérlet, se a lógás; se a végállomás, se a folyton sehová jutás. sőt; a biztonságot se találom, így harminc évesen az istennek se, gyerek létemet pedig otthagytam már régen, attól tartok valamelyik hamis ölelésben. mitől felnőtt hát, ez a hülye borostás, pattanásos, kezdő kopasz kamasz? felelősség, persze, a felelősség, a fele megvan, de hol az egész? 

anyám, anya, hát nem unod még? ez is csak öt évesen szexi. mindenesetre anyám jut erről is eszembe, persze, úgycsinálok, mintha folyton rá gondolnék, pedig nem tudok már vele se mit kezdeni régen, igaz, ennél nem is szabad többet várni, amíg magammal se, mindenesetre továbbra is őrajta keresztül értem meg, amit nem értek biztosan: például ezt, ezt a szürkeséget, ami talán olyan lehet, mint az óz kenzeszében a tornádó, csak itt az egészből nem veszel észre semmit. először az állatok lesznek idegesek, meg a gyerekek, megváltozik a viszonyod az emberekkel, de csak lassan, apró kicsi csalódások, mint a jó időben a gomolyfelhők, aztán azt veszed észre hogy már senkinek nem tudsz mondani semmit, a felhők nagyobbak lesznek, érzed a vihart, de csak a szürkeség jön, a vihar gyönyörű háborús feloldása nem, nem történik semmi, épp ezaz, még katasztrófa se, a házadat se sodorja el a hurrikán, csak egyszer csak azt veszed észre hogy egy kurvanagy szürkeség kellős közepén élsz, és sehol senki, és nem is lesz, és ez nem egy múló állapot, a házadat már megfogta, felvette, és le is tette a tornádó, ide, a szürkeség közepébe, és a lehetőségek, a fények, és a színek, amiket a vihar elmúltával vártál volna magadnak, azok ezek, ezek a szürke porlepte semmiségek, ez a minden, ami a semmi, és a több úgy lett több, hogy közben végig kevesebb volt, mint amennyit hittél. és nem tudod hogy feladtad-e, vagy megértetted-e, amikor elfogadtad, hogy ez így, ennyi.

láttam ezt anyámnál, láttam hogy múlik el az a bizonyos láng, amiről én barom, azt hittem, hogy azért érdemes élni; hogy mi vezet oda, hogy annyira megbántott már az élet, hogy ha ki akarna engesztelni, se tudnád már elfogadni, de így, nap mint nap megbánt újra, mert szarik rád, és bocsánatot se kér, és te épp abba roppansz bele, hogy közben pontosan tudod, hogy valahol nincs is miért, és valahol ennek így kell lennie, ahogy van, de közben az a kurva valaholban az is benne van, hogy minden lehetett volna másképp is, csak épp az ottmaradt valahol, és a valahol, az nincs sehol, egyre inkább nincs sehol; láttam, hogy anyám hogy lesz így mártír, aki kénytelen megbocsájtani folyton, miközben képtelen megbocsájtani, akinek mégis egyetlen fegyvere a megbocsájtás, amely mindig önnön húsába vág; láttam, és azt hittem, hogy pont, mert látom, én nem arra felé fogok tartani, hiszen magam előtt egészen mást láttam, nem ezt; akkor még nem tudtam, hogy az ember nem azt látja, amit néz, hanem azt nézi, amit lát, és ez a szavak olcsó játékán kívül is borzasztó tud lenni, mert egy bazi nagy betonfalban is nézheted te a repedést, láthatod is, de attól még nem nyílik szét, ha nekimész.

és most itt állok, ülök, megyek és biciklizem, és a szürkeség jön velem, délutánná színezi a hajnalokat, késő ősszé a nyarat, és nincs örömöm semmiben. de szárazak a könnyek, nincs halálom se, semmiben. és kispolgár vagyok én, gyáva és gerinctelen; belenyújtóznék, elhelyezkednék ebben kényelmesen, csak hagyjanak békén, mit nekem szerelem, szex, szépség, fájdalom, csak a kávé, pénz, és szőr a fejem tetején; igen, bármilyen undorító, azt hiszem kiegyeznék én, istentudja mivel, és kivel, de már nincs ára az egésznek, már nincs súlya se a színeknek, se a feketefehérnek. ha megvan, színtelen a szerelem, a szex, a szépség, a fájdalom, ha nincs, szürke a pénz, a kávé, és a szőr a fejem tetején; semmit nem akarok, és mindent, és már abba is beleegyeznék, hogy a minden semmi, de még csak semminek se semmi, csak ne ilyen szürke legyen ez a kurva valami, ami bennem van, ami belőlem jön, vagy amit tőletek kapok.

most már összeakadnak a mondatok, abbahagyom.
pedig még poénkodni akartam a szürke ötven árnyalatával, meg azzal a fasszal, hogy hívják, ilyen elcseszett neve van, tótisz?, csak ha már ennyi a szürke, a füles mondta, és ha ő mondja, akkor az meg van mondva, lévén hogy azt hiszem nyomdásznak tanul; szóval a füles mondta, hogy a szürkének nincs egy büdös árnyalata se, a szürke az szürke, színtanilag, vagy mi, max világos, vagy sötét lehet, vagyis ha a nyomdaiparból és a homogén szürkéből indulunk ki, akkor a négy színből (CMYK) előállított szürke az csak szürke lehet, ha színezete, árnyalata van, sárgás, ciános, bíboros, akkor gebasz van valahol a rendszerben.
idézgetni is kellene, lenne egy csomó, ó augusztus, taníts már meg újra olvasni, utazni, lélegezni, szeretni, mindegy, a kornél mondta, a resti, hogy
az életen, a szinten, a fénybe kell kerengni, légy mint a minden, te semmi

olyan szép ez a mondat, ebből a hülye szürkeségből nézve mindenki olyan szép; majd bele hal a hiúságom a lelkembe, annyira irigykedik, és szeretne megfelelni, mindig csak megfelelni, és ilyeneket írni. ezért sincs sok értelme írnom, a kurva sári és imre óta nem tudok két szót leírni anélkül, hogy ne valami görcsös megfelelés legyen benne, azt bezzeg pontosan nem tudom megmondani, hogy minek is akarok megfelelni. az ő hiúságuknak - legyek olyan, amilyennek tartanak, vagy a sajátomnak - legyek olyan, amilyen nem vagyok? a hülye esterházy bezzeg úgy tűnik, nem szenved ennyit, az átírja magának a mondatokat, néha jobban is hangzanak, ezt a kosztolányit például így remixelte:

légy mint a semmi, te minden

milyen jó is ez, a kis körök körülöttünk, amiken elindulva minden irányba ugyanoda jutunk; a mondatok, amik megfordítva is ugyanazt jelentik, és összecserélve is; nincs semmi baj ugye, baj ugye semmi nincs, nincs semmi, ugye baj, és így tovább, csak azért nem merem abbahagyni ezt az üres billentyű kopogást, mert csönd marad utána, csönd, ami törött tükör, (a csend tükör, de nélküled...) olyan mocskos ebben a városban a csend, olyan tisztátalan és büdös, hogy ezért ordítozunk ennyit, ezért írunk ennyit, és ezért, ezért hallgatunk ennyit, hogy már szinte megszólalunk, ahogy egymásra se merünk nézni, a nagy büdös csöndben, a tömött hetesen.

egyébként meg ez is semmi.

2012. július 11., szerda

rosszfelé úszol testvérem

egyszerűbb egy új füzetet nyitni, mint a régit befejezni.
átlátszik az előző oldalról a múlt idő.

azon gondolkozom, hány dologgal lehetek még így? itt van ez a blog; már rég újat kellett volna kezdeni. ha új a szövőszék, új a fonal, akkor nem kell a múltat kibogozni.
egyre nagyobb erővel követel belőlem az egyszerűség. régen, amikor még nem ez volt a volt, azt hittem, az egyszerűség nem az én asztalom. 'hogy irigylem az egyszerű embereket' mondtam én, a művész, pár százalék őszinteség, több százalék fölényességgel, annak biztos tudatában, hogy én pont azért vágyok annyira az egyszerűségre, mert sose kaphatom majd meg, csak nézhetem messziről, mint mózes az ígéret földjét.

és újabban már azon kapom magam, hogy azért hallgatok, mert egyszerűbb, mint mondani valamit. régen úgy gondoltam, addig be nem áll a szám, míg elég okos nem leszek, hogy legyen miről hallgassak, és akkor majd a hallgatásom bölcs, és meleg lesz, mint a gyerekkorom öregjeié. nem nőttem volna fel szégyenemben, ha tudom, hogy nem a bölcsesség fog megtanítani majd hallgatni, hanem az egyszerűség.
az ígéret földje ijesztő tud lenni, ha épp rajta állsz.
egyszerű ez.

a tehetség pedig erotikusabb, ha elvesztegetik.
ezzel nyugtatom magam, csitt, kicsi egó, aludj el szépen.

közben hosszú nadrágban úszom át a balatont, mert nincs nálam más, így az első kilométer után a térdhajlatban annyira bevág az anyag, hogy érzem, ahogy fűrészeli a húst; és van még hátra négy. mennyivel egyszerűbb önmagunk fizikai legyőzése, mint a szellemi, ezen gondolkozom, míg egyre jobban fáj, és körülöttem egyre több az ember. biztos, hogy annyira pozitív cél a rekordok állandó döntögetése, a teljesítőképességünk folyamatos kitolása?, kérdezem az előttem merülő válltól, aki alighanem most pisilt bele a balatonba. ágyékszagú békében úszunk, hugymeleg körülöttünk a nyár, ami mögötted van, nem jön eléd már. ha mégis, hát rosszfelé úszol testvérem.


2012. június 10., vasárnap

célba venni már nem marad idő

mikor célba veszel, egy bólintással
összefoglalom, mit tanultam
eddig az önzésről,
aztán megdőlök egy kicsit,

és felnyögök mint egy vászonzsák

(krusovszky - shoot)

hosszú ideje most először voltam úgy, hogy alig vártam hogy írhassak; de korai és túl nagy optimizmus lenne ezt egyből a gyógyulásnak elkönyvelni. az irodalommal való kétes viszonyom is egész kellemes élményekkel gazdagodott az utóbbi időben, és ennek nagyrészt a könyvfesztivál, illetve az azzal kapcsolatos programok az okai. maga a vörösmarty tér, és az a borzasztó pénzszagú valami, ami ott van, inkább undorra, mint lelkesedésre ad okot, többször éreztem úgy, mintha a karácsonyi giccs vásár nyári megfelelőjében lennék, és nem csak a helyszín miatt. tudom hogy minden pénz, a könyvek is, de ezt akkor is nehéz megszokni, mint ahogy részemről az ulpius ház és a az agave típusú kiadók nyomulását is, aminek kínosan olyan érzete van, mint amit a nagy zenekiadók nyomtak a boldog kilencvenes években, ti. hogy még a kedvenceimet is képesek úgy tálalni, hogy rosszul vagyok tőle. de nem ezért kezdtem írni, személyes nyavalygások és fikázások helyett volt egy elképesztően kellemes élményem a fesztiválon, mégpedig máté angi dedikálása. oldalakat tudnék megtölteni máté angi iránti rajongásommal, az esztertől sok jó dolgot kaptam, de ez volt az egyik legnagyobb ajándék, hogy megismertetett a volt egyszer-rel; anno még itt is volt, igaz szavak nélkül.

viszont máté angi mint jelenség is önmagában választ adott valamire, amit nem is tudtam volna megkérdezni. ott ült abban az elképesztő forgatagban, harsogó nagyszínpad, okoskodások, nagy tudású írástudók mindenütt; kinézete alapján egy fiatalos, csinos nő, de volt benne valami olyan nyugalom, ami két szó után letaglózott, pedig nem mondott semmit, csak hogy üljek már le. és a szavaiban ott van kolozsvár, és mindaz, amit szeretek erdélyben; szinte éreztem azt az illatot az elnyújtott ékezeteitől, amit annyira szeretek romániában, meg azt a hangulatot, ami talán már nincs is, csak a mesében. nem tudom hogy van e értelme az életnek, de szappanbuborékot fújni, és meséket olvasni biztosan van, főleg ha azok olyan mesék, mint amiket máté angi ír; ráadásul abban is megnyugodtam, hogy nem, nem tudok akkorára nőni, és annyira megkeseredni, hogy ha találkozok egy ilyen emberrel, aki úgy van itt, hogy közben ennyire nincs itt, akkor ne váljak tőle én is kisgyerekké, igazi, nem menekülő - erőltetett kisgyerekké, aki kacag, és rácsodálkozik még az olyanokra is, hogy jé, nincs is meg már minden fogam.

ez még egy közhelyes, de számomra nagy felismeréssel járt, miszerint hiába hiszek az ön hatalmában, és hiába tudom, hogy egyedül kell megharcoljam magam, mégiscsak nagyon számít, hogy milyen emberekkel találkozok. az viszont tény, hogy ezek a találkozások nem idő függőek; egyetlen pillanat is elég. egy pillantás a metrón, egy visszanézés, amíg vezet az autópályán, egy mozdulat, amíg előtted áll a sorban. és még csak nem is szerelemről beszélek. inkább csak feloldásról. mint ha egy kurvanagy léggömbök lennének az ember hátán ezek a dolgok, amiket egyszer csak odamegy valaki, valaki gyerek, felnőtt-gyerek, és kidurrantja. puff, máris könnyebb minden, nem kell ezt olyan komolyan lenni. máskor meg úgy durran ki, hogy viszi vele a végtagunkat, érzékelésünket, jövőnket, olyankor meg van a döbbenet, hogy mégiscsak komolyan kellene ezt venni.

krusovszky dénes is dedikált a vörösmartyn, innen a kezdő idézettel való összefüggés, róla majd egyszer vagy sokat, vagy semmit, nem is tudok mit kezdeni vele, az új kötete inkább zavar, de amikor nem, akkor pofára ejt, ma viszont sikerült megszerezni az első kötetét, ami gyönyörű, és baromi nehéz megszerezni. az utána jövőt, az elromlani milyent itt is emlegettem már, talán többször is, ha tehetném, kötelezővé tenném, ráadásul fent van ingyen a honlapján.

még mindig irodalom, de már ismerősebb terep, a nyitott műhely, rakovszky zsuzsa verseit összegyűjtő 'vissza az időben' kötettel foglalkozó est. ezt a kötetet is emlegettem már, sőt rakovszkyt többször is, van pár olyan verse, amiket nem is tudtam, hogy megszerettem, csak egyszerűen nem tudtam őket elfelejteni.  szabó t. anna, a 'fénytudó' kérdezett, ami, bármennyire is szeretem annát, mint költőt is, meg mint jelenséget, inkább káoszba fulladt, a kérdezőnek tíz percet beszélni, és aztán értelmezhetetlen kérdést feltenni szerintem megengedhetetlen, ilyenkor derül ki, hogy mennyire fontos is egy moderátor. ráadásul a költő beszélget költővel effektus is inkább feszengésre ad okot, mint izgalomra; túl nagyokat akar kérdezni, túl sokat, rakvoszky pedig csendes derűvel és mosolygással elképesztően jókat és egyszerűeket válaszol, a róla alkotott képem is megnőtt és megerősödött. de nem ez a lényeg; volt ott egy színésznő, aki szintén volt már itt is (nem hittem volna hogy ennyit fogok ma visszafele nézni, főleg nem ide) mégha nem is név szerint, ő volt az egyetlen (nem egyetlen, ebben nagyot tévedtem, dévai balázs is 'hivatalos' színész, mégha úgy is néz ki, mintha még mindig huszonéves lenne, a lányok nagy örömére gondolom) felnőtt színész az east balkánban, varga anikó. ő olvasott fel verseket, és valami elképesztően rosszul, nem is értem, hogy engedhet meg egy aktív színésznő magának ilyet, hogy egy versen belül legalább ötször tévedjen, és úgy olvasson fel, mintha most látná először a szöveget. arról nem is beszélve, hogy rakovszky versei iszonyatosan erős képekkel átitatott jelenések, amiket vagy nagyon jól vagy sehogy nem érdemes felolvasni.

viszont. még így is mellbe vágott egy vers, amiről eddig nem tudtam. nagyon szeretem ezt a visszaút az időbent, úgy vagyok vele mint kántor péter megtanulni élni-jével, hogy sose tudnám kiolvasni, csak bele, bele lapozgatni, mint ahogy a kedvenc kávézójába tér be-be az ember; csak ülök, és örülök hogy a kezemben van a könyv, így viszont mindig vannak meglepetések. például ezt a verset se olvastam, vagy ha igen, valahogy nem fogtam fel, most pedig még ennek az anikónak az értékelhetetlenül gyenge 'előadásában' is akkorát ütött, hogy felgyülemlett egy csomó minden, és amíg hazafele bicikliztem, egyszerűen kiszóródott, mint amikor amikor összecsapsz egy túlságosan megtelt porzsákot; mindenfelé szállt belőlem az, ami kimondhatatlanul fáj, és mégse olyan nagy gond; az anna, igen basszameg, ezzel az egész versel főleg az anna, még az elején úgy voltam vele hogy el kéne küldenem neki, de aztán ez a minek, csakhogy most először könnyed és gyönyörű volt ez a minek; nem lehet csak egy szálat kihúzni, nézz oda, ki hitte volna, pedig elvileg tudnom kellett volna mindig is. és így tovább, a többit se, az imrés borzalmat, az elmúlt egy év gennyessé növekedett valamiét, és mindazt a nyomorult harminc évet, aminek a végén itt biciklizek, és sehonnan tartok sehová, mégis jó érzés leülni, és blogot írni minderről.

elképesztő, hogy ösztönösen még mindig inkább azzal foglalkoznék, hogy zuhanjak fölfele, vissza, valami csak innen, az elmúlás után nézve olyan édesbús múltba, és tennék helyre mindent, csókot, tetettet, befőttet, ahelyett hogy; igen, ide nincs jelzőm, se szavam, se okom. hiszen nincs is jelen, csak múlt álöltözetben.

és még egy utolsó élményt, aminek megint nincs értelme, most mégse baj ez se. az amerikai úton találtunk egy cukrászdát, a közepén, az a neve hogy cukrászda, és elképesztően jól esett most ez is, ahogy a nagy, vastag fák, gyerekkorom kórház félelmeiből ismerősek, az a vihar utáni nyár szag, és a székek, meg a fagylaltkodó fagylaltok, és mindaz a kis zug, ami kihúzott a városból egy pillanatra, amíg kanalaztad a sütidet; megint, ma másodjára írom le ezt a baromságot, hogy nem tudom hogy miért érdemes élni, de az effajta cukrászdákért, amiknek az a nevük hogy cukrászda, és nem valami hangzatos baromság, amik egyszerűen csak sütit és fagylaltot adnak, és narancssárgába úszó délutánokat, azokért biztosan érdemes élni. meg a tejszínhabokért. az egyik sarokban a három közül ült egy néni, és beszélt; nagyon nagyon öreg volt, az öregsége olyan ünnepélyessé tette, hogy öröm volt ránézni. az idő beszélt belőle, először nem is akartam figyelni arra hogy mit mond, csak arra, ahogy mondja; a szavakat úgy ejtette ki, mintha nagyon vigyázna rájuk, a nagymamám törölgette így a porcelánjait, de lehet hogy sose történt ilyen, csak én emlékszem így rá; a mondatok között messze nézett, látszott hogy nem annak mondja, akinek mondja, csak úgy, mert van mit mondania. talán rakovszky miatt is, de akkor még nem voltam ennyire a hatása alatt, mindenesetre ott volt az idő, mint amikor valakin látszik hogy valamit képvisel, így kitörölhetetlenül, ott volt az idő a néni körül, de nem tudnám most pontosabban megmagyarázni, azt hiszem nem is kell. az ujja, a keze, azt viszont le kellene írni, de azt se tudom igazán; olvastam és talán használtam is már azt a kifejezést, hogy olyan a keze, mint a papír, az amerikai szépségben van ez talán?, hát olyan, mint az átlátszó zsírpapír, gyerekkorom legszebb rajzait azzal másoltam, és az erek rajta, mint ahogy az amazonast képzelem, fölülről, az összes mellékfolyóival. radnótiról mesélt, amikor jobban odafigyeltem, akkor vettem észre hogy a mosolygó nő nem a lánya lehet, vagy unokája, hanem inkább valamiféle riporter, fel is vette amit a néni mondott; arról mesélt, hogy őt is radnótival hurcolták el, de hogy menekült meg. lágerekről és gettókról beszélt, és halálokról, még egyszer, már a kávémat ittam, és indultam, de megütött, ahogy mosolyogva mondta, hogy aranyom, én már nem nagyon tudok olyanról beszélni, aki ne halt volna meg. azon gondolkoztam, míg fogyott a sütemény a tálcámról, hogy egyrészről mennyire keveset tudok én, és hogy mennyire nem úszom meg ezt a tudást máshogy, mint hogy élnem kell, amíg bele nem döglök; nem lehet ezeket továbbadni a következő nemzedéknek, nincs mese, egy háborút, egy halált nem lehet megtanítani, ahhoz ott kell lenni; és épp ezért, ott, abban a kellemes amerikai úti jólétben, amiben kávéztam, hirtelen émelyítőnek tűnt ez a képtelenség, hogy vannak még ilyen nénik, meg egyáltalán, van múlt, és mégis vannak idióta barmok, amik nem is olyan messze letagadják a holokausztot, fröcsköl belőlük az antiszemitizmus és a gyűlölködés, buta és rasszista igazságokra teszik fel minden sértődöttségüket, és ami a legrosszabb, és egyben a leggyönyörűbb az egészben; hogy nem, nem tanultunk semmit, semmiből, és nem is fogunk soha, így a tudásnak mindig értéke lesz, amióta leszakadt arról a rohadt fáról még a legelején, és épp ezért mindig értéktelen is lesz, mert kollektív nincs tudás, ha van is, nem ment meg minket semmitől, de még ha meg is ment, magunktól semmiképpen sem. nem akarok még jobban összevissza lenni, mert egy csomó mindent gondoltam és éreztem akkor, és ebből mostanra már alig maradt meg valami, de mindenesetre a lényeg valami ilyesmi.

és hogy olyannal fejezzem be, aminek van értelme; itt az a bizonyos vers. ez a link olvasható, ez a videó meg itt mindjárt többé kevésbé olvasható, és elvileg hallgatható is, bár a végeredmény inkább zavaros, mint jó.


2012. június 6., szerda

mindenki vár

mindenki kivár.
mindenki vár.
mindenki kit vár?
mindenki.
nincs is nyár, csak a szaga. nincs is hiány, csak a nyara.
néha egyszerűen csak ma van, és már nem tegnap; néha egyszerűen csak érzed a dolgokat, mint az ebédet, régen, délben, amikor anyád becsukta a szobaajtót, hogy ne menjen be a szobádba a káposztaszag. ilyenkor mindent lehet, mindenkit lehet, ilyenkor a semmi se baj, és a valami se semmi. bezzeg máskor, a tegnap nem akar tegnap lenni, marad, marad, úgy kell magadról lekaparni, és a dolgok is vannak, de minek, mint a mekiben a kajaszag, éhes is leszel tőle, a gyomrod is menekülne előle, nem jó ez sehogyse.
hiányzik az írás, mint valami megbántott lány; újra kellene mondani egy két dolgot, hogy ne így maradjon bennünk az elválás. aztán menjen, felőlem, legyen boldog, így igen. de rágondolva megbotlani, se magamnak, se neki meg nem bocsájtani, így nem.
hol igen, hol nem. mindenki vár.
lenne pár dolog, amit el kéne írni. nem le, csak el; hogy ne legyen ilyen fontos; hogy ne legyen ilyen 'háteznemfontos'.
például a margitszigeten ülsz, néha a margitszigeten is ülsz, van hogy ilyen egyszerűen elvegyülsz te is. de most sírsz, szemedben zöldek a könnyek, mert a fákat nézed, amíg sírsz, és azt, ahogy a fák megértően leveleznek veled. és amíg ott sírsz, az egyik margitszigeti padon, amelyik mintha csak azért lenne ott, hogy valaki sírjon rajta, zöldbe borul minden, zöld lesz a zöld, és zöld lesz a nem zöld is, és akármerre fordulsz az elzöldül; amíg nagyon sírsz, mindegy ez is, de aztán, már csak megszokásból is, megpróbálsz rájönni, hogy hogy lehet az, ami nem lehet; nem is látsz már addigra, csak zöldet.
kiderül hogy egy hernyó esett a fáról a szemedre, pont a szemedbe, olyan magasról biztos azt hitte, kicsi tó. és most ott billeg a tenyereden, és hernyóskodik, összegyűrődik, majd kisimul, közben néz rád azzal a képtelen fejével, amiről azt se tudni, hogy a helyén van e, vagy pont a hátra került; nézd rád, és annyira nem érti, nem érti a tenyeret, a sírást, a margitszigetet, az életet, téged. és olyan komikus ez a homorító semmit nem értés, aki csak tovább akar menni, ez a 'nekem ehhez semmi közöm' arrébb kúszás, hogy elmosolyodsz, leteszed a hernyót a földre, hagy zöldüljön tovább, de aztán csak sírsz tovább. jóval később, amikor még mindig vannak könnyek, megjelenik megint a hernyó, felmászik a kabátodon, az öledbe pottyan, és úgy nekiáll tekergőzni, kéjelegni, hogy már az istennek se tudsz tovább sírni; muszáj kacagni. a hernyó is, mintha tudná, bukfencet vet, és riszálja magát. néha úgy kell sírni, hogy közben muszáj kacagni.
de ez igazából nem fontos, pont azért akartam beszélni róla.
harminc éves lettem én, meglepetés e bejegyzés.
micsoda blogot írtál te, huszonkilenc? 
unalmas.
megfelelés, mindig csak a meg, és a felelés. képtelen voltam egy rohadt szót is leírni anélkül, hogy ne akarjak megfelelni. vagy csak felelni. vagy csak meg. sári, imre, imre, tamás, anna, zsófi, tóbiás!
nevek csak, semmi más.
máskor meg nincs is kérdés, se meg, se mínusz, csak jön az, ami máskor nem, és kiölel.
mint amikor leöntöd az ágyad málnaszörppel, és belefekszel.
úgysincs nyár, csak a szaga.
nincs is hiány. csak évek, és szakok. egyszer úgyis megfordul a világ.
erre vár mindenki.
vár mindenki.
kivár.

2012. május 16., szerda

sál / leltár

tavaszi sál:
nincs blogom, de van életem. van életem, de nincs humorom. nincs humorom, de van élettapasztalatom. van élettapasztalatom, de nincsenek barátaim. nincsenek barátaim, de van némi pénzem. van némi pénzem, de nincs művészetem. nincs művészetem, de van életem; és van életem, de nincs blogom.

tavaszi leltár:
gyűlnek a kilométerek, és fogynak akik szeretnek. az előbbit az okostelefonom gps-e méri, dejó neki, belekarcolhatod az utad a városba; a másodikat nem méri senki, pedig nem lenne rossz egy érzelmi dolgokat mérő gps; felkarcolhatod az érzéseid valami szívtáj térképre. másnak térkép lenne e táj, ő legalább tudná mi merre; én már nagyon csúnyán elvesztem benne.

2012. május 3., csütörtök

teénők


'írj egyes szám harmadik személyben, hacsak nincs egy erősen megkülönböztethető egyes szám első személyű elbeszélői hang, amely ellenállíthatatlanul kínálja magát'
jonathan franzen megmondja a frankót. 

pisilni, szeretni, meghalni úgyis csak e/1-ben tudsz, írj hát ő róla te. minden róla szól, úgyis, még én is; de én arról írok, aki magamnak néha egy per kettő, de mégsem te vagy már.

képzavar, a kép zavar, zavarja őt, mint ahogy az éjszakák is, a felszínen alszik csak, felületesen, készenléti módban, mint egy úgy felejtett. egy ideje megengedi magának azt a luxust, zavarja a rend, a rendetlenség rendje, zavarja ez az átható, szemérmetlen tavasz szag, mintha a világ nyitott öle illatozna felé minden reggel: be, ki, hatolás. zavarja, hogy zavarja ez, hogy mintha a világ lenne illetlen, vagy ő, de nem passzol ez a komor sokat látottság, ez a borostás búskomorság a tavaszhoz, ő meg mintha nem tudna mást felmutatni; ahogy a világ se sokat, csak egyszer volt szagokat, feleslegesen szép lányokat, rohanó időt, és egyre közömbösebb másokat.úgy múlnak az ismerősök, mint az idő, és mit számít már ez; ha madarat tolláról, hát ő már megkopasztotta magát, vánkost csinált belőlük, ha rosszul mozdul, hullanak ki belőle a tollak.
zavarja a csend, natessék, az isten kilencmillárd nevéből pont ez, az, aki nincs; zavarja, hogy sosincs csend, és mégis, mintha állandóan csend lenne, egy pillanatra belehall, ha figyel, aztán meg már majd belehal, hogy hallja újra, de az már csak a zaj, meg a baj.
ilyen kitekert mondatok szegélyzik, ha beszél is.
csak a só és a citrom, az üres poháron.
zavarja ez a sok zavar, olyan bágyadt derengő mind, sehol egy igazi baj, zavarja hogy a maga suta módján valószínűleg ez már a boldogság, megint, így csöndesebben, szőrösebben, öregebben; egyre több a jó ez így, és egyre kevésbé jó az így.

én viszont szarok minderre, látod. már megint blogot írok, és istentelenkedem. méghozzá meken, de jó nekem, jó lenne az almára poénokat vagy rímeket találni, de minek. akkor legalább a billentyűket jó lenne megtalálni, elvitte steve magával a zárójeleimet! azt remélem, amit te, hogy azért boldogabb fickó vagyok én ennél a blognál, nézz ide, látod, vigyor is van, meg foghíj. ő arról akart volna írni, én tudom, csak nem sikerült neki, hogy így van valami zavart érzése nap nap után, tudod, ismered?, amikor kinyitod az ablakot, és szép az idő, de pont ez a baj; nem nagy baj, csak épp akkora, hogy feljogosítson valamire, mondjuk hogy otthon maradj. zavar ez? és zavarja, hogy illene, sőt, tulajdonképpen praktikus lenne folyamatosan boldognak lennie, már csak a lányok miatt is, meg a szex miatt, tudod, a szex, nahát, az is de unalmas, de legalább rákeresnek a gogulban, és kiadja nekik ezt a szegény blogot. nesztek a szex, ez kell mindenkinek, ezt keresitek. ahelyett hogy szomorkodnátok itt egy kicsit, - velem? velünk? hányan is vagyunk?, - egyébként szomorúan szexelni attól tartok ragályos és maradandó életforma. szóval erről akar írni ő, csak nem tud írni ő, pedig már attól is jobban érezné magát, ha ilyenformán annyi értelme lenne ennek az egész zavarodott ide oda kapkodásának, hogy közben írhatna tőle, belőle, róla, ha legalább szavakban össze állna valamivé ez a bizonyos borostás búskomorság, vagy komor sokat látottság; mert már nem póz ez, tényleg nem, olyan mint a kólában a karamell, ez nem póz, csak igazán nincs helyette más, ebből van sok, ez működik. persze kokain kellene, ezt ő is tudja, ahhoz viszont beszari és gyáva. úgy ragaszkodik a valósághoz, mintha lenne miről álmodnia pedig:

úgy tűnik hogy az ész sem váltja be hosszú távon a hozzá fűzött reményeket. önmagába harap, hülye kígyó, egyes esetekben csak gyíkocska, végig gondol, tovább gondol, szétgondol, rájön, szétszed, és összerak; ha elég buta hozzá, sose veszi észre, hogy ez csak homokozó, játék, óriás, szétszakít, játszik. megoldani nem, és kioldani se képes vele semmit. a hit szintén nem az igazi, főleg ha egyszer már lecseréled az észre; hinni csak ész nélkül szabadna, vakon, mint az éjszakai lepkék, de az ész hiú állat, és ha egyszer magadra kented, újra kikövetel magának. gondolkozva, okosan hinni meg olyan mint zokniban szeretkezni; bizonyos körökben biztosan trendi, de én csak elálmosodok tőle. mi van még? a szerelem? ti úgy lesztek szerelmesek, ahogy konditerembe megy a gyenge ember; mintha szívizom munka lenne, érzelmi gyúrás. vagy mint a vadász, aki úgy tölti meg a fegyverét, hogy tudja hogy valahogy úgyis lőni fog vele. mást nem mellé, vagy a semmibe. te meg úgy vagy a szerelemmel, mint a meggyes befőttekkel; akkor tudod csak, mennyire szuverén, ha nincs belőle több már a polcon. és egyébként is, a szerelem se megoldás, mert luxus, mint minden, ami nincs; az alá pedig az kell először, ami van, hogy ne essen vissza a semmibe. szóval akkor mivan még? állítólag a haza. én nem tudom; csak azt, hogy nem vagyok még elég öreg, vagy hontalan hozzá. egyre többet van az a kaparó érzés, mint a száraz köhögés az éjszaka közepén, hogy el kéne innen menni, mert mintha máshol máshogy kellene szenvedni; legalább ne így, ne ilyen fölöslegesen. 

de a zavar, az nem csak a politika, a pénz, meg a múlt; sőt, pont az az igazi zavar, hogy ezek csak alibik. hová mehetnék addig? folyton csak értekezem. egyperegyben megyek aludni, egyperháromban álmodok, egyperkettőt ébredek. többperegyet szeretek. és csak többperkettőt értek meg, attól félek. így megy ez. annyit írtam arról már úgyis, hogy félek.

(egy ideje megengedi magának azt a luxust, hogy nem ír, akkor se, ha lenne miért, most meg azt a luxust engedem meg neki, hogy írjon, akkor is, ha nem biztos hogy írni kellene; arról a péntekről például, amikor még nem volt ennyire nyár, de már tavasz volt, könyvfesztivál volt, sjón rajzolt neki egy pandát, sári ült a fűbe, a szatyorba az új máté angi és az utolsó krusovszky dénes, egyszóval minden a helyén, épp éttermet keresett a közelbe, szép dolog a szép kártya, de még szebb, ha valaki beváltja, és akkor, ott a mamutok háta mögött szembe jött vele a misi, és ezzel együtt mindaz amit ez jelentett; szembe jött az egész pécs, és az az év, a misi mint mindig jól öltözött volt, vékony öltöny, lezser nadrág, kutyát sétáltatott, napszemüveg, fagyi: vonzó, izgalmas fiatal, minden lány álma; és ő látta rajta azt is, amit a lányok majd csak akkor ha jobban ismerik, a kézzel csinált csellókat, a félbehagyott orvosi egyetemet, a sosem kibomoló, de mindig újranyíló ötleteket, az örök, és végletesen lusta álmodozásokat, amik feljogosítják hogy úgy legyen folyamatosan valaki, hogy közben maradhat kényelmes senki; és az elbaszott szerelmeket, amikből úgy jött ki a misi, ügyesen egyensúlyozva, mint a szörfös a hullámokból: csak még szexibb lett tőle. megbeszélték, hogy örülnek hogy találkoztak, pedig egyikőjük se örült úgy igazán, és mindkettő a múlttól feszengett inkább, mint a későbbi találkozások jövőjétől, pedig azt is megbeszélték hogy majd elmennek itt pesten sakkozni, holott mind a ketten tudták, hogy ebben az a legmegnyugtatóbb, hogy nem fog rá sor kerülni. aztán tovább ment a misi, ő pedig hirtelen, ott az utcán, a misi jólöltözöttségétől, ruganyos modorától, a kutyájától, vagy a fagyijától, talán mindezektől egyszerre, de meglátta magát, mint annó annál az asztalnál, amikor játszottak, megállás nélkül játszottak, és ő sose tudott nyerni, nem is volt ez opció, nem is a játék öröméért játszottak, csak mintha nem tudtak volna máshogy beszélgetni, vagy ez lett volna a közös nyelv, a misi precízen, és könyörtelenül játszott, mintha már akkor operálni készült volna, ő pedig valami masszív reménytelenséggel, aminek mindig ugyanaz lett a vége, de mindig újrakezdte, mintha ez is egyfajta technika lenne, vagy művészet, vagy sportteljesítmény; és ott, a millenáris sarkán, ahogy nézte a távolodó öltönyt, és a hozzá divatosan kapcsolódó kutyát és fagylaltot, hirtelen elöntötte a szégyen, talán a szégyen, bár lenne rá jobb szó is; a szégyen, hogy milyen ligában is akart ő játszani, és milyen játékot; hogy talán ott megy, ami mindig is szeretett volna lenni, a kézzel faragott csellók és éveken át szerelmes barátnők felé; talán ott megy, aki sose lehetett volna, mégis elhitte, ezek szerint, egyszer, rég, bemesélte magának észrevétlenül, hogy ő is ugyanabba a klubba tartozik? vagy talán így is volt? egy dologban volt biztos, hogy most ő leül, és ír erről valamit, de aztán mire oda jutott, abban sem volt biztos, hogy történt e egyáltalán valami, és ha igen, ő benne volt e, mint ahogy nem biztos ebben azóta se, történjék épp bármi, mondjuk most épp egy vihar.)



2012. április 16., hétfő

félelem és reszketés a bringaúton

mit tagadjam, miért ne tagadjam, félek. félekélek félrefélek. félrekeféizé. újabban gyakran rémálmodozom; azt játszom, ahogy tekerek valahonnét valahová, hogy megpróbálom becsapni azt, amit úgyse lehet; elképzelem, melyik úton jöhet az az autó, ami majd el fog ütni, és lehetek akármilyen óvatos, úgyis el fog ütni, vagy én fogom elütni őt, lehet akármilyen óvatos, ha kettőn áll a vásár, hát hány emberben fekszik a forgalom? szóval találkozunk, és az fájni fog, nekem majdnem biztosan, vagy valamimnek, valakimnek, tehát direkt másfele megyek; kikerülöm a főutat, bemegyek egy kisutcába, megállok egy fa alatt, egy ritmusnyit - zöldre váltásnyit várok, hagy menjen tovább a sors, és én majd a háta mögött elsettenkedem. igen ám, de mivan ha pont ezzel érem el, hogy pont mondjuk kovács jenő, állásából elbocsájtott tampongyáros (az emancipált nők kevesebbet menstruálnak, ezt olvastam valahol) életében először reggel nem borotválkozik, feleségét se puszilja meg, nem gondol a tamponokra, semmire, hanem a sarki kocsmában megiszik egy kesergőt, és miután félig végignézte a meccset, amit még sose nézett végig, beleül a nem feltűnően leharcolt állapotban lévő szuzukijába, amit a hitelek békés éldegélése idején vásárolt hitelre, és még mindig nem teljesen az övé, de már olyan mindegy, mint ahogy az is, hogy az egyik győr melletti minőség ellenőr nem ellenőrizte rendesen a huzalozást, mert élettársa megcsalta pár nappal azelőtt egy hentessel, és emiatt az autó indexe nem működik rendesen, illetve nem mindig, de hát mi az, ami mindig működik manapság, a keserűn kívül, szóval megy jenő a szuzukijával, és; és mivel a meccset félig végignézte, pont négy perccel kerülnénk el egymást, én már mondjuk a szentlélek tér közelében rohangálnék, békésen, még az is lehet hogy a bringaúton, pedig de utálom, ő meg hajtana le az árpád hídról, mondjuk, de mivel megálltam az előbb egy fa alatt, beszívva azt a jellegzetes buda illatot, amit pesten is lehet érezni, csak ott másnak hívják, mivel megálltam, pont mellette megyek, nézd meg, kirakja jenő az indexet, mert egy tampongyáras pontos munkavégzéshez és betartandó szabályokhoz szokott, elvégre hova lenne a világ, ha pont egy tampongyáras figyelmetlenül csinálná a munkáját, és, szóval ebbe belegondolni is rossz, tehát jenő becsületesen kiteszi az indexet, nem rajta múlik, talán még nem is a győr környéki minőségellenőrön, hanem azon a cafkán, aki pont egy hentessel, hát ebbe bele kell őrülni, de legalábbis az indexnek nem működni, én mindezekről nem tudván mennék tovább egyenesen, nem látom a hentest, a győr környéki minőségellenőrt, a nem működő indexet, a válság hatását a tamponokra, jenő meg azt nem látja hogy én nem látom, és máris találkozunk.
ha egyszer lesz egy saját hűtőm, felírom majd rá, hogy ami nem öl meg, az megerősít; azok alapján, amilyen kajákat esélyesen a hűtőmbe fogok rakni, és ameddig ott fogom őket hagyni előreláthatólag, ez egy igen hasznos bölcsesség lesz az ajtaján.
egyébként meg hülyeség az egész, tudom én, hogy nem egy tampongyáras, hanem egy taxis fog végezni velem, és a taxisok is tudják ezt; úgy néznek rám, mintha már várnának.
a sors amúgyis kapja be.
az önként menőt vezeti, a menni nem akarót vonszolja; a félre állót megbírságolja.
a sors nem igazán demokratikus, hiába törjük magunkat.
ettől függetlenül, mindig olyan nagy fáktól félt a kicsi fejszém, hogy most nem is tudom hogy büszke legyek e magamra, vagy megijedjek ettől is, hogy nézd, mintha már csak ennyi félni valóm lenne; az autósok. ráadásul a halállal való napi kokedálásom is elég vicces hogy mindössze ennyire koncentrálódik, hogy ne üssenek el, semmi betegség, szerelem, szex, vagy rock'n'roll. a drog mindig is kimaradt, ez volt az egyéni választásom a lapok közül, mert:
'aki nem maga választ, annak nincs saját sorsa sem'
natessék.

2012. április 10., kedd

lányokban

jaj, marci, marci, nem a frankót kéne megmondani,
hanem valami halkabbat:
például ahogy a becsapódástól hullik a vakolat, 
ahogy mállik szét a barátság
ahogy felgyűrődik a szeretet, és nyomni kezd
amikor dallamok helyett görcsbe rándul
amit énekelnék neked

- egyre jobban hasonlítok a hasonlataimra -

arcom néma kirakat, rendezés alatt
számon megrepedt az üvegmosoly
nagy csend a csend, ahogy így ordítok, szelíden,
mint ahogy a függöny szabadul az ablakon át
nem a szél
már nem is a leszakadás

csak a fosz-
lányokban maradás

2012. április 3., kedd

fél

olyan szívesen belehalnék valamibe, úgy igazán. de csak félmegoldás minden reggel, fél halál, és fél ébredés; félig félek, félig élek, félig remélek, és egyéb fél rímek, amiket csak félig értek.
kiegyeznék már a másik felemmel, ha, de ő már nincs; van, akinek sikerül belehalni, mindegy mibe, mindenkibe, de úgy igazán.
a többinek meg marad ez félrekapcsolt egymást várás, ez a fél magány.

2012. április 2., hétfő

meggy

a troli megállóban állt a múltam, de aztán feljött hozzám, körökre osztott stratégiát játszottunk, bár sajnos nem volt rá idő, hogy nyerjen valaki. már akkor elhatároztam, hogy ilyen mondatokat fogok írni, mint például:
'a múlt olyan mint egy meggymag' ,
de aztán nem találtam olyat, ami ne fájna.
'akinek meggymag a szíve' - ez egy vers, és nem én írtam, mégis nekem fáj, szemétség, de legalább irodalom.
és egyébként is, itt jössz te, aki szintén szereted a meggyet, igaz, néha azt mondod, engem is; és a meggyről úgyis anyukád jut az eszedbe, ahogy a húgoddal terhesen irtó sok meggyet evett, amit a nagybátyád fájáról nagy szatyrokban kaptatok; és valamiért össze állt neked a kép, hogy aki sok meggyet eszik, annak megnő a hasa, terhes lesz, és kisbaba születik majd, mert ha a föld eszi meg a meggymagot, abból fa nő, ha egy nő, abból meg egy gyerek.
irigyellek a gyerekkorodért, a húgodért, a nagybátyád régen elpusztult meggyfáiért, és néha az ízedért is: főleg ott, tudod, a húsa mint a friss gyümölcsöké.
nekem ez egyre kevésbé megy, a meggyből is már csak a wc maradt, attól félek, és a márkahűség, hogy szeretem; örülök, hogy szerethetek valamit, még ha gyorsan meg is emésztem, és fáj tőle majd a hasam. kicsit talán így vagyok veled is, ilyen itt az élet, vagy egész más, de majdnem olyan, mint amilyen akkor volt, amikor még én is ott álltam, a trolimegállóban, körökre oszló stratégiákra várva.

2012. március 29., csütörtök

0

szétestem, aztán össze, vagy talán csak magában estem, magamba estem, beléd estem, pedig ez így nem az esetem.
ülök a rehabilitációs szobában, épp rehabilitálnak.
azt mondja a gyógytornász: 
engedje el!
mit?
lazítsa el!
mit?
szorítsa magához!
mit?
a szívemhez beszél?
nézem a gumi labdát az asztalon, és nem tudom hol az irányítás. valahol a kezem ügyében, persze, vagy elvesztettem valahol? 
valami már megint nincs sehol?
és a gumilabda? a puhaság, és a visszapattanó keménység? és a fájdalom?
nézem a függönyt, a szelet, a változást.
már megint eltűnt a hogyan tovább.
éjszakára jobb oldalra csúszik a szívem, elfér a tenyeredben. azt álmodom, azt mondod:
engedj el!
kit?
lazíts el!
kit?
szoríts magadhoz!
kit?
aztán jön a reggel, szétesem és össze, vízszintesre állok, bukdácsolok nappali gondokon. nézem a zöldre váltó lámpát a sarkokon, és nem tudom hol az irányítás.
mire elindulok, már piros.
mire szeretlek, már kék.
mire megértem, már fekete.
egyébként meg minden tök üres és fehér.

2012. március 26., hétfő

8936303411110177482

hogy unom minden bajom,
egyik se valami világszabadalom;
megy az áram, fut a pénz
a hajam is ahogy kinéz!
ilyenek miatt esz a penész.
- te jóllakott kiscsoportos,
hát miről beszélsz?
miért fáj az élet, ha van mit enni?
- nade tényleg csak ennyi?

hogy röhöghet rajtunk
az a felső pár ezer:
'hiába kisapám,
élni tudni kell!
okos telefon, szűkgatya,
és napszemüveg is kell,
szociál háló, lájkok-csajok,
tudod, a nagy mell;
és a szép fogsor-mosoly,
mert valami kamera úgyis épp megfigyel.
és ha lázadsz, hát mire fel?
egyszer te is csak megöregszel,
a keser egyre kevésbé trendi,
nem lesz már, akit érdekel;
te csak foglalkozz hát
az egészséges étrendeddel!'


mégis, valami többet kéne,
felnőttebb probléma,
mélyebb súlypontra.
például lelki gyógytorna:
- természetesen tébére,
hétfőn reggel kilencre -
tessék a lelkem,
úgy látszik túlterheltem!
el van gémberedve.
mozgassa meg kérem,
simogassa egy kicsit szépen
vagy mondja meg
hogy tartsam edzésben;
de itt is hagyhatom az asztalon
és mondjuk elviszem az önét.
csak kicserélünk pár adatot
a kartonomon:
és máris le van szarva
a világszabadalom,
ha végre minden bajom
nem az én bajom!
és nézd csak, így egyből
szól is valamiről a dalom!

2012. március 24., szombat

1874 23 4

tavasszal szorongani olyan mint zokniban szeretkezni, vagy belepisilni a kádba.
tulajdonképpen művészet.

2012. március 23., péntek

35

félek.
nincs semmi baj.
férfi vagy, fiam.
nem úgy mint te, apám.
szorongok.
tudom kezelni az indulataimat.
nem tudom kezelni az indulataimat.
van telefonom.
előfizetésem.
biciklim.
gyógymatracom.
kávéfőzőgépem.
nincs semmi baj.
félek.
élek.
szedd össze magad, fiam.
honnan?
miből?
apa, jaj.
az ember életében megvannak az anyák kora és az apáké.
és az egyedül maradásé.
korok.
utálom a szavaimat!
de mivel kérjem hogy ha lehet: távolítsd el tőlem ezt a pohárt
uram
de persze legyen meg az akaratod, ha már van,
és hagy némi sikerélményt az enyémnek is.
de mit akarok?
melyik pohárt?
nincs félelmetesebb annál, mint amit nem tudsz megnevezni.
mégiscsak szükség van a szavaimra.
például arra hogy: félek.
szükség van a szavaidra.
például hogy azt mond: nincs semmi baj.
és így tovább.

2012. március 22., csütörtök

4176666

garanciás mobiltelefonomat garanciás szerelemre cserélném értékegyeztetéssel.

van bennem valami sértettség, azok felé, akiket szerettem, akik szerettek, akiket szeretek, akik szeretnek, és talán azok felé is, akiket szeretni fogok, és akik szeretni fognak.
többet vártam? többet vártatok?

csak a ragozástól függ minden.

sorsok és alkatrészek egyaránt kopnak, ha használják őket; hogy lehet tehát ezt mondani valakinek hogy:
sorsomnak alkatrésze légy?

jöhetnek a hülye linkek, vagy idézetek, múltidézés, rágózás:
elrontani milyen szép - mondjuk ezt a blogot, ezt a bejegyzést, ezt a pillanatot.

2012. március 20., kedd

444

ma boldog voltam megint. trendi kifejezés jön: wtf? (vatdöfak?) rám jellemző pontos olvasással erről sokáig azt hittem hogy a wwf valami alvállalata; nem is értettem hogy mit keres az adott szövegkörnyezetekben a természetvédelem. 
szóval: boldog voltam, igen, én, watafak, és még további átlagos és giccses dolgok is voltak ezzel párhuzamban: egy darab baromi gyorsan menő távirányítós autó - 37 km/h a max-ja, ne tudd meg milyen ezzel nekimenni a járdaszegélynek -, egy darab margitsziget, a hozzá tartozó délutáni jóidő tömeggel, és egy darab kisdávid. vasárnapi apukának éreztem magam, az az igazság, aki kijön a fiával autókázni: némi bölcs jótanács, és rosszalló pillantás, amikor nekivezeti az autót a néninek, két gombóc fagyi (részemről csokis meggyes rétes, ááh), és titkolt büszkeség, amikor kétszázzal befarol egy csomó ember lába elé, azok meg szívinfarktust kapnak; hát ennyi a boldogság.
cserébe ezt nézzétek meg.

2012. március 19., hétfő

69566369

anélkül hogy észrevettem volna, megtanultam egy petri verset. ezt. van erről egy banco de gaia album is, egyébként, de ahogy a vers is, az is volt már, mindenesetre jobb többször, és néha még jobb, ha soha:


ma ültem először biciklin, most az előbb, és ennek is valami emelkedett, meg drámai pillanatnak kellett volna lennie, de öregszem basszameg; csak féltem, egy kicsit fájt, és aztán inkább egykézben maradtam, a másikkal rappelhettem a forgalomnak. hova tűnnek a nagyjelenetek az életemből? és az értelmes blogbejegyzések?

2012. március 18., vasárnap

00580

megettem egy ültő helyemben egy csomagnyi meggyes tallért.
mostanában azon kapom magam, hogy habzsolom az élvezeteket, mint egy gyerek; nem vagyok biztos benne hogy ez nem így volt-e mindig, csak én akarok máshogy - mértékkel? - emlékezni.
ez nem ment sose, mértékkel emlékezni.
erről jut eszembe, az összes mikszem lényegében elérhetetlen a hülye fbi miatt (most őszintén, lehet hogy van ott egy ügynök, aki végighallgatja őket? de izgi), ezért szép lassan fel fogom tölteni az összeset újra. az annáéval kezdtem, ki is akadtam rajta, de az most mindegy.
ami van, az most egy kicsit se számít, viszont mutatok egy könyvet megint:

ha vízzé változna, meginnák, ha szúnyog lenne, elhessentenék, ha vonat lenne, kisiklana, ha folyó volna, rárajzolnák a térképre...

pár napja volt brazília, tudod a fürödj meg, na most meg egy iszonyatosan perverz mese, ugyanonnan; tulajdonképpen végig szexelnek benne, és azt hiszem ilyesmi lehet nagy mennyiségű lsdt magadhoz venni, és bemenni egy őserdőbe: folyamatos szürreális, mégis zseniális káosz, amiben egy fickó azon felül hogy amíg bírja erővel, megprütyköli a földanyát, négerré változik közben, kínaivá, fehérré, és így tovább, bejárja az összes kultúrát, felfogást, életmódot, dzsungelt, várost, jövőt, múltat, és egyre inkább hős lesz, avagy egyre kevésbé. amiért viszont leginkább lebilincselhető olvasmány (lehet - bevallom, még nem olvastam végig) az a szóhasználat (élén a fickándozás kifejezéssel), és azok a képek, amiktől az ember esze áll meg, utoljára egy terry pratchet könyvben találkoztam ilyen megoldásokkal és ötletekkel, arról nem is beszélve hogy az absztrakt szürrealizmust viszont átjárja egy nagyon megkapóan ábrázolt, de attól függetlenül még eléggé fülledt, és nincs mese, erotikus légkör; mondom, beelesdézett brazil lányok fűszoknyában sétálnak a dzsungelben. ilyesmiről beszélek: 

szí gyantaszagúan és a küzdelmekben szerzett sebektől vérezve tért haza éjszakánként, és nyomban fölmászott a függőágyba, amit ő maga csomózott össze hajszálaiból. édes kettesben fickándoztak egy sort, és utána teli szájjal kacagtak egymásra.
hosszú-hosszú ideig kacagtak, összebújva. színek annyira jó szaga volt, hogy makunaíma egészen elernyedt a gyönyörűségtől.
- tyű, de jó szagod van, kincsem!, susogta elragadtatással a hős. az orrcimpái még jobban kitágultak, és olyan nagy szédülés kerítette őt hatalmába, hogy az álom lassan csordogálni kezdett a szempilláiról. ám a vadon anyjának még nem csillapodott a vágya, és a kettejüket szorosan egymásba ölelő függőágyat meg-meghintáztatva, újabb fickándozásra ösztökélte a társát. a halálosan álmos és bosszús makunaíma nem akarta, hogy csorba essen a jó hírén, hát fickándozott még vele, de amikor szí, nagy gyönyörűségében, együtt akart vele kacagni.


az utószót ez esetben érdemes elolvasni előre is, ha esetleg ennyi nem csigázott volna fel - erről jut eszembe, a földanya egy háromágú vasvillával csigázza fel az ernyedt hőst, amikor már végképp nem bírja tovább, és el akarna aludni, tehát te még egész jól jártál - érdekes dolgokat mond róla a fordító, pál ferenc, és legfőképpen helyére teszi a dolgokat némileg.
 
tehát előre az utószót, íme.
itt meg az egész könyv.

2012. március 17., szombat

66 99 66

bocs, blog, hogy éltem, és nem írtam, ne félj, szégyelltem is magam. ha élek, nem írok, bocs, de nem érek rá; és esélyes, hogy lesz ez még így se, helyesebben fordítva, ezért kedvesebb kéne legyek veled; de én már csak azzal leszek kedves, ami van. ami nincs, volt, vagy lesz, az kapja be, bocs, hogy ezt mondom blog, bocs. régen voltál te már a Kedves Blogom, meg a Naplóm, meg istentudja, volt idő, amikor udvaroltam neked, ma már mindegy, látod, így változnak az idők, bocs.
egyébként, tudod, te aztán biztosan tudod, hogy lehetne rosszabb.
elmondom mi történt, blog, figyelj:
március tizenötödikén egyetlen egy igazán nemzeti dolgot hallottam, az pedig a kagyló utca lépcsői fölött lévő madárcsicsergés volt. tiszta magyar dallam, fel fel vitézek, meg minden, kissé kicifrázva. volt még pár dobogós helyezés, egy kisfiú például:
- anyu vegyél nekem fagyit, megérdemlem! 
- miért érdemelnéd meg?
- hát mert magyar vagyok, nem?!

meg a várba egy néni épp szidott valakit, és szép érthetően, ezt a mondatszerkezetet ejtette ki a száján:
(...) ők mind a post komunista rendszer csökevényei voltak, akik aberrált nemzeti görccsel fújták magukra a szegfűk szagát (...) jelentsen bármit is ez.
a nagyi palacsintázójában egyébként egyre kevesebb meggyet adnak, ezzel is emlékeztetnek a dolgok lassú elmúlására.
tegnap pedig anyámékkal voltunk egész nap, és arra a döbbenetes felismerésre jutottam, hogy ha újrakezdhetném, akkor egészen meg is szerethetném akár az életemet. most már persze minek, úgy belejöttem a sors utálásba, de legközelebb, ha szamszara, meg minden, akkor szólj rám, blog (!), szólj rám, hogy időben elkezdjem szeretni a sorsomat. már csak azért, mert később nehezebb lesz.
egyzene születésnap volt tegnap, mindenki legcikibb kedvenceivel, ami az én ötletem volt, és ahhoz képest én tudtam a legkevésbé írni róla, pedig azt hittem hogy majd hú, meg ha. képzeld, blog, scooterről írtam, pedig nem is szerettem igazán soha, enigmáról meg nem mertem, mert nem mertem beismerni magamnak (se) hogy ciki; és justin tiberlakeről is írtam, ami duplán ciki, nagyon ciki, hogy ennél cikibbet nem tudtam kipréselni magamból. azt hittem, a ciki dolgaim kreatívabbak egy fokkal; de miért hittem ezt? blog idefigyelj, mond már meg nekem, mikor lettem én ilyen végérvényesen, és korlátoltan hiú?
bassza meg, a te kezed is benne van a dologban, mi?
és figyelj már, blog, basszad meg, hogy egy kicsit káromkodjak is itt neked, mióta van bennem ilyen görcsös akarás? már a ciki dolgaimat is elfelejtem basszus? mi lesz így belőlem blog? és te mi a szarért nem válaszolsz és nem írsz nekem soha semmit, amikor én ennyit foglalkozok veled?
(akik visszaírnak, azokkal nem tudok levelezni, mert nem írok vissza, akik nem írnak vissza, azoknak írok, mert nem bírom elviselni, hogy nem írnak vissza; kis hülye rendszer ez, múlatjuk vele az időt, néha meg élünk közbe, ha épp eszünkbe jut)
ma pedig az állatkertben arra a következtetésre jutottam, hogy sok bölcs embert ismertem életem során, de egyik se akkora mester, mint a lajhárok az üvegházban. nincs mese, a filozófia valahol ott áll meg, és bármi, ami azon túl van, hogy egy lajhár lóg csapzottan és büdösen a falról, és halálra simogatja, meg cukizza mindenki, miközben ő szó szerint és átvitt értelmében szarik az egészre; bármi ami ezen túl van, az csak felesleges bonyolítása a dolgoknak.
erről jut eszembe, évek után újra voltam egy mérő órán, a transz logikáról tartott előadást, ami persze mindenről szólt, csak épp a transzlogikáról nem, cserébe egyrészt be kell ismerjem, hogy annyira nem hülyült meg, mint ahogy emlékeztem, másrészt idézte ő is ezt az einsteini szöveget, miszerint a dolgokat pont annyira kell leegyszerűsíteni, amennyire lehetséges, de persze egy picit sem jobban. lásd lajhár.
nincs más, blog, és nem is lesz, lógni kell valahonnan, valahová, és közben idióta embereknek kellene simogatni minket, akik még fizettek is ezért. ennyi, és ne hogy azt hidd, hogy ez kevés, mert még ennyi sincs, ha onnét nézzük, ahol most ülök, és írok, neked, baszki.
bocs, hogy bunkó vagyok.
kókusztejet raktam az előbb a kávémba, és ez is az, ami nem kevés, még ha nincs is már belőle több; neharagudj már, hogy ennyit csesztetlek ma, de miért nem szóltál hamarabb, hogy a kókuszos kávénak olyan illata van, mint a lányok combján a szerelemnek? most már egyébként mindegy. erről viszont az jut eszembe, és ezzel búcsúzom, megint el, napokra, holdakra, élni, ülni, állni, állig gombolni amit csak itt tudok levetkőzni.
kaptam egy ilyet, ezt figyeld:
hogy jön ez a kókuszhoz, na, tudod már?

2012. március 14., szerda

11854

ez a nap eséllyel pályázhat az év legszarabb napja kategóriába, majd kiderül, hogy megnyeri e.
izgalmas kérdés, addig is olvassunk egy kis fodor ákost, a régi idők emlékére:

valamit elfelejtünk,
elmulasztunk valamit,
elszalasztjuk, vagy elhalasztjuk.
és ez a majdnem-semmi attól fogva
jön, jön, nyomunkban van és egyszer csak
mérettelenné hatalmasodik, mint az éjszaka
csendjében egy padlóreccsenés.

ez a padlóreccsenés most nekem nagyon. a jövőm, mindenem ami van, néha ugyanígy felém hatalmasodik, mint az éjszaka duruzsolásában a konvektor pattanása, amikor elkezd fázni. idegen, fémes hangja van, és tudom hogy meg fogom szokni. mindent meg lehet szokni, ezt sose szokom meg.

vágjunk huszárt. azt tudtad hogy a brazilok úgy mondják azt hogy menj a fenébe, hogy fürödj meg? mert hogy brazilok alapból utálták a portugálokat, akik viszont állítólag még mindig nagyon hadilábon állnak a higiéniával, ellentétben a brazilokkal, akik úgymond tisztaságmániások. ezért állandóan fürödni küldték a portugálokat, ha találkoztak velük, és ebből jött az a mai napig használatos 'szleng', hogy a menj a búsba az fürödj meg.

most egy csomó ilyen sztorim van. ma reggel nyolctól háromig ültem egy kórházfolyosón, és egy olyan vizsgálatra vártam, ami aztán öt percig tartott. ha nincsenek ilyen történetek, nem úszom meg.
most úgy érzem semmit nem úszok meg, kurva nagy hullám, meg minden, és én levegőt venni is fáradt meg talán patetikus vagyok.

2012. március 13., kedd

5

nincs gipsz, pedig az szexi, helyette van egy torz nyúlvány, ami fáj, és nem mozdul. elvileg mozgatom, a gondolat megvan, az agyam kiadja a parancsot, érzem is, ahogy mozdul valami, de mégsem mozdul, elképesztő, nem tudok napirendre térni fölötte.
viszont pont úgy merevedett meg, hogy oda bújhat hozzá a kávésbögre.
vicces, hogy ha egy ilyen aránylag kicsi csapástól ennyire hűtlen lesz az emberhez a saját teste, akkor mit várhatunk a másik embertől? hát még a testétől.
mindent elfelejtek, szétesek, hogy mást ne mondjak millió apró darabra, a pólómon a hőlégballonok felszálltak már, itt repkednek rajtam, mégsem visznek magukkal.
nem is én vagyok ez már.
akárki is, de itt ez a zene, és repülök, basszameg, repülök.

repülök. ülök. basszameg.
ha olyan öreg leszek, amit a hiúságom szeretne, akkor egyszer majd összeszámolom az összes csúnya szót ebben a blogban, annyi almát veszek majd, amennyit találtam, és elosztogatom a blaha lujza téren, egy kurvanagy panda jelmezben. vagy megzabálom az egészet, és bevisznek gyomormosásra, szintén egy kurvanagy panda jelmezben.

2012. március 12., hétfő

9261

az a művész, aki belehal?

nem, ez nem kérdés. nem is kijelentés. nem is felszólítás; mire szólítanék, és kit? az ilyeneket nem is kiáltja az ember. mi marad még? az óhajtás? de mit? a művészt, a belét, vagy a halált?

olyan szomorú szürke ez a kurva blog. a betűk meg zaj feketék. nem tudom, nem tudom.

2012. március 10., szombat

54840

amíg látok az apjuk nyakában boldogan lovagló, gyí-gyí-ző kislányokat, addig be kell lássam, hogy az életnek igenis van ún. 'jó oldala'. ezzel együtt viszont azt is el kell ismerjem, hogy ha van olyan hogy 'jó', akkor szükségképpen van olyan is hogy rossz, a többiről meg nem is beszélve; az apukád nyakából, és a kislányoddal a fejeden mégis milyen irigylésre méltóan három dimenziós lehet ez a világ.

2012. március 9., péntek

12344321

nem ezek a legjobb napjai az életemnek. amikor elkezdtem ezt a hülyeséget, úgy képzeltem, frappáns, rövid mondatokat fogok ideírni, ami majd segít visszaadni az írásba és az önmagamba vetett hitem; de persze nem így történt. a gipsz nem engedi széttárni a tenyeremet, ezért az ujjaim között bepállott a bőr, és büdös; megőrülnék egy kézmosásért. istenem csak egy kurva kézmosást akarok. pár napja nekimentem egy ajtónak, széthasadt a bőr a homlokomon; nem vészes, de nem tudok tőle hajat se mosni. egyedül vagyok, nem tudok megfürödni se rendesen; valaki mutassa meg, hogy mosod meg mindkét hónaljadat, ha csak egy kezed van.

mocskosnak, büdösnek, ápolatlannak érzem magam. az önsajnálat meg nem száll le rólam, jön utánam mint egy hű kutya. nyilván a szagom alapján talál meg. hiába mondom neki, hogy takarodjon, hiába jövök afrikával, éhező gyerekekkel, amputált végtagokkal, szerelmi csalódásokkal, azaz az úgynevezett nagyobb bajokkal, ez csak liheg, és a farkát csóválja. leszarom hogy másnak nagyobb baja van, leszarom hogy bizonyos szempontból folyamatosan szerencsés vagyok, amíg élek, és valószínűleg azután is. egy kurvanagy forró fürdőre vágyom, dugig habbal, amibe fejest ugorhatok, és úgy bújhatok az aljára, hogy sose kelljen kijönnöm onnan.

tudom hogy majd jobb lesz. tudom hogy igazán csak most lesz jó, vagyis hogy szarnak kell lennie ahhoz, hogy egyáltalán jó lehessen, és azt is tudom, hogy egyszer majd egy habos fürdőkádban csücsülve fogok belovagolni a mennyországba. tudom. az agyam tudja, a testem nem. a testem leszarja a jövőidőt, a testemet csak az önmaga jelenje érdekli, a testem egy önző állat. ami még rosszabb, ahányszor az utcára lépek, eszek, wczek, alszom, puhulok vagy merevedek, nem tudom eldönteni, hogy én sétáltatom e őt, vagy ő engem; azaz hogy miatta vagyok e én ilyen, vagy ő lett ilyen miattam. nem vagyok biztos benne hogy én irányítok; és sose fogadnám el, mert én is egy hiú állat vagyok, ha leginkább ő. ettől függetlenül persze néha megijedek, hogy mennyire nem én uralom őt; különösen éjjel, éjjel, amikor csak annyi kéne hogy ne mozgassam az ujjaimat, feküdjek nyugodtan, mint egy halott, és akkor nem fájna semmi, de az agyam hiába ölne meg minden éjszaka, és küldözgeti az okosabbnál okosabb parancsokat, a testem csak mozog, mozog, örül hogy él, és fáj, hogy él, és nem én döntöm el, hogy hogyan él.

mutassátok meg, hol van a lelkem, kikaparom, ami maradt belőle, és itthagyom ezt a hülye testet, lecserélem egy örökizmos görög istenére.

a picsába is, ha legalább okom lenne nyavalyogni. legalább lenne valami igazán nagy bajom. a testemre se lehet egy rossz szavam se; ahhoz képest tök jól viselte magát eddig. nyilván ezután is. ha legalább okom lenne bármire. a boldogságra, a boldogtalanságra, a múltamra, a jövőre. persze, elszégyellem magam, ha arra gondolok, mennyi okom lenne rá. pont ez a baj. most kellene hömpölyögnie a pozitív gondolkozásnak belőlem, kis rózsaszín pozitív részecskékre bontani a világot, az egész rohadt univerzum az én javamat szolgálná, sorsomat ekképpen én irányítanám, s okosan az éltető napfény felé kormányozva, mint a hülye vikingek a hajójukat, szétolvadnék a megelégedettségtől és a bölcsességtől. persze. ezt a teljes meghülyülést, ezt az újabb, és remélhetőleg végleges függést a rosszabb napokra tartogatom. most elég ez a búbánat, amitől kongok, mint a fürdőkád, ahogy itt rugdosom az oldalát. s a polcon van egy vers, amióta ismerem ezt a polcot, ott van ez a vers, hol utálom, hol szeretem ezt a verset, ahogy a polcot is, de most pont azt jelenti, amit én akarok jelenteni, gyere, csináljunk gyereket, ha mást nem, egy búbabát:

a bánatot, mit tán ma érez,
mint brummogó, halk őszi hangot,
idomítgassa a kezéhez,
gyúrjon belőle kis harangot,
csigát, lovat, s ne kérje számon,
a búanyag rém furcsa jószág,
egy formátlan szomorúságon
cseppet sem segít a valóság.
de hogyha átöleli szépen,
megdédelgeti az ölében,
s csinál a búból búbabát,
tükörbe néz a hülye bánat,
s mert a bánat egy hiú állat,
elvigyorogja tán magát.

(partinagy: csigabú)

2012. március 8., csütörtök

15

huszonkilenc évet sikerült elherdálnom az életemből anélkül, hogy megtudtam volna mekkora jó játék a toffifeevel lövöldözni; eddig azt hittem, csak egy csoki, ami ráadásul a karamell miatt részemről nem is az igazi. erre véletlenül elkezdtem vele lövöldözni, mert nem bírtam kivenni a dobozából, megpróbáltam hát alulról, és most, késve bár, de legalább tudom, hogy kevés jobb móka van, mint egy teli doboz toffifit szétlövöldözni a szobában. ebben a dobozban tizenöt darab van; vétek megenni, hiszen újra is lehet tölteni! már csak a technikámat kell tökéletesíteni, ha lenne még egy kezem, talán egyszerre négy, vagy ötöt is ki tudnék lőni, már belegondolni is elképesztő.

12338

néha olyan kegyetlen, undorító és őrült ez a város, hogy nem is értem, hogy tudtam eddig egyáltalán életben maradni. a sálamat a számra húzom, de még azon keresztül is érzem a város ízét, ezt az undorító, kegyetlen és őrült ízt, ami lecsúszik a torkomon, és teletölti a dolgaimat, és úgy érzem, felrobbanok tőle, mint egy lufi.
el akarok innen menni. azt akarom, hogy legyen innen hova menni. azt akarom, hogy higyjek abban, hogy bárhol máshol nem ez van. azt akarom, hogy higyjek abban, hogy érdemes itt maradni.

az előbb a troli majdnem elütött egy srácot. a srác egy kocsi mellett állt, telefonált; nem lett volna elég hely a troli és a srác között. az ablak mellett ültem, és egy kicsit előre tekerve a szememet láttam, ahogy összepasszírozza a troli, és felkenődik az ablakomra. szégyelltem magam, de leginkább arra voltam a képből a leginkább kíváncsi, hogy a telefonja vajon megússza e? ha igen, talán nekem is olyat kellene venni. nem érdekel már egy másik ember sorsa, csak a telefonja. ezt akartad, igaz? ehelyett a troli lefékezett és dudált; a srácon látszott hogy nem érti; a telefont nem tette le, dühösen mondott valamit a telefonba valakinek, ami valószínűleg a troli vezetőjének szólt leginkább, és úgy ment arrébb, mint akit bántottak. azon gondolkozom azóta is, talán nekem is volt ilyen, hogy jót akartak nekem, de annyit nem értettem az egészből, hogy még a telefont se tettem le. vajon hányszor voltam baromi dühös, amikor épp megmentették az életem?

el akarok innen menni. a városból. az országból. a gipszemből. a fejemből. a telefonomból. a blogomból. azt hiszem hasonló érzés volt tizenöt évesnek lenni.

2012. március 7., szerda

1242122

felrepedt a koponyám, és azon keresztül jön be a hideg; fázom, basszameg. földes íz a tavasz, virágokat ültetett a fogaimba. szét vagyok esve, mint az az utált játék gyerekkoromban, amin húzogatni kellett a kockákat, volt benne valami logika, talán épp ezért nem sikerült soha, pedig elvileg kijött volna egy kép, bár nekem mindig jobban tetszett a sikertelen összevissza, mint amilyennek a kész képet képzeltem. a fej helyén a láb, a szív helyén az ész. ha valamit nem akarok elmondani, elmondom, ha valamit csak suttogni akarok, hallom hogy ordítom azt; ha viszont ordítani akarok, hiába tátogok, mint a halak, csak dől belőlem a csönd. ha sokáig nézek fel a holdra, észreveszem hogy a betont bámulom, és ha a lábam elé akarok nézni, a felhőkbe botlok. nappal alszom, éjszaka semmit se értek, és most is blogot írok, pedig elvileg összekuporodva fekszem az ágyon, és félek.

2012. március 6., kedd

23 7 558

olyan hirtelen lettem nagyon szabad, írja a flóra, maradnak-e még titkaim , vagy az óramutató módjára fogok, gondolattanul, másodperceken előre kapaszkodva élni?
észhez kell térni.

észhez. milyen szép mondat, és mennyire csúnya válaszom lenne rá, de minek.
kopott rugóim úgyis alig érik utol a perceket.
én meg olyan lassan vesztettem el a szabadságom, hogy most nem is tudom, kényelemből, vagy bölcsességből nem akarok vissza szabadulni; hogy jó-e nekem minden, így ahogy van, mert ennyi jutott, és mert a szabadságban pont az a borzasztó, hogy nem tudod hogy mennyi jutott, és meddig tart, nincs amibe belevájjad a körmödet.
- a szabadság csak egy másik szó arra, amikor már nincs mit vesztened -
nem is tudom, hogy a veszteségeimhez ragaszkodok e annyira, mint a gipszhez a kezemen, hiszen így ennél tovább már nem törhetek. nem is tudom, hogy amiket elvesztettem azok védenek-e meg attól, amivé lehettem volna nélkülük;
nem is tudom.
nem is tudom, hogy ezt is csak úgy írom, mint a sivatagban az a rádió antenna, ami csak sugározza a jeleit fáradhatatlanul a végtelen feketeségbe, talán mindegy is kinek; leginkább bizonyítva az emberiségnek hogy van mit jelelni, valakinek, mindegy kinek. nem is tudom, hogy tényleg nem tudom e, vagy csak nem akarom tudni, mint ahogy azt sem tudom, hogy akarom e tudni;
óramutató módjára, a korlátaim húznak fel minden reggel, kelni kell, menni kell, kanyarog a kifli a vaj alatt, ne késs el.
észhez kell térni. az eszemen van egy seb. észsebész. félrebeszélsz.
enigma hol az enigma?
nem áll meg az ész, minden reggel továbbindul, másodperceken előre kapaszkodva.
vajon van olyan nagymutató, aki beleszeret a kismutatóba?

5816

kipuffogtam magam a gőtében, általában jók szoktak lenni ezek a monday sessionos örömzenélések, de már annyian vagyunk hogy szar volt, agyonnyomta egymást a sok gitár. mindenesetre pár pillanatra postrock szólt beatboxszal, ezt a poént én még nem hallottam máshol, simán világhírűek lehetnénk ezzel (lófaszt). megírtam az egyzenét is, minden a helyén, megyek aludni.
ma többször rámjött valami megmagyarázhatatlan szorongás, nem teljesen értem honnan jön, de valami bennem egyszer csak ablakot nyit neki, és pillanatok alatt azt veszem észre hogy megtölti mindenemet, sőt, én már nem is férek magamba. ez nem olyan, mint a félelem, a félelmet szeretem, jóbarát, annak bor íze van, és zúgó hangja, ez egész más, ez inkább kong és szorít, és az benne a legzavaróbb hogy hirtelen jön, de megállíthatatlanul, és nem is nevez meg okokat, csak valami halvány kérdőjelet, hogy mire föl ez az egész, de hogy pontosan mi, és miért, azt már nem fejti ki, vitatkozni se lehet vele, vagy érvelni ellene, egyszerűen jön, betölt és van.
 
mintha ősz lenne a tenyeremben, amit nem tudok teljesen kinyújtani; mintha a gipsz alól jönne, rám gipszelték az őszt, a telet, a hóesést, az esést, az érzést, hogy hiába nyújtod ki, nem mozdul, a pillanatot, amikor vissza jössz az ájulásból, és olyan mintha egy idegen országba lennél, mintha előtte egy pillanatra láttad volna a dolgok valódi helyét, és most állnának vissza, mintha az előadás alatt egy pillanatra beláttál volna a díszletek mögé, ráláttál volna a trükkre, a szemfényvesztésre, hogy az élet nem fáj, és olyan mint egy álom, csak nem hagyják hogy ott maradj, nem hagyják hogy ebben legyél;
aki egyszer is elájult már, az tudja a titkot, hogy van másik világ is, hogy a valóság egyáltalán nem fontos, és hogy a legnagyobb baj kellős közepéből is át lehet csúszni valami súlytalan lebegésbe, ahol olyan, mintha már vártak volna, amikor odakerülsz, és ha egyszer ott voltál már, te is várod hogy visszajuthass.
fiatalember, fiatalember ébredjen, lát engem?! hol ütötte meg, mi fáj? hívjunk mentőt?
adjatok teát.
ez a vers például, ez fáj, doktor bácsi, mondja már meg, miért tavasszal jönnek ezek elő?:

kopaszra gyötri
a fákat az ősz
bejövök az erkélyről
a távolságot
teámból kortyolom
a bergamottól
olvad a méz
felkavarnám de minek
(ahogy a szél ágakat ingat)
egy évet el-
engednek megint
erőtlenül vissza-
hull a kéz
s már a bögre
alján találom
magam hogy
inkább nézek
mára
:................ idejekorán
valami örökké
:................ után

(szalai zsolt: earl grey)