2009. augusztus 26., szerda

lemeztelenlovas

képzeld el, hogy egy dj vagy, ez a két betűs kulthős, az egyéniség a tömegből, az irigyelt faszagyerek, egyedül vagy legény a gáton, kivont lemezekkel kéne ott állj vitézen, előtted a tömeg, nekik táncolniuk kell, vagy legalább hallgatni valamit, neked kell eltüntetni belőlük a csöndet, válladon hanyagul az audiotechnika fejhallgatód, a bal oldal persze megragasztva, de oda hajtod a fejed, hogy ne látszódjon, úgy csinálsz mintha baromira kevernél, tök fölöslegesen tekergeted a potikat, kicsit le, aztán kicsit vissza, mert igazából pont úgy jó ahogy van, de valamit csinálnod kell, ez a szereped, közben forog az utolsó lemez, amit utoljára föltettél, már a végénél jár, pár barázda csak, ez már az un. 'senkiföldje', ilyenkor már illik rákeverni a másikat, de a másik tányéron még nincs semmi, mert képzeld el

hogy nincs több lemezed. pedig még játszanod kell, még figyelnek, még tart a műsoridőd, eddig fene tudja milyen voltál, de legalább szólt valami; az elején, meg néhol a közepén egy kis vidámkodás, infantilis gyerekzenék, mintha ez lennél te, meg a szélsőséges őrültségek, addig a kevés ideig amíg boldog voltál, azt hitted hogy mindent megtehetsz, mint a nagyok, billie jean felgyorsítva, rá zámbó jimmy visszafelé, meg ilyenek, hogy ők mennyire élvezték, azt persze nem tudod, de te röhögtél, óriásra nőtt kisgyerek, hogy aztán beverd a fejed, és megtanulj sírni, így a végére, hogy ők sírtak e veled, vagy csak szántak, vagy unták már, azt persze nem tudod, kesergős, bőgős meghalósból volt úgyis a legnagyobb gyűjteményed, de legalább szólt valami, legalább hallottak valamit, akinek nem tetszett, úgyis elment már, vagy majd legközelebb nem jön el, mit neked,

de most nincs több lemezed. pár barázda már, és vége, jön a sistergés meg a csönd, képzeld el milyen lesz ez; eddig nem rád figyeltek; jobb esetben talán arra amit játszottál, vagy még arra se, valakinek háttérzene voltál, valakinek még annyi se, valaki talán mégis rád figyelt, arra mozdult amerre mutattad, de nem fontos már ez se, képzeld el milyen szégyen az, ahogy hirtelen leesik a tű, és te ott állsz, tulajdonképpen 'meztelenül', legalábbis újabb lemezek nélkül, minden szem egy pillanatra tényleg rád figyel, 15 másodperc kétes hírnév, köhécselsz, a selypítős hangodon talán mondasz valamit, amit úgyse értenek, talán lehajolsz a pult alá, mintha keresnél valamit, mintha nem rajtad múlna, valami műszaki dolog, széttárod hazudósan a kezed, ez a kurva hangrendszer, semmire nincs pénz magyarországon, vagy talán csak túl lenni minél gyorsabban rajta, fejedbe húzod a sapkád és kimész közöttük, közben úgyis hallod ahogy röhögnek, a megjegyzések, a tömeg, a tömeg az mindig kíméletlen, tudod, a tömeg az mindig kegyetlen, a tömegnek nem magyarázkodhatsz, a tömeget nem hívhatod meg kávéra, nem ülhetsz vele szemben, boci szemeiddel magyarázkodva,

megértést várva. pedig hiába; zenélned kellett volna, és most csönd van, kínos ez neked, kínos ez nekik, kínos a tulajnak, abban is elbuktál, amiben szükségszerűen jónak hitted magad, ráadásul annyi éven keresztül gyűjtögetted a lemezeket, költötted rá a kis pénzedet, titokban mindig baromi nagy tehetségnek hitted magad, majd meglátják, ha egyszer kiállsz, ugye, ha mást hallgattál, tüntetően a sarokban állva, fölényesen, mint valami műértő, ha nem is mondtad ki, de ott volt a tartásodban, az arckifejezésedben, hogy ilyet te is tudsz, ez semmi, ha te lennél ott, úgy megmutatnád, hát tessék, ennyit tudtál, eddig ment, és most nincs több lemezed, a tű átlép a határon, mindjárt pattogni fog, forognak a másodpercek, igazán

csinálnod kéne már valamit. a lejátszott lemezeket kell feltenned újra, nincs más, a már lejátszottakat, amiket nem hisz már el senki, magad se, ezek nem slágerek, nem fogják a refrént veled fütyülni, a szenvedéseket, a kilátástalanságot, a csalódást, a meg nem értést, a sértettséget, ó igen, vagy próbáld meg megint a parti részt, portisheadra keverj szambát, arra meg orosz népzenét, ó igen, őrülködj, mint a nagyok, próbáld megtáncoltatni őket, hátha elhiszik, hátha nem fújjognak ki, csak tudod ezeket már mind ismerik, baromi unalmas, neked igényes közönséged van úgy látszik, nem azok a partipalánták, akik egy órában háromszor is elpörögnek ugyanarra a számra, ami bömböl a roxyból, ezeket szórakoztatni kell, ezeknek ez kevés, szállingóznak kifelé, egy kettő marad csak táncikálni, azt persze nem tudod hogy tényleg élvezi, vagy csak szánalomból, vagy unalomból, mert nincs jobb dolga, de akik neked kellenek, kellenének

azok ott mennek ki az ajtón. mindezt hallották már, nem akarják hallani megint, valami új kéne, jobb djre számítottak, izgalmasabbra, te pedig túl hiú voltál látod, azt hitted hogy ők a te közönséged, azt hitted hogy ki tudod tölteni a műsoridőt, huszonhétnyolc évet, hogy zenei utazásra fogod invitálni a megjelenteket, akik majd hálásan visszatapsolnak, a lányok megadják a telefonszámukat, a fiúk elkérik a lemezek címét, igen, valami ilyesmire számítottál, hogy a háttérbe húzódva majd megmutatod a frankót, ott fent a hídon, mi a fenének álltál oda, minek kezdtél bele, képzeld el milyen érzés, hogy mindjárt vége, hogy ők még nem tudják, amit te nem tudsz nem tudni, amin nem tudod hogy röhögjél, sírjál, őrjöngjél, vagy csak leszarva vonogasd a vállad, amit mindjárt megtud mindenki, képzeld el hogy mit fognak hozzá szólni, hogy mi lesz pár másodperc múlva, amikor kiderül, hogy hiába várják, hiába tartana még a buli, képzeld el, hogy neked már

nincsen több lemezed.

2009. augusztus 18., kedd

magányhasonulások

'lekvármagány'. (zalán tibor)
'plakátmagányban izzó éjjelek' (pilinszky)

monitormagány.
(gépelőtt, gépelő)
lásd még: beérkezőlevélmagány, msnmagány, hálózatra kötött magány, és telepről működő magány; feltöltött, és lemerült magány, készenléti állapotmagány, és újraindultmagány.

azoknak a kurva sosem csörgő telefonoknak a magánya, meg a nemfogadott hívásoké.

emlékmagány.
az milyen, hogy ha felmész a múltad hegyére, és onnan nézel vissza az emlékeidre, tisztán látszik, hogy mindig, mindenütt egyedül voltál?

orgazmusmagány.
minden nyomorult orgazmusodban magadra maradsz. lehet, ettől élvezel el.

tömegmagány.
megmondta azákos, márpedig ha azákos megmondja, akkor az meg van mondva, és ő pedig aztmondta, hogyasszondja 'sok ember közt vagy a leginkább egyedül' még jó hogy csak falon át hallod a rádiót.

lépcsőházmagány.
annyian fel, annyian le. kopnak a lépcsők. aztán tatarozás; hogy újból lehessen fel, meg le. haiku:
ha megbotlasz
legalább gyorsabban leérsz

alliteráltmagány.
minden magány csak alliteráció. azért hasonlítod a magányodat mindig valamihez, hogy ne legyél annyira egyedül.

slágermagány.
azok a nyomorult, szar dalok, amikben benne van hogy ájvillávjúforevör, jubilongtúmi, júárdövan, stb, stb.

városimagány.
a hosszú házak magánya.
lásd még: vidékmagány, erdőmagány, vonatmagány, utazásmagány, megérkezésmagány, indulásmagány, és azoknak a kurva kertkapuknak a csikorgó magánya, amikről egyszer ódát kellene már írnia végre valakinek.

fülhallgatómagány.
azt énekli ez az ane, ez a burn, hogy utazik a gyönyörű magányában, a fejhallgató csendben. lehetne akárhol, mondja ő. a fejhallgatón keresztül üvölt az, amit most se tudok leírni. megdöbbentően más az élet, ha az embernek fülhallgatója van, mint ha fej, hát még ha egyikse.

igazságmagány.
szegény márai. mindig, milyen igaza volt. asszonta:
'egy napon el kell veszíteni azt, akit szeretünk. aki ezt nem bírja el, azért nem kár, mert nem egész ember' na nemond cseszdmeg. mennyi félembert szeretek. rasszista köcsög. megasszondta: 'a magány is éppen eléggé különös… néha olyan, mint egy őserdő, tele veszéllyel és meglepetéssel. ' gondolom ő mint valami tarzan, üvöltve ingázott liánról liánra benne. szegény márai. sose legyen annyira igazam, mint neki.

és persze a lényeg;
az írás magány. a nagy betűk, a nagyot mondások, a fél igazságok, és a félig értelmetlen szavak magánya. hogy írhatsz te akármennyit, akárhogy.

mennyi maradt még. a szépnevekmagánya. virágmagány. sokcsatornás távirányító magány. bicikliláncmagány, és az összeolajozott kezek magánya. meg a rossz szelepé, és a szökő levegőé. unalmas, annyi van; fogj egy cetlit, és írd tovább.

és nincs is itt a hosszútávfutó magányossága.

2009. augusztus 16., vasárnap

a szerelem vesztesei

kiragozlak magamból
mintha rajtam múlna.
mintha te lennél az ajtó
de én vagyok a kulcsa.

ragonként téplek,
betűzlek ki. mintha
egy hangszer lennél
aminek nem maradt húrja:

így kong üresen ez az én.
ez a ragozatlan élet.
meg az igék, amikben
már nem talállak téged.

csak a szerelem veszteseit.
eddig miért nem láttam őket;
ahogy minden éjszaka ott fent
remélnek és égnek.

2009. augusztus 8., szombat

meghalt cseh tamás

pedig azt is énekelte hogy

olyan mindegy mint szeretünk, olyan mindegy, csókok mi fajta / olyan közeli a halál, és olyan nagyszerű győzni rajta (biztató a szerelemhez).

erre tessék.

ez nem egy nekrológ. nincs itt a munkásság, hatása, dicséretek, legenda, stb. ezeknek nézz utána. itt csak én vagyok, és most, hiába ment, ő.

anyám meséli, hogy neki a tangóval, valakinek volt meg a társaságban, összegyűltek, forgott a lemez, és köréje álltak, énekeltek. hajaj, hatvanas évek.

nekem azzal kezdődött, amikor futni kell, mert basszameg (eszembe jutottál). a másik meg, tavaly, a mocsárszagú konyhánkban, ahol attól féltem én is, hogy idén ne ez a dal legyen (ten years after)

erre tessék.

számomra ez a két dal miatt már megérni ismerni ezt a szép nyelvet, basszameg. ahogy zoránnak dusán, úgy neki bereményi, ők ketten még tudtak írni. a másik kettő meg énekelni. kapcsold be a rádiót, hátha szól az egyszálbikinithoztamelazútra; napfényes kilencvenes évek. vagy a grúvos ház hajnala; még jó hogy kétezerben is szólt az ének. így is lehet dalt írni.

de talán az én generációm lassan megérik a cseh tamás dalokra. hát még akik utánunk. olyan cseh mint a bor; nem csak bob dylan miatt, a gitár, tábortűz, cigarettafüst, okos nők, félhomály, és fa asztalok miatt; az íze miatt is. üdítőről nehéz rá átkapcsolni. szokni kell. kóstolgatni. lehet az elején ki fogod köpni. aztán meg be lehet tőle rúgni. nagyon csúnyán be lehet tőle rúgni.

aztán fájó fejjel okosabban ébredni. mert kiderül hogy tényleg vékony bugyi a szerelem, és alája fúj a szél, hidegen (népdal III). ha már tudom, mi vagyok, mid nem neked (csönded vagyok). meg az a hűtlen ringyó, aki itt hagyott (jobbik részem). én nem úsztam meg az annát sem.

tudta, és tudtuk hogy nem sok van. viselte a betegségét, mint ahogy előtte is, mindig, a gitárját, meg az életet. szépen öregedett. szerette ady-t. az ötvenkettedik születésnapját leadta a filmmúzeum; jutubold meg, amennyit tudsz belőle. írt róla egy könyvet bérczes lászló; olvasd el, ha érdekel. a tévének semmi értelme; megvakult láda, a kor csodája, a régi videotonakat akváriumnak szeretik a halak. de ha neked nincs is, menj át ma este valakihez, akinek van, és nézzétek meg az m1-en az emlékműsort. megérdemli. megérdemled.

vagy itt van egy kis esszencia.

olvasom, hogy azt írják, cseh tamásnak indián búcsúztató kellene. azt nem tudom pontosan micsoda, de azt hiszem valami ilyesmi; nézd meg ahogy itt ül. élni nem tudom hogy; de dalt írni, és utána ülni, és hallgatni, azt valószínűleg valahogy így érdemes:

2009. augusztus 1., szombat

ezt gondoltam

hát el megint. menedékünk tele van úgyis. az enyém legalábbis mindenképpen. mennyi menedékemre nem figyeltem eléggé; szép, biztonságos mondatokra. 'mit mondhattam volna?', 'nem rajtam múlik', 'mit tehettem volna?', 'én megpróbáltam'. vagy akár a mindennapi hazugságra, hogy 'neharagudjon, de nincs apróm' holott pont apróm van, nincs nekem annyim, hogy apróm ne legyen. nincs nekem még annyim, hogy ne tudjak adni.

úgy tűnik, nekem mégiscsak mindig hinnem kellene épp valamiben. a telefonom kijelzőjében. a beérkező levelekben. az időben. az elmenésben. a menedékeimben. mert néha egészen pontosan látom hogy mi történik: hogy olyan 'férfi' leszek, aki megismerte a 'nagy' szerelmet, aztán, miután elhagyták, beszigorodik. tudja, hogy ezután már csak a 'kis' szerelemmel lesz dolga, de megtanulja ezt is becsülni. esetleg ivásra adja a fejét, majd beteg lesz, és a halál jelzi neki, hogy mulatós természetével együtt viszi. vagy megmarad egy biztonságnál, egy menedéknél, és mint a lemezjátszón a tű, amire nem raknak ötvenfillérest, ugyanannál a barázdánál ugrik vissza mindig ugyanarra a barázdára.

és most el megint, majd jönni vissza. majd nekifeküdni újra, elbaszni, vissza, barázdáról barázdára. pörög, forog a fekete lemez. nekem hinnem kell valamiben. valamelyik menedékemben. meg kell tanuljam újra elszórni az aprót. ez a beszigorodás, ez mint valami gipsz, körém gyűlt, és megkeményedett. még kilátszanak belőle az ujjaim; még esténként, séta közben, egyedül, ha rámesik a város, még gyenge vagyok. még kipróbálom hogy tudom e fejből a számát. még néha csapdába esek gondolatokban; és őrjöngök, mert ahol eltalál, ott még fáj. de nagyobbik része már kemény. oda írok most is. mindenféle hülyeségekkel firkálom össze. ha lenne most egy gipszem, egy szép, fehér, kemény gipszem, mi a lófaszt írnék rá? blogot mi? szenvelgést? hát lófaszt. meztelen nőket rajzolnék rá! pillangókat. labdázó gyerekeket. szexelő medvéket. tankokat. nekem tényleg muszáj higyjek valamiben.

most például abban, hogy el. kellene egy tele pod, olyan zenékkel, amikről nem jut eszembe semmi. és addig menni amíg le nem merül. a gyártó tíz órát ígér, de a gyártóban, meg az igéretekben is külön külön hinni kéne. az enyémre látod, nem vigyáztam eléggé. hamar lemerül; és akárhogy igyekszek, hangos könnyekkel van tele. ez szól most, állandóan ez szól, ha meglenne bakeliten, ott ugrana mindig, hogy bár még egy szót szóljak veled. a pod azonban nem ugrik, se előre, se hátra, mert nem jó már a tárcsa se. de mit tudsz tenni; ennek így kell lenni.

menedékem tele van, így hát el. ha nem is koalákkal, de azért nem igen hívok ide senkit, mert ők 'ezt jelentik, meg azt jelentik'. (tandori: téli - nyári rege I) ugrik a tű, forog a lemez. hallgasd meg: