érdekesek ezek a folyamatok, mindig azt hiszem, tudom mi lesz a következő zene, aztán mindig más lesz, persze; ma azonban nem is lehetne más, mint amit reggel, erre ébredtem, ezt fütyültem reggel, és erre bicikliztem oda, vissza.
feldolgozás, ismét. micahel cretu, azaz az enigma, és ruth ann, azaz az olive (you are not alone!) hangja, ez papíron jól kéne kinézzen, hacsak nem tud róluk többet az ember. cretu ugyanis tulajdonképpen egy átlag, sőt majd hogy átlag alatti önismétlő, fantáziátlan iparos szintjére süllyedt az évek alatt, pedig tinikoromban ő volt az isten, bár poszterem nem volt róla, de ha lett volna, az egész falat elfoglalhatta volna, annyira. az olive első lemeze szintén nagyon erős élmény volt, gondolom nem csak nekem, jóval a kosheen előtt megbarátkoztatott a pop'n'drum'n'bass-al, a már emlegetett dal pedig ott van azok között a felvételek között, amik jókor feltéve életet menthetnek. az olive egyik fele nightmares on wax néven baromi jó zenéket készít azóta is, tök jó kiadót (többek között nála a magyar gelka és marcel is!) vezet, és olyan remixeket, hogy általában megnyalod mind a tíz basszusodat utána. bezzeg az egyébként tényleg fantasztikus hangú ruth ann a második olive album után összebarátkozott cretuval, először énekelt az enigmának, nem is feltétlen rosszul (az enyhén kínos gravity of love sem miatta közhelyes, a silence must be heard pedig egész jó, a későbbi following the sun pedig az egyik legjobb enigma szám az utóbbi tíz évből), aztán egy szóló lemez követte a dolgot, a teljes enigma zenészgárdával (cretu, jeans gad, w filtz, stb). sajnos az album egyetlen igazán hallgatható, sőt értékelhető számát szeretném most bemutatni, az összes többi csak akkor tűnik fel, ha nagyon figyelsz rá, de még akkor se jársz igazán jól vele, körülbelül annyira eredeti, mint egy x faktor döntő, az igazán szomorú viszont az, hogy ez az egyetlen jó dal se az övék, hanem feldolgozás.
annak viszont nem is rossz! az eredeti a the cars nevű zenekartól van, így a címmel együtt különösen vicces: carstól a drive, viszont a szám gyönyörű. a korabeli klipben a szép, bánatos lányka a frontfickó felesége, azt persze ők biztos tudták, hogy a csávó most épp róla, vagy az exéről énekel, ez most a mi szempontunkból tök mindegy. az eredeti gyönyörű szöveget
(who’s gonna tell you when it’s too late / who’s gonna tell you things aren’t so great / you can’t go on thinking nothing’s wrong / who’s gonna drive you home tonight - ezt a biciklim hátsó ülése is énekelhetné)
kellemesen adja vissza ruth ann mély hangja, és a cretu által alápakolt dubstepes elektronika se annyira vérciki, mint amennyire a későbbi - akkori egyéb dolgai, sőt, akármilyen kritikusan nézem, kimondottan jó ez az analóg szinti csavargatós hangszín. nagyon szeretem ezt a számot így, különösen hazafelé, egyedül, lámpafényekre bólogatva működik nagyon durván, meg reggel, kávé előtt, a sárban, dugóban, kiabálni az autókra hogy 'can't go on / thinkin' bakker!'
érdekességképpen, szerintem a ruth ann féle feldolgozást nyúlta le a deftones (simán kinézem belőlük) legalábbis ami a kezdő ritmusmegoldást illeti. az új zélandi strawpeople feldolgozásának meg főleg a klipje nekem való. ha nálam is teátrálisabb vagy (létezik ilyen?) akkor neked meg a paradicsom motel megoldása fog tetszeni. a scorpions akusztikusa is gyönyörű, akik pedig tépni szeretnek, azoknak is van itt hozzávaló, ziggy marleytől, az eredetitől pedig alig kevésbé ciki a blind zero újrajátszásának klipje.
feldolgozás, ismét. micahel cretu, azaz az enigma, és ruth ann, azaz az olive (you are not alone!) hangja, ez papíron jól kéne kinézzen, hacsak nem tud róluk többet az ember. cretu ugyanis tulajdonképpen egy átlag, sőt majd hogy átlag alatti önismétlő, fantáziátlan iparos szintjére süllyedt az évek alatt, pedig tinikoromban ő volt az isten, bár poszterem nem volt róla, de ha lett volna, az egész falat elfoglalhatta volna, annyira. az olive első lemeze szintén nagyon erős élmény volt, gondolom nem csak nekem, jóval a kosheen előtt megbarátkoztatott a pop'n'drum'n'bass-al, a már emlegetett dal pedig ott van azok között a felvételek között, amik jókor feltéve életet menthetnek. az olive egyik fele nightmares on wax néven baromi jó zenéket készít azóta is, tök jó kiadót (többek között nála a magyar gelka és marcel is!) vezet, és olyan remixeket, hogy általában megnyalod mind a tíz basszusodat utána. bezzeg az egyébként tényleg fantasztikus hangú ruth ann a második olive album után összebarátkozott cretuval, először énekelt az enigmának, nem is feltétlen rosszul (az enyhén kínos gravity of love sem miatta közhelyes, a silence must be heard pedig egész jó, a későbbi following the sun pedig az egyik legjobb enigma szám az utóbbi tíz évből), aztán egy szóló lemez követte a dolgot, a teljes enigma zenészgárdával (cretu, jeans gad, w filtz, stb). sajnos az album egyetlen igazán hallgatható, sőt értékelhető számát szeretném most bemutatni, az összes többi csak akkor tűnik fel, ha nagyon figyelsz rá, de még akkor se jársz igazán jól vele, körülbelül annyira eredeti, mint egy x faktor döntő, az igazán szomorú viszont az, hogy ez az egyetlen jó dal se az övék, hanem feldolgozás.
annak viszont nem is rossz! az eredeti a the cars nevű zenekartól van, így a címmel együtt különösen vicces: carstól a drive, viszont a szám gyönyörű. a korabeli klipben a szép, bánatos lányka a frontfickó felesége, azt persze ők biztos tudták, hogy a csávó most épp róla, vagy az exéről énekel, ez most a mi szempontunkból tök mindegy. az eredeti gyönyörű szöveget
(who’s gonna tell you when it’s too late / who’s gonna tell you things aren’t so great / you can’t go on thinking nothing’s wrong / who’s gonna drive you home tonight - ezt a biciklim hátsó ülése is énekelhetné)
kellemesen adja vissza ruth ann mély hangja, és a cretu által alápakolt dubstepes elektronika se annyira vérciki, mint amennyire a későbbi - akkori egyéb dolgai, sőt, akármilyen kritikusan nézem, kimondottan jó ez az analóg szinti csavargatós hangszín. nagyon szeretem ezt a számot így, különösen hazafelé, egyedül, lámpafényekre bólogatva működik nagyon durván, meg reggel, kávé előtt, a sárban, dugóban, kiabálni az autókra hogy 'can't go on / thinkin' bakker!'
érdekességképpen, szerintem a ruth ann féle feldolgozást nyúlta le a deftones (simán kinézem belőlük) legalábbis ami a kezdő ritmusmegoldást illeti. az új zélandi strawpeople feldolgozásának meg főleg a klipje nekem való. ha nálam is teátrálisabb vagy (létezik ilyen?) akkor neked meg a paradicsom motel megoldása fog tetszeni. a scorpions akusztikusa is gyönyörű, akik pedig tépni szeretnek, azoknak is van itt hozzávaló, ziggy marleytől, az eredetitől pedig alig kevésbé ciki a blind zero újrajátszásának klipje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése