mese, csak egy kutyáról

eljött a kabátok ideje, nyakam köré tekeredett a sál. nappal még melegbe bújt az ősz, de éjszaka hidegen és könyörtelenül vadászott a kint maradottakra.

az utolsó előtti vonattal mentem haza. az utolsó előtti lehetőség arra, hogy meleg falak legyenek körülöttem, és zenét hallgathassak mielőtt elalszok. az utolsó előtti lehetőség az otthonomra. szeretem az utolsó előtti lehetőségeket. jóval nyugodtabbak mint az utolsók, és sokkal többet érnek, mint az elsők. az utolsó előtti megálló a miénk, és már csak én maradtam. egyedül szálltam le, fáztam és magányos voltam, és én ilyenkor szeretek magamnak hangosan magyarázni, mintha lenne velem valaki. 'baromi hideg van' mutattam rá az alapvető igazságra.

talán mert értette, és egyet értett velem, talán mert azt hitte neki mondom, vagy csak az emberi hang miatt, de kijött a fák közül. én persze nem láttam mi az, csak valami sötét folt és világító szem, ezért férfiasan sikítottam egy szelídet, meg félig elfeledett karate mozdulatokkal nyugtattam magam, ettől persze ő is megijedt, és vissza ugrott, amitől én meg persze még többet öregedtem.

a hartyáni szörny újra lecsap, gondoltam, de mért pont én? aztán megszólalt bennem a félművelt értelmiségi, és elmagyarázta, hogy sárkányok ilyenkor alszanak, szörnynek túl gyáva, medvék egész biztosan nincsenek szerény falunkban, - csak a kerok laci ha nem borotválkozik -, és kísértő kalauz se lehet, akkor épp volt jegyem. szóval nyugi. 'nyugi' mondtam megint félhangosan, csak úgy bizonyítékképpen.

vagy megint értette, vagy csak a hangsúly miatt, de szép lassan előjött, én se futottam el, így találkoztunk. egy kutya volt. isten tudja hány pettyes dalmata. 'néd má! ez egy wuff! szia pongó!' jópofásodtam. biztos lemaradt a filmről, vagy ő se volt vevő a humoromra, de csak morrant egyet, és mély szemekkel nézett rám.

én meg rá. felébredt bennem a kezdő szociológus. fiatal kutya, súlyos családi problémákkal. régen kint lehet, látszik rajta, hogy nem szokta meg, zavart és fázik. nyilván a gazdát keresi. aki nyilván vonattal ment el. nyilván a gazdi nem jön vissza. nyilván neki szüksége van a gazdira, ellenben a gazdinak nem igazán rá. most nem találja a helyét. nyilván. tiszta sor. 'ajaj wuff, ismerős helyzet...' vigasztaltam, hogy velem is van ez így, és néhány lányra gondoltam. de nem az én bajom, lettem kegyetlen, és elindultam hazafelé.

azonban jött ő is. 'kicsi a világ' közöltem, és nem törődtem vele. ahhoz hogy a már bátorkodott meleg falak közé érjek, négy sarkon kell befordulni, két utcán kell -félig- végig menni, és egy fő úton átvágni. jobb napokon lehet kerítést is mászni, az iskolánál, na nem az egy perc rövidítés miatt, csak úgy a sport kedvéért, de ehhez az utolsó előtti vonatoknál már túl fáradt vagyok. a második sarkon gyanút fogtam. jött mögöttem. 'egy utcában lakunk szörnyella wuff?' kérdeztem.

megálltam, megállt ő is. elindultam, és ő is elindult. ránéztem, ő meg rám. tiszta, csillogó szemei voltak. két fajta kutya szemet tudok megkülönböztetni, az okosat, meg a butát, illetve van az a hülye gyilkos nézésük, amikor harapni akarnak, de az most más tészta. ő nem akart harapni, és okosan csillogott a szeme. félt. én is féltem. ő se tőlem, én se tőle. ott álltunk egy kicsit, és féltünk együtt, de nem jött közelebb. kezdtem megérteni. csalódott. bennünk emberekben. bízott bennünk, és szeretett minket, legalábbis egyikünket biztosan. becsapták és bántották érte. és most nem tudja mi van. és keres. keresi azt ami elveszett. a meleget, a gazdit, az ételt, az érintést, mind azt, amit adtak neki kérés nélkül, és most nem adnak neki hiába kéri. fél tőlünk, de függ is tőlünk, és egyedül van.

hiszen így vagyok én is a nőkkel, ismertem fel, és máris barátot láttam benne. leültem az árok szélére. 'na gyere ide te fekete-fehér' ajánlkoztam. nem bízott bennem. csak remélt. egy lépés előre, kettő vissza. 'én nem harapok, nem én vagyok a wuff' bizonygattam neki. kettő előre, egy vissza. 'te tudod, nem erőszak' dőltem hanyatt, és néztem a csillagokat. itt sokkal több csillagot lehet látni, mint a városban, és ettől olyan intimnek, sajátnak érzem őket és imádom nézni. eltelt vagy öt perc, én épp könyékig benne voltam az orion ködben, amikor megnyalta a kezem. 'szia pajti' barátkoztam, és megsimogattam a fejét. aztán valahogy egymásba feledkeztünk. én nem tudom hogy van ez, de néha van ilyen, hogy nem történik sok minden, az idő mégis kikerül. én simogattam, ő hagyta, én néztem a csillagokat, ő meg körbeszagolta a dolgaimat, aztán már csak arra riadtam, hogy elmegy az utolsó vonat.

'bakker wuff, engem holnap hatkor felvernek' sopánkodtam, feltápászkodtam, és elindultam hazafelé. ő boldogan ugrott fel, és jött velem. 'nana, pongó, nana, túl szőrős vagy az ágyamhoz, nem férünk el benne' próbáltam utalni a helyzetre. erre elkezdte csóválni a farkát. meghatódtam. 'hát te ilyet is tudsz?' arra gondoltam, hogy vajon mikor csóválhatta, és kinek utoljára a farkát. közben elkezdtek ordítani a kerítés mögött rekedt ebek, gondolom a mamáját szidták, meg mindenféle brutalitást helyeztek kilátásba ha egyszer kijutnak onnan. 'ne egyétek meg' védtem meg, és elindultam. oda simult a lábamhoz, feje a térdem vonalában, úgy mentünk. na erre nem tudtam megtanítani soha az én kutyáimat, mondtam magamnak, és megvakartam a fülét. otthon két kutyánk van, az egyik koppány, apám ékes magyarságát bizonyítandó, aki egy félre sikerült fokszi tacskó keverék, és én nem vagyok oda érte, a másik meg a zsömle, anyám tényszerűségét bizonyítandó, mert tényleg zsemle színe van, ő egyébként viszonylag tiszta magyar vizsla.

már az utolsó előtti sarkon jártunk, amikor elkezdtem gondolkodni. 'ez így nem lesz jó wuff' beszélgettem vele. 'tudod, semmi bajom nincs veled, de tényleg, vagy ötször láttam azt az onehundredandone kiskutyás cuccot az unokatesóm miatt, és tök jók a foltjaid is, meg minden és olyan jól esik, hogy elkísértél, de sajnos már van két kutyánk, és már ők is majd éhen hallnak, így is, múltkor a koppány majdnem megette a tengerimalacunkat, és biztos hogy te nem ennéd meg a tengerimalacokat, látom rajtad hogy te nem olyan vagy, és tudom hogy nem ezt érdemled, meg ilyenek, de az istenit, nekem most haza kell mennem, és te nem jöhetsz velem, ne haragudj, áh...' megsimogattam, megpaskoltam a hátát, 'vigyázz a cicákra' poénkodtam, és befordultam a sarkon.

persze jött velem. ennek fele se tréfa, gondolhattam volna. pedig nem akartam semmi rosszat, biz isten. már megint a lányok jutottak eszembe, meg az, hogy ők se akartak nekem semmi rosszat, se én nekik, a végén mégis mindig ez volt, vagy én vagy ők, szenvedtünk mint a kutya. szegény kutya, néztem a wuffra, és szelíden megkértem hogy maradjon. kaptam megint egy farkcsóválást ajándékba. már nem hatott meg annyira. 'béla, az isten áldjon, jóéjszakát' magyaráztam, közben már az utolsó saroknál jártunk. szimatolt, lepisilte az oszlopot, láthatóan otthon érezte magát. közben már a mieink is megérezhették, vagy őt, vagy engem, vagy mindkettőnket, és elkezdtek süvölteni. azt nem szeretem, ha anyámék felébrednek, szóval kezdtem feldühödni. 'takarodj' szaladt ki a számon.

mindketten megdöbbentünk. én néztem őt, ő nézett engem, egyikünk se mozdult. én arra gondoltam, hogy lám lám, én se vagyok jobb senki fiánál, de még a gazdájánál se, meg arra, hogy szegény állat, legalább tőlem ne kapja ezt, hiszen én tudom hogy nem ezt érdemli, meg arra, hogy de hát mit is mondhatnék mást, ha egyszer nem érti meg, aztán arra hogy én se érteném meg az ő helyében, aztán meg hogy valahogy meg kellene értetni vele, hogy nem benne van a hiba, aztán arra, hogy én hogy gyűlöltem ezt, amikor azt mondták hogy nem bennem van a hiba, én jó vagyok, meg minden, de nem, de akkor miért nem, én is ezt tudtam csak kérdezni, mint ahogy gondolom ő is csak ezt tudná kérdezni, és akkor megértettem, hogy miért nem, azt is, hogy nekem miért nem, egy csomó miért nem-et megértettem abban a pillanatban, és majdnem elbőgtem magam.

pongó nem értette meg, csak nézett rám ferde fejjel és megpróbálkozott egy farkcsóválással. én meg azzal, hogy elkezdek rá haragudni, jobb esetben meg is gyűlölöm. 'hagyjál már békén, hát nem érted, van nekem elég bajom, ki vagy te, nem is ismerlek, wuff, kedves wuff, ez tévedés, én nem vagyok a gazdid, ne értsd félre, megsimogattalak, mert a hatalmamban állt, gondoltam örülni fogsz neki, de az már nem áll a hatalmamban, hogy meg is mentselek, értsd meg, fáradt vagyok, nincs benzin a hülye toyotába, nem vihetlek menhelyre, ha beengedlek, megesznek a koppányék, te meg a tengerimalacokat, nem, különben is fáradt vagyok, álmos, menj innen'. nem ment. látszott rajta, ahogy minden tudását össze szedve kér. aztán könyörög. leült elém, és adott egy pacsit. ki tudja ki tanította neki. már semmi más indoka nem maradt, hát ad egy pacsit. én férfiasan elbőgtem magam.

majd elindultam, nem néztem többet rá, kinyitottam a kapunkat, majd be is zártam, helyre kussoltattam a koppányékat, kinyitottam az ajtónkat, majd azt is bezártam, levetkőztem, és elkezdtem enni. rosszul éreztem magam, pedig semmi rosszat nem csináltam. félig kihűlt csirke combot ettem, és az jutott eszembe, hogy a dalmatának biztos sokkal jobban esne, mint nekem. nekem már egy kicsit se esett jól. ki akartam vinni neki. de aztán meg arra gondoltam, nagy tapasztaltan, hogy biztos félre értené. nem adhatok neki minden nap csirke combot, még etetni se etethetem, és tényleg nem lehetek a gazdája. de a csirke nem kellett, így oda adtam a koppányéknak, legalább addig se ugatnak. néztem ahogy eszi a két kutyám, és éreztem, hogy mennyire igazságtalan a világ.

nem mertem kinézni az ablakon, és nem tudom hogy álmodtam e, hogy nyüszítést hallok. de fáradt voltam, és elaludtam. másnap reggel hatkor apámék elmentek dolgozni. kinéztem utánuk, és láttam hogy ott volt. a szembe szomszéd előtt feküdt egy fa alatt. aztán kilenc óra körül hallottam ahogy elkergeti a szembe szomszéd. aztán dél körül is hallottam, ahogy üvöltözik vele a tagbaszakadt barabás bácsi, annak akkora hangja van mint egy templomi kórusnak. nem mentem sehova aznap mégsem, rosszul éreztem magam. kitakarítottam a szobát, megfürödtem, ruhát mostam, és azt magyaráztam magamnak, hogy ezért vagyok én ilyen elfuserált alak, mert egy kutyából is ilyen problémát csinálok. szard le mondtam magamnak. leszarom, válaszoltam magamnak. aztán a mosás lejárt, ki mentem teregetni, de valamiért mégis a hátsó ajtón mentem ki a kertbe, és óvatosan bujkáltam a körtefáink között. talán nem látott meg.

amikor anyámék haza jöttek, még ott volt. anyu mondta. apám állítólag bele is rúgott. az apám. aztán este volt még egy kis üvöltözés, szintén a szembe szomszéd, annak tudom hogy a felesége nagyon fél a kóbor kutyáktól, az ember meg a feleségétől, hallottam ahogy kergeti a sarokig. reggel kimentem a vonathoz, nem néztem körül, de nem is láttam, este meg egy korai vonattal jöttem haza, és vadul beszélgettem az utolsó előtti sarokig valamelyik örökre ismeretlen ismerősömmel. éjszaka még, mintha ugattak volna a koppányék, de akkor már nem érdekelt, átfordultam a másik oldalamra. csak egy kutya, mondtam magamnak.

nem csak hidegzuhany

a legjobban mindenhonnan a zuhanyzókra emlékszem. ha hátra nézek, mindig a zuhanyzókból indul ki az emlékezetem. mintha azok az évek csak zuhanyzással teltek volna. furcsa. azt hiszem, ha majd a végén lepereg előttem az életem filmje, az enyém csak zuhanyzásból fog állni. egy nagy zuhanyzás, hol meleg, hol hideg víz, az élet már csak ilyen, hol leforráz, hol lefagysz tőle, aztán ott cidrizel egy szál semmibe. mintha egész életemben csak zuhanyoztam volna. mondjuk ha rajtam múlik, való igaz, csecsemőként beálltam volna a víz alá, és ki se jöttem volna, csak már négykézláb, meghalni, mert azt mégis csak úgy illik.

de nem így történt, az istenit neki, sőt, az az igazság, hogy otthon sokáig csak ülő kád volt, mert anyu csak abba bírt beleülni vagy mi, meg az mégis csak jobb neki, de én gyűlöltem, az első pillanattól kezdve. összegörnyedve lehetett csak bele ülni, én mindig úgy éreztem, minha wc-n lettem volna, ott ül ilyen hülyén az ember. ráadásul én folyton csak nőttem, a kád meg maradt a régi, mert a kádak már csak ilyenek. a végén már az volt, hogy állandóan fejbe térdeltem magamat, ha meg akartam mosni az övön aluli részeimet, ami elég hülye érzés, de tényleg. emiatt aztán rászoktam a zuhanyzásra, de az se volt felhőtlen enyhén szólva, mert a fürdőszobánk toldás volt, úgy rakták a ház mellé, látszott is rajta, ami igaz az igaz, és lejtett lefelé a teteje. ráadásul az isten tudja már ki tervezte, de az én problémáimra nem gondolt az illető, mert száznyolcvan valamennyi magas lehet a teteje az elején, és onnan csak lejt, ami pedig édes kevés ha az ember egy amúgy is magas ülőkádban fel akar állni zuhanyzás céljából. guggolnom kellett, de el lehet képzelni, elég kellemetlen asszociációi vannak az embernek, miközben guggolva zuhanyzik, nem egy leány állom. tudom, látszólag nem nagy dolog egy kád, de azért mégis, bele kellene gondolni, milyen fontos szerepe van az ember életében. kellene erre is egy közmondás, ha már az ágyra csináltak, másra is rá lehetne húzni, miszerint ki mint tölti meg kádját, úgy éli a napját, vagy mi. kicsit sántít, de hát nem az a lényeg.

a lényeg az, hogy rettenetesen utáltam otthon fürdeni, és akárhova mentem, mindig a fürdőszoba érdekelt a legjobban. mindig menekültem otthonról, és ahol tudtam, megfürödtem. a fazékéknél emlékszem, ott láttam először ilyen hülye alakú kádat, aminek az oldalán lévő gombot megnyomva zubogott a víz alulról. hú, hát az aztán a móka, el kell hinni, az aztán a móka, nekem olyan volt mint a mennyország, talán jobb is, a mennyországban biztos nincsenek ilyenek. ki se akartam jönni onnan, pofátlanság is volt rendesen, mert a szülei tartottak kerti partit, és a fazék meghívta a haverjait, de engem baromira nem érdekelt se a kerti parti, se a haverok, de még a szülei se, nálam azzal a káddal megállt a világ. aztán úgy alakult, hogy baromi sok kádban megfordultam a későbbiek folyamán, mert az élet az mindig így alakul valahogy. rájöttem arra is, hogy más kádjában fürödni nem jó dolog, bármennyire is szeretné az ember, mert az valahogy intim vagy mi. de tényleg, ha az ember belegondol, hogy a másik is ott meztelenkedik benne, ugyan úgy elnyújtózik, jóvan tudom, túl lehet élni, de én már csak ilyen vagyok, kiver a víz szó szerint, ha elképzelem hogy itt előttem más szőrös pasi kéjelgett. ha meg női kádban vagyok attól meg felizgulok. meg kell figyelni, egy kád, amiben egy nő fürdik rendszeresen, valahogy más. olyan illata van, meg úgy érződik rajta az a finomság, hú, hát igen. ha az ember egy nő után ül bele ugyan abba a kádba, az már szinte intim kapcsolat. ettől meg én legalábbis, általában zavarba jövök, vagy felizgulok. egyik se jó hosszú távon, főleg ha, hogy is mondjam nem akarok ’ajtóstól rohanni a házba’. szóval viselkedni kell, vagy mi, és pont ezért rászoktam a zuhanyzásra.

szerintem az isten egyik legjobb találmánya, bocsássa meg nekem, de hát tényleg így gondolom, a víz. rendkívül jó dolog, úgy vettem észre. a zuhanyzás meg főleg, elég jó volt azt így kitalálni, bár azt hiszem nem lehetett olyan nehéz, ha valaki látott már vízesést, vagy pláne zuhatagot, nincs új a nap alatt ugye ugye. aztán most már mondjuk az okosok ezt is megbolondították, meg kell az észnek állni, hogy mik vannak, hihetetlen, alulról, felűről, középről, zenét lehet hallgatni közbe, hát komolyan mondom, zenét, vízálló rádiót kapcsolgathat az ember, meg olyan is van, ami megmasszíroz, meg parfümöt nyom az arcba, hú, nagyon jó dolga van annak aki megteheti. nemrég voltam egy olyanba, amin műszerfal volt, de tényleg, ahogy mondom, műszerfal mint valami űrállomáson, lehetett kapcsolgatni, meg állítgatni a vízhőmérsékletet, aztán elnyomtam valamit, és tökön vágott a baromi erős sugarú negyven fok. az volt aztán a meglepetés, felűről vártam volna, erre nem tudtam felegyenesedni úgy eltalált, ott középen. nem jó a dolgokat nagyon túl bonyolítani, én azt mondom, elég lenne ha felűről lefele jönne a víz, mint rendesen, nem véletlenül lett így kitalálva ez a világ gondolom, de hát ez legyen a legnagyobb bajom.

szóval tényleg, a legjobban mindenhonnan a zuhanyzókra emlékszem. ha a nehéz pillanataimban nézegetem magamat a múltban, mert ez az egyik legkönnyebb dolog, amit lehet csinálni a nehéz pillanatokban, akkor mindig zuhanyzóban látom magam, csupaszon mint egy béka. a magabiztos pillanatokban, arccal a vízsugár felé mosom a terveim. vagy a boldog pillanataimban, amikor a seggem rázom, és a rózsát mikrofonnak nézve de-phazz számokat danolászok borzalmas hamisan. a magány is ott van a zuhany alatt mennyiszer, összegörnyedve zokogni a vízzel. komolyan mondom, zuhanyzás közben lehet a legmagányosabbnak lenni, én legalábbis így vagyok ezzel olyankor mindig baromságokon gondolkozok, és valahogy ha az ember meztelen, nehezebben csapja be magát, vagy mi, kiszolgáltatottnak érzem magam, bár ez lehet hogy azért van, mert nem vagyok valami izom pacsirta, az tény. meg aztán az milyen sebezhetővé teszi az embert hogy attól a két hülye piros meg kék cucctól függ a tisztasága, az például elég kellemetlen, ha elmegy a meleg víz, na ugye, aztán lehet visítozni. de van a zuhany alatt más is, hála istennek ilyenekre is vissza lehet emlékezni, amikor nem vagyok egyedül a zuhany alatt, hát igen, erre az egyik legjobb hely, olyan is volt, amikor legalább hárman voltunk, és abból csak én voltam egyedül fiú, de hát nem akarok itten felvágni, vagy mi.

meg valahogy a zuhanyzó az egyetlen biztos pont néha. menj akárhova, bármilyen barom helyre, bármilyen messzire, lehet idegen minden, ha van zuhanyzó, már nem vagy annyira elveszve. de tényleg. olyankor egy kicsit haza érkezel. jön rád a víz, mint otthon, a legjobb dolgok nem változnak, tartsák is meg ezt a jó szokásukat. az is jó móka, ha utazol a zuhany alatt. úgyse hallasz sok mindent, főleg ha a füledbe megy, meg nem is nagyon látsz, hát még ha a szemedbe megy, bár a szappannal vigyázni kell, de ezt úgyis tudja mindenki, a lényeg hogy közben mindenféle dolgokat el lehet képzelni bátran. ha messzi vagy, azt képzelheted hogy tök közel vagy, mondjuk otthon zuhanyzol, csak elzárod a csapot, azt máris mehetsz a saját ágyadba aludni, vagy fordítva, ha otthon vagy, és eleged van mindenből, képzelheted azt is, hogy egy paraguyai szálloda legjobb lakosztályában mosakodsz, vagy éppen az eszkimók meleg vízét használod el galád módon, a zuhany alatt nincs határ, komolyan mondom, ott bármit lehet.

nekem is össze folynak az ilyen dolgok, ha itten emlékezgetem. fura, hogy ezekre mennyire emlékszem. az oslói szálloda arany csapjára, brr de utáltam, alig mertem kinyitni. vagy zürichben, ahol fotocellás vagy mi volt a zuhanyzó, ha beálltál alá, elindult a víz, hogy nehogy meg kelljen mozdítanod a kezed. azt nem is értem, hogy a hátadat mér nem mossa meg valami automatika, bár valahol biztos van már ilyen is. vagy madarasban, ahol nagyüzemi zuhanyzó volt, libasorba állták az emberek, három megállóval, az elsőnél leöntenek hideg vízzel, aztán menned kell a másodikba, ott kapsz szappant, meg ott meleggel öntenek le, van húsz másodperced, aztán menni kell a harmadikba, ott megint hideg víz, és elveszik a szappant. teheránban meg nem lehetett elölről bemenni a zuhanyzóba, farral előre kellett behátrálni, emlékszem attól féltem hogy ezek az ember seggét akarják, és csak azért van ez a szabály, hogy már előre letisztázzák hogy mennyire vagy feszes bőr. és közben meg énekelnek, és ha meg akarod mosni magad, neked is velük kell énekelned, különben kizavarnak. thimbuban meg meg kell fagyni, olyan hideg van, azok meg hideg vízzel fürdenek, a szabad ég alatt, mert hogy az frissíti a szellemet, az agyukra ment a frissesség már szerintem. vagy a francia fürdőszobák, ahol borzalmas csempék vannak, az egész világon nincs még annyira elfuserált csempe állomány, mint a franciáknál, azt hiszem, bár ki tudja. röhej, ciklámen színű csempe, a cső vörös, a zuhanyrózsa meg zöld. imádják ezt, azok se normálisak. az abéchéi szállásunkat se fogom sose elfelejteni, ott meg bogarakkal kellett zuhanyozni, ráadásul vízálló bogarakkal, és a végén a bogarak lettek tiszták, nem te. az olaszok meg virágot visznek a fürdőszobába, milyen praktikus, ha nem a víztől fulladsz meg, akkor a petónia illattól. az erdélyi jános bácsitól voltam a legjobban elájulva, az öreg lassan bele pipázza magát a nyolcadik ixbe, olyan dohányszaga van, hogy füstmérgezést lehet kapni, ha az ember beleszagol mellette a levegőbe, én télen voltam náluk, és úgy éljek az öreg úgy fürdik, hogy kimegy egy szál alsógatyába a hóra, és bekeni magát, tornázik kettőt hármat, levakarja magáról a havat, bemegy, megolvad, megtörölközik, és megy aludni. azért jó olyan sok helyen járni, mert elmondhatod magadról, hogy megmostad a segged manchesteri szagos vízzel is, meg mert rájössz arra, hogy milyen baromi jó zuhanyzók vannak ahhoz képest itthon.

tehát örülni kell, amíg lehet mosdani, addig jó az élet, amíg van ahol tiszta vagy. nem is tudom hogy lehet kibírni anélkül, hogy hetente legalább egyszer tiszta ne legyen a lábujjad köze. tudom ez is kevés, naponta az igazi, de azért bele kell gondolni, nem mindenkinek megy ám az úgy, mint ahogy. sőt. ha meleg víz van, akkor panaszkodni se szabad nagyon hangosan, nehogy az is elmenjen. amilyen hülye az időjárás mostanság, sose lehessen tudni, mire jó a meleg víz. az is igaz, hogy sokan vannak, akiknek nem ez a gondjuk, ezt csak úgy mondom, nem irigykedek, vagy ilyenek, akiknek nem a melegvíz, azoknak az adóhivatal, hát ez már csak így van ugyebár. de szegény utca emberek, akik a padon laknak, elég szar lehet, bár egyszer azt mondta egy csöves, hogy azért nem fürdik már, mert a kosz melegít egy idő után, ebbe lehet valami. meg volt szerencsém a hetes végállomásánál lévő valamilyen higiéniai központhoz vagy mi, hát a használt zoknimban több a higiénia, de biztos máshogy nem lehet. na szóval csak azért mondom, hogy mekkora kincs az ott a lakásba, az a fürdőszoba, arra vigyázni kell, szerintem legalábbis.

nekem ha egyszer fürdőszobám lesz, az biztos hogy baromi jó kis fürdőszoba lesz, már ha rajtam múlik. olyat akarok, aminek napfény teteje van, mer az tök jó lehet, hogy ha az ember télen éjszaka zuhanyzik, a melegvíz alatt nézheti a csillagokat. meg azt még nem tudom hogy akarok e kádat, azt csak akkor hogy ha nem vagyok egyedül, de akkor már nagyot, legalább négyszemélyeset, hogy legyen hely hancúrozni, nem akarom itten részletezni úgyis lehet tudni mire gondolok. ha nagyon gazdag leszek, akkor medencém is lesz, az biztos, mert az milyen jó lehet már, ha az ember úszással kezd egy keddi napot. de nincsenek olyan nagy igényeim, én azt hiszem. ha szép nőm lesz, akkor olyan átlátszó zuhany ajtót is akarok, olyan visszafogottan átlátszót, ami alatt csak kirajzolódik, hú, az elég meleg tud lenni. remélem egyszer azt is megengedhetem majd magamnak, hogy a hangulatomnak megfelelő samponnal mosok hajat, szerintem unalmas minden nap ugyan azzal hajat mosni, nagy álmom, hogy mondjuk ha jó kedvem van, akkor narancsossal, ha hideg van, vagy ha nem vagyok hű de jól, akkor levendula, aztán lenne dinnyés is, azt csak úgy otthonra, ésatöbbi. addig viszont még sok víznek kell lefolynia, csak még azt nem tudom honnan, de majd úgyis lefolyik valahonnan, mert a víz az már csak ilyen, ez a dolga, mondom én, hogy az egyik legjobb dolog ezen a büdösnagyvilágon.

galambok

írnom kell. író akarok lenni. inkább meg akarok tanulni írni. hogy valahogy megfoghassam azt, amit soha nem kapok meg, az életet. hogy megtaláljam önmagamat, és önmagamba azt a másikat, aki soha nem lehetek. használni akarom az írást, rögzítésre. képeket. életeket. magamat, leszűrni a pillanataimat, hogy tényleg legyen valami értelme az életemnek.

hogyan írjam le? hogyan írjam le azt a pillanatot, ami valóban számít? hogy fessek képet, hogy csináljak örök fényképet betűkből? össze akadnak az ujjaim, érzem ahogy tehetetlenül ütögetem a billentyűket: nem sikerül. hogyan írjam le most azt a kisfiút -lehetett talán két éves- akit az előbb láttam? nem történt semmi nagy dolog. egy pillanat volt csak, megjött a vonatom, leszálltam, mentem előre, az orrom után, a sorsom után, a munkám után.

a kisfiú ott állt a nyugatinál, az egyes és a hármas vágány között valahol, és kergette a galambokat. azzal a részeg, dőlöngélős, táncos, kisgyerekes mozgással, ami olyan ártatlan, mint a valódi szerelem. hatalmas tágra nyílt szemmel rácsodálkozott a galambokra, majd döcögve elindult feléjük. meg akarta fogni őket. megfogni a galambokat. micsoda képtelen ötlet. már túl felnőtt vagyok hozzá; már csak néha morcosan össze ráncolom magam, hogy már megint itt vannak. ezek a qva galambok. engem nem zavarnak. néha, jobb pillanataimban révedve nézem őket, és az eget, mint egy lassított felvételen. szeretem ezeket a pillanatokat. és szeretem a galambokat is.

de megfogni a galambokat? ha vissza nyúlok, régen, talán ennyi idősen, ugyan így döcögve, görbe lábakkal, amit a táncosok annyira szeretnének utánozni a táncparketteken, és ami annyira csak a kisgyermekek sajátja, szóval talán én is, rémlik valami, meg akartam fogni a galambokat. ugyan így, össze zárt tenyérrel, amely kinyitva is pont akkora, hogy belefér minden ami számít, az álom, a valóság, és az élet. ugyan így talán, hatalmas szemekkel, rácsodálkozva arra a csodára, amit galambnak, madárnak, és repülésnek hívnak, kergettem boldogan.

de hogy írjam ezt le? hogy írjam le, hogy minden megmaradjon? hogy írjam le azt, hogy mért lett hirtelen mellékes minden más azon a pályaudvaron? hogy írjam le a kisfiú mozgását? hogy írjam le azt a pillanatnyi csodát, hogy írjam le minden részletét, az épp megérkező vonatot, a szürke kis rigókat, akik megvárták, amíg majdnem oda ért, és az utolsó pillanatban röppentek el előle, mintha játszanának vele? hogy írjam le, hogy tényleg játék volt? a galambok, a rigók, a pályaudvar, az épp megérkező vonat? a kisfiú nadrágját, azt a mozdulatot, ami a megiramodás után van, épp mielőtt fölbukna saját magában a kis láb, megáll, hajladozva, mint a fák, és tele van csodával? csodálkozik azon, hogy hogy hogy nem esett el, hogy hogy hogy megállt, hogy hol van, hogy miért van, és ott vannak a galambok is...

hogy írjam le, hogy mennyire fontos volt ez a pillanat? talán nekem, talán a kisfiúnak, talán mindenkinek. hogy írjam le, hogy mit éreztem akkor, hogy mit érzek most, hogy mért kell, muszáj, írnom, írni, az írásnak azzal a gyönyörűségével, amikor magától jönnek a szavak? hogy írjam le, hogy mitől leszek most boldog, legalább fél nap? hogy írjak le minden részletet? a kisfiú családját, amit csak nagy sokára, már írás közben vettem észre: az apjának nagy kalapja volt, pajesza, talpig feketében volt, és még a kisfiúnál is kisebb kisfiút tolt babakocsiban. az anyát, aki a padon ült, egy kisfiúnál nagyobb kisfiúval, és olyan erős, szent jelenség volt, mint a sokgyerekes anyák általában? és a valószínűleg nagymamát, aki olyan mosollyal nézte a madarakat kergető kis részeget, ami már majdnem egy kisfiú mosolya volt?

fénykép kellett volna. fekete fehér, lágy kontrasztú, olyan amilyen a kedvesnek van. fénykép, a kisfiúról, és a galambokról. de nincs nálam gép. toll van, amivel gyorsan leírtam az első mondatot. írnom kell. író akarok lenni. inkább meg akarok tanulni írni. hogy megfoghassam ezt a pillanatot. pedig nem történt semmi különös. a váci vonat épp megjött, a veresegyházi már bent volt, az esztergomi még nem ment ki. dolgozni mentek az emberek, szerelmek találkoztak, millió mozgás, indulás és megérkezés, akikért elindultak, akikhez elindultak, akik elindultak, és akik maradtak. egy pályaudvar átlagos pillanata.

de egy kisfiú épp abban a pillanatban kergette a galambokat. és egy másik, mögötte, akiről a kisfiú nem is tud, és nem is fog tudni soha, rájött hogy írnia kell.

jó úton

nyolcévesen egy márciusi napon, valahol magyarkút körül, beestem egy vízmosásba, és nem tudtam kijönni.

szerettem kirándulni, nagyon, szerettem egyedül is lenni, nagyon. kicsit kattant kiskölyök voltam, kócos kisördög slágeresen, és általában talpig szutykos. volt egy fekete kutyám, az isten nyugosztalja, többet tudott mint sok ember. vele csatangoltam állandóan. sokat féltem és sokat kérdeztem, és nagyon sok mindent nem értettem. felnéztem a nagyokra, bíztam a hősökben és az erősekben, ábrándoztam a képregényeken és szerettem a fákat. nem tudtam még hogy mit tudok, ezért azt hittem hogy egyszer majd mindent tudok, így sosem irigykedtem. tűzoltó akartam lenni, néha katona, de inkább vadakat terelő juhász. labdázni sosem tudtam, verekedni se nagyon, és megszoktam hogy senki nem játszik velem. csupa mese volt a világ, szerettem furulyázni, arany hajú lányokról álmodtam, akik énekeltek nekem, műmosolyú nénik borzolták a hajamat, és sokszor voltam hős, vagy királyfi, amikor egyedül játszottam a parkban.

anyu sosem tudott igazából vigyázni rám, és én meg égetni valóan rossz voltam, mindenre felmásztam, mindent összetörtem, és mindent felfedeztem. egyre messzebb mentem, először amennyit a kemping biciklim bírt, utána viszont rájöttem hogy a vonat jobb, mert nem izzadok meg, és akkoriban még nagyon könnyen lehetett bújócskázni a kalauzzal. így kerültem magyarkútra. sulival évenként egyszer kivonultunk, mindenféle hülye vetélkedőket megnyerni, nekem nagyon tetszett a hely, de persze a tanárok sose engedtek oda, ahova én akartam. ezért bosszúból egy naranccsal, 'lemegyek a parkba mum majd este jövök' expedíciót indítottam magyarkútra, egyszem harcostársam, vitéz buksi kutya kellemes társaságában.

aztán át akartam mászni egy vízmosáson, lefele nem volt nagy dolog, -seggen csúsztam-, viszont felfele nem ment, egyik oldalon sem. bezzeg a buksinak. fent lihegett, aztán visszajött, felkapaszkodott a másikoldalon, mintha megmutatná hogy nem olyan nehéz ez, aztán szolidalitásból lent lihegett velem egy darabig, majd, miután megállapította hogy tiszta hülye vagyok hogy itt akarok maradni, összegömbölyödött, és lefeküdt aludni.

nyolcéves voltam, vézna, szutykos és kócos, nem értettem semmihez. ellenben viszont mászni tudtam, legalábbis meglehetős tapasztalataim voltak e téren. a szokásos módszerrel, gyökerekben kapaszkodva fel is tudtam mászni a szélén, de a partja túl magas volt, én meg túl kicsi. ráadásul a karizmom is ápolásra szorult volna, pár másodpercig próbáltam felhúzni magam, aztán elszúrt tekegolyóként gurultam vissza a mélybe. a buksi olyan gúnyosan nézett rám, hogy legszívesebben felrúgtam volna, erre felkapaszkodott, és elment vadászni.

egyedül maradtam. mindig is egyedül voltam, de most először ez más értelmet nyert. hittem a tündérekben, sárkányokban, véletlenül éppen arra járó vadászokban, akik nagymamákat mentenek így nyilván engem is, manókban és törpékben, akik mindjárt megszólítanak, és az egyik kívánságom az lesz, hogy kimehessek innen, de nem jött senki. csak a buksi nézett félóránként rám, hogy mi van, aztán ment tovább belebolondulva a saját orrába. egy darabig kiabáltam is, de március volt, és fújt a szél, zúgtak a fák, és én csak még jobban megijedtem hogy milyen kicsi a hangom is. féltem, de kezdtem megérteni hogy igazán baj van, így a félelem átalakult dühé. akkor tört rám először az az érzés, hogy csak magamra számíthatok. szuperhős lettem, aki dagadó izmokkal mászik föl a százemeletes ház falán; de visszaestem. öreg vadásszá váltam, akinek a tenyerében van az erdő; de csak elszáradt ág maradt a kezemben. szegénylegény, medve, varázsló, mókus, mindent elképzeltem, mind megpróbált segíteni, de csak egy szegény, árva, és nagyon kicsi kisfiú maradt utánuk.

pedig még a megoldásra is rájöttem, az egyik fa ágát ha el tudnám kapni, fel lehetne rajta mászni. de legalább húsz centivel hosszabb kar kellett volna hozzá. és akkor, életemben először, megértettem hogy milyen kicsi vagyok. nagy akartam lenni. nem más, nem királyfi, medve, sárkány, varázsló, mókus, vagy vadász, én magam, csak nagyobb. leültem, és emlékszem azon álmodoztam, milyen jó lenne, ha én már nagy, felnőtt lennék, a kérdésekre válaszokkal, erővel, feleséggel, sok fontos dologgal, és nem utolsó sorban jóval hosszabb karral. a tíz évvel idősebb marci, ha most itt lenne, olyan egyszerűen segítene. csak tíz év, vagy tizenöt, és már minden jó lesz, csak annyit kell várni, ilyesmiket gondoltam és elaludtam.

hideg volt, és már baljósan sötét, amikor felébredtem. a kék kabátom volt rajtam, átlósan piros csíkkal. annyira koszos volt már a sok bukdácsolástól, hogy nem látszottak rajta a színek. a buksi hozzám bújt, és nyüszítve könyörgött hogy menjünk már el innen. tiszta kutyaszőr lettem tőle, és mintha más bajom nem lenne, levettem a kabátomat, és elkezdtem tisztogatni. ez lett a megoldás végül is: a kabátomat keresztbe feldobtam arra az ágra, és felkapaszkodtam, majdnem ketté hasadt, de kibírta a komoly harminc kilómat, utána sokáig nem is hagytam hogy kidobják ezt a kabátot, valami szuper ruhának hittem. anyu sokat öregedett azon a délutánon, és fel se fogtam, hogy én talán még többet.

azóta eltelt majdnem tizenöt év. megnőttem, jobb napjaimon borotválkozok, bár állítólag jól áll a körszakáll. tanultam, iskolán belül keveset, iskolán kívül annál többet. lassan kezdek megérteni dolgokat, egy ideig úsztam, egy ideig kajakoztam, megtanultam verekedni, és a karom is hosszabb lett. a mostani kabátom nagyon drága, alig várom az őszt hogy kivehessem a szekrényből, fekete, velúr, úgy nézek ki benne mint egy romantikus párizsi költő. a súlyomat viszont biztos nem bírná ki, főleg hogy vagyok már vagy hetven kiló. szerettem sokat, gyakran azt, akit nem szabadott volna, és bevallom nem lettem boldogabb, amikor elhittem érthetetlen dolgokat. sok mondatot kimondtam, mostanában sok mondatot elhallgattam, és egyre ritkábban beszélek az álmaimról. nem lett belőlem senki, most se tudom hogy mit tudok, de már azt tudom, hogy mit nem tudok. a buksim meghalt, évekkel ezelőtt, soha többet nem leszek olyan jóba kutyával, talán emberrel sem, bár barátok gyakran emelik fel az arcomat. sokat irigykedek, és pár éve félek a magánytól nagyon, kétségbeesetten veszem körbe magamat emberekkel, és mindig úgy érzem hogy meghalok, ha egyedül alszom.

tulajdonképpen megvan szinte minden. megtudtam pár dolgot a szerelemről, bele is haltam majdnem. megtudtam pár dolgot az életről, és csodálkozom hogy abba nem haltam még bele. írtam pár verset, megírtam néhány füzetet, néha nyertem, és rengetegszer veszítettem. annyi mindent szerettem volna, ruhát, utazást, pénzt, lakást, mosogatógépet, nőt, nőt, annyi nőt, szeretőt, testet, társat, zenét, megnyugvást, őt, mást, karosszéket, és tegnap negyed órát álmodoztam egy teaház teáit szagolgatva. az emlékalbumom őriz pár nagyon szép pillanatot. egy útlevelem betelt a sok pecséttől, és két hete van egy ajtó, amit magamra zárhatok. van pár hangszer, ami még szót fogad, és pár ember, aki még megmozgat. tudom hogy működik egy két dolog, benne voltam rengeteg mindenben és hálás vagyok, hogy pár dologból kimaradtam. majdnem megházasodtam, és párszor igazán elváltam. valamelyik nap elmagyarázta a lift szerelő, itt az irodában, hogy mi értelme van ennek a flexibilis rendszernek vagy minek, azóta még ebben a liftben is csak nosztalgiából félek, pedig borzalmas, ódivatú, és tele van tükörrel.

hanem azonban valami hiányzik. valami nem az igazi. ma jegyet vettem a pénztárnál, már teljes árú jár, most még diákom sincs, és úgy néztem ki a vonatablakon. semmi újat nem látok szinte, annyit járok vonattal, reggel be, este vissza. minden egyes fűszálat számba vettem azt hiszem ezen a vonalon, és elmegyek nap mint nap azok mellett, akik ott maradnak nap mint nap. nézem a fákat, és ők néznek engem. kirándultam sokat azóta magyarkúton is, voltam egyedül, és volt úgy, hogy azt hittem nem vagyok ott egyedül. az a vízmosás megvan még, és pár év késéssel vissza mentem megnézni a kis marcit, de nem találtam ott. és akkor döbbentem meg, hogy nem találom magamban sem. össze szorulok, és nyolcévesnél is kisebbnek érzem magam akkor, amikor rájövök arra, hogy sok kérdésére nem tudnák válaszolni. ha rádöbbenek arra, hogy én jobban félnék sokszor, mint ő. és bizony vannak kérdések, amiket én tennék fel neki. és kezdem megérteni azt, hogy pont ezek a legfontosabbak. azóta, így ma reggel is, keresem őt, amikor kinézek a vonat ablakon. szeretném, ha úgy tudnák még csodálkozni mint ő, szeretném ha néha ő beszélne helyettem. miden tudásomat oda adnám az ő tudásáért, a mesékért, a tiszta furulya szóért, és a telesírt zsebkendőkért. és ma, egy pillanatig úgy láttam a fákat, mintha ő nézte volna. ittam pár perce a kakaómat, és leittam magam, mint egy igazi kisgyerek. és most, amíg partedlit csináltam szalvétából, egy pillanatig, tényleg csak egy pillanatig, tudtam hogy jó úton járok. most így, huszonkét évesen.

megírt megnemírt levél

Ha egyszer szólni hagynám
Elsápadt hangomat
Ha egyszer nem takarnám
Elfáradt arcomat
Ha látnál mélyen, vesztesen...
Szeretnél-e még
Szeretnél-e még, ha nincs miért

Ha egyszer elmesélném
A szótlan gondokat
Ha egyszer elfeledném
Átlépni múltamat
Átlépni azt, hogy csapda vár...
Szeretnél-e még
Éreznéd-e azt, hogy van miért

Néha vallanék
Néha akarom, lásd, ami én vagyok
Talán értenéd
De mégis jobb, ha nem tudod...
Igen, ott az árulás
Ott a szégyen is, a néma társ

Ha egyszer felfedeznéd
Elrejtett verseim
Ha egyszer fénybe néznéd
Elrajzolt terveim
Ha tudnád azt, mit sejtesz már...
Szeretnél-e még

ma egész nap sírásra állt az ég alja, és én sem voltam jobban, erre most, mire jobb idő lenne, kisütött a nap, én már itt vagyok egy közepesre légkondicionált zúgó teremben, tele üres monitorfejekkel, távol minden természetes fénytől. a tegnapi napon gondolkozom. meg azon hogy mit írjak. az írással régen úgy voltam, hogy azt hittem bármit meg tudok írni bárhogy, csak éppen témám nem volt; irigyen olvastam a jó regényeket, és úgy tartottam, hogy én igy is meg tudtam volna írni őket, bárcsak én lettem volna ott, vagy én láttam volna, vagy velem történt volna meg, és hiába nyitottam minden nappal nagyobbra a szemem, nem láttam azt amiről írni igazán érdemes. most meg alig merek elkezdeni írni, annyi mindenről lenne mit írnom, de nem tudom hogy kezdjek neki, nem jönnek egymás után jól a szavak, mint most itt is. akkor, amikor minden félénkségemet, magányomat, és gyengeségemet beleöltem abba, hogy megtanultam beszélni, senkinek nem hittem volna el, hogy egyszer pont ezek a szavak lesznek ellenségeim, azáltal, hogy bár beszélni megtanultam, de közben meg elfelejtettem tudni hallgatni. tegnap hallgatnom kellett volna. sok mondatot elhallgatnák most, ha tehetném, és nem azért mert könnyebb lenne, vagy mert hogy nem kellene tudnod róla, hanem azért, mert felesleges, hamis, és bántóak voltak.

és nincs más szavam, mint hogy ne haragudj miattuk. hallgatnom kellett volna, semmi más dolgom nem volt, csak hallgatni, és én képtelen voltam rá már megint, mint ahogy előtte annyiszor, amikor félek, és ha félek, mindig beszélek, és mindig kimondom azt amitől félek, így mindig az is lesz, amitől félek. kicsinek érzem magam, és nem miattad, és ez nem szemrehányás, de annyira még mindig nem vagyok kicsi, hogy ne tudjam elrontani azokat a dolgokat, amiket el lehet. 'a felnőttkor kezdete az, amikor tönkretesszük a játékainkat' talán tíz, tizenegy éves voltam amikor leírtam ezt a mondatot egy fogalmazásban, és ötöst kaptam érte, sőt kiadták az iskolai lapban, utána meg az ingyenes városi naplóban, és igazgatóit kaptam érte, voltaképpen ez a mondat volt az én írói opera primám. nem akarlak tönkretenni, nem akarok rosszat, több akarok lenni mint ami vagyok, és tudom hogy nem lehetek.

Ha minden szívdobbanásnak ára van
Élni szegény-boldogan, már nem lehet
Lázadunk néha, s összekapaszkodunk még
Mintha így ölelkeznénk

S mondjuk, szeretni elég
S még elhiszed
Hogy éljek, hogy lépjek jól, esküszöm nem tudom
Te nem bántasz, nem haragszol
De látom, ami elvész, fáj nagyon

Majd egyszer, ahogy kell, megérkezünk
Majd egyszer nagyon boldogok leszünk
Majd meglátod mit ér sok végighajtott év
Míg nem vigyáztam rád
Majd egyszer, tudod, eljön még a nap
Csak kérlek sose mondd, hogy elmarad
S ha az átkozott idő
Mint hűtlen szerető
Addig meg nem csalt
S az életem kitart
Jó lesz egyszer majd ...

csak még nem tudom hogy kell, csak még nem tudom mit kell, és mikor, csak még mindig döbbenten állok, letaglóz a vágy, az érzés, amit mint kicsiny kedves magot dédelgettem, nevelgettem magamban az első szívdobbanásom óta, és most, hogy már néha kihagy és szúr a szívem, most, mikor megláttalak, elszabadult, mint gyilkos gyökerű majomkenyérfa hálózza be gyökereivel gyenge szívem, és zúgó fejjel nézem és őrizem a szemed, ott vagy velem, mint pár lépésre lévő mennyország, mint tejjel-mézzel folyó kánaán, és én mózesként állok előtted, mint ki elvezettem népemet a kapukig, de én be már nem léphetek, és követelőzök, ösztönből, szívből, élni akarásból, és megriadok minduntalan, hogy sokat akarok, vergődök, mint aki nem tudja mit akar, és hiába vési kitörölhetetlen mélyedésekkel agyamba a szívem, hogy tudja amit akar, minden erő ami felkél bennem, ugyanabban a pillanatban omol össze, és te maradsz ahol vagy, elérhetetlenül, mégis mintha arcodat megérinthetném, olyankor magamhoz húzlak, 'fogdoslak' de nem szexualitás ez, ami mintegy kegyelemként, orkánként zúdul végig rajtam, ahányszor megérzem az illatod, csak elbújás, gyávaság, hogy legalább nyom maradjon utánad, hogy amikor elmész, 'a kéz melegét sosem felejti el a megszelídített állat'- azzal a ringó járással végig mész a kerítések mellett, és befordulsz azon a kapun, aminek annyiszor könyörögtem már hogy nyíljon ki előttem, és néha késként hasít belém a tudat, hogy talán örökre zárva marad, még ha a világ összes más kapuja közben ki is nyílik - eltűnsz, - és én kábultan leülök a félig kivágott fa alá, szemben az ablakoddal, részegen, zavartan mint egy hajléktalan, akit befogadtak, megetettek, megitattak, majd visszavittek, és most ott van ahol volt, csak éppen semmi oka nincs arra az érzésre, amire eddig megkérdőjelezhetetlen joga volt, hogy sajnálja magát, és gyűlölje a világot azért amiért sajnálja magát, és most még nem is rossz neki, mint általában mivel hajléktalan, inkább csak zavarban van attól hogy most is ott van ahol szokott, csak most éppen még nem is rossz neki, és várom hogy megmozduljon valami, valami kis jel, mozdulat, fény gyújtás, függöny libbenés, amit aztán később a végeláthatatlan éjszakáimon gyönyörű álmokká és ígérettekké tudok szőni - nyom maradjon utánad, mert már abban a percben amelyikben egyedül maradok, el sem merem hinni, hogy az előzőben még ott voltál, olyan vagy mint egy gyönyörű álom, mint minden álmokból szőtt legszebbik álmom, és most, hogy lassan talán ébrednem kellene, tíz körömmel kapaszkodok az ágy szélébe, hogy ne ébredjek fel, mint régen, mikor még vácon laktunk a panelházban, a szobám egyik ajtaja anyám szobájára nyilt, a másik a konyhára, és reggel, hét órakkor, még álmodtam, de már álmomban hallottam, ahogy reccsen anyám gépe, és résnyire nyílik az ajtó, olyankor még csak rámnézett, majd még mindig szinte teljes álomban halottam, ahogy végig botorkál az előszobán a fürdőszobába, kiönti a lábvizét, majd be a konyhába, felrakja a tejet melegedni, kikeveri a kakaót, és csak akkor nyit be a szobámba, nem is engem kelt előbb, hanem felhúzza a redőnyt, ami fémes csikorgásával már az utolsó álom foszlányokat húzkodja ki bennem, közben én tudtam hogy fel kell ébredni, és nem akartam, de búcsúztam mindentől, az utolsó pillanatokban szívtam be magamba az aktuális álmom minden porcikáját, hogy mire csikorog a redőny, ébredés közben is álmodhassam tovább, és csak ez után szólt anyum, épp hangulattól függően kedvesen, vagy erőteljesen, hogy vár az iskola, és olyankor már teljesen ébren voltam, csak egy kis szál maradt meg az álmomból, és volt, néha, ritkán, de volt, hogy azt az egy kis szálat a markomban szorongathattam utána még sokáig, akkor is, amikor megittam a kakaót, akkor is, amikor az előszobában küzdöttem a cipőkötéssel - sokáig a reggel legnagyobb próbatétele volt számomra, az istennek sem ment - és akkor is, amikor végig batyogtam az arany jános utcán a suli felé, hátamon a fényvisszaverős hátitáskámmal, benne külön fakkok az uzsonnának, külön a nagy könyveknek, és külön a füzeteknek, és néha még akkor is, amikor bent ültem a padban, és körülöttem már mindenki uelébredt, és én még akkor sem akartam, olyankor csendben voltam, csak néztem magam elé, és reméltem hogy minnél később szünik meg a varázs, ha az első órán nem szólitottak, végig álmodozhattam az egészet, néha még egy két szünetet is, de aztán mindig hidegzuhanyként ért az ébredés, amikor felém repült, - legtöbbször a nagy, tizórai szünetben - egy radir, egy toll, vagy egy sérelem, amit ott akkor meg kellett torolni, vissza kellett dobni, vagy csak simán elviselni, és máris visszatért a hétköznapi élet.

Ugye nem baj, hogy könnyen költöm el a pénzemet
Ugye nem baj, hogy gyorsan élem fel az életet
Ugye nem baj, hogy sorban szívom el a cigiket
Ha ez nem zavar, az leszel, félek, akit szeretek

Nem baj, az se, hogy szép vagy nagyon
Nem baj, az se, hogy kedves is
Nem baj, engem ez azt hiszem, nem zavar
Nem zavar, nem zavar

Ugye nem baj, ha plafonig érnek majd a lemezek
Ugye nem baj, ha éjjel olvasni is szeretek
Ugye nem baj, ha néha tévesztem a nevedet
Ha ez nem zavar, az leszek, félek, aki kell neked

Nem baj nekem, hogy jó vagy nagyon
Nem baj, az se, hogy rendes is
Nem baj, hidd el, hogy engem ez nem zavar
Nem zavar, nem zavar

Ugye nem baj, ha eltűnök egy napon
Ha visszatérek, örülsz nekem nagyon
Ugye látod, hogy nem kívánok sokat

Ugye nem baj, ha igazam csak nekem lesz mindig
Ugye nem baj, ha barátok ülnek nálam estig
Ugye nem baj, ha szeretni foglak, nem is keveset
Ha ez nem zavar, az leszel, félek, akit szeretek

Nem baj, az se, hogy szép vagy nagyon
Nem baj, az se, hogy kedves is
Nem baj, engem ez azt hiszem, nem zavar
Nem zavar, nem zavar

ma elmentem győzőékhez, akiről azt hiszem meséltem már neked. hihetetlen egy ürge, egyike a kedvenc embereimnek ezen a világon, hihetetlen családdal. ők azok, akiket mondtam már, hogy madártojás van a szekrényben a fűszerek mellett, és egy amerikai fajdkakas költ a mosógépen. elmentünk vágni füvet a nyulaknak, régi skodával egy rétre, mogyorófüvet, ahogy ők mondták. megpróbáltam kaszálni is, a szokásos hévvel mentem neki, hogy majd nekem sikerülni fog, de negyed óra alatt kevesebbet vágtam le, mint a győzö egy perc alatt. imádok ezzel az emberrel ilyen helyen lenni. mint valami lexikon, bár az benne a legjobb, hogy nem lexikális a tudása, inkább amolyan tapasztalati vagy mi. 'pergő fű, ezt nem szabad adni a nyulaknak mert mérgező. mien furcsa nézd meg, ez a vér virág, de ezek itt pirosabbak mint a többiek, mutálódtak. ezt ha megfogod, és utána lenyalod a kezed, nagyon megbetegedsz, régen a szerelmi bosszúkra használták az emberek. nézd meg milyen szép kis lepke. azt hiszem ez a len lepke, olyan szine van mint a lennek. nem lessz ma gomba, nézd meg, száraz a talaj, megitta az essőt jöhetne még. látod, itt fürödtek a fácánok. láttál már verebeket fürödni a porban? na ugyan úgy csinálják ők is. esső szag van a levegőben' emiatt haza mentünk, bár aztán végülis azóta sem esett. van egy vadászgörényük, utána vele szórakoztunk, stricinek hivják, elég fura név egy ilyen kedves kis állatnak. az első két foga eltört, így már a hatékonysága nem az igazi. elengedték a pincjéjükben, az orrom elött ugrott rá egy patkányra, majd negyed órát harcoltak, hihetetlenül furcsa látvány volt, nekem nagyon mély élményt jelentett. az öreg patkány szerintem az első percben tudta hogy vége van, normális esetben még csak ellenfelek sem lehettek volna, de szegény strici, így fog nélkül, a patkány majd akkora volt mint ő. aztán sejtette az öreg, hogy itt valami nincs rendben, és ettől úgy érezte hogy mégis csak joga van az élethez, és elkezdett harcolni. fantasztikus látvány volt, a tapasztalt ravasz patkány, és a karcsú, kecses, ámde látszólag zavarban lévő görény küzdelme. én mint egy öt éves gyerek szurkoltam, bár sose tudtam kinek, aki éppen szarabbul állt, hol a stricinek, ha az öreg patkány volt felül, hol az öregnek, ha már úgy látszott hogy elfáradt. végül is, mi a nagy emberek, luciferi döntést hoztunk: a már alig lézengő patkányt, és a több sebet kapott, nagyon dühös stricit szétválasztottuk, döntetlent hirdetve, és az öreg patkányt jutalmul nem öltük meg, viszont beraktuk egy terráriumba, egy kisebb patkány, és egy egyiptomi ugró egér mellé, akik már régen együtt éldegéltek. erre, amíg megebédeltünk, kiirtott mindenkit a terráriumból az öreg. 'aki megérezte már egyszer a halál szagát, az már csak ölni tud' mondta a győző. az arcom esett le ettől a mondattól. és tényleg. mesélték különben, hogy a pasid nagy kivánsága, a vércse és az ölyv is, mostanában kezd elszaporodni, amióta védetté tették őket, állitólag tele van velük pest, a régi templom tornyokban, magas, elhagyott helyeken nagyon könnyű fészket találni. tele vannak állat mesékkel, az egész család, hihetetlen, mintha fekete istván regényei, gyerekkorom nagy meséi elevenednének meg benne. az tetszik még nagyon abban a családban, ahogy a gyerek - apa viszony van. én csak regényekben olvastam ilyet. van egy fia, laci, meg egy lánya, azt nem tudom hogy hivják, de az már a barátjánál lakik egy pár éve. viszont a laci, meg ő, qva jó nézni őket. ahogy dolgoznak, ahogy etetik az állatokat. kézmozdulatokból megértik egymást. csak félszavakkal beszélnek. én valami ilyen apa fiú kapcsolatra vágytam mindig. az a durva, hogy a srác is tiszta apja, ácsnak tanult, nincs túl iskolázva, nem is tartják sokra a sulit, kivétel a lány, az valami egyetemre jár most is, de a férifak nem nagyon, dolgoznak, egyszerűen, szépen, és közben szeretik az állatokat, egyszerűen, szépen.

Tudod-e azt, hogy számtalanszor gyűlöltelek már
Mert nem hagytad, hogy szeresselek
Tudod-e azt, hogy tudom, amit nekem te adtál
Soha megadni nem lehet

Engem nem zavar, engem nem zavar
Hogy csak rajongód vagyok
Mint egy lecsúszott zoknis kisgyerek
Engem nem zavar, engem nem zavar
Hogy hazudni nem tudok
És hogy tudod, hogy szeretlek

Tudod-e azt, hogy hány szerelmed gondol most is rád
Aki hűtlen lett már hozzád
Tudod-e azt, hogy a válás percét hányan átkozzák
S hogy ezt mennyien tagadják

Engem nem zavar, hogy soha senki meg nem kérdezett
Hogy hol akarom élni az életem
Engem nem zavar, engem nem zavar
Ha akkor leszel még szebb
Mikor én már nem leszek

Tudod-e azt, hogy tudom, nekem azért hazudtál
Mert hőnek akartál
Tudod-e azt, hogy számtalanszor megcsaltalak már
Mert más városról is álmodoztam már

lassan mennem kell. meg most már veled beszéllgetek. ma meghallgattam craig armstrong új lemezét. döbbenetesen jó. sosem lessz pénzem megvenni, mert diszdobozos, meg ilyenek. csak zongora. huh. annyi bánat, szerelem, szenvedély, juhuj, bele veri a billentyűkbe. egy deres ferenc kritikát olvastam róla, abban volt ez a mondat: 'ma már alig merünk érezni, ma már nem lehet értelmiségiként élni, és egyre csak erősödik rajtunk a páncélunk, és a távolságunk a másik felé. vigaszként igazából csak az ilyenfajta lemezek szolgálnak és az, ha a színházban foghatjuk valaki kezét' én is igy fejezem be. vigaszként, mindenért, megyek zenét hallgatni, mindig csak szóljon a zene, addig nincs, baj, és ha lehet, menjünk el színházba és had fogjam meg a kezed.

mese a mozdulatról

%-t a vonaton ismerem meg, még annó, jópár éve. buffalós cipős grizzlinek hittem, ránézésre egy szétcsapott party arc, alig mertem mellé leülni. aztán valahogy elkezdtünk beszélgetni, zene, meg minden, mutattam neki zenéket, bejött neki, aztán megbeszéltük hogy adok kölcsön párezer cd-t, had tanuljon. valahogy így kezdődött. én a barátomnak tartottam. az a fajta ember volt, akit nagyon meg lehet szeretni. egy végtelenül szelíd, nyugodt arc volt, aki elmúlt 27, mégis folyamatosan az az érzésem volt, hogy ez még gyerek. pizzasütőként dolgozott. sokat. reggel ment, este jött. havi 15 nap. a rohadt meleg kemence mellett. együtt mentünk haza sokáig az utolsó vonattal. aztán eltelt egy év, és egyike lett azoknak az embereknek, akiket nagyon szerettem, tiszteltem, és bizony írigyeltem.

egy lányal élt együtt. egy olyan lánnyal, akin amikor elsőnek találkoztam vele, nem volt más, csak rózsaszin. és amikor megszólalt, alig tudtam hova dugni a mosolyomat, mert olyan hangja volt, mint egy kisegérnek. egy iszonyatosan aranyos barbibaba. 18 éves korukban találkoztak. a srácnak nem volt igazán kiegyensúlyozott családi élete, lehet úgy mondani. apjával nem volt jóba, anyja beteg, nem volt semmije. a lánynak se túlzottan, na majd együtt. oda költöztek a lány anyjáékhoz, egy akkora szobába, amekkorában én most ülök, csak ezt irodának csúfolják. én késsz voltam tőlük. a szoba egyik fele tipikus lány, hatalmas tükör, rózsaszin rózsácskák mindenütt, parfümszag, és szemceruza; a másik oldalon cdk összedobálva, autó makettek, és hülye könyvek. %-t lehetetlen volt nem szeretni, így volt ezzel a lány csaldája is. családtaggá vált. borzasztó jól néztek ki együtt. én haltam meg az irigységtől. abszolult nem illettek össze, ez volt benne a kedves: a lány a fiú váláig ért, a srác mint egy hülye nyálas buzi a plázából, a lány meg mintegy porcelán baba, rózsaszinben, és amikor beszéltek, hát meg kellett halni a röhögéstől, 'szivem hozzak valamit?' (a srác mély hangon) 'valami csokit babám' (a lány vékony cérna hangon).

nagyon szerettem ahogy szerették egymást. két végtelenül nyugodt ember. sosem veszekedtek. tíz évig voltak együtt, és tíz év alatt nem veszekedtek. mondjuk el se tudtam volna róluk képzelni. nem az a tipikus pár voltak: havi egyszer buli, ami náluk úgy nézett ki, hogy elmentek partizni valahova, a srác beállt a haverokkal a táncparkettre, és egyfolytában pörgött reggelig, pár ekivel mondjuk, a lány meg a barátnőivel trécselt valahol, a vékony cérnahangú nevetése áthallatszott még egy deep dish szetten is, azon nevettünk %-vel, hogy senki nem gondolná, hogy ők együtt vannak. a fiúk bepróbálkoztak a lánynál, a lányok a fiúnál, a végén összebújva röhögve számolták az átlagot. 18 éves korukban kezdték, én amikor megismertem őket, már 26évesek voltak. közben végigjárták a létrát. próbálták külön, megnézték mástól mit kapnak, volt a lányak is fiúja, a fiúnak is lánya, túl votlak már ezen. nézetkülömbségek előfordultak, de ismerték egymást jobban, mint magukat. és szerették. mentünk haza, és futni kellett az újságárushoz, hogy megtudja venni a bulvárlapot %, bár már este van, de kit érdekel, a cica szereti. én meg sárgultam az irigységtől, mert mindig valami apró kedvesség várta őt otthon: egy kivágott cikk, egy megírt cd, egy szivecske, egy szeretlek-banán, stb.

aztán úgy határoztak, nyolc év együtt lét után, hogy összeházasodnak. nagyon komoly volt, a két partyarc az anyakönyvezetőnél, szakadtam. nem volt másuk, csak az álmaik. abból viszont dögivel. %-ban jóval több volt, mint egy pizzaszakács. partykat szervezett néha, dizsézett, még én tanítgattam, egyszer egyszer, belefogtak egy pár családi vállalkozásba, szolárium, virágbolt, stb. kell egy lakás. menjünk már fel pestre, mert hülyét kapok a falutól. kell kocsi is. meg egy csomó minden. % sosem volt egy elveszett ember, és szerencsétlen se; kapott egy baromi jó állást, bekerült egy fílmes céghez. megfogta az isten lábát. ez igazán neki való volt. nem volt ott senki, a kisebbségi érzéseit úgy kellett lebírkózni az elején, de dolgozott mint egy barom. volt hogy három négy napot. a lány a virágboltal szenvedett. nagyon nem jött össze. amikor a srác volt otthon, a lány dolgozott, és forditva. de kellett, mert kell a pénz. aztán valami lassan megváltozott. nem a lányban a srácban. alig ismertem %-ra. nagy arc lett. állandóan csörgött a telefonja. már másról beszélgettünk mint régen. klippekről, képekről. a főnök volt a példakép. harminc éves baze, és egyedül megcsinált egy céget. mondjuk otthagyta a feleségét és két gyerekét, de hát akkor is. jól dolgozik. tudja mit akar. és nissan patrollal jár. %-nem jössz ide, vagy oda? nem, valaki nagy arc meghívott bográcsozni hozájuk. képzeld ma xx-el ebédelek, baze, öt nyelven beszél, és négy diplomája van. stb. aztán elmaradoztunk egymás mellől. én egyre kevésbé fontos ember lettem neki, nekem nem volt patrolom, sőt. aztán belesülyedtem én is a saját életembe, és a vége az, hogy több mint egy éve nem láttam.

ma találkoztam a lánnyal. a lány nem változott: a telefon nyakba akasztó zsinórja is rózsaszin. a babás mosolya is megmaradt; de volt a szemében valami. az amit hittem. elválltak. majdnem egy éve. az utolsó időben nem érezte hogy % szereti. nem veszekedtek, csak olyan volt, mintha minden teher lenne %-nak. a falu. a kis szoba. a tükör. az élet stílus. pörögni kell. autó kell. pesti lakás kell. stb. a lány megpróbálta felvenni a ritmust; de nem tudott megfelelni eléggé: nem volt diplomája. se autója. se nagy ambíciója. ágyhuzat, kis szoba, a cicának kaja, ilyesmi. semmi külföldi karrier. semmi újabb nyelvizsga. aztán szép csendben, békében, ahogy éltek, elváltak: a lány azt mondta %-nak, hogy pakolj össze ha nem szeretsz. és % összepakolt. megegyeztek hogy maradnak barátok. nagyon szerették egymást. az első időben % négyszer ötször hívta fel a lányt, hogy jólvan e. aztán % megismerkedett egy másik lányal; ennek saját lakása, autója, öt beszélt nyelve, diplomája, és modell szerződése volt. összejöttek, de közben is hívogatta naponta a lányt. öt hónap múlva aztán szét, hívta őket a karrier. a lánynak is lett egy csávója, de nem tudta szeretni a srácot. 'pedig megérdemelte volna', ahogy mondta. de nem akarta becsapni. a váló perük is érdekes volt: leültek egymás mellé, pislogva, mint a riadt gyerekek. a bírónő szólt rájuk, hogy üljenek már szét, ha már ez válóper. ugyan így pislogva, egymás mellett, mint akik rosszat csináltak, mentek oda a bírónőhöz, hogy mikor lesz a következő tárgyalás. nem volt következő tárgyalás. elváltak. az egyik legszelídebb váló per lehetett a világon.

a lány szereti %-t. %-megváltozott, de alapjában véve egy csodálatos emeber. aztán most jönnek a nehéz körök. az első időszak, amikor a baráti társoság 'véletlenül' egyszerre hívta el mindkettőjüket mindenhova. aztán a tavalyi budapest parádé például. a lány egész végig %-t nézte, % meg a lányt. mint az ovódások. 'kire néz az a szemét, kikaparom a szemét annak a csajnak, mit teszi magát neki'. eddig egyikőjüket sem érdekelte hogy mit csinál a másik. most majd megőrült a lány. és a beszélgetések maradtak. %-nek ha valami bánata volt, mindig a lányhoz jött, mint régen. csak annyi változott, hogy hétvégén, vagy buliban már nem vele volt. aztán ebből is elég lett. a lány egy hónapja elhatározta, hogy akkor vegyük komolyan ezt a szakítást. és most itt ült előttem a vonaton, és úgy csillogott a szeme, ami nem illett a rózsaszin baba ruhához. és nem tudtam neki mit mondani. szereti %-t. megérti. persze én is. örülök hogy végre jó munkája van. azon mosolyogtunk, hogy a munkahelyén mindenki pszihológushoz jár. 'az anyjuknak kell nekik pszihológus' dohogta a lány, 'mondtam is nekik, hogy olyanok vagytok mint a fürdőskurvák. sírtok, pedig van jó állásotok, kocsitok, pesti lakásotok, azt mégis járkáltok ahoz a hülye pszihológushoz' a példakép, a főnök, néha meghúzza a titkárnőt. egyre sikeresebb ember lessz. egyre kevesebbet viszi el hétvégére a gyerekeket. és egyre többet megy pszihológushoz. a lány és % tíz évig voltak együtt. az idei évet is beleszámítva mondjuk. tíz év. egy x. egy x a maximum nyolc, kilencből.

és szeretik egymást. mondta is a lány %-nak, hogy ha legalább gyűlölnélek, könnyebb lenne. de nem gyűlöli. és én azon gondolkoztam hogy istenem, mit lehet ilyenkor mondani. megfogták az isten lábát, amikor megismerték egymást; és most a srác elengedte az isten lábát, mert talált egy másik lábat. világos. más az érték már neki. világos. a lány megérdemelné hogy boldog legyen. világos. nehezen lessz az, az is világos. tíz év után, huszon nyolc évesen belekezdeni egy új kapcsolatba, nehéz világos. most megy a balatonra, majd most hátha. én pedig egyre jobban tisztelem a szerelmet, és egyre jobban borzadok, ha észreveszem a roncsait. és nem tudok mit mondani. colin réztábla a kapu alattjában a lány meghal a történet végén, és a srác rájön hogy mennyit veszített. % soká fog erre rájönni. addigra talán ez az egész por és hamu lessz, mert be fognak hegedni a sebek, addigra a lány talán egy másik pasival lessz. egy olyannal, aki megérdemli. nem lessz szerelmes bele. talán soha. és negyven évesen két gyerekkel a háta mögött felébred a pasi mellett, és amíg alszik, csendesen megfogja siratni, talán utoljára %-t. és azt fogja mondani magának hogy nem rajta múlt. és tényleg nem. % talán sikeres lesz. talán kiég. nem ítélhetem meg. még csak nem is sajnálom, mert szerintem sikeres lessz, jó nője lessz, stb. de néztem ezt a rózsaszin lányt, ahogy leszállt a vonatról, és ment a pólusba dolgozni, valami rohadt étterembe tizenkétórát, a pénz az kell, bár most már csak úgy magának, de egy kis pesti lakás tényleg jobb lenne; néztem, és észrevettem az új mozdulatot a járásában. egy nagyon picit nehezebben jár. jobban görnyed. és nem tudom, hogy ez a mozdulat az élet-e, vagy a szerelem.

dália

durva végletek tombolnak bennem, ha néha túl fáradt vagyok harcolni ellenük, hátradőlök, és hagyom hogy szétfolynak ereimben. egyfelől a világképem pesszimista, borús, és sötét. nincs remény. nincs változás. a jelen ugyan arról szól, mint amiről a múlt és a jövő. 'a csatornából kiveheted a gyereket, de a csatornát nem veheted ki a gyerekből'. látom a csatornát sokakon. és látom a csatornát magamban. látom a határaimat, a hibáimat, a sosem változó botlásaimat, ahogy mindig, ugyanott, ugyan annál a pontnál ugyanúgy végzem. a gyengeségeimet, és azt, hogy mi az, aminél több nem leszek soha. és össze szorul a szívem, ha arra gondolok, hogy hány ajtó fog örökre csukva maradni előttem. és össze szorul a szívem, ha azokra gondolok, akik előtt még több ajtó fog csukva maradni, mint előttem. a híradóban egy két másodpercig mutatták a tehetetlen embereket, amint szétszabdalja őket a bika. barmok. nincs rá jobb szó, barmok, minek szenvednek azzal a rohadt állattal. emberek, nevek, arcok, sorsok, szerelmekből nem marad más nekem, csak egy negatív jelző: barmok, semmi mást nem látok belőlük. és néha összerezzenek annak az érzésnek a hidegétől, hogy hányan látnak szinte ugyan ennyit belőlem a közvetlen közelemben. barom. igazuk van, igazam van. ahogy ismerek fel dolgokat, úgy értem meg, hogy mennyi mindennek van egyszerre igaza. nincs egy igazság. és folyik a csatorna körülöttem, néha térdig gázolok benne, és néha rajta felejtem a szemem azokon az embereken, akiknek mindez csak egy lépés, amin én nem bírok már évek óta átjutni. akiken az én elérhetetlen vágyaim úgy fakadnak, mint a virág. és most már kevesebb kárörömmel, és egyre több sajnálattal veszem észre azokat, akik rólam hiszik azt, hogy átléptem a csatornájukon, nem tudva azt, hogy ezzel beleléptem egy nagyobba.

ugyanakkor nem szűnő ámulattal és csodálattal döbbenek meg nap mint nap, hogy mennyi csoda van ezen a világon. és hogy mennyire csodálatos emberek vannak. néha úgy érzem, év ezredek sem lennének elegek, hogy megismerjem az összes embert, akit megismerni érdemes. lányok, akiknek a szépségükre nincs szó. barátok, akik elmondhatatlanul sokat tudnak jelenteni. érzések, amiktől nem tudok eléggé mosolyogni. és a tudat, hogy mennyire hihetetlenül sokat van szerencsém. és az emlék, hogy én voltam ott, velem csinálta, én láttam, és a jelen, hogy én vagyok itt, velem csinálja, én látom. száz százalékos narancslét iszom, és valami csokis mandula bigyót eszek, ami barnán tapad az ujjamra. és verem ezt a billentyűzetet, írom ezt a mondatot, ide, gyakorlatilag értelmetlenül, és még fizetnek is érte. a világ -jelen pillanatban egyik legszebb vállát karoltam pár perce. és bókolt a portáslány, hülyéskedtünk a biztonsági őrrel, az élet szép. egy dália nyílik karcsún, csendesen az asztalomon, és néha percekig nem tudok másra nézni annyira szép. és szerelmes vagyok, megint, és állandóan, és újra és újra nyugtázom azt a felismerést, hogy a szerelmesnek az egész világ szerelem, épp úgy, mint a zenésznek az egész világ zene, a festőnek kép, a riporternek téma. van, hogy úgy érzem, nem tudom eléggé megmutatni embereknek, helyeknek, élőlényeknek, az egész világnak hogy mennyire szeretem, és hogy mennyire hálás vagyok hogy szerethetem.

tehát tényleg két út van előttem. nem választhatok közülük. ha megkérdeznek hogy milyen a világ, hogy mit gondolok mint szociológus dolgokról, nem tudok elég borzasztót mondani. a cigánygyereket hiába rakod be az egyetemre, az apjától tanult pillangó kést épp úgy fogja használni mint a jogi diplomát; hiába szerzel pénzt, a vágyaid nagyobbra nőnek; hiába adsz pénzt, a szegénység elnyeli; anyám talán már sosem fog úgy mosolyogni mint régen, és apám se lesz a régi; és én is öregszem biztosan. de nem tudok elég optimista lenni, ha arra gondolok, hogy mennyire jó látvány volt a nyolcvanéves öregbácsi és öregnéni ahogy kézenfogva átmennek az utcán; nem tudok eléggé örülni annak, hogy így is hány ajtó nyílt meg előttem; és nem is tudok beszélni róla, hogy mit érzek akkor, amikor a halkan nyíló dáliát nézem előttem az asztalon. segítsetek ha tudtok, adjatok támpontot, milyen a világ; de úgysem tudtok. én is csak azt tudom, hogy nemértek semmi máshoz, és nem tudom hogy mi jön még; de most boldog vagyok, mert amíg nézhetem a nyíló dáliát, egy pillanatra tudom hogy milyen ez a világ.