2011. július 19., kedd

jobbra pedig kél

mert ne gondold hogy annyi vagy amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak
(babits - zsoltár férfihangra)

balra a nap nyugszik, haldoklik a fákon a fény, jobbra pedig egy test fekszik a síneken, fejetlenül. a vonat lassan, lépésben halad, mintha tiszteletet adna, balra mentőautó, rendőrautó, és a naplemente, jobbra egy darabig semmi, aztán egyszer csak ott van, ruha nélkül, fej nélkül, szemérmetlenül. talán a ruha hiánya elviselhetetlenebb, mint a fejé, a kettő együtt túl sok, öltözzön fel, aki meg akar halni! balra kellett volna nézni, de már mindegy, ott van, világít a sínek között, beleég a retinádba, balra kellett volna nézni, mondod hangosan, hogy enyhíts ezen - mindig hangosan beszélsz, ha valami csöndben történik veled -, erre mindenki a jobb oldali ablakhoz siet, sikolyok, káromkodás, úristen, igen, majd mindenki megállapítja hogy tényleg balra kellett volna nézni.

a vonat nem vár, csak megy, lassan, aprókat lépdel, mint akit érdekel a halál, balra közben szétfolyik a fény a fák között, elönti a vonatot, a rózsaszín derengésben ott marad az emberek arcán az iszonyat. talán a naplemente még elviselhetetlenebb mint a fej nélküliség, vagy a kettő együtt, és még meztelen is, együtt sok, nagyon sok. miért nem takarják le, kezd el veszekedni egy férfi, csak nincs kivel, minek kell ezt mindenkinek látni, kérdi, de közben le nem veszi a szemét róla. tényleg, minek? tényleg, miért nem takarják le? pár méterrel arrébb sok apró statiszta, pár rendőr, mávos, mentős, a dombtetőn egy autó, mellette sír egy nő, ennyi a színpad, tovább lopakodik a vonat.

mehetne gyorsabban ez a kurva intercity; gyorsaság kellene ilyenkor, vagy legalább háttérzene, valami cikk, könyv, egyszerű, tömör mondatokkal, amiben hagy levegőt venni az író, kényelmesen elfeküdhetsz a sorok között, nem ilyen fojtogató, zúduló sodrás, meglóduló zihálás, ilyen tekervényes, követhetetlen, önmagába vissza, vissza térő, saját farkába harapó kígyó, mint amilyenek a gondolatok, egymásba fonódva, lánccá alakulva tekerednek rád, hogy miért nem néztél balra, miért kellett neked ezt látnod, miért kellett ennek pont most, pont így, miért nem takarják le, miért nem megy gyorsabban a vonat, mit akar a halál, mintha ezzel akarna bebizonyítani valamit, magának?, a vonatnak?, neked?, igen, talán mindez neked szól, vagy a naplementének, mintha ezzel lenne értelme a halálának, ezzel a felpuffadt, fejtelen meztelenséggel, ahogy kékesen derengenek a testén az erek, mint félig befagyott folyók a havas tájon - láttad, pedig csak egy pillanatra néztél oda, balra kellett volna nézni basszameg, olvasni kellett volna valamit, valami tömör nyugtatót, háttérzene kellene, nem ez a kurva kattogás, élni kellene, minek hal meg valaki, miért pont így hal meg valaki, mit keresünk mi itt, mi, a vonat, mi, akik mind egyedül vagyunk, hiába vagyunk akárkivel, az összes utas arcán ott van a halál meztelen magányosságának az iszonyata, hiába hangzik ez akármilyen banálisan, nem lenne fontos, ha balra néztek volna, de minden arc jobb oldalon van, és csak ő az egyetlen, ott fej nélkül, a sínek között, akinek az arcáról nem tükrözi vissza semmi az iszonyatot.

balra szaggatják a fák a napot, közben te azon gondolkozol, milyen furcsa az, hogy annyira felpuffadjon egy test, hogy szétszakítsa magán a ruhát, mintha valami ősi aktus zajlana, aminek a vége a meztelen szabadság. a vonat miatta késett fél órát, neked pedig nem volt jegyed, mert még van egy éved, harmincévesen talán már mindig, mindenhova lesz jegyed. persze nem ezt mondtad a kalauznak, hanem az igazat, hogy nincs jegyed, és nem is lesz, pénzed sincs, mert újságot vettél rajta; megtanulhattad volna már, hogy olyanokat hazudj, amiktől hisznek neked. elvileg sokat nem veszíthettél volna, mert a két nagyváros között nem áll már meg az intercity, de peched lett, mert ő meghalt, a vonat pedig emiatt megállt valami kis lehetetlen megállóban. balesett miatt, mondta a kalauz a hangosba, baleset miatt állunk itt fél órát, a kedves utasoktól elnézést, stb. aztán odajött hozzád, hogy az úrnak akkor eddig lesz az út. leszálltatok, hatalmas pattanás volt a nyakán, azt nézted, miközben ő, nem is igazán neked, csak úgy aki hallgatja, szidni kezdte azt a buzit, aki képes volt megint a vonat alá ugrani.

megint? kérdezted, persze, mondta, állandóan, ezen majdnem el is mosolyodtál, micsoda képzavar a folyamatos jelen egy ilyen helyzetre, de szerencséje, mondta az óriási pattanás, szerencséje, hogy nem az én vonatom alá ugrott, akkor itt lennénk estig. öngyilkosság volt, érdeklődtél érdeklődőn, persze, mondta a nyak szakértőn, véletlenül nem fekszik az ember gyorsvonat elé, nem igaz? kérdezte, és nevetett. te is nevettél, közben balra a nap már elkezdett nyugodni, de még baromi meleg volt. fogadjunk hogy roma, folytatta, mintha elfelejtette volna hogy téged az előbb rakott le, bajosan fogadhatnátok bármibe is. fogadjunk, mondtad, már miért lenne az? mindig roma, mondta nagy tapasztaltan a pattanásos nyak, ott laknak a vasút mellett, ezek úgy basznak, és döglenek meg, mint a nyulak. nevettetek megint, meleg volt, fejeden kalap, kezedben egy élet és irodalom. ezért nincs pénzem, mert megvettem ezt a kurva újságot, mondtad, ezen csak te nevettél, pedig megint majdnem igazat mondtál. ettől rádöbbentél hogy öregszel, eleged lett az egészből, rugdosni kezdted a köveket. a pattanásos nyak ideges volt, rágyújtott egy cigire, a kurva anyját, mondta, nem érdekelte se az életed, se az irodalmad, a kurva anyját, de jó hogy nem várt vele, mondta, szarnak se hiányzik ez, így is legalább fél óra. aztán előre ment, mert jött a forgalmista, kezében valami fehér papír, a vonat ajtajában fejek, a válasz mindig ugyanaz, baleset, fél óra, bal eset, legalább fél óra.

azon gondolkozol, ha valaki tényleg meg akart halni, akkor ez miért baleset? balra a nap szétfoszlik az égen, de az se baleset. ott maradtatok a vonat végén, az élet, az irodalom, egy kalap, meg te, amikor történt valami, mintha indulni lehetne, te elléptél a vonattól, valamikor régen még felugrottál volna, de most, hogy megint nincsen régen, most minek. a kalauz viszont visszakiabált, hé, uram, ez neked szólt, miért nem tegez, pedig kábé egyidősök lehettek, jegyed sincsen, ennyire látta rajtad, hogy itt öregedtél az orra előtt?, hé uram, na ugorjon fel, mondta, te pedig úgy ültél le, ahol hely volt, jobb oldalra, mint aki mindig is tudta, hogy a dolgok így lesznek.

így, hogy egyszer csak lassít a vonat, közben már mindenki erről beszél, te még mindig balra nézel, beborítja a pír a tájat, a vonat lépkedni kezd, neked eszedbe jut, amit hallottál, hogy aki rohan, az épp el akar felejteni valakit, aki pedig lassan bandukol, az meg emlékezni akar, aztán feltűnik a mentőautó, rendőrautó, azt hiszed, akkor biztos ezen az oldalon van, elfordulsz, nem akarod látni, mert minek, meg láttál már ilyet. aztán egyszer csak ott van, egy kicsit később, mint ahol lennie kellene, be se tudod csukni a szemed, érzed ahogy beléd mar a látvány, és nem, nem láttál még ilyet.

tudod, hogy nem fogod elfelejteni, se te, se a többiek, ott kéklik a szemhéjatok mögött, ez a felpuffadt képtelenség, ez a meztelen, fejetlen félreértés, ott marad, mert élsz, ezen dühös leszel, te is, mint a többiek, a faszért nem képesek letakarni, a kurva anyjukat, minek mutogatják az egész vonatnak, hol lehet a fej, miért megy ilyen baromi lassan ez a tetves vonat, és ez a naplemente is, basszameg, mint valami szar előadás, taps, meghajlás, csak lehessen már végre hazamenni, ott kellene már lenni, ott, akárhol, csak nem itt, ahol ő van, megy az idő, múlik a fény, mekkora hülye, minek kellett pont most meghalnia, milyen szemétség hogy miért kellett pont erre járnod, kígyózó, dühös, bonyolult körmondatok, és egyre gyorsuló kattogás, vonatod kattogó zaja, felejtsünk már, sziszegi a sebesség, felejtsünk, üvölti a nép, az utasok, a kalauz, a kétezer volt a fejed fölött, a fém a lábad alatt, felejtsünk, mondják a tőmondatok, felejtsünk, helyesli az elmosódó táj, felejtsünk, mondják az ablakok, és a bennük rohanó arcod, az arcotok,

csak balra, balra az a kurva nyár, az a szétbomló fény, az múlik el úgy, olyan siralmasan szépen, észbontóan gyöngéden, mintha emlékezni akarna valamire. mintha lenne mire, csak ne legyen mire, még akkor is ettől félsz, amikor már megjönnek a villanylámpák, és a végállomás.

2011. július 7., csütörtök

ha folyton megérkezem

elindultam megkeresni magamat, de sehol sem találtam, pedig még a cirkusz mögött is jártam, az állatkert és a vidámpark között azon a keskeny úton, ahol a gyökerek úgy jönnek ki a földből, mintha jelentenének valamit. ott a híd alatt sem voltam, a szemétdomboknál, ahol egyszer elégett egy ember, és később se, az üvegszilánkoktól szikrázó viskóknál, ahol leprások élnek, és akármit csinálsz, a kutyájuk nem ugat meg, csak néz, mint aki látott már ilyet.

aztán megtaláltam magam egy dalban, ott voltam néhány szóban, meg a cimbalomban, azt hittem hát minden rendben, megnyugodtam.
a szerelem, szólt a dal, úgysem marad, keskeny hídon elém szalad, korhadt palló, nincsen vége, fölrepülünk mind az égbe.

ott fent, fent az égben vesztettem el magam azután, délután, a játszótéren, ahol a felhők felnőtteké váltak, pedig olvastam egy verset, amiben akkor még én voltam az hogy
'gondolatok mázsáit ringatom, míg a játszóterek felhőkké válnak'.
hintáztak az esőcseppek, és azt hittem, a vihar majd eltűnik a homokozóban, formáztam neki várat, ástam alagutat; de a csúszdán csúszott ki az idő, elment kisdömperen, csak álltam, és amíg az eget néztem, mindent elvesztettem.

később mondani akartam valakinek valamit, kerestem a szavakat, de nem találtam rájuk; valami egyszerű hazugságot akartam mondani, talán hogy minden rendben, és akkor, a nyelvem alatt találtam meg megint magam, a fogaim között, a nyál, a csók, a hangok alatt. mindent kiadtam, amit a számmal lehetett, de akármit csináltam, amit találtam, az ott maradt a nyelvem alatt. íze volt, mint a bánatnak, és szétterült bennem, mint a folyók, ha áradni vágynak.

máshogy lett szép, ami mindenhogy szép, szürke őszök táncoltak a nyárban, és jól esett hogy fáztam. már este lett, mire újra eszembe jutott félni; kinyitottam a szám, hogy megnyugtassam magam, de nem volt már ott semmi. kerestem a zsebre vágott szomorúságaiban, amik csilingelnek ha lépek, mint az üveggolyók; és kerestem a lefolyóban maradt hajakban, és a sehová se nyíló ablakokban a wc fölött, ahonnan néha érezni lehet a jövőt. kerestem a földszinti öregnéni szigorú arcában, aki úgy őrzi a virágait, mint ahogy én a veszteségeimet; és kerestem az újramelegített kávémban, az olajfoltos fekete halálban, ami életben tart, ha másnak vagyok ébren.

elfáradtam. egy kicsit még szkanderoztunk a keserűséggel, minden este edzem magam, hogy az izmaim készen álljanak az elengedésre; és aztán persze rátaláltam megint. igazán elveszteni talán csak azt lehet, amit megtalálsz mindenben. amikor elkezdtem ezt írni, és elindult ujjam hegyéről a szó, abban ott voltam én. elindultam megkeresni magam, írtam, és megtaláltam benne magam, írom, megnyugodtam, belefeküdtem az írásba, mint egy puha ölelésbe, csak írtam, csak írtam, a dalról, az égről, a szavakról, csak a szokásosról,

a végére aztán azt is leírtam hogy elfáradtam; és tényleg. és ahogy elfáradtam megint, elvesztettem megint, és ez már így marad; hiába dőlök bele ebbe a sorba, mint egy késbe, nem én vagyok a szavak az ujjaim végén, nem én vagyok ez a mondat, sem az előző, vagy a következő, nem én vagyok a pontos vessző, akit mint családtagot próbálok beprotezsálni minden mondatomba, tűrjék már el, hagy legyen dolga, nem én vagyok a helyesírási hiba, nem én vagyok a túlzás, az elhallgatás, a dráma, a nyavalygás, ez az egész, amire rábökhetne már végre valaki, és elnevezhetné művészetnek, de nem én vagyok, nem is én voltam, meg kell tanuljak végre már valami másról is írni, mert az, amiről írok, amiről elkezdtem írni, amit elindultam megkeresni, az nincs, nem is volt, és nem is lesz soha.