2007. július 25., szerda

szeretnél továbbmenni, de összeáll

ha már elindultál szerencsét próbálni,
sőt már úton is vagy, mondjuk éppen
a margit híd budai hídfőjénél,
lent a bunkerszerű aluljáróban,
és villamossal szeretnél tovább menni,
mehetsz budára, de ott a lépcsőfeljáróban
egy hétrét görnyedt öregasszony nyútja a kezét,
és ha nem adsz neki egy százast, rossz napod lesz.
viszont ha pestre akarsz menni, semmi akadálya,
mehetsz pestre, de ott a lépcsőfeljáróban
egy hétrét görnyedt öregasszony nyújtja a kezét,
és ha nem adsz neki egy százast, rossz napod lesz.
persze mehetsz gyalog is, az egészséges,
bár épp zuhog az eső, fröcskölnek a kocsik,
úgyhogy feltehetően rossz napod lesz.
ráadásul ha mégis villamossal mész,
és eljutsz baj nélkül a megálllódig,
ott már vár egy hétrét görnyedt öregasszony,
szakasztott mása az előbbieknek,
és ha nem adsz neki egy százast - de ezt már tudod.
csak hogy honnan van ennyi egyforma öregasszony,
ennyi 'szerencséd hogy öreganyádnak szólítottál',
bár nem szólítottad őket sehogyan se,
azt nem tudod. csak azt hogy rossz napod lesz.



(szeretnél továbbmenni)





persze sírni lenne jó megint, bizonyítva, hogy egyáltalán történik valami, hogy mégiscsak valamiféle értelme van, ha másnem a sírás, ha ló nincs, jók a könnyek is, anyámtól el, sírás és ajtóbecsapódás, és elötte majdnem egy órányi csönd, amiben elhangzott minden, megint, amitől sírni lenne jó, és amitől persze megint nem fogok sírni, sőt, írni is egyre kevésbé, valahogy tűnnek el ezek bennem, a tévé közben üvölt, mint akire nem figyel senki, pedig ha mondana valamit, ha mutatna valamit, innen el, persze, de merre, jéghegyeket látok magam elött, talpig behúzott csuhás eszkimókat, 'antarktiszi hósivatagba' persze, és ott mi lenne, ökölbe szorul a jég is, de a tévé csak azt énekelte, hogy ne sírj kislány, mondja, ne sírj kislány, minden május tovaszáll, meg az aranyeső, a jó büdös k*rva anyátokat, persze itt se írhatok nyugodtan, anyám olvassa, pont hát ellene ne, de ha olvassa, akkor már hátha itt, annyira olyan mint egy k*b*szott háború az egész, lövedkékek csapódnak, orvoshoz kellene mennie, orvoshoz kellene mennem, ha lenne orvos, nagy színes bevehető pirulákról álmodom, ami meggyógyít minket; ezek csak szavak, szavak, iszonyatosan fáradt vagyok megint, meghalni lenne jó, de már az se, régen egy ilyen után irány a sínek, hiszen hogy az istenbe viseljem el hogy 'rossz' vagyok, miközben nem is vagyok rossz, vagy hogy ő - anyám, most nem nőkről van szó - rossz, miközben nyilván nem is rossz, régen még a sínek fele, hogy történjen valami, aztán persze sosem semmi, nincs benned elég gerinc b*zdmeg, meghalni sincs erőd, mindig popper jut eszembe, az öngyilkosok hét szabálya, bosszúból ne, talán nem is bosszú lett volna, mindenesetre akkor legalább az irány megvolt, most csak becsapódik az ajtó, utána sötétség és közöny; hatszáz forintért ülök a vonaton, és nem alatta, hatszázért, a kalauz, az a b*zi, az a k*rva, az a f*sz, az, aki nyilván teljes értékű ember, nagyszerű szerető, jó apa, és minta polgár, tehát a kalauz, úgy fogadott, már az ajtóban, hogy van e nálad pénz, különben fel se szállhatsz b*zdmeg, így megy ez, párszor játszottam már ellene, persze muszáj volt, persze ő nem karitatív szervezet, hatszáz forint, hartyántól nyugatiig, kedvezmény nincs, k*rva gyurcsány, nyilván nem ő tehet róla, a kedvezményeim egyébként is mire föl, diákom nincs, öreg nem vagyok, zilált családi állapotra nem jár, az utolsó ezresemből elvettek hatszázat, adjuk meg a mávnak ami a mávé, s cserébe itt ülök ezen a sz*ron, és megy a laptop, persze pénzem nincs, de gizda vagyok, laptoppal a vonaton, csak el tudnék innen menni, hatszáz forint, ezer, kétezer, ötszázezer, vigyenek el valahova, annyira bőgni lenne jó, régen biztos előjött volna, elbasztad az életed, elbasztad anyádat, e l b a s z t a d, úristen hogy mi lett anyámból, mint valami idióta hóhér egy poe novellában, lángoló pallosok feszengenek mindenütt a lakásban, az ember kapkodja a nyakát előlük, szavak csapódnak földbe, mint valami bombázásnál, drezda, így megy ez, oda adtam annak a pankának az album leaf lemezemet, és nem adta vissza a boritóját, nagyon szép lány, megteheti, így megy ez, lógtam vonaton, és a kata fizette a kávét, persze megtehetem, mi, és aztán anyám szavai a levegőben, hogy aki tesz értem valamit, mondja ő, azt baszom ki, és akkor mutat a fruzsira, ő, az én anyám, aki aztán annyit tud rólam, a fruzsiról, és egyébként is, hogy ihaj, de pont az igazságtalanságban fáj a legjobban, a lehetséges igazság, csak el innen, már megint leegyszerűsödik minden, így érezheti magát a fogságba ejtett állat, amikor nyílik a kalitka, nesze neked irodalmi hasonlat, gyerünk, itt mindent lehet, szóval csak el innen, majd jó lesz, beér a vonat - hatszáz forint - immánál alszom, persze majd ott, aztán pécs, hold,vagy lóf*sz, szerbia vagy lóf*sz, erdély, el innen, majd erdélyben, majd valahol jó lesz, nyíljanak szét a tengerek, mózes, igéret földje, isten f*sza, annyira fáradt vagyok, és kicsi, popszámokat hallgattam eddig, amiben ilyeneket énekelt a nő - nicola hichock - hogy annyira kicsinek tűnsz, mondja nekem a fülemben, míg futok a vonat után, na ne mond b*zdmeg, gyere búj bele a szívembe, énekli tovább, a jó büdös k*rva anyád, kijön e még ma más belőled marci, most maradni ember, méltóság, végülis, anyádnak igaza van, ahogy neked is, az igazatokkal ölitek meg egymást, neki kórházba kellene mennie, tényleg, szakemberhez, valakihez, aki mindenféle drogokkal kioldja ezt a csomót, neked meg dolgoznod, tanulnod, élned kellene, előre, elvtársak, n e b a z d e l, lebeg a pallos, előre b*zdmeg, előre, vizsgák, papírok, fizetés emelések, áthelyezések, isten f*sza, kijön e még belőled más marci?; és ha nem, ki fog téged szeretni, na most jön ez, ez egy másik popszám, és ha anyádnak van igaza, és aki szeret, azt baszod ki, és mindez, nézd meg, hatszáz forintért jöttél már öt megállót - veresen vagyunk - teleírtál majd egy képernyőt, és most állj meg és nézd meg; milyen kicsi dolog ez is, régen fújtad volna nagyobbra: a sinek, ugye, a sinek, vagy valami más, mondjuk a drog, valami menekülés persze, jó volt sírni ugye, hogy egyáltalán történt valami, hogy mégiscsak afféle értelme van, most is az lenne jó, milyen kicsi dolog ez, te, anyád, a vonat, a kalauz, a hatszáz forint, egyáltalán, gyűlöljük egymást, pedig, édes istenem milyen érzés lehetett ez, akkor amikor tényleg történt valami, amikor nem szavak, hanem ólmok röpködtek, ki nyugodott ott meg, mennyi igazság lehetett a golyókban, a pusztításban, elment mellettem a kalauz, rámnézett, a laptopra, vicsorba torzult az arca, gyűlöl, ránéztem, megvetően, gyűlölöm, hát ennyi, de b*zdmeg anyámmal is csak ennyi, mondom, értelmesen, a hangom a baja, a hangnem ahogy mondom, én is ezt kértem ki a kalauztól - 'neharagudjon' - mondtam, fölényesen, hiszen tudtam hogy úgyis fizetni fogok - 'neharagudjon, de sűrgősen váltson hangnemet, egy utassal beszél, honnan tudja' - mondtam, a kérdés is hazugság, hiszen pontosan tudtam hogy honnan tudja - 'honnan tudja hogy nincs jegyem, és hogy nincs e nálam pénz megvenni a jegyet, túllépi a hatáskörét' és igazam van persze, hogy a f*szomba beszél velem, kis b*zi kalauz, és igaza van persze, hát ennyi az egész, nem hallok meg semmit, amíg így beszélsz, mondja anyám, és igaza van, nem adsz lehetőséget máshogy beszélni velem, mondom és igazam van; hát ennyi az egész, jobbról golyók, balról golyók, isten ha van, hogy röhöghet rajtunk, persze nyilván nincs ő se, eltalálta valami golyó, ott volt drezdánál, hirosimánál, vagy csak valami kis, már a pillanatban elfelejtett pillanatnál, amikor épp valaki rombolta a másikat, hétszáz forintért vettem a kávét a pankának, hogy végig hallgathassam hogy mi változik meg négy év alatt, két ember között, akik szeretik egymást, popszámok ezek is, négy év b*zdmeg, négy év, az a csávó is jó csávó, az immának tetszik, elkezdtek lőni egymásra, amíg beszélt a panka, hétszáz forintért, az istenit neki, néztem ahogy az alsó ajkán ott a fuvola nyoma, olyan mintha lenne egy belső, eldugott mosolya; milyen lehet ez a száj amikor szeretkezik, erre gondoltam én is persze, mintha ez lenne a férfiasság egyetlen képviselete, meg arra hogy mit láthat mindebből most a barátja, négy év után; már megérkeztek a szekrények, amikor elkezdtek lőni egymásra, annyira banális, tulajdonképpen minden szerelem olyan nevetségesen banális, a kata, istenem a kata, ők három év után, és születni akar, és temetni, mármint szerelmet, minden elmúlás banális, popszámok, 'papír lett a könyvekből / a zenéből meg zaj' mondja a phoeniksz, legalább az nem minősül popnak, te magad sem minősülsz popnak marci, de mire föl; reggel láttam egy fiút, olyan volt, mint ahogy hiún azt képzelem, hogy én lehettem volna; jólöltözött, jómegjelenésű - ! - fiatalember, azafajta, akire az anyukák boldogan néznek, mert nem tudják, hogy ez is a szexre gondol, miközben a lányuk száját nézi, nem a leadandó indexre; annyira átlagos volt ez a fiú, olyan nagyon jól átlagos, semmi baj nem volt vele, mint sting régi számaival, a russiansal, vagy a fields of goldal, jó, kellemes, banális, de a zenéből zaj lett ugye marci, te indusztriális b*zi; és még panaszkodni se, csak csordogál ki belőlem ez a frusztrált kétségbeesés, és még szavaim sincsenek rá; szereztem, ez a legjobb szó rá, ma egy kántor péter kötetet, végülis jó lesz ez is menekülni, lóstaféta, magvető, nem olyan régi, az elejére is beszúrok egyet, és ide a végére:



nem hittem volna, hogy majd ilyen messze elmész.
maradt egy bádogdobozban egy régi zsebkés,
meg az órád, ami már nem jár, meg az a só-
nehéz, hűséges harapófogó,
meg a cserépfalvi-féle csendes don. ez elég.
schubert esz-dúr triója (d.929) k*rva szép!
az andante con moto. lateiner zongorázik,
piatigorsky a csellós, heifetz hegedül:
mint egy 1965-ben készített kád víz,
ami nem folyik el és ki se hűl.


(összeáll)

2007. július 21., szombat

mi késztet élni

anyám a tükör előtt ritkuló, sárgásfehér haját bontogatja, arcán csorog a víz, majd letörli, csak előbb elájul, szeme magasba pillant hírtelen, megdől, kapok utána, ölelném, már késő, lecsúszunk a mosógép mellé, a fésű koppan a kádban, fogkefe, protézis, hajtű és minden, amit még utoljára elér a kezével, nincs semmi baj, mondom szinte megkönnyebbülve, hogy ezen is túl vagyunk, rámbukik a feje, máshol jár, törülközők, száradó lepedő, fehérnemű hull ránk, erőt gyűjtök és közönyt. ülünk a beton vízfoltjaiban, két embrió, fél négyzetméter a világ a kagyló alatt, most kéne meghalni.

csepeg, szivárog ránk a víz, rozsdás tócsa gyűl alánk, most be kell vonszolnom ezt a hatvan kilónyi ötven évet az ágyig, itt mégsem halhat meg a felmosórongy, hipó, mosópor, elhullott hajszál, mindenféle kosz és használt borotvapengék között, fel kellene állni. a tükörben semmitmondó arc, kezdetben, hónapokkal ezelőtt még rémület és kapkodás, a karját rángattam mint a falusi kútnak, vizes ruha, víz, szívtáji dörzsölés, most már nem. anyámat nézem ebben az összegyűrt tartásban, a mosógép és a kád mellé szorulva, lélegzik. egyik papucsa a folyosón esik le a lábáról, másik fekete csíkot húz maga után ahogy a hóna alá nyúlva zihálok vele a szobáig, ott az ajtóban már nem bírom tovább, pihenni kell, ő picit magához térve kapál a kezével, mászna valamerre négykézláb, valami életbe, a rémálmok, az éjszakai és nappali látomások nyöszörgő félöntudatába, várj egy kicsit, szólók lihegve, lábát eligazítom, el ne törjön, mindjárt megyünk. karján, térdein ütésnyomok a zuhanástól, a sáros hálóing alig takarja, tragikus és szemérmetlen romlottság, nyúl fel a levegőbe, menjünk. az ágyban már arca van, elestem, mondja, homlokán arcán kihűlt verejték, el, mondom én is, és nem gondolok semmire.

a lakás minden pontján elestünk már, a folyosón, mikor a vécébe kísértem, aztán ott is, mikor felállt, mikor leült, a mosdóban kézmosás előtt, után, a konyhában, zsófi lábasait elsodorva, az ablaknál, máskor csak vissza az ágyba, kis tányérjáról csorgott az alig megpiszkált paprikás leves paplonon, lepedőn, könyvek hullottak a polcokról, broch, canderas, mándy, büszke díjaim rézplakettjei szanaszét (bölöniből kettő is), örök égő bányászlámpa az asztalról, a tévé csak hanyatt dőlt, mint aki nevet, úgy is maradt, neki mindegy, a helyet fogja csak, nappal meg ülünk, beszélgetnénk, de inkább várunk. a szobában már minden szétdúlva, nem rakok vissza semmit, most már minden ott marad, ahová esett, csak arrébb rúgom, ha láb elé kerül. a függöny letépett, rongyolt vitorlái mellett nézzük, hogy kopasz fákat cibál kint a szél, néha besüt a nap, máskor eső veri a repedt üveget, az asztalon elhasznált fecskendők, ampullatörmelék, végbélkúp, az ágy mögé canaletto festménye roppant, drezda, az ágy alatt lavór, ha hányni kell, epét, nyálat. a telefon még működik, törött házban apró csörrenéseit anyám hallja meg ha! valaki jön! belesusogok hátha, de már sípol is vagy elnézést kérnek. az ajtó is nyitva, résében szakadt pulóver, ne csengessenek, de nem jön már senki, zsófi is egyre ritkábban, idegesebben, csak a huzat halk szirénája riaszt, vagy a lépcsőházi lárma, lábdobogás, valahol rádió szól.

de hogy mi késztet élni, így vagy másként, azt én sem tudom. egyszer már mintha tudtam volna. kis életem fut, hervadásba hull, énekli anyám, tovább nem tudja. és mi késztet meghalni majd?

2007. július 6., péntek

nomád próza

ha szeretsz valakit, szabadítsd fel! egyszerű ez.
ha szeretsz valakit, rúgdald a köveket hazafelé, és másszál fára. autók között fuss át az úton; csukott szemmel táncolj lámpafényben, ha szeretsz valakit.
ha szeretsz valakit, írj róla blogot. írd le szépen: 'ma, kettőezerhét június hatodikán, este kilencóra hatperckor, (utc/gmt +1) szeretek valakit. egyszerű ez!'
ha szeretsz valakit, küld el a picsába. és írj arról is blogot: 'szeretek valakit; de elküldtem a picsába. mondtam neki: menj már a picsába. istenem nagyon szeretem!'
ha szeretsz valakit, játsszál neki lehangolt zongorán felemelő dalokat. hadd hallja, milyen szeretni valakit!
ha szeretsz valakit, etesd a semmivel; szájába tegyél ízes falatokat, és ha már ráharapna, húzd ki gyorsan azt! hadd tudja meg, milyen ízű szeretni valakit.
ha szeretsz valakit, rejsd el őt frissen sült kenyérben. magad ásd el aztán puha földbe, és szúrj bele keresztet, arra írd rá: 'itt fekszek mert szeretek valakit'.
ha szeretsz valakit, eregesd a szélnek; meleg levegő emelje föl, vihar csapja földhöz; rövid zsinóron rángassák az elemek! tudja meg, milyen érzés szeretni valakit!
ha szeretsz valakit, harapd össze nyelved; felejts el beszélni, csak zokogj mint az újszülöttek. ordíts, toporzékolj, csinálj magad alá; úgy mond el mindenkinek, hogy szeretsz valakit.
ha szeretsz valakit, az lassan múljon el benned, mint a régi képek. nézegesd, gyűrögesd míg fakulnak a színek; s őrizd meg jól a keretét. emlék maradjon az is, amire nem lehet emlékezni.
ha szeretsz valakit, ültesd forró vízbe, és húzd ki a dugót! teste forróból merevedjen hidegre! bőrén repedezzen a hiány; kádban száradjon ki minden reménye, hadd érezze, milyen volt szeretni valakit.

-

ha nem szeretsz többé, szabadulj fel! egyszerű ez. szabadságod kössön gúzsba!
ha nem szeretsz többé, írj róla verset, készíts róla képet. szedd rímekbe, színezd gyönyörűre; legyen művészeted, hogy nem szeretsz többé.
ha nem szeretsz többé, gratulálj az elmúlásnak; legjobb haverokként mulassatok, sose jöjjön el érted.
fogaidat tedd üvegpohárba! szerveidet rakd el formalinba; üveg szekrény őrizze meg részleteid!
ha nem szeretsz többé, tőgázzal szaladj betonfalnak; s aztán rükvercből saját magadnak. csikorogva forogj körbe - körbe, füstöljön az aszfalt utánad! hadd lássák, milyen az, ha nem szeretsz többé.
ha nem szeretsz többé, bárányok kergessenek! angyalok vájják beléd körmüket, szentek átkozzanak!
s te maradj szép, és sérthetlen, örökkön örökké.
ha nem szeretsz többé, meztelenül rohangálj az utcán, melledet verd ököllel, és üvölts az égre, had hallják hogy nem szeretsz többé.
ha nem szeretsz többé, maradjon kezedben a virág, amit megszagolsz! szakadjon a lap, amit kihajtasz; törjön össze, amit tenyeredbe rejtesz! sírjon fel, kit simogatsz! féljenek tőled, ha már nem szeretsz többé.
ha nem szeretsz többé, vessz el, mikor hazaérnél; sikítson füledbe a csend, lábadból szökjön el a mozdulat!
ha nem szeretsz többé, süljön ki a szemed! ragadjon el az halál; lovak vágtázzanak rajtad, fű ne nőjön utánad, tapossa el emlékedet nagy sereg!
ha nem szeretsz többé, forduljanak el tőled az istenek; se mennyed, se poklod ne legyen, ha nem szeretsz többé.
ha nem szeretsz többé, szeressen mindaz, akit nem szeretsz; szeressék benned azt, ami soha sem lehetsz!
ha nem szeretsz többé, szeressen az, aki miatt nem szeretsz többé; szeressen akkor, amikor már nem szeretsz többé.

(russ freeman 'the wind'-jére, keith jarrett előadásában)