az igazság egy lekvár

pár nap betegség, fekvés az ágyban, és az arcodon új lehetőségek születnek. pár nap fekvés, lázasan, borotválkozás nélkül, és a tükör máris érdekfeszítő élménnyé válik. szinte sajnálom a lányokat, akik kimaradnak a borotválkozás - borostás hangulati ingadozásból; ők, szegények, kénytelenek drága pénzeket fodrászokba fektetni, hogy egy kicsit más hangulatú legyen a tükörképük; nekünk, középen lifegőknek, elég pár napig nem borotválkozni. pár nap betegség, láz, plafonbámulás, és utána egy nyomorult januári esőnek is úgy örülsz, mintha valami tavaszi erdőben járnál, virágzó fák és csicsergő madarak között; holott csak a sár freccsen rád, de legalább freccsen, basszus, ez maga a szabadság.

arra jöttem rá, hogy amikor kimozdul az igazság, és az embert igazságtalanság éri, abban épp az az igazság, hogy így kapja vissza azokat az igazságtalanságokat, amiket maga okozott. olyan persze nincs hogy nem okozott; ott van az arca, naponta megnézem az iwiwen, önmagában is igazságtalanság, hogy ilyen. a másiké, hogy nem ilyen. a harmadiké, hogy olyan. és most csak állóképekről, és arcokról beszélek. és van még szemed, hajad, nyakad, illatod, kezed, szád, ó és a többi, amiről már csak azért sem beszélek, mert érzékeny dolog ez a mai világban (vagy heterónak, vagy melegnek néznek, közben te meg lehetsz ufó is). tehát egy csomó mindened, amivel igazságtalanságokat okozhatsz, már azzal is hogy van; és persze ezek nem igazságtalanságok, csak nagyon finom, óramű szerű apró rezzenések, amik aztán ezer millió másik rezzenésen keresztül visszahullanak majd az rád, mint mesterművek apró rugói, szelíden rezegve és figyelmeztetve a nagy, az utolsó, a végső óracsörgéshez: háhá, a halálhoz! jóreggelt, hát persze hogy a szentimarci írja ezt. mindjárt elkergetem, de addig az a durva hogy ismerek egy szentesi mártont, és ha jól emlékszem, szegény egy fasz. mármint, gondolom minden értelemben.

a másik, hasonló baromi magvas gondolatom, hogy a szeretetnek semmi köze nincs az igazsághoz. szeretlek, de igazam van;ó, ez lófasz. szeretlek. az oké. igazam van. azis. két mennyire különböző dolog. ez persze papíron (sic!: monitoron!) jól hangzik, és egyszerűnek látszik, de az igazság az hogy ez az egyik legtávolabbi dolog az emberektől (tőlem is!). az igazság a legtöbb veszekedésnél az, hogy most épp nem szeretlek annyira, mint a saját igazamat, és éppen azért nem, mert nekem van igazam, tehát ő az enyém, te viszont nem, így könnyebb nekem azt szeretnem, ami legalább nem hagy el (hiszen az enyém), és amibe biztos vagyok (talán éppen mert nem hagy el) ellentétben veled. okosabb dolognak tűnik az ilyeneket szeretni mint téged, ez is egy igazságnak tűnik abban a pillanatban. és mindez persze nem zárja ki azt, hogy egyébként tényleg tökéletesen igazam van az adott dologban. ó ha valakit megtanulnánk úgy megszeretni, mint a saját igazunkat, sose hagynánk el. ugye hogy nem valódi szöveg, amit most olvasol, hanem sanzon dalszöveg? tudod, karádyt hallgatok, dúdold hozzá a dallamot. ha egyébként azt hinnéd, most valamiféle párkapcsolati problémákról beszélek; csak félig van igazad (félig szeretsz is?); valójában főleg anyámról, és a dávidról. istent lehet még ilyen könnyű, és jó szeretni, mint a saját igazát az embernek (amit érez), főleg ha hisz benne (mert akkor érzi is); isten nem hagy el, nem szűnik meg, nem múlik el, nem változik meg, ó, persze hogy egyből oda adják érte a földi örömöket a beavatottak; a többi hívő meg csak szép lassan adja oda. próbálok nem cinikus lenni. 'ha rikkancs lenne mesterséged', ígéri attila, 'hát segítnék kiabálni néked'.

istenem hogy szeretem józsef attilát egyébként. legalább egy ember is volt a sok költő között (a költők álltalában nem emberek; költők. az nem ugyanaz; ők költenek, és repülnek mint a madarak) basszameg. ő is először istent szerette (dolgaim elől rejtegetlek / istenem, én nagyon szeretlek), aztán magát (józsef attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek), aztán mást (nagyon szeretlek, hisz magamat / szintén nagyon meg tudtam szeretni veled) utána senkit (nagyon fáj), aztán talán mindenkit (tűzhelyet, családot / már végképp másoknak remél). hülye irodalomórákat tudnék én tartani, dejó hogy nem teszem. külön kár hogy helyesírást nem tanítok, csak azt buktatnám meg, aki nálam is több hibát vét; olyan meg nincs ezen a világon. magyarból is jó lennék, bazdmegokat ragoznánk halálra. bazd meg (te). basszameg (ő). basszátok meg (ti). basszák meg (ők). bassza meg már mindenki, akinek olyan csúnya szája van, mint a tanitóbácsinak (pedig annak aztán), az holnapra elolvassa a homéroszt. ámen.

mindezekből, és mindezek fölött még arra jöttem rá, hogy baromira sok alázatot kellene még tanuljak. és persze ebben már az is felfuvalkodás (milyen szép szó a fuvallat pedig, és hogy eltorzul ebben az összképben; felfelé való fuvallat okozás: felfuvalkodás, fúj!) miszerint én akarok magamtól tanulni alázatot, ami konkrétan azt jelenti, hogy gyáva kis pöcs vagyok, és félek attól, hogy nehogy az élet alázzon meg. persze megfog, de addigra már hátha tanulok majd annyi alázatot, hogy fel se veszem. naja.

arra is rájöttem (okos gyerek vagyok én) hogy hülye vagyok. az írással kapcsolatos dolgaimban sem volt igazam; nem arról kell írni, amiről érdemes. ugyanis, azt, amit érdemes leírni, abban épp az a poén, hogy konkrétan csak nagyon ritkán lehet leírni (és olyankor már nem is feltétlen érdemes). viszont ha megtalálod azt, ahogyan érdemes leírni azt, amit érdemes, akkor el tudod szórni mindenben; így, amikor írsz, írhatsz te akár egy buszmegállóról, egy lány szép szeméről (ósári!), politikáról (fúj!) drogról, szexről, zenéről, bármiről, benne lesz annak a valaminek az íze, amit leírni érdemes. olyan ez, mint erdélyben a palacsinta sütő néni; a lekvártól volt olyan kurvajó a palacsintája, de a lekvárját oda nem adta senkinek, vigyázott rá; és csak nagyon keveset kent a palacsintára. önmagában a palacsinta nem lett volna extra, és a lekvár önmagában túl sűrű; de így együtt hihetetlen finom. így megy az írással is; a fenének igyekszek annyira, hogy lekvárt öntsek mindenre. a lekvárt persze meg kell csináljam, de utána gyöngéden, tudva, hogy önmagamat is pazarlom vele, lágyan kell rákenjem mindarra, ami kijön a kezem közül. és ez nem csak feltétlenül az írás; igaz ez szinte mindenre.

sajó lászló tanít ilyesmikre; hihetetlenül tetszenek az egotripjei a narancsban. basszus, ez a fickó úgy ír a pályaudvarokról, mint más az elszakadt szerelmeiről; és lehet egy rozsdás, dohszagú, semmibemenő fémpárról is úgy írni, mint egy nő kanyargó combjairól. és hiába írsz egy nő kanyargó combjairól mégoly fennkölten, és magasztosan, művészien, meg a többi, ha nincs rajta az a bizonyos lekvár, amiről beszélek; sajó dolgainak ízében meg ott van mindig. és ez az, amit tud resti kornél, és nem tudja az esti, ó meg a többi, az önképében mindenképpen valami művészi dologba kapaszkodó, összegubancolódott tini, aki koptatja a billentyűjét holmi blog, és hasonlók okán; mű. ha művészi is, műízű. ha van is benne valami; nincs rajta lekvár. vagy mi a fene. egyébként is, mindegy is. néhány összetevőjét ismerem én is a saját lekváromnak, mire nagy a pofám. pedig nagy, mégha vége is a januárnak:

azt mondják, minél jobban leszarsz valakit, annál jobban ragaszkodik hozzád. hányok már ettől is. borzong a káosz bennem egyébként megint; olyan viharos napjaim vannak, hogy ihaj. alulról, felülről gőzölög bennem az őrület, és ilyenkor leginkább az a megdöbbentőbb, hogy hogy is hihetem én, néhanap, hogy élhetnék nélküle. mármint a saját pusztító őrületem nélkül. az elmúlást öleljük minden percünkben. idestova majd egy év után, újra beszéltem a márkkal; beindult a létezés mosógépe, forog a tárcsa, itt a szamszára, ismétlődik minden. szétszedtük egymást újra, de abban maradtunk újra, hogy beszélünk még. odabaszott most a színház is; ez esetben hármasban, még a dávid (!) is ott volt. ágota kristóf darabot néztünk meg, 'fáj', a nagy füzet című regénye alapján, és erről lehet sok mindent mondani, a végét fájlaltam én is, de nem az a lényeg, hanem hogy rajtunk maradt valahogyan ez a 'nem fáj' érzés, mint a színészeken a vörös festék. van a könyvben egy jelenet, ami hiányzott a darabból; hogy immúnisak legyenek arra is, egy héten keresztül a testvérpár állandóan azt mondja egymásnak hogy 'szeretlek' hogy ne jelentsen nekik semmit. szeretlekszeretlekszeretlekszeretlekszeretlekszeretlek, igen, nem fáj. kicsiben, nagyban, mintha ezt csinálnánk mindenben, mi emberek. az őrületemmel gyakorlom az elmúlást, hogy aztán mondhassam; nem fáj. felmegyek az adatlapjára heti egyszer, hogy szoktassam magam ahhoz, hogy nem, nem fáj.

'nem fájt, nem fájt / köszönöm a lekvárt' mondtuk annó az oviban. aztán azt hittük kijöttünk onnan, pedig csak újabbakba költöztünk; ovi a suli, ovi az egyetem, ovi a meló, ovi az otthon, ovi a külföld és a belföld, és ovi lesz a temető is. voálá. resti sose írna ilyeneket. de ilyet se, minthogy várom a tavaszt. hogy na majd az, az megoldja. de jó hogy az egyedüli felnőtt ezen a kurva világon, minden, ami nem emberi; az állatok, a madarak, a fák, a bokrok, és az istenek. azok komolyan veszik magukat; jön a tavasz, nagy komolyan, jön, aztán a nyár, majd az ősz, a tél is, mégha szép lassan szétszedjük is a köztük lévő különbségeket, és alig fogjuk észre venni, melyik épp melyik; de a változásokat mindig lehet majd tőlük várni. az esőtől. a hótól; ó istenem, vége a láznak, vége a sárnak. látod. jöhet a borotva, a nem alvás, és azok, akiknek hagytad, hogy élhessenek az arcodon.

mese a boldogtalanokról

akik kétségbeesetten mímelik azt ami másokból úgy fakad mint a virág

ágyak porondján fogcsikorgató mosolyú trapéznők
arcukon a vágy hirtelen csalánkiütései vagy mozdíthatatlan sápadtság

akik képtelenek megbocsájtani maguknak és ezáltal másoknak
kegyetlenül és gonoszul őrjöngenek cserébe kegyelmet és jóságot várva

ökölbe szorítva szórják keserűségüket a világba
hogy az végre felfigyeljen már rájuk

vagy a mindig csendben levők a mindig mindenről lemondók
akik fölényességükbe rejtik meg sem született érzéseiket

a simogatva karmolók és fojtogatva ölelők
akik beletemetkeznek büszke magányba

rezzenthetetlen közönyűek vagy libabőrős ámokfutók
görcsösen összeszorítottak vagy örökösen tátongók mint a madárfiókák csőre

akik sohasem találják meg testük kibogozhatatlan gubancán a szál boldogító végét

s megkövülten várják vagy őrjöngve hajhásszák a messiást a mesebeli királyfit
a hím-ariadnét

aki gyöngéd fonalával végre valahára elvezeti őket reflexeik összekuszált útvesztőjében az elérhetetlen a köznapi a tetveknek is kijáró

megváltáshoz

célzott-e rá pia?

ó kedves blogom, miért vagy te blog, miért nem napló? ország, világ olvashat így, össze se tudlak gyűrni, begyújtani se tudok veled. nem jó ez így. és kedves blogom, ha már az én blogom vagy, márpedig az én blogom vagy, senki másé, én, én, úgy szeretek ragaszkodni, uralkodni, kisajátítani, és a többi szép emberi tulajdonságaimat használni; mit nekem elengedés, megnyugvás a létezésben, a földi dolgok múlandósága fölötti bölcsesség; lófaszt, te az én blogom vagy, az enyém, senki másé, de ha már így alakult, a szart kezdjek veled? egy csomó mindent nem is merek elmondani neked; - a többinek meg értelme sincs - így neked sincs, kedves blogom. soha nem használtalak még arra, amire való lennél - azt mondja az estilia, hogy mostjuteszébe, hogy a blog terápiás célzattal, meg minden, meg hogy ezt a benne ülő pszichológus tanácsolja, és ilyen baromságok - de most már nem is hiszem, hogy el fogom kezdeni. talán csak ma; ó kedves blogom, na majd ma! figyeld csak:

először is, kedves blogom, tisztázzunk valamit; hiába személyeskedünk, az életbe nem foglak én téged nagybetűvel írni. mármint így: Blogom. na azt már nem. tovább megyek; hiába minden jeles tulajdonságod, azt hiszem sose foglak se komolyan venni, se tisztelni. de téged ez nem zavarhat, mert te az én blogom vagy, és azt csinálod amit én mondok; tudod, rajtad élem ki a gyerekkoromból hiányzó főnökösödést. emlékszel, ott a homokozóban? sosem voltam én a főnök. az dög kulich csabi, az igen, hordhattuk neki a vödröket. borzasztó, ha rágondolok; de azt hiszem, ha rágondolok, azt hívják az ilyen liafélék 'terápiáscélzatnak'. ó, mit tudnak ők a homokozókról. na mindegy. az átforduló hintára emlékszel? hogy pont akkor sikerült, amikor senki se látta? kirepültem hátra, és anyám megvert, mert tönkretettem a nadrágom. ó micsoda sérelmek ezek: ezért leszek szemét veled! nem fogok rímekben írni, mert nem érsz annyit; csak néha vicces. ezt te is így gondolod, én tudom.

képzeld, kedves blogom, épp most lázas vagyok, mondhatni: beteg. valami vírusos szar, lázat csinál nekem, nem tudok tőle nyelni, meg minden ilyesmi. undorító ízű gyógyteákat pakolok magamba, és ezzel a hülye bioptron (tudtad, hogy eztaztánténylegsvájcbagyártották?) lámpával bombázom magam; útban vagyok a gyógyulás felé. azért is irkálok neked, hogy ne unatkozzak, míg odaérek. és képzeld, kedves blogom, a smilla (!) - nem a görlandi, a dunai - irigyel. mert elmondtam neki a bambuszlámpát, tetején szalmakalappal; - tudod amit még pécsen találunk a márkal - meséltem neki, hogyha negyven fölé megy a lázam, akkor ez a lámpa elkezd sétálni a szobámban, meg leveszi a kalapját, és hasonlók. erre elkezdett irigyelni; előtte viszont sajnált, te, kedves blogom, te érted a nőket?

azt is képzeld, kedves blogom, hogy életemben először voltam az új nemzeti színházba! tudod, abba a hülye, gnóm, rondába, amire mindenki haragszik, és csak a nagyon sznobok műélvezik. mert ők tudják hogy kell nézni, és ha tudod hogy kell nézni az ilyeneket, akkor szép lesz, meg jó, meg minden. gorkijt néztünk, meg brecht, és mindkettőt főleg a nagyon sznobok tudták műélvezni (előttem is ült egy ilyen, képzeld, kopaszodott!), de a brech nekem is nagyon tetszett, mert bár még nem vagyok elég sznob, de legalább már kellően cinikus az ilyesmikhez. és képzeld, szerintem a mészáros piroska, amilyen csúnya, olyan nagy színésznő lesz később, de talán még nagyobb is; ezt csak azért mondom, hogy megjegyezzem, hogy majd milyen jó lesz dicsekedni a gyerekeimnek, hogy én már akkor (tehát most) tudtam hogy piroska, az igen. kedves blogom, szerinted lesznek gyerekeim? egyébként is szarok a véleményedre, nem jelent az semmit. nade a lényeg, hogy az előadás vége után annyit kolbászoltunk ebben a nemzetiben (mert kolbászolni, azt lehet ám benne!), hogy ránkzártákazajtót, meg minden, izgalmas volt, és a végén a dramaturg, aki itt a fordító is, őt stoppoltuk le, és ő vitt minket ki a hévig, ungár júliának hívják, és litlés volt; a karjai kicsik, és alig érte el a kormányt, és én teljesen beleszerettem, annyira jó lehet ilyen embernek lenni. mármint ilyen jónak, hasznosnak, meg minden. akin nem fognak az élet szemétkedései. azt mond meg nekem, kedves blogom, hogy rajtam miért fognak az élet szemétkedései? lehet dramaturgnak kellene menjek? ezt csak azért kérdezem, hogy oldjam a köztünk lévő feszültséget, de tudom, hogy nem tudsz te, kedves blogom, nem tudsz te szartse.

nem zavar hogy mocskos a szám? a zazi miatt, pedig már nem is, de az biztos hogy amiatt írom így egybe a dolgokat, mintahogyeztitten. képzeld, most meg a werther szerelme és halálát olvasom goethétől, attól írok ilyen személyeskedve (mert tudod, az egy levélregény), meg ilyen kis szentimentálisan. ugye, hogy nem is vagyok szentimentális? és szerinted én is öngyilkos leszek majd, ha kiolvasom? köztük legyen szólva, engem inkább idegesít ez a werther, jól fel kéne pofozni néha, de még jobban kivagyok arthurtól, a férjtől, ó, őt falhoz kéne csapkodni. mennyire jó ember; mennyire megértő; mennyire tisztességes, meg minden; üssék meg! szerinted a mi világunkban kedves blogom, abban a világban, ahol téged már látod ország, meg a világ olvashatna, ha nem lenne jobb dolga (de a világnak mindig van, eztjegyezdmegkedvesblogom, a világ sosem ér rá, isten, az talán ráér, de ő meg úgyis tud mindent, úgy nem poén ilyeneket olvasgatni), és blognak hívnak téged, nem naplónak, és nem folyik ki lázas kezemből a tinta, hanem a hurutoldó teámat lötykölöm ki a billentyűzetre, szóval ebben a csúnya világunkban, így kétezer után, szerinted tudnak még az emberek így szeretni? mármint, ahogy werther. meg ez a hülye lotte. nem úgy kéne lennie, hogy a lotte megcsalja az arthurt, bár attól még szereti, csak szegény werther nyugodjon már meg, aztán a werther is rájön hogy hülyét csinál magából, terápiákra jár (a liához, figyeld meg, ha kiolvasom, elküldöm a liához!), és a végén meg elmegy kurvázni. persze nem azt mondom, hogy most már nem tudunk belehalni a szerelembe, de nem is inkább a szerelmünk tisztasága miatt, ahogy wertheréknél, hanem inkább az önzésünk miatt.

várj egy kicsit kedves blogom, berakok egy kis hiphopot, mert már a fasz kivan a sok őszi zenével. úgy látszik lement a lázam egy kicsit; 39 fölött már nem bírnám a smaurai showdown-t. valamiért rákattantam megint a szomorúságra, már ami a zenéket illeti; remélem, a lázammal kiizzadom ezt is. emlékszel, még arra a hülye kiscsajra a töréspontból? az a baj veled marci, mondta, hogy túl sok szomorú zenét hallgatsz, így nem lehet élni. ezt mondta. ó micsoda sérelmek ezek, de muszáj emlegessem őket, hogy meglegyen ezahülyeterápiáscélzat. azt akartam neked írni, kedves blogom, még pár hete, amikor rohadt hideg volt, hogy 'olyan hideg van, hogy megfagytak a változások'. tetszett ez a mondat, de nem tudtam vele mit kezdeni; hát most, nézd meg, kedves blogom, most meg felolvadtak a változások. sáros, latyakos pocsolyákként fodrozódnak bennem, nem érzem jól magam miattuk. az is zavar, hogy az öregek mindig emlegetik, főleg a jutka, hogy én milyen jó ember vagyok. meg hogy isten (!) dolgozik bennem. tegnap is a buszon, segítettem vinni egy néni kisfiának a kismotorját - tudod, olyan kék, na nekem olyan sem volt, a fene essen bele, micsodasérelmekezekénmondom - és elbeszélgettünk, a végére ő is kihozta, hogy vigyázzak magamra, mert hogy én egy jó ember vagyok. asszondta: látja a szememen. ó kedves blogom, szét tudnám verni a fejüket! főleg a magamét. mi az én jóemberségem? szépen csillognak a megfagyott pocsolyáim, naja, amíg elég hideg van. igazából ez már érzékeny talaj, kedves blogom, azt hiszem, neked ehhez lassan semmi közöd, és a terépiáscélzatra is szarok. mivel te az én blogom vagy, természetes, hogy most gyorsan megnyugtatsz, azt mondod hogy, dehogy, marci, nincs nálad jobb (!), és effajta kislányos megnyugtatásokkal operálsz, rám is férne, bár én épp úgy nem hiszek neked, ahogy te nekem; ezért is vagyunk ilyen fontosak egymásnak kedves blogom, jobb ha tőlem tudod.

kedves blogom, azt is akartam még annó írni, hogy az igéretek törékenyek; de mivel tényleg azok, ezzel se tudok mit kezdeni. így hát abba is hagyom ezt a hülyeséget. remélem értékelted, hogy egyszer az életben ilyen kedves voltam veled (óhogydögöljmeg), ez csak a kivétel, meg a szabály, tudod. egy csomó mindent nem írtam le neked, amit szerettem volna, és egy csomó mindent igen, amit meg nem szerettem volna, mindig ez van, látod ezért is utállak. meg, legyünk őszinték végre, semmi értelme nem volt ennek a hülye terápiáscélzatnak se, nem lettünk tőle okosabbak, se te, se én se. ráadásul a lázam is kezd visszajönni, nézd meg, a lámpám már itt integet, hogy menjünk sétálni. megyek is, te nem jöhetsz, szerbusz.

mojib: whimsical lifestyle

(használd a képességedet, hogy megtaláld a linket)

hangszertudás nélkül zenésznek lenni ma már nem olyan nagy kunszt, lásd például a magyar popszakma néhány jeltelen képviselőjét. de van, akit lemezjátszón pelenkáztak, és tízéves korára már szkreccselve hallgatta a miki manót; és olyan is van, aki miután felnőtt, apja bakelitgyűjteményéből lett világhírű, úgy, hogy összelopkodott mindent, amiket a következő generáció - akinek a szülei rádiót hallgattak - nem ismertek, és ettől összeszarták magukat hogy milyen jó. ilyen pl dj shadow, vagy a szárnya alól kinőtt james lavelle, azaz az unkle. a hangmintázó zenei társadalom persze főleg a hiphopból nőtt fel, de a pop is merített belőle bőven (mit ad isten, az enigma cretuja is ebből élt meg, míg meg nem hülyült teljesen), hogy aztán eljusson odáig, hogy egy új hangot se kelljen már csinálni, csak hangmintákból is össze lehet hozni egy komplett albumot; ennek a legszebb példája a zseniális ausztráli avalanches bagázs, akik a since i left you című lemezüket több mint 3000 (!) hangmintából hegesztették össze, és a végeredmény az ezredforduló egyik legjobb lemeze, amire e sorok írója olyan pszihedelikus utazásokat tett a londoni tömegközlekedésen, hogy arról a megboldogult oyster kártyája tudna a legtöbbet mesélni.

az ő iskolájukba járt ez a svéd gyerek, a mojib, aki annyira fiatal (kisebb nálam vaze!), hogy neki sgt peppers vagy a kind of blue helyett az entroducing és a psychence fiction a klasszikus lemezek. a hangszertudás hiányát (ne legyünk gonoszak, krimpilozik a zongorán, és pengeti a gitárt, ezzel már leveri krisz rudit, de azért nem emiatt fogunk felfigyelni rá) zeneszerkesztő szoftverekkel helyettesíti, és nem is feltétlen rosszul; tulajdonképpen azt csinálja amit az avalanches élőben (mindent mindennel), vagy amit az unkle baromi drága stúdiókban (effekteket effektekkel), csakhogy ő otthon, még a mastert is ő csinálja, ezzel gyakorlatilag mint valami követendő mózes (mojib!) a laptop fölött görnyedő zenebuziknak: íme pénz és apuka vagy bristol (mojib egy hideg svéd, ráadásul egy tóparton lakik valahol gothenburg mellett) nélkül is lehet híresnek lenni vaze! aki figyelmesen böngészi az úriember honlapját, ezekről kvázi vizsgaanyagot is talál; mind az avalanches dolgaiból, mind az unkle cuccaiból csinált kurvaügyes mixelvényeket, bár az utóbbinak bizonyos részeiért fizetni is kell. mash-upokal kezdte, mint annyian, aztán kicsit továbbment, a kedvenc számait legózta újra, majd tavaly jelent meg először internetes megoldással, aztán most már kiadónál is a szerzői lemeze, amit most fogok méltatni, te meg remélhetőleg hallgatni.

akinek a már emlegetett unkle, vagy dj shadow a szíve csücskei, az mindenképpen látogassa meg mojibot, jól fog szórakozni, főleg azért, mert ő valószínűleg igen sok dobtémát, basszusfutamot, és váltást fog felismerni, de még a legnaívabb zeneszerető is biztosan megtalálja majd a sigur rós, kings of convenience, chemical brothers, radiohead (!), 4hero, jagga jazzist, the free design (love you, mekkora zene már az!) hangjait; az ügyesebbek mobyt, clint mansellt, bright eyest, sőt még orbitalt is felfedezhetnek, tehát kész zenei turkáló ez az album. egyébként a hangzás meg a megoldások még ha néha mosolyogtatók is (azért ez nem egy entroducing!), én nagyon megszerettem ezt a lemezt, és sokadig hallgatásra több van benne, mint első hallásra; a személyes kedvenc, a szinte már pszihedelikus home is, where the heart is, prédikációval, vonatokkal, kórussal; a másik az underneath, amiben sebastian tellier gyönyörű la ritournelle-jére énekeltet rá egy új dallamot, és a végeredmény szerintem jobb mint az eredeti; vagy ott a sigur rós stalfurját átgyúró break of dawn, egészen kitűnő számok.

persze, bele lehetne kötni sok mindenbe; igazából ez majdhogynem egy remixgyűjtemény, minthogy szerzői lemez lenne, és az öreg mesterekkel szemben staffan ulmert barátunk sokkal ismertebb hangokkal operál, ami megzavarhatja a befogadást; és az avalanches házibuli hangulatával ellentétben inkább az unkle féle sötétebb oldalhoz húzódott jobban, tehát kvázi trip hopot hallhatunk, amit bár igyekszik minnél változatosabbra gyúrni, mégsem lehetne eredetiséggel vádolni; vízhangosított zongorák, effektelt hegedűk, mélyre húzott basszusok, sötét ritmusok, hallhattunk már ilyet. nick horby okoskodik a 31 dalban az avalanches frontier psychiatrist-járól eképpen: 'az avalanches viszont olyan dalok foszlányait használja, amiket még sohasem hallott az ember, oly módon, amit el se tudott volna képzelni; és ennek az az eredménye, hogy kétségkívül alkottak valamit a semmiből' namost ha ezt a gondolatmenetet követjük, itt épp ez a baj, hogy olyan dalok foszlányait hallhatjuk, amit bizony ismer(het)ünk; és ez visszásan is lejöhet, mert lehet hogy például valakit zavar, ha a kedvenc sigur rós motívumát ilyen közegben hallja, vagy a kings of converience gitártémát is bosszantóan érzi, így lecsupaszítva-lenyúlva; de azért valaki mondja meg, honnan vannak a vonósok a home is where the heart is-ből, mert tudom hogy ismerem, de mégsem.

ettől függetlenül nekem talán épp ez tetszik benne a legjobban, hogy félig ismerős, félig szimpatikus, barátságos cucc ez, a szomszéd fiú legó albuma, akiről kiderül hogy hasonló építőkockái vannak, mint nekünk. ezekből az átfestett legódarabokból az eredetit is megmutatja ez a jó mojib, most készített az avalanches when i meet you-jához hasonló mixtapet, ami az albumon hallható dalokat effekt nélkül is tartalmazza; különösen a 'b oldal', a feasting my heart címre keresztelt rész kedves a szívemnek, a nyolc percnél megszólaló paul simon feldolgozás a four tet my angels back & forthjával közösen bár kicsit disszonáns, de az ötletért már eleve adnék egy pacsit ennek a mojib gyereknek.

az artworkban is érdemes gyönyörködni, claire scully munkája; köröznek egy félig kész épület körül a madarak, majd leszállnak egy fára; nesze neked, ennél jobban nem is lehetne körülírni ezt az albumot. ha már benne vagy a mojibolásba, nézd meg a remixeit is; főleg a gyönyörű radiohead videotape-t ajánlom kedves figyelmedbe, ami az egyik legjobb raidohead remix, amit valaha hallottam (a másik szintén mojib, bár az inkább feldolgozás, a paranoid android) illetve a donnie darko és a 21 gramm filmzenékből összegyúrt nagy kedvencemet, a my love-t az előző, hülye című the class of OO című amolyan demójáról.

otthont építeni

cinematic orchestra: to build a home

itt a ház, ami kősziklára épült
ahol reccsen a padló, fából a párkány
a széken por ül, megteríti az asztalt.

itt a ház, ahol kint maradt a magány.
ahol laktam. ahol azt mondtam:
most vagyok otthon.

itt a kert, és a fa, aki olyan vén, mint én.
zöldre szőtt ágaival térdepel a gyepre.
hát én felmásztam a kérgén, fel, a tetejére
hogy lássam a világom, hogy értsem végre.
de elfújt a szél.

úgy kapaszkodtam, ahogy tőled tanultam;
ahogy te fogtál engem; de nem volt elég.
visszaestem a földre.

itt a ház amit neked építettem, és te nekem. belőlünk
lett, és azt mondtuk: itt vagyunk otthon.
de nem volt elég. most elsüllyed a mélybe.

én benned voltam otthon és te bennem;
kősziklák voltunk. de már ez sem elég.
eltűnünk hát örökre.

(külön köszönet a fordítási segítségért 'dávidanyu' dórának. a 'ground had arose and passed it's knees'- fordulattal voltam a legnagyobb bajban; de ő regisztrálva van a prozon, ahol mint nem fizetős tag is kérdezhet - naponta asszem ötöt -, és ahol mindig van néhány lelkes őrült aki segít - olykor hajnali kettőkor is - és ahol mindjárt rímbe is kaptuk a lelkes segítséget...)

(a zseniális uptheresoultion által készített hivatalos videóktól - mind a kettőtől - szárazra sírtam már a szemem. az utóbbi időben nagyon sokat megnéztem; lassan jön, és végigmegy rajtad. nem is az a legmegdöbbentőbb, ami történik, hanem hogy tényleg az történik amire vársz, és mégis úgy, hogy kapaszkodnod kell tőle. mesze ez a kisfilm a legjobb, de ettől függetlenül ez a szám sokakat megihletett, főleg hogy a radar fesztivál pályázatot is írt rá; a tejfölös szájú húszéves angol srácot, aki kivágott egy fát a rádióváltozatra; van egy érdekes arcos-szemes-mosolyos, meg egy igen sablonos duffy féle, és a látványos, picit giccses, picit sírós nyertes videót is mindenképpen érdemes megnézni, hát még inni rá.)

(a build a home-t és a breathe-t is a legutolsó cinematic orchestra lemezen, a ma fleuron találod, ahol a már megismert patrick wilson, és fontella bass mellett a lambos lou hangjában is gyönyörködhetsz. a kicsit pörgősebb rádióváltozatot ingyen neked adja a ninja tune, ha cserébe te nekik adod az email címedet, amit állítólag nem küldenek el az ördögnek. grey revend is készített egy gyönyörű akusztikus feldolgozást, ajánlom kedves figyelmedbe)

!

'és mint a régi költők s mindig az emberek
félek hogy meghalok mikor egyedül alszom'

ha egyedül vagyok, felkiáltójelek lesznek mindenütt. a szobában, a konyhában, a kertben, a falakon. és bent is: a lábamban, a nyakamban, a hátamban. a szívemnél. éjszaka, ha egyedül vagyok, ezek a felkiáltójelek világítanak; zölden, mint a láz, és sárosan, mint a mocsarak. nem tudok hova bújni előlük. előjönnek, ragyognak, körbefognak; keringenek körülöttem, mint a keselyűk.

kérdőjel a múlt, kérdő a jövő, de felkiált a jelen; én nézem őket, várok, és emlékezem. amikor ívbe görbült a végük, és kapaszkodhattam beléjük; amikor még rajzfilmben éltem veled, és láttam fejed fölött a kérdőjelet. az megvan, amikor a farkas kisétál a semmibe, meglátja hogy épp sétál a semmiben, nem érti, a feje fölött megjelenik a kérdőjel; aztán zuhan, de a kérdőjel beleakad valamibe, megkapaszkodik, és megmenekül? ő a szimpatikusabb állat, igaz? hát vigyázz a kérdőjeleidre.

látod én kiegyenesítettem őket; és most, nem menekülhetek. érzem a pontot a csípőmben, és a vonalat, ahogy elmegy a térdemig; érzem a pontot a szívemben, és a vonalat, ahogy elmegy a nyakamig. a pontot a szobámban, a szára a konyhában; a pontot anyámban, a szára apámban. ésígytovább.

kijelentések ezek, nem felszólítások, se óhajok; pontozok csak, nem vagdalkozok. nem láthatja más úgysem őket. nézd, még a google sem. jön a sötét; hát jönnek ők is. kérdeznék; de nem lehet. ne szólj, ha majd te is látod a fejem fölött a felkiáltójelet.

mit szólsz, ha az előtt fejezem be a rajzfilmet, mielőtt leesek? ezt nézd meg:

kerekesszék és a nők

szkafander és pillangó

egy ilyen filmet a magamfajta fickónak megmutatni, nagyjából mintha olajos hordón ülve gyújtanál rá; számítani lehet az eredményre. a kerekesszékkel való feszült viszonyom, és minden, mozgásvesztéssel járó állapottól való félelmem, és tiszteletem miatt minden filmtől ki tudok akadni, amiben mozgássérült van, hát még egy olyantól, aminek a főszereplője egy locked in szindrómában szenvedő férfi.



a történetet pár mondatban el lehet mesélni, de az effajta történetekben épp az a lényeg, ha érezni is tudjuk, nemcsak meghallgatni; és ebben a film rengeteget segít. van egy férfi, aki az elle főszerkesztője, és mondhatni tipikus sikerférfi típus; nők, akiket nem tud szeretni, autók, amiket meg tud venni, gyerekek, akikkel hétvégén együtt kell lenni, feleség, akit el lehet hagyni, és pénz, amiből minél többet lehet szerezni. ebből az állapotból érkezik meg egy másik állapotba, amiben a szemhéján és a fantáziáján kívül semmi mást nem tud mozgatni soha többé. elszámolás a múlttal, szembenézés a jelennel, a szkafanderrel, és megtalálni a továbbrepülést, a pillangót, választ arra a bizonyos kérdésre, hogy ezek után még mi késztet élni. és persze, mindezt leírni. ha már beszélni nem, hát pislogással; sorolják az ábécé betűit, és ott pislogunk, amelyik betűt fel akarjuk használni. pillantás-billentyűzet. ebből születik egy könyv, amiben mondhatni, ahány betű, annyi pislogás; egy könyv, amit szemmel írtak. erről a könyvről szól ez a film, és arról, aki mindezt belülről megírta (kvázi látta).



nem ez az első film, amit a haldoklásról, a halállal való viszonyról, és az elmúlásról forgattak; és nyilván nem is az utolsó. ezek a témák nehezen fekszenek, mozognak, vagy elevenednek (sic!) meg a vásznon, az ezzel foglalkozó mozikból vagy zsebkendőt nyitogató olcsó közhelyek, vagy zseniális, formabontó alkotások lesznek; az utóbbiból persze jóval kevesebb van, de még ebben a kevésben is kiemelkedő a szkafander és pillangó, az ozon féle utolsó napjaim óta nem tetszett ennyire erről szóló film. a belső tengerrel való párhuzam persze rögtön feltűnik, de itt pont az tetszett, ami ott nem; vagyis hogy végre nem erőltették túl a szájbarágást, és nem mentek át a giccs, a megmondás, és a lélek örök erejének csöpögő ábrázolásába.

a film jelentős részén használt egyes szám első személyes nézet, a pislogás, a könny, és a kóma utáni állapot vizuális megjelenítése zseniális, a festményszerű képi világa, a színek, (ahogy a rendező másik filmjénél is, a graffiti királyánál) és a gyors, feszes vágások teljesen rabul ejtik a nézőt, mondhatni szinte felszabadítják a téma súlyosságától; később ügyesen, és okosan vált fokozatosan külső nézetbe, nyitja ki a teret. talán csak a néha kissé közhelyes, bár ízléssel adagolt szimbólumokba lehet a végefelé belekötni, de a leomló gleccserekkel az összes ebbeli fenntartásom velük omlott, és úgy szippantott be ez a film, hogy alig láttam a könnyeimtől. nagyon ritkán, és nehezen sírok; hát megbecsülöm azt, aki megríkat.

ennél a filmnél fantasztikus hatása van a máskor annyira elcsépeltnek tűnő belső narrációnak is, és külön öröm, hogy így még humora is van; lehetfinom, cinikus-kesernyés humor, ami még jobban segíti a látottak emésztését. az alakításokról is lehetne szólni, de annyira erős a rendezés, hogy figyelni kell rá, hogy feltűnjön; a főszereplő sármos macsóból elvárhatóan profi módon lesz 'emberi zombi', mint ahogyan az őt körülvevő nők tekintete is illő módon fátyolodik a történet előrehaladtával. egyébként általában egyetértenék, és zavarna is, amit a narancs kritikusa is ír: hogy az ilyen mozikban a legfontosabb a szórakoztatás, a szépítés, hogy el ne forduljon a néző; azonban én megettem ezt a filmet, vele együtt emelkedtem, süllyedtem, küzdöttem, nevettem és sírtam, tehát ha moziban láttam volna, lehetne mondani, hogy megérte a mozijegy árát. így viszont a dvd-jét is. sőt.

10/8,5

waldeck's gramophone

belejöttem a zenélésbe, reggel egyet, tessék, estére is egyet, mint a gyógyszereket.

ez itt a kupak

egy kurvajó kis konkrét szving válogatást szeretnék a lelketekre kötni, amiben a leggyengébb láncszem épp maga a válogató. itt mindenki keménykalapban, öltönyben és csokornyakkendőben, a lányok csábos esernyővel és hófehér kesztyűvel, szolid parfüm felhőn ülnek, míg a zenekarban morcos arccal szivarozó négerek tolják az ipart. basszameg, ilyenkor kellett volna élni; háború sehol, dől a szesz, akár ikszel is, szekerek várnak odakint, és lószar van az úton parkolóellenőrök helyett. sercegnek az öreg monó fekete lemezek, a hangfalba kosárlabdát dobálhatnak a gyerekek, a dj-t még karmesternek hívják, vagy kocsmárosnak, és az élet csak a vásznon feketefehér. igen!

a német lassútempó huszár, waldeck prezentálja zenei anyatejét; aki ismeri az úriember munkásságát, (és még a saint privat!) annak nyilván nem újdonság a szvinghez (illetve a pezsgőhöz, lásd cím) való vonzódása (aki meg nem, annak ott az utolsó bekezdés). harmincas, negyvenes, ötvenes évek, de még a kilencvenesek is, azistenit neki; itt tölti az italt a pink martini (a sympatique, ide nekem azt a lemez lovászt, aki ezután a koop island bluest keveri!) caseira evora, vagy akár a gus & gus, (aki nem az a gus gus, akire én gondoltam, mert én mindig csak izlandra tudok gondolni, pedig arrafelé aztán igazán ritkán swingelhetnek). kis kedvenc tom & jerry zenélőm, django reinhardt is itt van, a többit pedig sehogyse ismerem, bár mentségemre legyen mondva, jóval később gyártották le azokat az italokat, amiket születésem évében fogyasztott a nyájas publikum. mindenesetre borzongató belegondolni, hogy ebből a korból még a zenei hangulat is mennyire izgatott, és nem csak romantikus, hanem mást ne mondjak, erotikus; ezekre a búgó francia (a franc. szia! muhaha) számokra bizony bőszen készülhetett az eljövendő nemzedék!

sajnos a produkció halvány foltjai pont a waldeck számok; bár értem én, hogy mint jó diák a leckét, ő is felmondaná, hogy hogy kell ezt manapság csinálni, ha már a stílus ismeretét bebizonyította. de nem igazán illenek ide a parov stelar féle jófejkedő, modern, elektrotechnikus szobatánczenék; elütnek a többi nagyszerű, füstös, kalapemelgetős hangulattól. főleg az elnyújtott, modoros és vízhangos zongorás carmen átirat idegesített, de persze egy korda györgy lemezen beszartam volna attól is. viszont a többi mai gyerek majdnem ugorja a régiek lécet; a beszédes nevű mr soft se rossz, meg a szintén hangzatos god russik, ráadásul a freebidou formáció amicalement votre feldolgozásától olyan szinten dobtam el a kordbársony kalapom, hogy fizetek egy szivart annak, aki szerez tőlük albumot.

aki esetleg mégse szeretne táncolni sosem látott némafilmekre, ellenben klaus arcélére ráizgult, (az a csúnya parov stelar mennyivel jobban néz ki, de waldeck bosszúból biztos tehetségesebb!) annak imhol a (majdnem) teljes diszkográf, én is innen loptam.

taste of snow

mivel ma reggel is arra ébredtem, hogy odakint hózik, felrakok ide egy régi hóesés mixet.

itt szeded le
itt meg a cue*

hülye dolog ez, mivel szilveszterkor csináltam, de nem mondhatom azt hogy tavaly, mert a tavalyi szilveszter előtt történt a dolog; de mégis alig több mint egy éve. (tehát 2007, ha nem tudnád követni) elvileg a periszkópnak ment volna szilveszterre, de gyakorlatilag ott jóval később ment le. nagyon előttem van az a pécsi hóesés, vártuk már nagyon, a sár helyett, ugye, és én annyira örültem neki, hogy a panelházak között rohangáltam égre tartott arccal, meg fotóztam, és ilyen zenéket hallgattam, aztán ebből lett ez a mix. tele van hibával, mint minden mikszem, de ez különösen; balra csúszik a balansz, isten tudja miért, néha csúszik a sebesség is, főleg annál a szegény jean michel jarre-nál, de az oxigén ötödik tételéről anyu mindig azt mondta, hogy neki 'karácsonyi', így muszáj volt. ettől függetlenül büszke vagyok rá, nagyon szeretem a havas éjszakákban azt a rózsaszínes derengést, amit, ha jól figyelsz, kihallasz ebből a mikszből is. ha jókor (hóesésben, sötétben) hallgatod, nagy élmény lesz, remélem. vagy nem.

sötét iksz ez tehát, hideg és kicsit reménytelen is, mint a téli éjszakák. az eleje felé van egy sétálós rész (múm, pan electric, trentemøller, amute) hogy aztán a hess & petersen féle zseniális depeche mode feldolgozással érjünk haza (home). van egy csilingelős, ajándék bontogatós rész is (dollboy, aphex twin, björk, poplar), meg egy sűrű, vastag pelyhes hóeséses rész (nathan fake, yagya, monolake, digitonal, greg haines) és a vége felé még a tűzre is teszünk (randy edelman, kronos quartet, oliver nelson és a telefon tel aviv), tehát nem fagyunk meg, hiába tűnt úgy az elején (arve henriksen, i.s.a.n., library tapes, labraford). túlnyomó részt elektronikus, minimál, ambient, vagy várj van jobb szó rá: experimentál (fúj!) zenék fognak a füledbe szállingózni, ha leszel olyan bátor, és ezek után is meg mered hallgatni; bulizni nem erre fogsz, hacsak úgy nem, mint a hópelyhek; lassan, nagyon lassan, kavarogva.

figyelj csak, számok, előadók, kiadók, meg minden:

1. arve henriksen: sanmyaku (rune grammofon)
2. i.s.a.n: satie no 1 (lent et douloureux)
(a number of small things)
3. library tapes: first day of winter (make mine music)
4. anders illar: december haze (shitkatapult)
5. labradford: e luxo so (#1) (kranky)
6. múm: winter (what we never were after all) (fat cat)
7. hammock: winter light (hammock)
8. pan electric: winter's walk (absolute ambient)
9. trentemoller: while the cold winter waiting (poker flat)
10. amute: aux creux des vagues mon visage (intr_version)
11. kaminari synthesis: blue skies, winter's final cry
and other relevant love stories (camonille)
12. svalastog: snow tracer (rune grammofon)
13. nikolaj hess & sisel vera pettersen: home (music for dreams)
14. sidsel endresen & bugge wesselhof:
is somewhere out there? (jazzland)
15. valgeir sigurpsson: lungs for merrilee (bedroom community)
16. alog: st paul sessions II (rune grammofon)
17. slowblow & sigridur nielsdottirr:
morgun (kitchen motors family)
18. imaginationandmymother: mouth half open (loaf)
19. dollboy: look darling, it's start to snow (arabic)
20. aphex twin: nannou (warp)
21. björk: aurora (opiate & music box version) (island)
22. archive: silent night (shepherds quake) (dark winter)
23. poplar: silent night (tritone)
24. nathan fake: silent night (border community)
25. monolake: cubicle (imbalance computer)
26. susanne & magical orchestra: who am i (rune grammofon)
27. jean michel jarre: oxygene (part v) (disques dreyfus)
28. yagya: snowflake (part iv) (force inc)
29. digitonal: snowflake vectors (live @ o2 & ep version)(seed)
30. greg haines: snow airport (misamah)
31. moby: when it's cold i'd like to die
(everything is wrong & instrumental) (mute)
32. randy edelman: the kiss
(last of the mohicans) (morgan creek)
33. clint mansell: first snow (fountain) (nonesuch)
34. oliver nelson: stolen moments
(telefon tel aviv remix) (verve)
35. ashik peter lynch: snow (cherry red)

*= a cue az arra érdemes mp3lejátszónak szétbontja számokra az egy fájlból álló mixet. a legegyszerűbben úgy tudod használni, ha először is leszeded a foobart, ami olyan mint a chokito; ronda és finom (bocs), de egyébként tényleg, amilyen ronda, olyan kevés memóriát használ, és annyira lejátszik mindent; majd miután leszedted a foobart, és telepítetted, a cue-fájlnál nyomsz egy jobb gombot, properties, izé, tulajdonságok, és ott valószinűleg a néród lesz alapértelmezettnek betéve a cue-fájlt használó programokhoz, hát az neked nem kell, hanem átteszed foobarra. és ezután a cue-ra kattintasz, és máris látni fogod számcímekre bontva a mikszet.

a dolgok lassú vándorlása

az új években már csak az is jó, hogy az ember lelkiismeret furdalva folytatja ugyanazt, amit eddig csinált; naptáros gergő szerint elvileg ugye elsejétől változik valami, mást nem a számok, de az ember mélyén sokkal pogányabb kalendárium szerint működik a dolgok lassú vándorlása.

ezt csak azért mondom, mert hülye érzésem volt attól, hogy most elkezdtem (már megint? / még mindig?) ide írni, mintha attól, hogy kilences van a számsor végén, valaminek meg kellett volna változnia, mintha attól, hogy tavaly lett az idén, és idén a jövőre, már nekem se kéne ott tartanom, hogy (már megint? / még mindig?) blogot írok. és persze az ember (én vagyok az az ember!) mégiscsak ragaszkodik a naptáros gergő féle megoldáshoz is; valahol én komolyan hiszek benne, hogy az embernek az éve olyan lesz, mint amilyen az első napja, és az idióta összefüggésekben is látok valamit, miszerint hogy hol kezdem az évet, és hogy, és hol fejezem be, ésatöbbi; és éppen ezért, annak is biztos van valami fene nagy jelentése, hogy az év első napján, a hartyáni sötét erdő fele, szitáló hóesésben a kabátomra szállt, és ott is maradt

egy tökéletes hópehely.

huszonhat évem alatt (bocsánat, idén már huszonhét) egyszer sem láttam még, hogy egy hópehely tényleg olyan, mint amilyenre az oviban vagdosták a fehér köpenyű felnőttek a papírlapokat, és aztán kitették az ablakba, míg közben mi megpróbáltuk utánozni a műanyag nyelű gyerek ollóinkkal, és azt hittük, hogy sikerült. le kellene tudjam írni azt az érzést, hogy mennyire gyönyörű volt felfedezni azt, hogy még a szélei is olyanok, ahogy a karácsonyfánkon a dísz, ami hópehelyt mintázott; az erezete, a rácsai; hogy ott volt a vállamon maga a csoda, pár másodpercnyi égbekiáltó tökéletesség, ami új volt, és mégis ismerős; le kellene tudjam írni, de persze nem tudom, ezért dolgozz te is, képzeld el. vagy próbáljuk meg hasonlattal; körülbelül olyan lehetett, mint hogyha találkoznál egy boszorkánnyal, akinek tényleg vas orra van (!), és éppen seprűn lovagol, és persze nem is értené, hogy te miért csodálkozol ezen, hiszen ez ilyen. tehát a világ néha tényleg olyan mint az oviban? akkor mégiscsak érdemes élni? egy kicsit túl misztifikálom ezt a hópelyhet nem? eddig mindig csak összegubózott hópelyheket láttam, így külön, egyet sose; és gondold el, hogy ha az égből lehulló másodperceket se figyeltem meg eddig rendesen, mi a szart tudok én az életről? ez főleg akkor ijesztő, ha belegondolok abba, hogy gergő szerint kétezerkilenc van.

a másik, amin kiborultam mostanában, az a k.-ék; a barna volt az első barátom, kézen fogva rohangáltunk ötévesen csörögben. mostanra megházasodott: finn (!) lányt vett el, várják az első gyereküket. meg kellene tudjam bocsájtani magamnak, hogy ha én is ott maradok, abban a közegben, amiben persze semmiképpen nem maradhattam volna ott, akkor én is körülbelül itt tartanék; és persze semmiképpen nem tartanék akkor sem itt, de olyan jól esik ilyeneket mondani. csak amikor az ember ilyennel találkozik, elfeledkezik megfeledkezni arról, hogy végignézzen az életén, és pontosan észrevegye azokat a pontokat, amitől ő már végleg, és menthetetlenül ő maga lett, és nem valaki más. ha ezeket a pontokat összekötöd, szintén, mint az oviban, a gyerekkönyvekben, kiad valamilyen figurát; akkor még egyszerűbb volt, ugye, zsiráf jött ki, vagy elefánt, vagy efféle, mostanra árnyaltabb káosz; az vagyok én. vagy, ha már stoppolni, akkor erről azt írja a galaxis utikalauz:
'egy pillanatig elképzelte, hogy összeköti az útvonalát jelentő pontokat az égen, mint egy számozott pontokból álló összekötős, gyermekjátékot. remélte, hogy az Univerzum egy kedvező kilátást nyújtó pontjáról nézve egy igen-igen durva szót adna ki'

lehet nekem ezt: t ú l m i s z t i f i k á l t.

egyébként, ilyenkor mindig arra is gondolok, hogy van abban valami iszonyatosan megnyugtató is, ha az ember már látja azt az állapotot, amit semmiképpen nem érhet el; lehet, hogy én csak úgy találom meg a helyemet a világban, ha már kilövöm azokat a helyeket, ahol nem lehetek. mert a másik, akitől kiakadtam, szintén a k. család tagja, az ildi; ő azt csinálta, amit én, csak sokkal okosabban; tizennyolc éves korában lelépett abból a bizonyos közegből, ki a nagycsalád szentségéből, apja áldásából, lelépett a mennyország felé vezető útról, és azóta utazik, és csupa olyan dolgot csinál, amit én is szeretnék; mit ad isten, nemrég jött haza nepálból. nem ettől akadtam ki, hanem attól, hogy egy kerekesszékes fiúval elment alaszkába; most nézd meg. még székkel is lehet. lehet, hogy ha én is székbe kerülök, akkor lesz már tényleg annyira mindegy hogy elindulok (mástnem gurulok) az álmaim felé? például, szeretnék eljutni alaszkába (is).

a kérdés az hogy irigykedek-e, vagy felismerek. hogy már megint az akarok lenni, aki nem lehetek? hogy nincs bennem elég erő, arra, hogy az legyek, aki nem leszek? vagy hogy ez nem is rajtam múlik, tényleg, engem ilyenné formált a dolgok lassú vándorlása? és hogy ez a vándorlás, ez elvisz majd oda, ahol tényleg, elhozza nekem azt, akivel tényleg, és ha majd minden Tényleg lesz, akkor ezt a Tényleget is szétbontja ez a bizonyos lassú vándorlás, apró részekké szedi, és elmegy vele, míg én maradok, sokadmagammal, ha nem is alaszkában, de az antarktiszi hósivatagban?

látod, már megint itt vagyok, hogy ilyen teljesen felesleges dolgokkal koptatom, amúgy is megtépázott topom (lap!) billentyűzetét, és hiába van kilenc, nem látom hogy mi lett több nyolc óta. illetve, dehogynem. tavaly azt írtam az iwiwre (muhah) hogy olyan lesz az év, mint wendy rene, illetve a fallal szemben, amit azóta leszedtek már; és hinnéd e, bejött. persze, az univerzum egy kedvező kilátást nyújtó pontjáról minden bejön. idénre valamilyen perverz oknál fogva ezt linkeltem:



kíváncsi vagyok, milyen próféta fogta a vágólapomat. hogy lesz idén ez; csak apró, kicsi lesz az idei év, tényleg? hogy idén végre csak szelíden, apránként fognak elmenni belőlem azok amik el mehetnek, amiket elvisz a dolgok lassú vándorlása?