2008. szeptember 26., péntek

véletlen reprise

a véletlenről - véletlenül? - hamarabb írtam, minthogy. pedig. de ez ilyen. azt hiszem ennek a kurva blognak csak ilyen bejegyzésekből kellene állnia.

ez persze nyilván kevés, ezért arról is beszélek most, hogy rászoktam az ecm kiadványokra. itt az ősz, ezért olyanok beszélnek hozzám, mint jarrett, garbarek, brahem, vagy, akár molvær. a hulló falevelek, a hulló zenék hava. ezt csak azért írom, hogy meg legyen magyarázva az illusztrációm:

na, ez így már kezd teljes értékű bejegyzés lenni. főleg ha még ezt is megnézed:

a véletlenről meg, ha még egyszer is, hát csak véletlenül. érted. ha nem, hát képzeld, énsem.

2008. szeptember 24., szerda

kántor péter: trója variációk

mintha nyomtalan elmúlhatna bármi,
a nyár helyén másik nyarat találni,
az erkélyen másféle kerti székek,
a csipeszeken egy másik élet,
de egy reggel a régi holdra látni,
és a beforrt seb elkezd újra fájni.
(mintha nyomtalan)

az utóbbi idők irodalmi vadászata - a két neil gaiman könyv mellett - főleg kántor péter új kötetéről szólt a trója varriációkról; na nem mintha nem lehetett volna kapni, inkább az anyagi vonzata miatt; kétezer forintot ritkán költ költő versekre. most azonban dorfman mester - ki más? - jóvoltából fogyasztom pár napja, kávé mellé.

kántor pétert olvasva az embernek kedve támad verset írni; és erre nagyon kevesen képesek (hogy őszinte legyek, nem egy verset olvasva örökre elmegy a kedvem nem csak a vers írástól, maguktól a versektől is). emlékszem, kovácséknál a wc mellett tartott szép versek sorozatban kántor péter arca tetszett a legjobban, a kaján, kócos, hanyagul cigarettázó figura jelentette nekem a költőt magát, aki mind a verseivel, mind a jelenségével bizonyosság volt arra, hogy nem kell mindent annyira komolyan venni. szeretem benne azt, hogy olyan kacsingatós, gunyoros, nyugodt hangvétellel ír, mintha egy sör mellett beszélgetnénk, és az, amikről verset írni érdemes, a halál, a szerelem, önmagunk és minden más ilyen buta, de elkerülhetetlen dolog, épp úgy való sör mellé, koszos pincékbe, zsíroskenyérhez, mint kávéházba, rózsák, tövisek, naplementék, és baszott nagy érzelmek közé; és ezt sokan elfelejtik. petrihez lehet legközelebb tenni kántort, nem véletlenül kedveli péter annyira petrit, az új kötetben két vers is szól petrihez, 'hiányzanak nekem, minek tagadjam / azok a remek beszámolók / a haldoklásodról' mondja péter petrinek, aki nem kér még egy sört, és talán megkapja a levelet ott a kellő távolságban.

furcsa ez az új kötet, kicsit fáradt, hiába kántor is öregszik már, pedig ő a 'fiatal' generációhoz tartozott - borzasztó, hogy milyen öregek vagytok ti, fiatalok! - kajánkodik vas istván, akinek a díját elnyerte egyébként kántor péter is. múltidézős, visszanézős, merengős kötet, amiben meglepően kevés verset találunk, minden tiszteletem a magvetőé, de nagyon szét van húzva ez a hetvennégy oldal, szellős, hogy szépen fogalmazzak. kántortól nekem új hangulatok is lengedeznek ebben a szellőben, megidézi apját (abban a kertben) (ha kérdezel), anyját, (a hatérvidéken) szerelmét (place du marché sainte-catherine) (faxolok), azt a sovány nőt (rövid vers), az osztálytársakat (az iskola), stb; mintha péter már ott tartana, ahonnan vissza lehet nézni, sőt, ahonnan vissza kell nézni; mintha meg lenne már az a kor, amikor az ember megengedhet ilyeneket magának. kevésbé könnyed, kevésbé játékos ez az új kötet, ez a trója, amit akárhányszor építesz fel, annyiszor döntik le, és ami maga ez az egész: 'de hiszen el se mentem trójából! / hiszen trója, ahogy ma látom, /nem az egész egy része, / hanem maga az egész: az élet'

és egyébként is, ahogy a tanösvényben mondja: 'nem a kutya a csontot, a csont nem engedi a kutyát' (15). na, hát ilyen ez a kötet.

kedves gyuri,

mindent a kellő távolságból kell nézni -
már ha van olyan! - ez a dolgunk.
bár van, amit legjobb sehonnan.

ez onnan jutott eszembe, hogy neked
már biztos megvan a kellő távolságod.

nem izgulsz,
nem dühöngsz,
nem homályosítja el a szemed senki nő már,
nem vakarózol,
nem kérsz még egy sört,
nem kérsz semmit.

csak nézel, mondjuk egy fényképről,
száraz szemmel, mint írtad volt,
érdeklődőn, mint tapasztaltam volt,
és könnyedén, mint az olyan, aki tudja,
bármit lásson is, nem kell többé verset írnia róla.

a kellő távolság, amit kiharcoltál magadnak,
sajnos nem teszi lehetővé, hogy megvitassuk
az aktuális ezt-azt: képzeld,
a dezső nem akarja leadni a fölös kilóit,
egyáltalán semmit se akar leadni,
se a kellő távolságból nézni.
de hát te tudod, tudod, milyen a dezső.

változatlan szeretettel,
p.

(levél a kellő távolságról - petri györgynek)

¤

....................................................................................
és ne vedd komolyan, amit dühömbe mondok,
hiszen nem gondolom komolyan, tudod jól!

de sose hagyd szó nélkül, ha olyat tennék,
ami rám nézve szégyen - s közvetve rád is!

bár mindenki csak magáért felel:
te nem tehetsz rólam, én se rólad.

mégis! valahogy tükrözzük egymást,
ha nem is vagyunk egyformák, nem!

te - te vagy, én pedig kezdettől - én.
kérlek, ezt soha ne felejtsd el!

de a győzelmem a te győzelmed is,
és a bukásom, az is részed.

ahogy minden elfáradásom,
részed minden feltámadásom.

de ne szólj bele a dolgaimba!
ne írj nekem elő soha semmit!

és ne kérdezgess fölöslegesen,
de közömbös se légy, látszólag se!

legyen egy mérleg a kezedben,
de ne tégy mérlegre mindig mindent!

tudd behunyni a szemed,
de ne úgy, mintha cinkosom volnál!

mindazonáltal ne felejts el törődni velem,
ne felejts el aggódni értem!

sírj, mert nincs gyógyszer a világra,
de ne vond meg tőlem a bizalmadat!

mit tehetnél még értem anyám?
viselj el minden időben!

és égjen a villany az ablakodban,
mert néha éjszaka fölnézek.
(minden időben)

¤

szép a hajad. szeretem,
ahogy mosolyogsz. fúj a szél,
hűvösödik. egy biciklis
trükközik a téren: felemeli
a biciklije orrát a magasba.
hárman zenélnek: egy nő,
két férfi. egy kisfiú
körbe karikázik, szaladó
görkorcsolyás pózna mögötte.
egy japán nő egy plakátot
bámul hosszasan, egy férfi
leül alattunk a lépcsőre,
tenyerébe hajtja a fejét.
a gitároson fehér sapka,
az égen sötétkék párnafelhők,
a tér túloldalán kocsisor.
egy görkoris lány vár valakit,
aki kimaradt ebből az egészből.
(valami egész)

¤

én mindig ugyanoda megyek,
bár váltogatom a helyeimet.

mindig megmutatom a kosaramat
a pénztár előtt valakinek.

valaki mindig számba veszi,
hogy ez pasas (én) mit visz haza.

a kosaramból ismer engem:
na ez a kosár, ez biztos maga!

mindig ugyanezeket viszi! hova
viszi ezeket? gyakran iszik.

honnan van pénze? és egyáltalán.
sose kérdeznek ilyesmiket.

én se kérdezek. a nevüket
a köpenyükön olvashatom.

kedves noémi, jól megy a sora?
állnak mögöttem öten-hatan.

csak megmutatom a kosaramat.
mindig ugyanaz: sajt, bor, alma.

rejtély, hogy mitől mások a napok,
hogy például milyen nap is van ma.
(megmutatom a kosaramat)

2008. szeptember 23., kedd

mese a szavakról

szavak donganak bennem, mintha valaki harangozná őket. szavak, amelyek úgy akadnak fel rajtam, mint a harmat a pók hálóján; fénylenek a reggeli fényben, de nem tudok kezdeni velük semmit. szavak, amik, mint régen, az orosz lemezjátszón az öreg, hullámos meselemezeink, amik mindig megakadtak egy szónál, és tudtam hol fognak megakadni, és előre vártam őket. ötven fillért kellett a tűre tenni, hogy továbbmenjen; aztán, ahogy rongyolódott a lemez, emelkedett a továbbjátszás ára. szavak, amiket ízlelgetek magamban, és szétolvadnak a számban, mint a konyakos meggy. szavak, amik nem jelentenek semmit, szavak, amik mindent jelentenek, és szavak, amelyeknek úgy ismerkedek a jelentésével, mint valami újszülött. ó idegen nyelveken szólni! sprechen sie deutche? parlez vous francias? do you speak english? говорить по-русски? ó dehogy. ez is, az anyámé, olyan furcsa, idegen, és annyira tágas, mint amikor a kisgyerek titkos térképet készít a kertükről; milyen messze van a kút a fától! és a szőlő végén a bokrok! ott láttam sündisznót, de akkor még nem tudtam hogy disznó is, azt hittem csak sün. szavak zúgnak bennem, állandóan kimondódnak bennem, mint valami eszelősnek; gyakran, a buszon, vonaton, villamoson, kapaszkodó helyett szavakba kapaszkodok, és félek, ha valaki véletlenül megszólítana, kiszöknének belőlem, és sose találnám meg őket.

kavicshideg mondogatja valami magamban a margithídtól csillaghegyig. ágyékmeleg szól a csillaghegytől a margithídig. bong belül az algásodó víztükör, fülperec, hűvős erdő, hókupac, kétes holdfény, elefántcsonttoronyba zárkózott vájtfülű, dezoxiribonukleinsav - ezt egyébként képtelen vagyok kimondani hanggal, de ott belül tökéletesen, gördülékenyen szól - csőben sült karfiol, pergető, gömbölyödő gömb, gomblyuk, galacsin, gally; jaj úgy szeretem a g betűseket, meg az ő betűseket, ős szövet, őríző, őkegyelme, őszidő, és bevallom, az sz-es, vagy a cs-s szavakat is, csak ne kelljen kimondani őket. frisskenyérszag. sejlik a selyem. árbócmerev. kötélideg. ó semmit nem tudok róluk. szavak, amik körém gyűlnek, mint a fúriák, és keringenek körülöttem, mint valami holdak. szavak, amik nem akarnak tőlem semmit; és jaj, a szavak, amik akarnak tőlem valamit. szavak amiket látok; és szavak, amiket hallok. és vannak szavak, amiket csak érzek. szerfölött kedvelem. valóban. ez persze csak afféle szerény vélemény. szavak amik összeállnak, és lesz belőlük valami; mint valami sereg, hadvezér vagyok az élükön, meghóditok velük valamit, kimondok velük, elhallgatok velük, leírok velük, mellé beszélek velük. szavak, amik akkor hagynak cserben, amikor már azt hiszem, tudom használni őket. elugranak, mint a szöcskék, ahogy a fűbe gázolsz, és én ott vagyok, vele szemben, tátott szájjal, és nincs mit mondanom. belül kong, dong, borzong, szinte örvénylik, amit mondani kellene; de nincsenek hozzá szavak. vagy ami még rosszabb; és ó mennyit van ez mostanában: azt akarom mondani hogy fehér. mert látom, érzem, tapasztalom, hogy fehér. és szavam is van rá: fehér. és valahogy, mondatba foglalom, használom a csalfa szavakat: az ott fehér, és érzem, ahogy elhagyják a számat, kiúsznak a köztünk lévő térbe, és eljutnak hozzá, már megint becsapnak; ő azt hallja hogy az ott fekete.

és mind, hogy fekete, mind hogy fehér, és annyi minden, ott belül, vagy itt kivül, ami benne, és főleg, ami bennem, hallgatni szeretne. megerőszakolom őket, bántom, kínzom őket, hogy megszólaltatom, mint a rossz zenész, aki belejátszik a darabok közötti csendbe. nem szabad szavakra bontani a csendet. nem szabad szavakra bontani azt, amire nincsenek szavak. és ó mégis hányszor. hallom, ahogy nem mondja, és hallom, amit nem mond; és szeretném hallani, őrületesen szeretném hallani, mint valami jelenést, hogy amit hallok, az az e; és tudom hogy nem tudja kimondani. aztán, ha nem mondja, abba, ha kimondja, hát abba; vagy ragozva önmagamra, ha nem mondom, abba, ha kimondom, hát abba halok bele.

van erről egy mese:

csecsemőkorodban megtanultad a többi
anyanyelv-édes szóval együtt anyád
ajkáról lested el édesen mint a többit
mama papa baba papi pipi popi
és az úr ír és ég kék és lola áll
éppúgy használod mint a többit amit
értelmed befogad aminek értelme van
ragok csapjaival képzők ékeivel
mondataidba illeszted ahogy a többit
elolvasod hírét a hírlapokban
és beteszed a hírét a hírlapokba
főnév olyan akár a többi épp csak egy
hehezetes hangzóval hosszabb mint az élet
kimondod naponta akárhányszor
mint a többit hangsúlyod se változik
csecsemőkorodban megtanultad azóta
élsz vele vele élsz te életed
tudatod mikroszkópikus élősdije
kimondod akárhányszor naponta
csecsemőkorodban megtanultad anyád
ajkáról lested el s aztán anyáddal
egy mondatban is ki tudtad mondani
csecsemőkorodban megtanultad vele élsz
veled él naponta kimondod nem tudod
mit mondva közhelyek legüresebbje jel-
telenség jele a semmi szematikája
akárhányszor naponta kimondod
és semmit se mondtál és nem tudod
hogy nem mondtál semmit és nem tudod
hogy ha tudnád valahányszor kimondtad
mindannyiszor bele kellene halnod.

2008. szeptember 21., vasárnap

digitonal - save your lights for darker days

(képes vagy letölteni a képre kattintva?!)

vannak zenék, amiknek idő kell, és hely, hogy pont úgy, és pont olyanok legyenek, hogy az igen. és vannak zenekarok, akik képesek megteremteni ezt az időt, és ezt a helyet. bárhol, és bármikor teszed be, ők visznek magukkal, és nem te hozod őket ide. amikor épp nem jól vagy, vagy épp minden nem, akkor érted meg a különbséget. az elektromos alapú klasszikus kirándulások ritkán tartoznak az utóbbi kategóriába, manapság akkora divat csellót, vonósokat, filmzene hangulatot árasztani, hogy vagy irtózatosan gagyi jön ki belőle, vagy nagy ritkán valami egészen zseniális. e megbecsülendő mappába lehet bemásolni a digitonalt.



az andy dobson laptopnyomogató szaki, meg egy egyiptomi hegedűs, samy bishai által vezetett formáció túl van már egy gyönyörű egész estésen, csomó nagyszerű ep-n (a centre cannot hold nem csak nekem lett kedvencem), és időközben komoly koncertzenekarrá nőtte ki magát: egy hárfás a chilled by nature-ből - kat arney, egy csellista, meg egy ritmust csináló figura csapódott hozzájuk, ráadásul néha még az ezüsthangú kristy hawkshaw is közéjük teszi a hangját, ami azért már önmagában is megérne egy misét. felléptek a nasa kanadai támaszpontjától kezdve, a big chillen át a londoni nemzeti színházig, vagy a san francisco-i baszott nagy o2-ig, és két live albumot is kihoztak ezekből, tehát jogos ha magas elvárásokkal állunk a most megjelenő második nagylemez elé. annál is inkább, mivel már a címe is az hogy save your light for darker days - elég megszívlelendő tanács ez, most amikor nyakunkon a sötét napok.

és a tedd el a fényed sötétebb napokra-val a digitonal simán ugorja a még oly magasra is rakott lécet; ezüstös ragyogásban úszó filmnélküli filmlemez, az év egyik legjobb albuma eddig. semmi zenei világmegváltás, - csúnya szóval semmi extra -, de nem is azért van; csak okos, nem hivalkodóan használt elektronika, és nagyszerű ritmusok, már akkor megérné, ha a lemez csak ennyiből állna; de erre még ráhúzzák a cselló, hegedű, hárfa, klarinét és szaxofonból álló kamarahabot, amiktől az ember gondolatai összeülnek, és elkezdenek filmet vetíteni. a maxin is kijövő, hömpölygő 93:years on a cinematic orchestra legjobb pillanatait idézi, míg a gone középkori dallamvilága a clogs időutazásait; de lehetne még emlegetni a boards of canada elektromos tábortüzeit, vagy craig amstrong epikus filmzenéit, sőt, akár nick drake sosem múló őszi leveleit. a lassan építkező, szívszakítós silver poetry pedig tényleg már-már költészet; e sorok írójának olyan élményt adott, miközben nézte a vonatból elsuhanó fákat, hogy azt leírni nem, csak hallani lehet.

különben is, minden szerető szív mélyén ott rejlik az irgalom, mondja a borítón wb yeats. hát ha ilyeneket hallgat, úgy biztosan.

2008. szeptember 18., csütörtök

szerelem csütörtök

steinbeckel való első találkozásom még akkoriban volt, amikor a sorokat úgy faltam, mint hosszútávfutó a kilométereket, és a figyelmem is, ahogy a futóé, egyre inkább arra koncentrálódott, hogy lefussam a távot. így eshetett, hogy arra emlékszem, hogy pár nap alatt kivégeztem az édentől keletre-t, és persze tetszett is, de másra alig, szégyen. talán még a james deanos filmet is, mintha, de, és ez még cikibb, ebből is csak arra emlékszek, hogy szerintem jamesnek jobban állt volna a hosszú haj.

ellenben most, az elmúlt napokban kezemben tartottam egy steinbeck könyvet, amiben cserébe mindjárt három kisregény is van; az egerek és emberek, a lement a hold, és a szerelem csütörtök (milyen jók a régi kiadások, látod, ma már mindháromért külön adnál egy rakás pénzt!). az egerek és embereket úgyis ismered, olvastad, vagy láttad a filmet, én viszont - szégyent szégenyre! - nem láttam még, pedig malkovics van benne, ráadásul olyan kurvajó sapkája van, amilyet elhagytam. olvasni olyan, mintha hemingway lenne, pontos, kimért, reménytelen, íze van és szaga.

a lement a hold hol kevésbé tetszett, hol jobban; könnyen érthető allegoróikus mese, aminek nincs pontos helye, és nincs pontos ideje; valószinűleg a második világháború, és valószinűleg norvégia megszállása, de nem vagyok benne biztos; szinte már filozófiai értekezés, ami nem kötődik se konkrét háborúhoz, se konkrét időhöz.
tonder meg molly tetszett benne a legjobban:
'- vigyázni fogok magára - mondta tonder. - van jogunk az élethez, ebben a nagy öldöklésben. - keze molly vállán nyugodott. molly hirtelen megmerevedett, szeme kitágult, úgy bámult, mintha látomása lett volna. tonder levette kezét, és azt kérdezte: - mi történt? mi az? - molly szeme egyenesen előre bámult, és tonder megismételte: - mi az?
molly kisérteties hangon beszélt.
- úgy öltöztettem mint egy kisfiút, amikor először megy iskolába. és félt. begomboltam az ingét, próbáltam vigasztalni, de nem lehetett vigasztalni. és félt.
tonder azt kérdezte:
- miket beszél?
és molly mintha látta volna, amit leírt:
- nem tudom miért engedték haza. zavarodott volt. nem tudta, mi történik. meg se csókolt, amikor elment. félt, és nagyon bátor volt, mint egy kisfiú, amikor először megy iskolába.
tonder felállt.
- a férje!
molly azt felete:
- igen, a férfjem. elmentem a polgármesterhez, de nem tudott segíteni. aztán elment... nem nagyon szépen, nem éppen szilárdan... és maga kivezette és agyonlőtte. akkor inkább furcsa volt, mint borzasztó. akkor nem is hittem el egészen.
tonder azt mondta:
- a maga férje!
- igen, és most, ebben a csöndes házban elhiszem. most, amikor túl sok a hó a tetőn, már elhiszem. és virradat előtt, egyedül a félig átmelegedett ágyban, olyankor tudom.
tonder előtte állt. arca telve volt nyomorúsággal.
- jó éjszakát - mondta. - isten óvjon téged. visszajöhetek?
molly a falra nézett meg az emlékeibe.
- nem tudom - mondta.
- visszajövök.
- nem tudom.'

ha pedig úgy vagy vele, hogy miközben ilyeneket olvasol, arra gondolsz, hogy mi az istennek olvasol ilyeneket, akkor a te könyved a harmadik, a szerelem csütörtök. a bevezető alapján mintha boris viant olvasnál, olyan az abszúrd humora, (a regény egyik főszereplője mack, kritizálja steinback előző regényét, a kék öbölt, aminek a szerelem csütörtök tulajdonképpeni folytatása, ugyanazok a szereplők, a helyszín, stb; kifejti, hogy ő az olyan regényeket szereti, amely fejezetekre van bontva, a fejezetek címéből lehet tudni, hogy mi lesz a fejezetekben, és amelyikben nem beszélnek sokat mellé, és nem törődnek a figurák leírásával - na hát aztán ilyen lesz a szerelem csütörtök) hihetetlen, hogy mind a három regényt ugyanaz az ember írta, annyira más stílusú. eszméletlen könnyed, okos, kíméletlen móka a szerelem csütörtök, az a fajta, amin legalább annyit bólogat az ember, mint amennyit a szája elé teszi a kezét, hogy fel ne röhögjön hangosan. olyan karakterek, mint a doki, akiből az ember biztosan ismer legalább egyet a környezetéből, a bohókás, elvarázsolt figura, akit csak szeretni lehet, vagy a gazda, akit úgy hívnak józsef és mária (egy név mind a kettő!), aki kiakad azon, hogy az élet minden területén sikerült csalnia, csak a sakkban nem; vagy a telt keblű, de lapos fenekű suzy, aki épp ezért nem jó kurvának, cserébe baromi jó feleség lesz belőle, és jöttével felforgatja a kisváros dolgait; vagy az élet titkait tökéletesen ismerő madam, aki fauna, bár ilyen név nincs is, és aki az örömlányokból mindenképpen úrinőket akar faragni; vagy az egerek és emberek lennijének itteni megfelelője, a kicsit együgyű, de legalább már ártalmatlan hazel, aki aztán majd megoldja az egész szerelmi ügyet egy bézbólütővel; ésatöbbiek. mindeközben a hangulat amolyan borizű, későesti kisvárosi iszogatás, mint amikor épp annyit beszélünk komolyan, mint amennyit hülyéskedünk, és ez így van jól. közben meg, a folyamatos kikacsingatás mellett egy kedves mondhatni gyengéd szerelmi történet, amiben - ellentétben viannal -, az abszurdítás nem az elkerülhetlen pusztulást hivatott elrejteni, hanem, bár párszor viccelődve rámutat a lehetőségére, inkább az olvasóval és az élettel való barátkozást segíti. közben meg, bár sose tudod mikor komolyan, és mikor csak úgy heccből, de olyan bölcseségeket tanulunk, hogy ihaj. figyeld csak, amikor fauna felveszi suzyt kurvának, és egyből beleköt jézus és mária a gazda:
'- ezzel a tündérrel aztán jól bevásárolt - mondta faunának.
- magam is azt hiszem - felelte fauna.
- minek vette fel?
- időként megengedek magamnak egy-egy baklövést. kurvának csakugyan nem való. de ha majd meggyúrtam, mind a tíz ujját megnyalhatja, aki feleségül veszi.
- ez a lány palira veszi magát - jelentette ki a gazda.
- nem baj, ha az embert néha palira veszik - felelte fauna. - aki sose volt még balek, nem is érezheti igazán jól magát. voltan én már misszionárusnő is dél-amerikában.
- minek? - kérdezte a gazda.
- hamarjában nem jut eszembe.
- mit csinált mint misszionárusnő?
- a felebaráti szeretetre tanítottam az indiánokat.
- és ők mit csináltak?
- ők meg megtanítottak, hogyan kell fejet zsugorítani.'

naugye.


vél

a véletlen szóban benne van a lényeg; miszerint hogy úgy vél-ed, - te, ő, az emberek -, hogy etlen, (talán a lehetetlen elharapása?) vagyis hogy érted, tehát hogy azt véled hogy véletlen, szerinted az, szerintünk az; azonban ez csak vélekedés, nem biztos állítás. a véletlen éppen ezért nagyon ritkán lehet véletlen, általában amit mi véletlennek vélünk, azok vaskos törvények dominói, de, - és épp ez benne a poén -, véletlenül akár még tényleg véletlen is lehet a véletlenben. vagyis, a véletlen nyomokban véletlent is tartalmazhat. esetleg földimogyorót is.

volt erről egy mese:

minden találkozásunk

mintha
tévedésből
az elé a vonat elé mennél ki
amelyre
tévedésből
szállt fel az akinek
egy másik vonattal kellett volna jönnie

minden valószínűség cáfolata
ismeretlen omega-sugárzás
a van a nem-lehetben

testet öltött csoda

amely előtt
térdre kell hullanod



naugye. minderről - véletlenül? - épp akkor beszélek, amikor nem is találkozunk.

2008. szeptember 15., hétfő

reggel megint

ma reggel, még kávé előtt, megyek anyámhoz, erre azzal fogad, hogy nézzek már körül, mert szárnycsapásokat hall. na mondom magamban, itt a vég, anyámhoz már járnak az angyalok. de hogy nézzek körül, mert van itt valaki. már nézem a telefont, hogy kit hívjak, amikor felnézek a szekrényre, és láss csodát, igaza van, ott van anyám angyala: egy gyönyörű rozella papagáj néz rám vissza, erre akkorát ugrok ijedtemben, hogy ő is megrémül, körberepüli a nappalit, lever mindent amit lehet, majd rá egy képkeretre, hogy aztán (miután az is leesett) fel a szekrény tetejére a rég elfelejtett porcelánokra (abból dől kettő) onnan ijedtében a függönyre, ott megül szépen, csakhogy közben jönnek a macskák, kommandó, jobbról balról, nekirontanak a függönynek, a papagáj át a színen, a fejemet centikre hibázza el, én már hasalok, kora reggeli hadiállapot már megint, a macskák a papagáj után, közben az asztalon is alig marad valami, én fognám a macskákat, a macskák fognák a papagájt, anyám meg nekem kiabáll, kis családunk átlagos hétfő reggelre ébredt.

nekünk már eleve volt egy depressziós, magányos papagájunk, akiről most tudtam meg, hogy a kellően hülye nevű kissándor fajtából való; - nem összekeverendő a nagysándorral, és ha eddig azt hitted, hogy nagy sándor történelem, hát nem, papagáj - és ennek az állatnak kedvenc szokása volt, hogy először is beszélni azt nem, de megtanulta a macskáktól a nyávogást, a kutyáktól a morgást, az ajtótól meg a nyikorgást, és ebbéli műveltségét minden reggel fél hétkor elkezdte fitogtatni; ne tudd meg milyen érzés úgy próbálni tovább aludni, hogy közben elviselhetetlen éles hangon nyávog, morog, siránkozik, nyikorog, dorombol valami a falon túlról; és gondolom, e hangok között néha kiadott valami papagáj nyelvű jelentést is arról, hogy mennyire szar az élet, amit szegény elég jól ismert, lévén hogy egyedül volt, és ebben a családban szerintem ő bírta legtovább ép ésszel, de ő is feladta egy idő után (akkor kezdett el nyávogni), és eme kétségbeesett hangokat meghallhatta a rozella, aki egyet is érthetett vele, hiszen egész éjszaka esett; az ajtót meg hajnalban résnyire kinyitottam, hogy ne ázzanak szegény macskák, a hülye burkus (ő az egyik kutya, ha nem tudnád követni) meg belökte, és ezt a pillanatot választhatta újdonsült vendégünk arra, hogy meglátogasson minket; mindenesetre elég bátor tett egy papagájtól, hogy három macska, két kutya, két ember, és egy papagáj közé csak úgy berepüljön.

aztán eljött a győző, a kedvenc madárbuzi ismerősünk, és némi hadakozás árán egy hálóval'befogta', és mit ad isten, neki pont egy rozella lánykája árválkodott egyedül, akit el is hozott magával, így befogása után egyből egy jó nő mellé került az úriember (merthogy győző ránézett és egyből mondta hogy ez fiú. most, hogy láttam milyen a lány, így már én is értem; a pasi díszesebb és egyenesebb a tartása - peckes -, a hölgy egy kicsit kisebb, kevésbé színes, és kecsesebb, alázatosabban tartja magát), ráadásul igazi férfiként, körülbelül két perccel az izgalmak után, neki is fogott udvarolni élete odarendelt párjának, felfújt tollal biztosan nagyon szépeket mondhatott papagájul, külön poén, hogy míg szabadon volt, összerepülte a fél lakást, a macskától való félelmében, most, így, rács mögött, asszonnyal az oldalán, csak megvető pillantásra méltatta a felé sompolygó kiscicákat, és még akkor se jött zavarba, amikor az egyik megpróbálta megmászni a kalitkát; a lánypapagáj alig észrevehetően közelebb húzódott lovagjához, és együtt nézték ahogy kikergetem a macskákat. azért érzed.


2008. szeptember 12., péntek

egy hét

annyira tele van a fasz, hogy ilyenkor jön vagy ez, vagy a tom & jerry. elvesztettem én már a fonalat, de 'megjön ariadne / elmehetnék veled, mondjuk ari vagy, de had ne!' vaze. vagy az milyen hogy 'a jó marihuanától rommá hullva / beírunk a fórumba romául'.


'hát milyen munkát keressek mi? reggel hét órakkor, milyen munkát? nincs is nyitva semmi!'

'tartós cédé (...) alapvető dolgok hiányoznak ebből!'

de egyébként ha már benne vagy a hangulatba', ezt is pakold magadba:
'a diszkós picsáknak, igen, én vagyok az ex (...) leépítem a tested, mint a sclerosis multiplex!' vagy 'csak azért marad nekünk a mákosbriós / mert tudja az egész unió / hogy nálunk a puni jó'

reggel

reggel kora reggel, még kávé előtt, nyílik anyám ajtaja, mondanám hogy jó reggelt, de már késő; eldől, előre, mint a krumpliszsák, kezében a vödör, loccsan a víz, mire odaérek, megjön a hangja is, jajongás úszik a kövön. jaj istenem, jaj, én gépiesen mozgok, de nincs mit csinálni, jaj istenem, jaj, úgy látom nem tört el, jaj istenem, jaj, mentő nem kell, csak kinyílt a járógép, jaj istenem, jaj, reggel van, megyünk tovább. miért csinálod ezt velem istenem, kérdezi anyám, karja a hasa alatt, arccal a vízben, talán van abban vizelet is, kínomban azzal foglalkozok hogy feltöröljek mindent. miért, miért, a hangja betölti a reggelt, amíg fáj neki, addig nincs baj, emlékeztetem magam, amíg érzi, addig minden rendben; majdnem száz kilónyi már ez az ötven év tehetetlenség, és most a hátára kellene fordítanom, de nem engedi, fáj, üvölti, hát persze hogy fáj, hogy fogom én ezt megemelni. lassan megnyugszik, halkul a jaj, én felmosórongyba csavarom minden gondolatom, nem érzek semmit. miért istenem, kérdi halkan, és már nyúlhatok is utána, fölemelni és akkor már minden rendben. amit mondok, azt se én mondom már, csak a megszokás: nincs semmi baj, nem tört el, mindjárt elmúlik, nyugodj meg, itt vagyok, bizonygatom, pedig egyikben sem vagyok igazán biztos. csillog a sápadt fény a kövön, istenem, istenem, mondja anyám, de már csak magának, csendesen. istenem, mondom én is. csillog a sápadt fény a kövön, istenem, istenem, mondja anyám, de már csak magának, csendesen. istenem, mondom én is. ha hinnék valamiben, ó bárcsak hinnék én is valamiben, ez az egyetlen vágyam, míg ülünk a nedves bűzben, és nézzük, ahogy odakint végleg följön a nap.

2008. szeptember 10., szerda

szív dolgai

alul maradni a szív dolgaiban olyan, mint megnyomorodni. csonka érzés ráng a szív végén, de parancsot már nem teljesít. éneklés közben megnémulni. festés közben megvakulni. tánc közben megkövülni.

csakhogy nem lehet alul maradni a szív dolgaiban.

mert a nyomorék - mondják - a szívében mindig egész.

elősz

bár vendég még az ősz, de már itt van; reggel és este övé a világ, mintha még csak gyakorolna. ahogy váltják egymást a régi dolgozók, olyan ez; az egyik még csinálja, de a másik már ott van, átvesz néhány dolgot, a vevők nem is veszik észre a változást, nem áll meg semmi egy pillanatra sem, de egyszer csak már más áll előttük. napközben a nyáré még minden, ilyenkor a fák között bújik meg az ősz; a gesztenyefákat különösen szereti, nálunk az állomáson az öreg gesztenyefa már három hete megérezte, és beöltözve várta. estére megint kijön, a nyár mögött jön, bele-bele kap az illatokba, megváltoztatja a fényeket, és összetereli a fecskéket.

bennem is változnak az érzések, mint ahogy az árnyékok mozognak, amikor halkul a tűz. megnyúlnak a gondolataim, elszürkülnek, ijesztőbb lesz az, ami távol marad, és közelebb kell húzódjak magamhoz, hogy érezzem a meleget. reggelente, esténként, és néhány érzéstől napközben is, újra tanulok fázni; már egészen elfelejtettem, honnan jöhet a hideg. tegnap kabátokat néztem, beszívtam az illatukat; szeretem a még megvásárolatlan ruhák megszületendő szagát. más könyveket nyitok ki mostanában az antikváriumban, újra előkerültek a nyáron olyan fölöslegesnek tűnő versek.

ősz van. - öregszem?
szemem elől a madár
fellegbe búvik.

haikuzza matsuo bashő, fordítja fodor ákos. de mondja tovább:

úgy vélem: olyan
oda-túl, mint egy késő-
őszi estén, itt.

egy egész kötet van belőle, és ha még nincs is mindegyiknek itt az ideje, azért már néha

léptek visszhangja
lépdel visszafelé az
úton. ősz. este.

naugye. még melegem van, és röviden takarja a karomat a ruha, de őszi már a hangulat. au vent mauvais qui m'emporte! - chanson d'automne. paul vaerlaine hangján búcsúzom, és felteszem a nick drake lemezemet; nemsokára már csak five leaves left.

ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.

s én csüggeteg,
halvány beteg,
míg éjfél
kong, csak sírok,
s elém a sok
tűnt kéj kél.

óh, múlni már,
ősz! hullni már
eresszél!
mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...

2008. szeptember 8., hétfő

gyere haza mikkamakka

én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. mondjuk, havonta egyszer. vagy inkább félévenként. elüldögélhetne itt. még be is sötétítenénk a kedvéért. összehúznám magam. és sajogna, sajogna a szívem.
de hogy mindennap eljön! na nem, az már mégsem! hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. na nem! alig merek már kinézni az ablakon. ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. hű, komor ám, sötétbarna! lép egyet, s már a ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! semmi. már kopog. 'dehogy eresztelek - gondolom -, dehogy!' törődik is vele! átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. a fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. annyian laknak errefelé...és már kopog is, kopp...kopp.
ma is elég bánatosan kelt fel a nap. 'rossz jel, hű de rossz jel!' - gondoltam. nézek a dombhát felé...akár ne is mondjam: ott komorlott, gomolygott, nőtt, nődögélt. jött. kapkodtam a fejem, menekültem volna. de hová?
az meg ott már lépni készült. na néztem riadtan, mindjárt a ráday-kastély tetején lesz.
s ebben a pillanatban csöngettek. nagyon vidáman szólt a csengő. mert az én csengőm tud vidáman szólni, kétségbeesetten, egykedvűen. aszerint, hogy épp ki nyomja kint a gombot. ugrottam, tártam az ajtót. na mondhatom! még az állam is leesett. egy macskaforma kis figura állt az ajtóban, fekete kalapban, piros ingben, farmernadrágban, lábán ormótlan bakancs lotyogott-kotyogott. már nyitottam a számat, hogy ilyesféléket mondjak: 'kicsoda ön uram, és mit akar?' - de nem jutott rá idő, mert az ott kint rám kiáltott:
- fussunk!
(...)
Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. el is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. igen ám, de útközben meglátott két asszonyt. éppen azt mondta az egyik a másiknak: 'én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúk a kertembe!...' mi az hogy 'de ha még egyszer' - gondolkozott magában Dömdödöm - akkor már nem fogja szeretni? aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. világéletükben gyűlölték egymást. 'ejha' - mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. 'én szeretem az embereket' ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával -, de azt nem tűrhetem...!' óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. 'már megint ez a szó, már megint ez a szeretlek szó!' mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. s úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. egy fiú éppen azt mondja a másiknak: 'én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.' erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: 'én igazán szeretlek' 'mi az hogy igazán?! - háborgott magában Dömdödöm. - akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. s ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? vagy szeret valakit az ember, vagy sem." s akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. mit is jelent igazából? mit jelentett annak az asszonynak a szájából? mit a poroszlóéból? mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? mit? de már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: 'dömdödöm.' azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.
(...)
el is futottak mindjárt. vissza is jöttek mindjárt. na és a kezükben, na lám, a kezükben, oda nézz, a kezükben egy cserép virág! lila is volt, zöld is volt, sárga is volt, kék is volt, csuda egy virág volt.
úgy hívták: Vacskamati virágja.
láttátok volna Vacskamatit! irult-pirult, sápadozott, táncolt, ugrált, sikongatott, simogatta, dédelgette, becézgette, lehelgette a virágját. igen boldog volt.
hát így zajlott le az a születésnap.
aztán elmúlt. sok kedd elmúlt. de egyik sem volt Vacskamati születésnapja. a virág meg! uramfia! szegény, szegény Vacskamati virágja! azt hiszitek, törődött vele? nem törődött. azt hiszitek, öntözte? nem öntözte. azt hiszitek, kapálgatta? nem kapálgatta. azt hiszitek, rá is nézett? nem nézett rá.
a virágnak odalett a zöldje, sárgája, lilája, kékje, kornyadozott, fonnyadozott.
egészen addig, amíg egyszer csak nagy mérgesen azt nem mondta Dömdödöm, hogy 'dömdödöm'.
- hallottátok? - mondta Ló Szerafin. - Dömdödöm azt mondta hogy dömdödöm.
hogyne hallották volna!
- bizony nem gondozza a virgáját.
- bizony nem öntözi.
- bizony rá se néz.
- bizony hervadozik szegény virág.
- bizony kornyadozik.
így beszélt Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Dömdödöm és Szörnyeteg Lajos.
- jaj elfelejtettem! - sápítozott Vacskamati. - pedig az én virágom, Vacskamati virágja. mindig tudtam. ne haragudjatok!
- hát akkor gondozd!
- hát akkor öntözd!
- hát akkor törődj vele!
a virág hervadt volt, fonnyadt volt, de biztosan nagyon dörömbölt akkor a szíve. dörömbölt boldogan. Vacskamati meg nekiesett, öntözte reggeltől estig, estétől reggelig, kapálta naphosszat, csak úgy sercegett szegény virág gyökere.
és két nap múlva azt mondta:
- öntöztelek, kapáltalak, két napja csak veled foglalkozom, mégis kornyadsz, mégis hervadsz! mi lesz már! tessék sárgállani, tessék zöldelleni, tessék lilállani, tessék kékelleni!
na erre megint összesereglett Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm.
- mit képzelsz - mondta Ló Szerafin -, hónapokig nem törődtél vele, és most azt hiszed, két nap alatt virulni fog?!
- zöldelleni!
- sárgállani!
- lilállani!
- kékelleni!
- dömdödöm!
- úgy határoztunk - mondta Bruckner Szigfrid -, hogy elvesszük tőled a virágot.
- jaj, ne! - esett kétségbe Vacskamati.
- de igenis elvesszük!
- dömdödöm - mondta ekkor Dömdödöm.
csodálkozva néztek rá.
- azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is?
- döm.
megkérdezték hát a virágot.
- akarsz Vacskamatinál maradni?
a virágnak szép virághangja volt.
- igen - mondta.
- de hiszen nem öntözött!
- tudom - mondta a virág.
- de hiszen nem kapálgatott!
- tudom - mondta a virág.
- de hiszen rád se nézett!
- tudom - mondta a virág.
- aztán meg agyonöntözött.
- tudom - mondta a virág.
- agyonkalapált.
- tudom - mondta a virág.
- sápadt lettél.
- tudom - mondta a virág.
- csenevész lettél.
- tudom - mondta a virág.
- akkor meg miért maradnál nála?! - mordult rá Bruckner Szigfrid.
- azért mert szeretem - mondta a virág.
- miért szereted? - háborgott Aromo.
- csak - mondta a virág.
Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.
- meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután - mondta a virágnak.
a virág meg azt mondta:
- hiszi a piszi.
és olyan boldog volt, amilyen még soha.

(lázár ervin: a négyszögletű kerek erdő)

look like a clown

szeretnék meghalni. nyilván, mert élek. szeretnék nyomorék, életképtelen, rágni nem tudó, felesleges élőlény lenni; és nem vigasztal, hogy félig már az vagyok. minden egyes kurva nap, ahányszor elmegyek a dávidért, köszön egy kislány. megtanulta a nevem. semmit nem csináltam vele, csak rámosolyogtam, és köszöntem neki; és azóta úgy vár, mint valami messiást. már messziről kiabál hogy dávid, dávid, itt a marci. sose fog felállni a kurva tolószékéből. minden nap úgy megyek be abba az épületbe, hogy nem tudom hova bújjak; és nem csak a járásom miatt. a járásom jó, bal láb után jön a jobb, nem kell még segítség. de benne van minden szarom. hogy élek. ő. ő a kurva életbe, ő, és anyám, és a kurva élet, ugye, meg az összes többi. és amikor odatolat ez a kislány, és nyújtja a kezét, hogy fogjunk kezet, és szia marci, semmi mást nem mond, csak hogy szia marci, én gyorsan a hátam mögé dugom minden bajom. félek hogy egyszer mögém néz, és meglátja. azt is hogy milyen nevetséges. nem szeret. az anyám. a jövőm. én. ó, hogy utálom még leírni is ezeket. hát még végig gondolni. hát még, hogy ahogy megyek azon a kurva macskaköves úton, amerre tudom, hogy nem tudna menni közülük senki segítség nélkül, ezek fájnak, elveszik az erőmet; ó milyen kicsi ez hozzá képest. a keze mozog, és integet, és folyamatosan boldog. basszameg, hogy én nem tudok annyira erős lenni mint ők; és még ő örül nekem. látod, én azt se tudom hogy hívják ezt a kislányt. talán beának. vagy verának. valami a a vége. tökmindegy. úgy szégyellem magam, mindig, ha odamegyek, és mindig ha kijövök onnan; kibaszott bohóc vagyok, érzem ahogy pattogzik rólam a festék. és később. és most is. most például szeretnék meghalni. én buzi, hiszen élek. de szégyellem magam hogy így élek. ó erről se lehet beszélni basszameg. káromkodással helyettesíteni a kétségbeesést, és az ürességet; bassza meg a rohadt élet. ezaz. gyerünk marci. hát gecire szeretnék meghalni. és még nem fogok. ez a legszarabb. mindig, mindent túl kell élni. ha elengeded, azt is. ha elmész, azt is. ha marad minden, hát azt. megmozdultam, azt hittem beledöglök. pedig tolószék sem kellett hozzá. elmentem, mert járni tudok, segítség nélkül, és meg kellett volna szakadnia a kurva szívemnek. és persze nem. sohasem döglök bele semmibe. kullancs van a nyakamban; nem vettem észre. pár napon belül kiderül hogy mi történik. ha az, amiről nem beszélek, azt is túl fogom élni. naná. a csöpi néni, akiről itt beszéltem már, nem úszta meg annó, kullancs volt a hajában, fésülködés közben akadt bele a fésű; addigra már mindegy volt. az közelebb volt a fejhez. és túlélte. én valószinűleg megúszom, és persze, túlélem, hogyne. és azt is, ha majd én fogok egy kurva tolószékből mosolyogni arra, aki legalább köszön nekem. ha úgy kell majd a városba mennem, hogy tudom hogy ott van, a falak mögött, a kő alatt, a fű között; nem fogok belehalni. csak közben múlik minden, lassan, ahogy a virág hervad, míg öntözik; és minden szirom gecire fáj. ugyan marci, ezért szenvedsz ennyit? ezekért a hasonlatokért? lófasz. és nem tudok örülni, annak hogy minden nap van egy kislány, aki örül nekem. szégyellem magam miatta; és szeretnék meghalni. nagy, megnyíló egekről álmodom. sűrű felhőkről, amelyekből eső hull, olyan erővel, hogy ne lehessen fölfelé nézni. orkánokról. tornádókról. történelmi viharokról. de ezek között ott áll a kislány, hiába a villám, a szél, az orkán, és köszön: szia marci. és mosolyog. ó bazdmeg, nem tudok a szemedbe nézni! csak éppen nem halok bele. most jön az, ami én vagyok, minden szemfényvesztésben is én vagyok, széken innen és túl, hogy try to look like a clown, till i'm down. arcomon a festék. mennyire nem lehet észrevenni, hogy mi mit jelent; ez a mondat annyira én vagyok, hogy nem is látszik. és persze a try to stay in bed, till i'm dead. szeretnék meghalni: lefekszem. ó szertnék meghalni. vagy legalább szeretném, ha nem szeretném a meghalást; ne játsz nagy szavakkal te kisfiú. arcod az ég felé, nyugodj meg. túléled. ha igen, abba; ha nem, hát abba halsz bele. naugye.

gyere ide tamás, te jónás, mondjad te!

belevágok a testembe, belevágok egy embert.
szörnyű az énnekem: mi mindenre vágyom.
szeretett egy ember. túl sokáig nem mert.
most mellettem van távol.

belelököm egyszer, bosszúból, magamba.
utána is ugrom, törvény, bíró híján.
szelídséggel zsarol. legyek-e goromba?
s mi lenne, ha győznék, csak, mert tovább bírnám?

isten vak szemében az a hős, ki téved.
az az elég, ami örökké kevés.
későn tudtam már meg, hogy valakit végleg
szeretni akarni: kísérletezés.

itt kellene abbahagyni; ha legalább jól esne írni. nem is tudom mit akartam mondani. de igen. közhelyet. amit úgyis tudsz. tudtad, hogy elfogynak a könnyek? hogy elfogy a szíved, hogy elfogynak a szavak az ajkadról? ugye. hogy az se te vagy, aki nem lehet más? hogy a tönkremenés is elfogy, és a pusztulás? milyen szép lenne most szépen összeesni. de már nem lehet; megvolt annó az is. széllel szemben kellene pisilni, ha lenne benne még valami; de minek. egyébként is, elmúlik.

tudom, hogy tudod, elmúlik. egy kicsit rossz most, de elmúlik. hát ezaz, azt csókolom.


valamit megtanít viszló éva

viszló évától nem először, de most megint. a helyi hívás annak idején meghatározta a reggeleimet, 'de csúnyákat ébredtem' tőle; annál is inkább, mivel akkoriban, hála petrának, csomót pöttömöztem azzal a kis manóval, aki miatt azt mondta éva, hogy ő nem ír több dalt, nehogy túl meztelen legyen a gyerekének az anyja, és aki a legjobban a térkép című dalt élvezte, édesanyja nem kis megrökönyödésére (korán kezdi a gyerek). fogalmam sincs mi van velük; annyira régen nem írtam neki, hogy már azért nem írok talán, pedig fent van az iwiwen; de nem is ez a lényeg. nagyon szeretem őket, úgyse tudnék mást mondani; és ők se. úgy tudom a férfi megint van, (vas zoli, szintén zenész, közepes blues dalokat ír szerintem, de pszt, évának erről egy szót se), a pöttöm se pöttöm már, idestova iskolás (a bencével egyidős, ha jól emlékszem).

kétezerötben ezt írtam róla a fríben:
'viszló éva egy darabka esős délután párizsban. gyönyörű nő gyönyörű dalokkal. ha józsef attila élne, rendszeres látogatója lenne a koncertjeinek. éva dalait hallgatva az embernek eszébe jut a régi blues-idézet: süt a nap az égen, de az én szívemben esik az eső. a különbség csak annyi, hogy éva dalainak az egén ritkábban süt ki a nap. reszkető szenvedélyesség, csontig ható őszinteség és mindenekelőtt tisztaság jellemzik éva dalait. olyanok, mint a savval maratott üveg. szerencsém van őt közelebbről is ismerni, így hát tudom, olyan érzelmi szőnyegbombázásokat élt már túl, mint drezda és london együttvéve. dalai, melyeket korábban gitáron is kísért, érzelmi szeizmográfként tudósítják a hallgatót egy női lélek tektonikus rezdüléseiről. amit ír, bámulatos. ahogyan előadja, az is. éva hetvenben, hatvanban született. (milyen furcsa, egyik lány sem budapesti születésű. úgy tűnik, a város feje valami másban fő…) ő is diplomás, mint közgazdász dolgozik egy nagy multinál. időnként párizsban tart előadásokat a cég dolgozóinak – hol franciául, hol angolul. fellépésein két zenész barátja kíséri: a dalait zseniálisan meghangszerelő remek gitáros, kerekes gábor, és a szintén ragyogó faggyas lászló. éváéknak kevés koncertjük van, hanghordozója eddig még nem jelent meg. így hát mellékelek egy versszakot egyik dalából azok kedvéért, akik belehallgatnának:
beledőlök az énekbe, mint egy késbe, / belemeredek a pillanatfénybe, / fáradt vagyok, meg főzni is kéne, / de akkordok visznek kísértésbe. / ez az utolsó hely, hol szellemek járnak, / ez az utolsó óra, hogy meztelen látnak / míg modellt állok mások gondolatának / – hadd higgyek addig a harmóniának'.

a kevés koncertjük, amik voltak, én azokon se voltam, a fene essen bele, folyamatosan külön földeltem valamit; pedig dalostalálkozós volt éva, a transzormációval is, meg a férfje féle blues zenekarral (bistro blues band, azt hiszem már nincsenek) is, ráaádsul most találtam meg az országjáró dalosok találkozójának honlapján a régi dalostalálkozós archívumokat, ezek szerint pl annó még a tópartiban is volt, ráadásul pont akkor, amikor én még a manuellával arrafelé számolgattam a lehullott gesztenyéket; mindenesetre a kétezerhatost böngészve találtam új számokat (itt nézd meg - regisztrálnod kell a letöltéshez, de érdemes, majdnem egy teljes album fent van) és abból is, a ha nem vagy itt van itt mostanában a reggeleken, ahogy jön az ősz. ha nem vagy itt, az ugye hol megvadít, hol megtanít; és te tényleg olyan vagy, mint egy alkohol. mindenesetre én most nagyon így szoktam lenni, ahogy ez a dal. figyeld csak:

ha nem vagy itt, a csend megvadít,
mint egy cérna nélküli gomb az ingen,
úgy vagyok mint kihűlt kilincsen
a kéz nyoma, melynek már súlya nincsen.

ez egy értelem nélküli est megint.

ez a nagy hodály, csupa vak homály,
én fityegek itt az ágy szegélyén,
repülő vagyok a tenger mélyén,
vagy ketyegés, alvó éjjek-éjjén.

senki nem hall, fölösleges.

átöltözöm. fogat mosok.
még szintezem magam, a téred síkján elhelyezem.

mint egy hófehér testű jó fakír,
úgy lebegek itt, mint egy fémdarabka,
mágnesek között elragadva,
vagy űrhajós, tőlem elszakadva:

elalélt arccal vár a hold.

hogy nem vagy itt, valamit megtanít,
még sohase tudtam ilyen gyorsan érni,
pár erjedt emléket így becézni,
a maradéktól ilyen hűsen égni:

olyan vagy, mint egy alkohol.



2008. szeptember 7., vasárnap

erdély (csütörtök, péntek, szombat)

torockón kétszer kel fel a nap, de én csütörtökön csak harmadjára ébredtem, konkrétan arra, hogy odakint bőg a szamár. az utcára nyíló kis parasztházat csinálták meg a nevelőknek, meg pár gyereknek elöl egy szobát, és hátul az udvarban húztak fel egy új házat, ami a tulajdonképpeni gyerekotthon; én ott, fent, anyám elöl, lent, és reggelre közénk állt a szamár. nem tudtam úgy bemenni anyámhoz, hogy ne toljam félre az áldott jószágot, ő viszont rugdosással fenyegetett. de aztán valószínűleg megláthatta mögöttem az úr angyalát, mert elbőgte magát, és félreállt. később sem derült ki, hogy melyikünk a nagyobb szamár (sic!), mert többször próbálkoztam a vele való barátkozással, egészen minimális sikerrel, pedig őszinte megértést próbáltam tanúsítani az élete kilátástalansága miatt uralkodó depressziója iránt - egy depresszióst azt hiszem ezzel lehetne a legjobban kigyógyítani (vagy épp nem) ha le kellene írnia egy füzetbe ezerszer ezt a mondatszerkezetet: az élete kilátástalansága miatt uralkodó depressziója. figyeld csak: az élete kilátástalansága miatt uralkodó depressziója, az élete kilátástalansága miatt uralkodó depressziója, ésígytovább - ugye milyen kilátástalan? na, pont így érezte magát a szamár, és bizony mondom néktek, ez velem is előfordul.
a tordai-hasadékhoz indultunk el, szamár helyett toyota háton, de lehet jobban jártunk volna az előbbivel, mert torockóról torda felé sem sokkal jobb az út, sőt. cserébe viszont az aranyos folyó partja aranyos (abbahagyom a szóvicceket, becsszó). persze nem találtuk meg az utat, bementünk tordáig teljesen feleslegesen, cserébe kaptunk egy igazán megszívlelendő jó tanácsot egy testes autókereskedőtől, ráadásul magyarul: forduljunk meg, menjünk balra, de ne a hivatalos úton menjünk, mert az nem jó, hanem ahol behajtani tilos tábla van, ott hajtsunk be, mert az egy gyár által csinált jó út, a táblával meg ne törődjünk, menjünk csak nyugodtan, kutya se törődik vele. és tényleg. autóval egészen a 'bejáratig' el lehet döcögni, ahol miccset ettünk, ahogy illik, és bosszankodtam azon, hogy ennyi magyart magyarországon se látok. az is kiderült, hogy hiába a sok magyar, román pénzért lehet csak bemenni a szakadékba (!), méghozzá három lejért per fő. mielőtt a fizetős bódéhoz érnél, van egy híd, ami már nem híd, mert kivették belőle a deszkát; megszólalt bennem az ipari alpinista (hiába, akinek papírja van!), és átmásztam volna rajta, hogyha a háromnegyedénél járva nem vesz észre szemben a fizetős bácsi; de ha már így alakult, elkezdett ordítani románul, minden bizonnyal csúnya szavakat, aztán, gondolom látta, hogy ilyen hülye csak egy magyar lehet, átváltott magyarra, és kiderült hogy tényleg nem kedvelt meg; deszkával való agyonverést ajánlgatott, ha átjövök a hídon, meg persze rendőrséget, vagy amit akarok, és hogy ha leesek (alattam egy patak, az igaz) akkor őt bántják (ez is igaz), és hogy én ne játsszak az ő tökeivel, meg hogy neveletlen, szemtelen buzi vagyok (viszont azt hiszem ebből van ami biztosan nem igaz), és hogy takarodjak haza, hogy lehetek ilyen hülye hogy nem látom hogy nem szabad ide feljönni (két keresztbetett deszka, meg egy román felirat, ezt lehet szabadon is értelmezni, szerintem) de legfőképpen forduljak meg és aztán forduljak fel. kellemesen elüvöltöztünk egymással, de nem sikerült meggyőzzem az egyszerű tény felől, mint hogy mindenben tökéletesen igaza van, de ha tényleg attól fél, hogy én leesek, és meghalok, őt meg előveszik, akkor mindketten sokkal jobban járunk, ha engedi hogy átmásszak, lévén hogy a háromnegyedénél tartok, és sokkal több van hátra, mint előre. nem sikerült dűlőre jutnunk, hát visszamentem (ki a szamár ugye), aztán közöltem vele, hogy nem egy észlény, ő is bizonygatott egy csomó csúnya dolgot, de aztán amikor elővettem a pénzt, szó nélkül beengedett.
a bejáratnál, a pénzel előkerült béke árnyékában megvizsgáltam egy táblát, amin egészen vicces feliratot találtam, az egyik oldalán románul, a másik oldalon viszont magyarul, a következőféleképpen:
'a rezervációban találhatók növényi állati, arheolgoikus és geologigus értékek. található több mint 900 féle növény, egyesek nagyon ritkak. állatok madarak ezek közül a szirti sas amely védett. meg van jelölve 100 km turisztikai ösvények. a hegymászók gyakorolják a hegymászást több mint 200 m magaságon. találhatók barlangok amelyekben arheologikus felefedezéseket végeztek. tisztelyék és védjék ezt a csodálatos helyet'
minden egyes helyesírási hibát igyekeztem hűen reprodukálni, de fénykép is van bizonyítékféleképpen. elszomorító, hogy azonfelül, hogy semmibe nem kerülne kicserélni egy ilyen régi rendszerből maradt táblát, látszik, hogy eszük ágában sincs, és ez is afféle fricska a magyarok felé. mintha a románok, eu ide vagy oda, nem tudták volna megbocsátani nekünk azt, hogy bizonyos területükön bizony a mi múltunk fekszik, és nem az övék. ettől függetlenül a hasadék gyönyörű, jó egy órás úton lehet végigmenni rajta, a barlangokig mindenképpen érdemes. a szívem szakadt meg a kiépített mászó utakon (hiszen a hegymászók gyakorolják a hegymászást!), persze, megfogadtam, hogy ide legközelebb felszereléssel jövök, majd biztos. azon is szörnyülködtem, hogy a viszonylag veszélyes úton (körülbelül annyira mint a rámszakadék kiépített útja) nemcsak hogy kétéves körüli gyerekekkel, de palotapincsivel is nyomulnak emberek, úgy látszik, tényleg én vagyok túl öreg. a sziklák miatt viszont tényleg érdemes; ha felnézel, ők lenéznek rád, és nyúlnak feléd, mint hajdan az óriások és a küklopszok tehették, amikor még lehetett hinni az ilyenekben.
visszafelé már kopogtunk az éhességtől, ezért is lehettünk annyira elővigyázatlanok, hogy a legelső nyitva lévő étterembe befaroljunk; szerencsétlenségünkre ez épp somosdban történt meg velünk, egy két csillagos hotel (!) három csillagos éttermében. a műanyag szobaszökőkútnál (amitől végig pisilnem kellett) én már gyanút fogtam, de az éhesség nagy úr; egy pincér jött elő valamelyik tarantinó filmből, és amerikai (!) angolsággal, és baromi idegesítő áludvariassággal megkérdezte hogy honnan jöttünk, hova megyünk, kik vagyunk, mit csinálunk (!), mellékesen rámutatott az étlapon arra a három ételre, amit egyáltalán rendelni lehetett, közölte hogy a többi egyszerűen nincs. nem tudom voltál-e már olyan szar helyen, ahol minden szar volt, a szó szoros és átvitt értelmében is; a hangulat, a berendezés, a pincér, a szagok, a kaja, az árak, és ettől annyira szarul érezted magad, hogy még elmenni se volt erőd; mindenesetre, még ha történt is veled ilyen, akkor is szorozd meg legalább öttel, és akkor jársz ennek a helynek a közelében. tőlem telhető realizmussal próbálom most leírni, és azt gondolom hogy a hézagos emlékezetem is lefaragott bőven a túlzásokból, tehát nagyjából tényleg így volt minden: az üdítőt és a sört kb tíz perc múlva hozta a tarantinó figura, kinyitotta (!), de poharat már nem hozott hozzá, aztán a kaja körübelül negyven perc múlva jött ki; egy szelet hús volt a baromi nagy tál bal szélén, tíz, tizenöt félig megsült mirelit krumpli a másik oldalán, középen egy szelet fekete, hibás paradicsom és egy fonnyadt pirospaprika; a káposztasaláta, amit nem lehet elvileg elrontani, sótlan volt, és a levelek fele szintén fekete; anyámmal nagyon régóta nem értettünk annyira egyet semmiben, mint ebben, hogy ennél rosszabbat még sosem ettünk. egy darabig még vicces volt versenyezni azon, hogy kinek a kajája szarabb (anyám még levest is rendelt!), aztán amikor rájöttünk hogy ez nem vezet sehova, azon kezdtünk el tanakodni hogy el kéne menni innen. amikor bementem fizetni, anyu már kiállt; és a tarantinó figura itt alakított a legjobbat, mert megint azzal az iszonyú, szombat esti b-filmes mosolyával megkérdezte, hogy hol fogunk aludni (!), meg hogy sokszor jártunk-e erre, etc, és közben leszámolt egy olyan számlát, amit nem bírtam kifizetni. olyan dolgokat számolt fel, hogy az eszem megállt. nem tudok románul ugye (bine bine), de kihozott a csávó egy tálcában kenyeret (amit nem takart le, röpködtek rajta a legyek, ezért nem volt gusztusunk enni belőle), amiből mindegyik szeletet felszámolta (holott nem ettünk belőle ugye), felszámolta (ez nem vicc!) a paradicsomot (paracsku!), felszámolt 30 százalék (harminc vaze!) valamilyen díjat (amire én a felszolgálási díjat gondoltam) és így jött ki a végeredmény ötvenhat lejre, nálam meg ötven volt, abból is bőven szerettem volna visszakapni. kimentem hogy hozok mindjárt pénzt a kocsiból; anyám az étterem előtt az utcán várt; annyira igazságtalannak éreztem az egészet, és annyira dühös voltam (kaja közben végig azon kardoskodtam hogy húzzunk el innen a fenébe, hagyjuk itt a kaját, ne fizessünk) hogy azt mondtam anyámnak, hogy hajtson. hat lej kb ötszáz ötven forint, az ötven lej meg ugye négyezer valamennyi; csak a miheztartás végett. most kezdődött csak a mi akciófilmünk, anyámmal izgatottan beszélgetve, hogy ettünk-e ennyire szar kaját, avagy sem, meg hogy szerinte utánunk jön-e, én mondtam hogy szerintem nem, hülye magyarok, biztos leszarja, hat lej egy ilyen helyen, és már az aranyos partján jártunk, anyám a szokásosnál is gyorsabban repked a gödrök felett, amikor hátulról bevág egy öreg mercédesz (300 sl, mondom, mint a filmeken), befarol elénk, anyám persze satufék, kiugrik belőle a tarantinó figura, és kéri a hat lejét, az arckifejezése olyan, mint azoknak a tarantino karaktereknek, akiken látszik, hogy most nem viccelnek. kínomba csak annyit vágtam hozzá, hogy ennél szarabb kaját még nem ettünk, de büszkeségem megtépázva, tarantinó morcos arccal mercédeszbe be, a filmnek vége, késő délután van az aranyos partján.

később persze, szarrá elemezve már nagyon viccesnek látjuk a helyzetet, addig korántsem. az izgalmak levezetése végett behajtunk egy görög-keleti kolostorhoz, mert még nem láttunk ilyet, jómagam vad fotózásra indulok, korántsem kedves apácák zavarnak el, így alakul, hogy valamiféle úrvacsora-féle kellős közepén találom magam; megállapítom hogy a görögkeletieknek nagyon szép a zsolozsmázásuk, valamint összetett kezem közül próbálok fotózni, amitől nagyon világinak, oda nem illőnek érzem magam, érezheti ezt a pópa is, mert azzal a himbálózó tömjénes cuccal párszor az arcomba vág. furcsa megélni, hogy mennyire sokat számít pár kilométer; az én szocializációmnak egyszerre idegen, és egyszerre izgalmasan egzotikus egy görögkeleti ceremónia, míg ha arrébb születek egy kicsivel, gondolom a katolikus-református, 'a pap beszél, a hívek néha bólogatnak és ámmeneznek' megoldása lenne furcsa, és közbe nem tudok nem arra gondolni, hogy csak az ember csűri-csavarja így istent, minden más élőnek ugyanazt jelenti; de ebbe persze nem megyek bele. azt hiszem, hogy égi jelnek tekinthették volna a kolostorbeliek, ha tudják, hogy utána, a faluba menet elgázoltunk egy viperát; átment rajta az autó, de még élt, dühösen harapta a saját farkát. azon gondolkoztam, hogy tudja-e magáról, hogy ő egy kígyó, és hogy minek a szimbóluma, főleg így, félig elpusztulva, farkába harapva; ilyen gondolatok mellett nem csoda, ha arra jutottam, hogy még ma felmegyek a székelykőre, pedig már hét óra körül járt. másnap reggel indulni akartunk torockóról, és nem akartam anélkül elmenni onnan, hogy nem mászom meg a székelykövet - annál is inkább, mivel a már emlegetett forrás borozóban kaphat az ember oklevelet arról, hogy megmászta (igaz, később kiderült, hogy az tökmindegy hogy megmászod-e, ha odamész, és kifizeted az árát, akkor is megírják, ha csak a kocsiból nézted a sziklákat).
persze a marcinak nagy a szája, és alpinistának gondolja magát (hiába, akinek papírja van!), ezért nem az úton oldalról, hanem a sziklákon keresztül szemből indultam el, lévén hogy elvileg két órás az út felfele, tehát biztosan rám sötétedett volna, de gondoltam én, hogy ha megmászom elölről, akkor időt nyerek, és akkor faszagyerek leszek. naja. gondoltam én. négyszáz méterig oké volt a dolog, onnan viszont olyan, amiről vagy regényt kellene írni, vagy beszélni sem érdemes róla. az ember rengeteg mindent megtudhat magáról, ha egy olyan sziklán találja magát, ahonnan se lefele, se fölfele nem tud menni, meleg van, az izzadság hideg rémületté változik, a kövek kimozdulnak a lába alól, és pontosan tudja, hogy baromi hülyeség volt idejönni, és azt is, hogy ő akart idejönni. nincs az az önismereti kurzus, ami fölérne ezzel; meg azzal, ahogy a dolgok összeszűkülnek fönt a hegyen, mint ahogy a falu, és az emberek ott lent, és olyan távoli, apró, és lényegtelen lesz minden, ami eddig körülvette, csak a sziklák számítanak, a kövek, az a pár fű, ami nem szakad le alattad, és a kezed, hogy tartson. szerelmi bánat? nincs értelme az életnek? nem értenek meg? csalódtál magadban, másokban? nehéz az élet? nahiszen! mássz sziklát. kutyabajod se lesz utána. izzadt leszel, koszos, mocskos, és bőr sem sok marad rajtad; de a problémáid, a frusztrációid, mindaz, amiről azt hiszed hogy te vagy, lekopnak rólad a sziklákon. a végén már csak az számít hogy feljuss, és megúszd. már egészen szürkület volt, mire feljutottam, és többször majdnem meghaltam; és persze megfogadtam, hogy soha többet nem mászok felszerelés nélkül, csak úgy felkészületlenül sziklát; és ahogy feljutottam, tudtam, hogy dehogyisnem fogok. a csúcstól nem messze, amikor leraktam a könyökömet, tőlem pár centire bemászott a kövek közé valami, és eszembe jutott a vipera; onnantól kezdve úgy féltem, ahogy az ember az elkerülhetetlen dolgoktól fél, és azt hiszem, a hitemhez képest egészen tisztán imádkoztam. kurjongattam és énekeltem, mert azt tudom, hogy a hangom annyira borzalmas, hogy annál nagyobb fegyverem nincs; ha volt is több kígyó a meleg kövek között, jobb ízlése volt annál, minthogy a közelemben maradjon. úgy ment le a nap, ahogy én mentem föl, és annyira gyönyörű volt, borzalmas, és kétségbeejtő az egész, hogy erről is, vagy regényt kellene írni, vagy nem beszélni róla; mire megtaláltam magát a székelykövet, már csak a hold világított, és töksötétben indultam el lefele, a hivatalos úton, ami annyira meredek fölfele, hogy általában keresztbe mennek le az emberek, mert túl veszélyes visszafele. volt nálam fényképezőgép, és amíg le nem merült belevakuztam az éjszakába, hogy lássam az utat; aztán pár száz méter után rájöttem hogy már nincs út, csak a kövek, és arra is, hogy nem látom hogy mire lépek, aztán később arra is rájöttem hogy lépni is tök fölösleges, gurulok magamtól, aztán utána arra is, hogy mindenképpen össze fogom törni magam, ha nem lassítok; közben már bennem volt az is, hogy anyám hogy kereshet, kihívhatja a rendőrséget; azt is megtanultam, hogy mindazt, amit a hegynek fölfelé elhagytam, gondolatokat, félelmeket, szerelmeket, most visszakaptam lefele menet; ott voltak velem a sötétben, arcok, hangok, és volt, amikor azt hittem hogy már megőrültem. és olyan is volt, mint valami mesében, hogy fel akartam adni, a szomjúságtól már nem láttam, és biztos voltam benne, hogy végérvényesen eltévedtem, mert még a falu fényeit se láttam lent, úgy ahogy eddig, és ekkor vízcsobogást hallottam, és olyan volt mintha álmodnék; ott volt egy forrás, a kövek között, tisztán, és jóízűen, és úgy felfrissültem tőle, ahogy azt csak ilyen helyzetben, és ilyen forrásokból lehet; aztán a vizet követve, tökig sárosan, de boldogan, mert tudtam hogy a forrás a faluhoz vezet, jutottam le, és mire visszaértem, anyám a dolgok előtti lócán ült, és várt. aztán elmentünk a borozóba, egy kicsit berúgtunk, és a csapos elmondta, hogy errefelé nincsenek viperák. az amit elütöttünk, az ettől függetlenül is vipera volt, de ahogy ő fogalmazott, 'ez nem jelent semmit'. megkaptam az oklevelet, ami tanúsítja, hogy 'n.m. bátor hegymászó, nem mindennapi kitartásról (anyád) és merészségről (ha tudnád) tanúbizonyságot téve, halált megvető bátorsággal (nahiszen), végtagjai nem kímélésével (szó szerint) a csúcsra mászva, felgyalogolt (ha legalább gyalogolt volna) a torockói székelykő 1128 méteres sziklagerincére, s a hajdani székelyvár romjain megpihenve (nem értem rá vaze!) fogadalmat tett (hogy többet nem lesz ilyen hülye), hogy innestől nemzete felvirágoztatásán fog munkálkodni (mindenképpen). isten segítse ezen elhatározásában! ezen okiratot hitelesítette és pecséttel ellátta -egyedüli hitelesítő hivatalként - a torockói forrás borozó alispánja: jó balogh szabolcs.'
hát a jó balogh szabolcs bora tényleg annyira jó, hogy ő is nagyon jó, az isten áldja, egyébként meg tényleg nagyon jó figura, fél perc alatt megszerettem a humorát, amiből alig ad vissza valamit az effajta papíros. aznap éjszaka úgy aludtam, hogy nem volt az a szamár, aki meg bírt volna mozgatni.
péntek reggel viszont, fáradtság és sebek ellenére, mindkét nap előtt keltem, és végre megértettem hogy megy ez; először a hegy mellett jön föl a nap, akkor amikor kihajtják a csordát, és megjön a harmat, aztán eltakarják a hegyek a napot, akkor lesz olyan, mintha pár órával korábban lenne, és később, amikor a nap felér a hegy tetejére, jön a második napfelkelte, a székelykőnél, a két szikla között süt be a nap, csíkról csíkra borítva be a falu házait; és azt mondta ott az egyik öreg, hogy legelőször mindig a jóskáék csűrjén kezdi, majd figyeljem meg, és tényleg. torockóról elfele köszöntünk a panziónak, egy pillanatra mintha a tarantino figurát is láttam volna; aztán a tordai sóbányába mentünk, mert hogy az jó lesz anyu tüdejének. tolókocsi nem volt nálunk, és kiderült, hogy háromszáz méteres folyosón kellett volna begyalogolnia az első kürtőbe, amit persze nem bírt volna; székkel a hátamon mentünk be, és ahol elfáradt, ott leültettem, és nélküle mentem tovább. én a parajdi sóbányát sem láttam, valószínűleg ezért nyűgözött le annyira, ez az egyébként kicsinek minősülő bánya; bent a mária terézia kürtőbe, ezer lépcsőn keresztül lehetett leereszkedni, ahol az alján mintha valami utópisztikus, világ vége utáni világba csöppentél volna; gyerekek játszanak a sóban, nők beszélgetnek, szürkék a fények, mint valami téli kisváros parkjában, tollasoznak a sötét barlangban, máshol sakkoztak, egészbe véve ilyen science fiction hangulata volt az egésznek; bradbury-novellákat képzelnék el ilyen környezetben. ki volt írva, hogy kérjük, ne vigyenek haza sót, és persze hogy vittünk; zsebemben egy ökölnyi nagyságú sókő, azzal sóztam meg az uzsonnánál a paradicsomot.
utána újra úton, vár kolozsvár, a nagy nagyváros, ami félig olyan mint szeged, félig olyan mint pest, közben meg teljesen olyan, mint amilyen csak kolozsvár lehet. itt üt el először egy autó, anyámnak tartom a parkolóhelyet, és ónezsinór rám tolat egy puttonyos autó, meglök, hanyattesem, beparkol, és a vezetője elmegy. annyit se mond hogy pardon. azon gondolkozom, egyáltalán észrevette-e. ettöl függetlenül szeretnék embert ölni. egy magyar étteremben eszünk, mert mi ilyen gasztronauták vagyunk mostanában. agape a neve, ettől függetlenül nem adják ingyen az éltelt, sőt. de legalább magyarok, a kávé főtt, ami ekkor már felér egy megváltással. fent az emeleten van a drága pénztárcájúak szórakozása, ahol diszkréten figyelmeztetnek öltözékemre, egész pontosan 'köszönjük hogy tiszteletben tartja éttermünk színvonalát' mondja nekem kedvesen egy pincér, nem értem pontosan mire gondol, lehet a tornacipő a baja, gondolkozom rajta hogy talán verset kéne szavaljak magas színvonalon, de aztán inkább ráhagyom. mindenesetre itt van torockó terem is, ahova azért befotózom magam, amikor nem néznek oda, és itt látom azt, amit torockón végül se, vagyis magát a torockói népviseletet. aztán tovább nagyvárad fele, át a királyhágón, ami az egyik kedvenc részem lenne erdélyben, ha nem folyton átmennénk rajta; be az árusok hadába, ahol is titokdobozokat sikerül zsákmányoljak, amiket képtelenség kinyitni, ahhoz képest tudok olyat, akinek elsőre sikerült. furcsa ez a kettőség is, ha királyhágóról nézed, románia nagyon drága; forintba átszámolva majdnem ezer forintért veszünk például szőlőt. és újra itt a jó ismert kamionos jelenség is, alig vártuk.

anyám idegei a vezetéstől megint feszülnek, a szokásos döcögünk, döcögünk, gyerünk, ihaj, döcögünk, döcögünk, namost, ihaj, ésígytovább stílus, így esik, hogy már majdnem nagyváradnál látjuk hogy jeleznek hogy rendőr. el is megyünk egy álló kocsi mellett, azt hiszem az az, bőszen jelezzük a szembejövőknek, hogy rendőr, forgatom a kezem, ahogy a trafipax, egyszer csak azt veszem észre hogy leintenek. rendőr, bírság, no ungarisku, no english, bani, bani, írja papírra hogy ötven lej. azt is írja miért; 61-el megyünk, ott, ahol csak hatvannal lehet menni. gyanús hogy csak minket állítanak meg; feltünik a magyar rendszám? tényleg nincs ötven lejünk, az a nagy büdös helyzet, próbálok magyarázkodni, de a trafipaxos rendőr magyaráz valamit románul, amiben benne van a magyar szó, majd elhajt; a másik társa marad, odavezet egy másik kocsihoz, ahol elvileg, a társa tud angolul. mondom neki hogy nincs bani, nincs euró, van forint, de szeretném látni a fényképet, valami bizonyítékot, hogy mi tényleg megszegtük románia szent szabályait. petro, petro, bizonygatja. eltelik pár perc, míg megértem hogy azt akarja, menjek el a benzinkútra, ami előttünk van kb 500 méterrel, és hogy ott váltsam fel a pénzt. elsétálok oda, és elhajtanak a fenébe, mondják hogy itt sosem volt pénzváltás. visszasétálok, kezdem felhúzni magam, mondom hogy fotó, fotó, hagy lássam már legalább, erre kiderül hogy fotó nincs, mert az a másik kocsiban volt, ami elhajtott. kb fél óra után jutunk dűlőre, miután kapunk egy űrlapot, amiből kb azt lehet kistabilizálni, hogy ötven lejt fizessünk be három napon belül, különben száz lesz. ahol megállított a rendőr, mellettünk valami elképesztő mesehely; műanyag állatokat árulnak, és lakókocsikat, de vannak itt életnagyságú kalózok, elefánt, zsiráf, tigris kergeti a rosszul kipingált hófehérkét, de van itt hatalmas mellű nő is, illetve miniatűr katonák, mind rosszul festve, összezsúfolva, valamiféle elképesztő wonderland hangulatot idéz, neil gaiman amerikai istenekjében olvastam utoljára hasonlókat, azt hiszem, itt bármi megtörténhet.