05.31

szép lobogóval, vagy anélkül / győzünk mi mindig / mindnyájan győzünk szomorúan, / minket a szívünk győzni indít.

legalább van amit le lehet zárni.

s erre, arra, egészen mindegy, / hogy merre tartunk, / kit csönd, kit nagy zaj vár a parton / s elsüllyedünk, ha nincsen partunk.

05.30

elég brutális beszélgetésen vagyok túl az imrével. a konyhában történt, nem nagyon tudok beszélni róla. minden amit leírtam volna, az nagyjából az asztalra került, így most nincs túlságosan mit mondanom. egy nap még, és aztán jöhet a csönd, alig várom. azt mondta az imre, hogy nem az a szerepe, hogy felmentsen engem ott, ahol én egyébként felmentem magam; jogos. borzasztó, hogy mennyi minden máshogy lenne, ha kívülről látnám magam. van valami a valóságshowokban, bár egész máshogy, mint ahogy ott használják.
ma egyébként sokat esett, és sokat aludtam. tökéletesen csupaszra megborotválkoztam. szeánszok, ceremóniák egy olyan intézménynek, ami folyamatosan felment egy idő után; vagyis magamnak. dolgok amiket megtöltök jelentésekkel, mint az üres poharakat. például az esőt. a telefonkijelzőt.
ha mindig azt hiszed, amit mindig is hittél, mindig az leszel, aki mindig is voltál.
mondatok az élet szakácskönyvéből, egyszerű ez. végy ennyit, tegyél hozzá ezt, csináld azt, és ez lesz. ne írj blogot, aludj sokat, szeresd azt akit érdemes, egyél egészséges kajákat, és ne vegyél túl komolyan semmit. aztán persze edd meg amit főztél.
olyan vicces hogy holnap hétfő lesz. miért van szükségünk hétfőkre?

Daylight Goodbye from Message To Bears on Vimeo.

05.29

minden idők virágba borult májusai közül is ez a május volt eddig a legrosszabb. virág sincsen, te sem vagy már, meg az illés se énekel. pedig nem is történt semmi, csak esett, és zuhogott, és zuhogott, és esett. szívzuhogás, van ilyen? itt a vége lassan, ahogy ennek a kurva évnek is, leltárt illik ilyenkor írni, de. leginkább a szagok hiányoztak az idei májusból, azok a szagok, amiket csak májusban lehet, és amiktől május lesz a május. és persze a lányok. a május illatokból és lányokból kellene álljon, és minden másnak el kellene múlnia, mert minden más rút, ugye.
éjszaka kirobbant a tegnapi nap, és zokogtam, bőgtem, üvöltöttem, mégis maradt bent még mindig jócskán. ma már azért jobb volt, főleg hogy nem történt semmi, csak most este próbáltam egy fenékkel rengeteg lovat megülni, a keretben előadáson lenni, egyidőben a tűzraktérben arms & sleepers koncerten lenni, és a raktárban sörözni.
jó lesz majd nem írni.
a depresszió, mondja popper, úgy kezdődik hogy meg vagy győződve arról, hogy a jövőd ugyanolyan lesz mint a jelened.
jó lesz majd nem írni.

05.28

ez volt életem (egyik) leghosszabb napja. fél egy körül kezdődött, amikor csöngettek, és megjelent az ajtóban tudodki. a ventilátor bekapcsolt, aztán felgyorsult, aztán elrepült, és ha volt is ami leülepedhetett, most ott repkedett a levegőben vele. nem lehet érzésektől meghalni egyébként, hiába szeretné minden fűzfaköltő, érzésektől nem, érzésekből elkövetett dolgoktól persze igen. a vonat, az, azt persze mondhatod, hogy az érzés fektetett alá, de ez nem oldoz fel, nem ment fel semmi alól. ettől függetlenül a hotel előtt, az autók között, a földön mellettünk a bicikli, meghalhattam. a sínek, csak nem jött a vonat.
aztán nem aludtam, mégis elaludtam, ráadásul az uszodában reggel oda kellett volna érni, ez volt az utolsó nap, pont a gergő késte le, a gergő, akinek egy méter egy perc, ki kellett menjek érte a margitsziget bejáratához, vagy fél kilométernyire az uszodától, és akkorát futottunk hogy az valami elképesztő volt. velem hajnalban már megtörtént minden, én tudtam hogy bármi megtörténhet bármikor, de a gergő még nem, mindenesetre végigfutotta velem a margitszigetet egy olyan kisfiú, aki elvileg járni se nagyon tud. utána káosz, és aztán az évzáró; és eljött rá anyám. és, szokjam meg hogy beszélek róla; az apám. anyám és apám, anyám a botjával, apám a kiégetett mackónadrágjával ott ült a felső tízezer fiatal szülőgenerációja között, és engem néztek, én meg az ovisokat, az ovisok meg engem. az elején nagyon féltem, meg kell ezt szokni, a szülőkkel kapcsolatban nincs bennem rutin. de aztán mindegy volt, és felszakadtak az érzelmek is, például a dani, istenem, pont a dani amikor bítbokszolni kellett volna, akkor jött rá, akkor esett le neki, hogy most búcsúzunk, és ettől elkezdett sírni, de láttam rajta hogy abba akarja hagyni, hogy végigcsináljuk, de ettől még jobban elkezdett sírni, ettől én is elkezdtem már majdnem sírni, ettől ő még jobban, és pont a legvidámabb, legvagányabb rész így egy érzelmi tengerré változott, viszont megdöbbentő volt, hogy nem csak azt hogy mennyit kapok a gyerekektől, de hogy én így, ilyet kapjak, egy kisfiútól, az valami elmondhatatlan volt, az a végtelen szeretet, hogy miattam sír, és miattam akarja abbahagyni, és végigharcolja az egészet a könnyeivel. aztán kaptam mindenféle ajándékot, és itt viszont már itthon, de végképp elbőgtem magam; egy sakkot rajzolt nekem, meg egy arcot, akiről először azt hittem hogy majom, de aztán rájöttem hogy az én vagyok, én, meg az állandó borostám. basszameg. aztán jött anyám; most először érezem rajta hogy nagyon büszke rám. állítólag amikor nem voltam ott, az óvónénik meg a szülők agyon dicsértek, és anyunak persze ez kellett; meg nyilván hol van még ilyen helyzet az életemben, amikor szegény ott állhat valahol, és büszke lehet a fiára. rajtam múlott, hogy nincs. én pedig fel se fogtam a hajnalt, és amikor vége lett a műsornak, és az ölemben valami gyerekkel elvittem volna a wcre, akkor fogtam fel, ott a csempék között, nyakamon egy raklap szülővel; és a világnak ott helyben szét kellett volna nyílnia, a csempéknek be kellett volna kebleznie, és meg kellett volna szűnjek, de ehelyett csak megmostam a maja arcát, és rájöttem hogy már jó ideje csak nyílt, száraz szemmel tudok csak sírni, mint a halottak.
és nem volt vége, mert aztán anyámék, és ha múltkor a keret, hát úgy most a raktár; anyám elcsápolt a kazincy utca közepéig, és lejött a nehéz, kanyarodó lépcsőn, lejött velem a raktárba, meg az imrével, és, az én anyám ivott, büszke volt rám, és scrabblezett, és az imrével beszélgetett. ha nagy író lennék, egy könyvet kellene írjak arról, hogy ez mit jelent. mégsem boldog voltam, csak lebegtem valamiben, amiben megint hajnal óta lebegek, ami olyan lehet, mint a hívőknek a hit. hívő vagyok, csak folyamatosan meghurcolnak az isteneim. nem is tudom mit beszélek.
viszont közben leléptem, mert a katának meg meglepetés születésnapja volt, odarohantam csak gyorsan, meg vissza; és egyrészt irigyeltem, mert tényleg meglepetés volt, elképesztő hogy milyen barátai vannak, másrészt épp ezért, hogy mennyire értékesebbek azok az emberek, akiknek ilyen barátaik vannak, és akiket így szeretnek a barátaik, mint én, aki csak félbehagyott mondatokat, berögzült játszmákat, és kiszáradt érzelmi dózisokat kap, és hagy maga után. ott ültem közöttük, sok szép, fehér ember között, és vártam velük, hogy bejöjjön a kata végre (mert a barátnőjének pont azon a helyen kell persze pisilnie;) és meglepődjön, és közben kata akartam lenni, vagy feri, vagy béla, vagy nem mondok neveket, de meg akartam halni. nem lehet az érzésektől meghalni egyébként.
és még mindig nincs vége, mert erre meg stylewalker éjszaka volt ma, az andi is éjfélig nyitva, és a kilencéves unokatesójával, fricivel végigbicikliztük gyorsan a kerületet pecsétért, úgy hogy ő ült az ülésen, fogta a derekamat, és félt. kérdeztem mitől fél, mondta hogy mindentől, és annyira egyetértettem ebben vele, hogy elkezdtünk közösen kurjongatni a turistákra. az eclecticben beleszerettem egy pulóverbe, potom 19.000 forint (!!!), ami így húsz százalékkal olcsóbban persze mindjárt jobban hangzik, kell nekem dizájnboltokba járni, a közalkalmazotti fizetésemmel. nem vettem meg, de ha megvehetném megvenném, az a legszomorúbb. aztán vissza, a buboréknál rögtönzött buborék bemutató, a frici sokkal ügyesebb, mint én, és az éjszakában még feleresztettünk egy égi lámpást is, ami felszállt azzal a névvel, amit én se mondok már ki.
most már egy órája vége van a mai napnak, itt ülök hervadt virágok, és tonnányi csokik, és elképesztően megható gyerekrajzok között, és fogalmam sincs az életről, se magamról, se a halálról, se másról.
egy dolog persze, mint mindig, már csak az is, hogy csak egy dolog, az önmagában, de egy dolog mindig, és mindenesetre egy dolog épp most sem igaz; az, hogy nem lehet érzésektől meghalni. csak attól lehet; a halál is egy érzés lehet, mint ahogy az érzéseidet követi a tested, úgy követi ekkor is. azt érzem, hogy mindjárt meghalok, mert annyira élek.

05.27

néha, amikor épp senki nem figyel, a bicikli tekeri a lábat.

én nem hiszek az angyalokban. azt mondja józsef attila, neki pedig hiszek, míg én is oda nem fekszek, hogy asszondja
nagyon elfelejtettük hogy angyalok voltunk / kövér vánkosokká tömtük szárnyaink.
vagy mindenki angyal volt/az/lesz, vagy senki, nem hiszem hogy erre külön születni kell, vagy ez egy külön faj lenne. a leggonoszabb faszfej is az angyala valakinek, vagy valaminek, lehet egy csigának, amit négyévesen vitt át az úton, lehet hogy egy galambnak, amit pont nem lő le, miközben oldalra vetődve tüzel a rendőrökre; lehet lehet, annyi minden lehet.
az angyalok pont az emberek romlott értékrendje szerint angyalok csak, azt hiszem az angyalok a saját értékrendjük szerint ugyanolyan emberek - tehát szükségszerűen ugyanúgy romlottak is? - mint az emberek.

valószínűleg a részleteidben angyalok lakhatnak.

van szigúrósos fülbenyakbahajba való. ez a lány egyébként nagyon ügyes. van a feri, ő is ügyes, de ő nem lány, viszont a váci utcában árul a marks & spencerrel szemben, kinderből készült fülbevalókat. ez úgy jön ide, hogy a raktárból szerzi a kindereket, ma meg a raktárban scrabbléztünk. valójában imre egótripp volt, imrét ugyanis úgy tűnik nem lehet megverni a scrabbleben. holnap ovi évzáró, és nincs egy normális ruhám. kicsit be vagyok szarva. megyek aludni. ezeket jóérzés így leírni - kimondani, olyan megnyugtató. ha valaki így írná az életét, kurva megnyugtató lenne írnia, az meg mondjuk kit érdekel, hogy ki olvasná. ilyen lenne hogy, felkeltem, ettem, szartam, ültem, felálltam, ettem, ittam, pisiltem, ittam, mentem, jöttem, kinyitottam, becsuktam, leültem, ettem, ittam, vécén voltam de nem sikerült, tükörbe néztem, ültem, felálltam, lefeküdtem egy kicsit, álmot láttam, felriadtam, kimentem, mentem, jöttem, maradtam, leültem, ettem, vécé, stb. stb. én például megyek aludni.

05.26

kora reggel az új faithlessre keltem, és akkor még azt hittem, hogy most azzal fogom kezdeni. sőt, hogy lefele szokjak erről a májusi érmeszelő - hajmeresztő mindennapos idehányásról, szépen, összefogott, szerkesztett kritikát akartam írni a mai nap helyett, még a kezdő mondat is megvolt, hogy hol vannak azok az idők, amikor a csapat frontnősténye (igen így, mert az utóbbi időben inkább domina, nőstény, stb szerepben tetszeleg, mint holmi egyszerű dj asszonyként, de nevezhetnénk annak is, élőben egyébként jó arc, kis visszafogott csendeske, és a smilla kisasszony hóra vágyik volt a kedvenc könyve, becsülendő), az áldott nővér (sister bliss) azt mondta, hogy ha még egyszer valaki azt mondja a faithlessre hogy dance zenekar, akkor megeteti vele a cd borítót. akkoriban (we come 1 - outrospective) ez még jogosnak is tűnt, ma meg ugye. de nem ezzel kezdem, annál is inkább mert az esten majdnem egészben megírták, amit írtam volna, annyi, hangyányi, viszont egy egész bolynyi (nyelvtanosok, erre varrjatok!) különbséggel hogy ennyire nem lettem volna szigorú, szerintem az például konkrétan baromság hogy az outrospective az utolsó jó album, bár a no rootsot nem szerettem meg, de az utolsót, azt igen, és a flying hi szövege nekem kimondottan tetszik, sőt a következő love is my condition is, részemről ezek a lemez valamennyire hallgatható részei, igaz, ezek is csak a többi igen silány minősége mellett tűnnek ki. azt a figura nem írta, én viszont írtam volna, hogy a not going home-ben a legcikibb a videója, amit egyesek egyenesen fergetegesnek gondolnak, az viszont mindezt megfejelték egy un. erotikus verzióval, amihez el kell múljál egy piros karikányinak, hogy megnézhesd, de cserébe így láthatod ahogy az utolsó jelenetben a kis európai mangalány, és maxi fekete kockára rajzolt teste szorosan együtt is vonaglik, jesszusom. ennyit az új faithlessről.

még jó hogy nem ezzel kezdem, mert aztán délután az imre szokásos hülyeségeiből említeném meg az egyiket. a tevékenység a következő; leülsz / fekszel valahova kényelmesen, és a kérdező célzott kérdéseket tesz fel neked egy közelmúlti pozitív, boldog, számodra jelentős jó eseményről, amit te visszaemlékezve jelen időben mesélsz el neki, amit viszont ő irányít, hol belekérdezéssel, hol pedig, és ez a lényeg, időbeli irányítással, újra és újra visszaugortatva bizonyos részletekhez. ennek ugye az a lényege hogy a pozitív élményeket újra átéled, megváltozik az aktuális közérzeted, és ez tényleg baromira stresszoldó, főleg hogy a legjobb részeket újra és újra el kell mondjad, ettől még mélyebb lesz az élményeddel a kapcsolatod, sőt, adott esetben akár új nézőpontjaid, vagy mélyebb perspektíváid is nyílhatnak vele. valaki fizessen nekem ezekért a kurvanehéz szavakért. de az igazán ciki itt jön; majdnem öt percig szenvedtem, hogy mondjak valami jót a közelmúltból. az abszolút nem igaz, hogy nem történt velem a közelmúltban semmi kiemelkedő jó, de sajnos az se, hogy kiemelkedően boldog lettem volna az utóbbi időben; ráadásul majdnem minden boldogságom valakivel összekapcsolható volt, tehát nem tudtam felidézni olyan boldog állapotot, ami tőlem függött volna. mondhattam volna az janis álmot, ezen gondolkoztam, de nem mertem volna az imre előtt felidézni; annás dolgokat nem akartam, mert nem ment volna az se, főleg újraindulva, elmélyülve; így viszont kínomba egészen baromi messzire, több mint két évvel ezelőttire (!), az erdélyes székelykő megmászásra mentem vissza, azt mondtam igazán boldog állapotnak, amikor ott, lefele megtaláltam a patakot. nem tudom hogy tényleg annyira boldog voltam e akkor, mint ahogy most azt felidéztem, de újra és újra nekifeszülve elképesztő élmény volt, tényleg majdnem teljesen átéltem megint, ráadásul, bár nem hittem volna, de teljesen megváltozott az alaphangulatom is. viszont egyértelmű bizonyitéka volt annak sajnos, amit egyébként én is tudok, hogy megszigorodott, bekeményedett, vaskalapos idióta lettem azóta, akinek az összes boldog kék madara valakinek az ingujjából röppen elő, és oda is fészkel vissza. az ovit mondhattam volna, az ovit mindig mondhatnám, de őszintén ott se vagyok olyan boldog, mint amilyen boldog lennék akkor, ha egyébként boldog lennék; akkor madarat lehetne velem fogatni, így meg a boldogságom a gyerekek magamra másolt, és haloványan visszasugárzott boldogsága csak. most jön marcibácsi tanácsai esti mesének, jóéjszakát gyerekek: próbáljátok ki ti is (kik vagytok ti?) ezt a hülyeséget, hogy valakinek meséljétek el, jelen időben egy elképesztően boldog élményeteket. nektek mennyire kellene visszamenni? és úgy, hogy ez a boldogság ne függjön éppen valamitől? ha azt mondják, idézz fel valami boldog eseményt a közelmúltból, mennyit gondolkozol? másodperceket? perceket? az a helyzet, hogy nektek kellene tanítanotok engem, valaminek történnie kell, mert ez így nem mehet tovább.

05.25

és akkor a jó hír; le tudod szedni az új grailst, a harmadik szám olyan mint egy álom. a rossz az, hogy valami elképesztően szarul szól, elvileg ez bakelitről van, de valami nagyon analfabéta volt aki felvette, remélem valahol hozzáférhető lesz ez jobb minőségben is.
kezd körvonalazódni a dolgok vége. valahonnan rohadt messziről elindult felém a nyugalom is, vastag csöndeken utazik, ezért nagyon lassan jön, remélem itt leszek még, és megtalál.
unom a viharokat, megteltem az esővel, unom a szavakat, megteltem ürességgel.
de jó így.
azt hiszem az embert leginkább mégsem az nyugtalanítja, hogy mi volt, hanem az, hogy nem tudja hogy mi lesz; és éppen ezért, mert nem tudja hogy mi lesz, tűnik olyan elképesztőnek az, ami volt. hanem ez a gyötrődés nálam legalábbis egy idő után belenyugszik, máshogy szóval, ekkor feladja. mindig a reményik vers jut róla eszembe, a kegyelem. ostromolta e az eget az akarásom? leszarom. nincs kegyelem? felőlem. viszkető vállvonogatás minden.
lassan vége a májusnak; vége ennek a napi írogatásnak is. nem hittem volna hogy van értelme; és nincs is. annyi mindenképpen, hogy olyan undor fogott el ettől a blogtól, attól ahogy írok, így saját magam ezen részétől is, hogy jobban meg fogom talán becsülni ezt; és panaszkodni most egy jó darabig azt hiszem nem fogok tudni. elfogyott a fejadag.
a harmadik grails számra filmet kellene forgatni.
lassan vége ennek a huszonhetedik évnek is, a számmisztikáról meg annyit hogy fel én nem szabadultam, úton meg pont most vagyok a legkevésbé, de annyi baj legyen.
fogalmam sincs hogy puhuljak meg, annyit állok a gyerekek között, keményen, és hidegen mint egy felnőtt. a grails harmadik számára például felpuhulok, de széthullok darabokra. az egész világ széthullik körülöttem darabokra, a filmekben a szerelmesek ilyenkor mondják azt, hogy de legalább te itt vagy nekem. fehér a bőrük, vörös a szájuk, és oldalról mutatják őket, ellenfényben, hogy szebbek legyenek. a filmekben is rengeteg ember dolgozik egy jeleneten; hallgasd meg a grails harmadik számát, és csináld meg rá a filmed. aztán ne most, majd jóval később nézd meg.

05.24

ezeket a napokat könnyű ignorálni. a mai is elmúlt, mintha nem is lett volna, idézek ide egy tagórét, hogy a legszomorúbb azoknak a dolgoknak a romjai, amik elmúltak anélkül hogy lettek volna. pedig nincsenek romok. ebben a minden nap írásban az a baj, hogy olyan napokat kéne élni, amikor van miről írni; ha írok, az a baj hogy nem élek, ha élek, az a baj hogy nem írok, de ez is volt már. nem élek, nem is írok. mégis úgy ver a szívem, mint egy szög. találkoztam zsóval, szeretem a blogját nagyon. pünkösd hétfőn is nyitva volt a kőleves. két sör mellé adnak egy ajándék harmadikat! utána esett. pesten az esőnek az előtt van igazán eső illata, mielőtt elkezd esni. meggyet szeretnék enni. már délelőtt is vasárnap délután volt, aztán egész nap az maradt, és most, éjszaka is az van. ezek a múlhatatlan vasárnapok. már alszanak a gyerekek. megyek.

05.23

néha csontvázakról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb.
nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
csak álom volt –
mondja anya.
mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt és belül van
és nem ott kívül.
(ingrid sjöstrand)

az utolsó mondat sokat harangozik bennem. azt álmodtam, hogy elvesztettelek, de előtte össze vissza kínoztuk egymást, játszmáztunk, belőlem egy megöregedett, elkeseredett gyógypedagógiai izé lett, aki nyilvánosan szenveleg, ömleng, és kesereg, belőled meg egy sokat szívó, sokat hazudó, nagyra nőtt tini. még nem ébredtem fel. mondják, hogy vannak áttétek; például, hogy vágysz mondjuk teszem azt egy baszott nagy görögdinnyére, ezer ok miatt; az álmodban viszont az okokból csak egy kettő ha megjelenik, és a görögdinnyéből mondjuk narancs lesz. tehát vágysz egy görögdinnyére, de narancsról álmodsz. ez az áttét persze másra is igaz, mondjuk olyan a viszonyod az életeddel, amilyen, a halállal, ezért a reménytelenséggel is; így áttétben nem tudsz mit kezdeni egy olyan viszonnyal, ami nem reménytelen.
azt álmodtam, hogy feljöttél pestre, odajöttél az asztalomhoz, lesöpörtél mindent, megcsókoltál, rendbe tettél, hazavittél, kimostad belőlem ami használhatatlan, megmasszíroztad ami használható, majd lefeküdtél az ölembe, én simogattam a hajad, és leéltem az életünket. nem is aludtam még el. mondják, hogy balgaság a másiktól várni azt, ami belőled hiányzik; ha te nem szereted, fogadod, teszed rendbe magad, miért tenné a másik? külső kiváltó okok mindig csak ideiglenesnek. ilyen szép nagy bölcsességek indulnak, szállnak, majd pukkadnak ki belőlem, mint ma a godzsu udvaron egy kisgyerek, aki ilyen kétpálcás buborékfújóval ámította a jónépet. valami volt abban a keverékben, ilyen olajos szivárványos valami, valami van ezekben az álbölcsességekben is, valami olajos szivárványos valami. ezen az egész káoszon, ami az életem, átdereng a nem tudás olajos szivárványa, hoppá.
elképesztő, milyen keveset tudok.
és a kérdés, amit nem tudok eleget feltenni; honnan tudom hogy éppen vágyakozok, vagy sóvárgok? a sóvárgásban benne van e a só, azaz a keserű utóíz, amitől összetapad a száj, vagy a sóvárgás épp attól édesbús, hogy a sóvárgás lehetőségében nincs is benne az elérhető, vagyis olyan dolog után sóvárgunk, amire nincs reális esély megkapni? a vágy pedig ennek a finom, remegő, zizegő változata lenne, tehát főleg a már meglévő dolgokra vágynánk, ami megnöveli a pillanatok fontosságát? de ha ez összekeveredik, a nem tudás olajos káoszában, és valójában már csak sóvárogni tudok, és azt se veszem észre hogy a sós váraim nem is egyenlőek a vágyaimmal?
elképesztő, milyen keveset tudok.
azt hiszem azért szeretnék mostanában minél többet aludni, hogy addig se kelljen élni. csakhogy, gyakran csontvázakkal álmodok, csak elindul felém, stb.

05.22

05.21

ököl csattan, megmarad a nyoma. fáj? simogat? apu ökölbe szorított keze vagyok. szorítok? tartok? karmolok? ragaszkodok? beszéljünk másról, a márkról, a kisfiú, akiért pénzt kapok. sok baj van vele, pedig angyal, az angyalokkal sok baj van, leginkább az hogy angyalok. nem nagyon lehet érteni amit mond, szakmai nyelven az akusztikus (!) kommunikációja korának nem megfelelő. értsd, nem érted amit mond. nem azzal van a baj, hogy nem mondja, hanem vele, mert nem érted, avagy veled, mert nem érted. gyorsan, elharapva mondja a szavakat, mondatokat egyáltalán nem használ, amit mond, annak az elején van egy hangsúly felviteli része, amiből még ki lehet bogozni hogy mit akar mondani, a végére viszont felviszi, mint egy kismadár a trillázást. a szókincse nagy, a kommunikációja sokat javult, már nyit, használja a kommunikációs eszközeit - beszél, mutogat, odarángat - csak éppen még nem érthető. türelem, fejlesztés, sok diploma, és menni fog ez. de most nem ez a lényeg; hinnéd e, amiről most beszélek, példa. az van, ugyanis, hogy a márk azt látja hogy nem érted; és ezért megismétli, csakhogy ugyanúgy, tehát te ugyanúgy nem érted. az nem mindig működik nála tudatosan, hogy kudarcélmény esetén alternatív megoldásokat keressen, vagyis ha nem sikerül, egyre többet ismétli, viszont közben a kudarctól az érzelmi szintje is változik, vagyis egyre gyorsabban, és egyre magasabban beszél, a vége az hogy síkit. tulajdonképpen tökéletesen eléri a célját, mert ilyenkor máris kapja a külső erőt, a felnőttet, aki megnyugtatja, átöleli, stb, stb, ezáltal persze hogy egyre inkább effelé halad, főleg hogy egyenlőre értelmileg nem mindig érti hogy mit akarunk tőle. azt hogy ne így beszéljen; de hát miért is ne így beszéljen, amikor így is eléri azt amit akar, már csak azért is, mert így a sikítás végén mindenképpen ölbe veszik, szeretik, jaj szegény gyerek, beteg, papírja van róla, és nem mellesleg egy idő után az is kiderül, hogy mit akart közben a márk. általában enni, vagy valamilyen játékot. de ez persze épp egy példa. mert:
a márk én vagyok. illetve, a márk nem én vagyok? csak azért mert annyira hasonlítanak az életem dolgai erre. én kérdezek, a kérdések mindig ugyanazok. mi ez, ami történik velem, van isten? sors? a szerelem az isten? a sors? mit csináljak a szeretésemmel? hogyan legyek boldog? hogy bocsássak meg, és hogy érjem el hogy megbocsássanak? és hasonlók. és nincs válasz. ha van válasz, az érthetetlen. van persze kézzel fogható válasz is, igen / nem, nem, semmit, csak légy boldog, stb, stb, de ezek végeredményben ugyanazok, mint a márkkal való kommunikáció. van értelme, mert valamilyen célja van, csak éppen érthetetlen. azt mondani nekem most, hogy nyugodjak meg, higgyek önmagamban, és keressem a boldogságot az életemben, tökéletes, kerek információ, csak éppen nem tudok vele mit kezdeni. a márk is a maga módján egész jól elmondja hogy az almát akarja, csak éppen az alma egy sikításnak hangzik. a márknak papírja van erről. mit kezdjek a vágyaimmal? mit kezdjek veled? mit kezdjek magammal? az alázat kezdetei ezek, hogy megjöttek ezek a kérdések. banálisak, persze, de már fel merem őket rakni, mert már nincs kinek megjátszanom, hogy nekem nincs szükségem ilyen kérdésekre. a válaszban persze már nincs alázat. nem, én azt nem. az nem én vagyok. nem nem nem. én én én. tényleg csak ebből állok; nemből, és énből. vagyis egymás mellé rakva: én nem-ből. ez tiszta sor. a kérdések attól még ugyanazok. a legbosszantóbb nem az, hogy nincs válasz, hanem épp az hogy van; csak éppen érthetetlen. mintha tényleg lenne isten (nesze neked válasz) és hajlandó is lenne kommunikálni velem. csak éppen érthetetlen. ó mennyi szöveget hallottam, olvastam, értettem erről: nézz a szívedbe, alázkodj meg, nyílj meg istennek, menj a szíved után, válaszd a szívedet, vagy tisztítsd meg az egódat, és világosodj meg, a maga módján mindegyik egyszerű, és érthető, működő, mint egy mosógép útmutatás. a maga módján amit én mondok a márknak az is egyszerű; mond szépen, lassan hogy kérek szépen almát. kéalmá! kééééééémá! maga módján amit az élet mond nekem, az is egyszerű. de nem értem. azt tudom hogy a márk nem hülye; beteg, de nem hülye, erről is papírja van, sőt, egész pontosan arról van papírja, hogy okos. az élettől én nem kaptam ilyen papírokat. lehet hogy hülye vagyok, de a hülyeség én úgy vettem észre, ilyen tekintetben meg szokta nyugtatni a viselőjét, magyaránt a hülye gyakran túl hülye ahhoz, hogy zavarja az hogy hülye. persze nagyon hülyének érzem magam, és egyre hülyébbnek. attól hogy sok kurvaokos ember vesz körül, akik főleg velem kapcsolatban tudnak kurva okosak lenni, és persze rajtam keresztül magukkal is, attól is elég hülyén érzem magam. ez tiszta sor. de még mindig nem válasz a kérdéseimre. azzal szembenézni, hogy annyira hülye vagyok, hogy ennyire nem értek semmit, megint bosszantó, és nem is tudom hogy álljak neki. itt állok csak, és olyanokat csinálok, vagy csináltam, amitől suhan az ököl, csattan, és megmarad a nyoma. de olyan elképesztően hülye vagyok, hogy nem tudom hogy most ez ütni akart? simogatni, csak nekem fájt? ez nem fájdalom, hanem ez az érintés ára? ez fájdalom, de azért, mert a sebet simogatja? üt, mert ütni akar, üt, mert simogatni akar, de nem tud, ezért üt, üt, mert olyan helyzetben van, ahol csak ütni lehet, üt, mert olyan helyzetbe hozom, amiben csak ütni lehet, vagy üt, mert egyszerűen ő az ütés? apu ökölbe szorított keze vagyok; üssek? szorítsak? simogassak? míg beszélek, írok, és okoskodom, a dolgok persze megtörténnek. mint a márk. hol almát kapok, hol kolbászkrémet, hol azt amit akarok, hol az ellenkezőjét, hol épp ez a jó, hol épp ez a baj. de nem értem. mutogatnék, írnék, hazudnék, amit lehet, de kinek? például nektek. szép csendek zúgnak belőlem, pedig sikítok. elfordultok, rám szóltok hogy hallgassak, pedig épp csöndben vagyok. néha nagyon szeretném, ha ölbe vennének. a művészet az lenne, ha ezt megértenétek.

05.20

nehéz ez a minden napi írás, fáradt vagyok, élni se, nem hogy írni lenne kedvem, viszont arra jó, hogy néha úgy érzem, ezzel az állandó nyavalygós panaszkodással annyira megutáltatom saját magammal ezt az egészet, hogy vagy sose fogok írni, vagy ha igen, abban is csak módjával lesz melankólia. de melankólia nélkül meg hiányzik a borsa, meg a sava, hiába na. ilyen nagyon semmilyennek érzem magam, és közben persze ott repkednek a kurva felkiáltójelek körülöttem, hogy ez is, az is, több, jobb, stb stb. imre kérdezte ma, hogy nekem tényleg mindenképpen elsőnek kell legyek, vagyis hogy miért emlegetem annyit, hogy ez is, az is, több, jobb, stb, stb, és hogy miért ilyen elviselhetetlen nekem ha valaki jobb nálam; azóta gondolkoznék ezen, ha nem ezeket a hülye szakvéleményeket írnám, ha írnám, de nem írom azokat se, bár már majdnem kész vagyok velük ettől függetlenül. szóval nem tudom, a megnyugvás hiányzik, a szeretés megnyugvása, vagy az önmagam szeretésének megnyugvása, de érdekes az viszont nem nyugtat meg hogy engem szeretnek; és folyamatosan abba sarkulnak a frusztrációim, hogy olyan példákat látok, vagy láttatok magammal, akiknél ez esetlegesen elkerülhető lenne. pedig persze nem lenne nekem jobb jónásként se, dávidként se, dánielként se, salamon királyként se, meg a teljes bibliai névválasztékként se, alapvetően jó nekem ez így, csak jólenne már kifájni végre ezt az egész szart magamból, és ugyanilyen hiún, gőgösen fetrengeni valami kis szemétdombon, de legalább a szintemhez képest boldogan. ovisoknál figyelhető meg, hát persze, hogy ha már nem vagyok én az első, ugye, akkor inkább sértődötten kivonulok a játékból, holott tudom hogy az adott tevékenységben egyébként jó vagyok; lássuk be, nálam is hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy azokban a tevékenységekben se vagyok már biztos, amiben elvileg jónak kellene lennem. a zenére, írásra, beszédre, lélekre, szeretésre, humorra, megértésre, barátságra, szexre, logikára, ezoterikára és a biciklizésre gondolok. meg a gyerekekre. nem vagyok jó ezekben sem, a jónak egy olyan értelmében, ami feltételezi hogy van rossz is, viszont nem is a jóság hiányzik igazán, hogy első, jó, jobb, legjobb legyek, hanem az a megnyugvás, ami adott esetben egy óvódásnak is kijár, miszerint hogy nem is kell mindig jobb, jó, legjobb legyek, jó vagyok így ahogy vagyok, így is kapok ebédet, aztán szunyókálhatok, majd utána uzsonna is lesz, és anyu így is értem jön, és szeret. a hangulataim rám törnek, azt hiszem hogy én tartom kézben őket, pedig én függök rajtuk, mint valami báb, és arra mozgatnak, amerre akarnak. a the delano orchestra kurvajó, ez most pont ide tartozik, itt meg itt meg is szerezheted. azt mondják a kurva okosak, hogy akkor leszel igazán boldog, ha rájössz hogy a ragaszkodásod tárgya nélkül is az lehetsz. csiga vonal ez, amelyik görbül felfelé, de nem állt be még a helyes vonalra, neki, neki lendülök a boldogságnak, de nem is a ragaszkodásom tárgya húz vissza, hanem valami más, kősúly legbelül. emlékszem a szívem köveit régen úgy világította meg az élet, hogy olyanok voltak, mintha gyémántok lettek volna, szikráztak és hunyorgott, aki látta, én meg azt hittem, gazdag vagyok. most meg ugyanezek a kövek szürkén, de baromi súlyosan ott csüngnek, értékük nincs, lehúznak a víz alá, de én meg ragaszkodok hozzájuk, mint valami kisgyerek a régi csillogáshoz. talán pont abban a korban vagyok, ahol még nem szakadt le teljesen a régi évek mindent megtehetése és súlytalansága, de még nem érkezett meg mellé az a sokat emlegetett kurva férfi bölcsesség, ami alkalomadtán a legszebb női idomra is csak cigarettát pöccint, majd rágyújtva egy újabbra, veszi kalapját és méltósággal kisétál a jelenetből. ennyit erről, fura ez is, mert olyanok ezek a napok, a mai mindenképpen hogy nincs időm még érezni se nagyon, ha érzek is csak takarékon, nem lepődök meg, nem akadok ki, nem hiszek el, nem hatódok meg nagyon semmin, csak egy picit, épp hogy meg megbillentse a szerelvényt, de ki nem siklik semmi. szeretném, ha hiányozna a nyár. a szoknyák, a tópart, a barnára sült gondolatok, és azok a strand melletti homokszagok, amik hiányoznak, csak nincs mivel bevallani, előhozni őket. annyira mást kellene jelentsen a május, de a tavalyira is alig emlékszek. mindig azt hiszem csak egy sort fogok írni, mert most aztán tényleg nincs mit, meg minek, de a végére azért csak működik egy kicsit ez a terápia szerű szarság, kinyílik valami, amiből folyna, folyna, de még mindig inkább a szar, meg a sáros lé, mint a tiszta, édes bor. eljön majd az az idő is, napersze. mindenesetre ilyenkor amikor abba hagyom úgy érzem, mintha lenne mit abbahagynom, pedig amikor elkezdem, legtöbbször biztos vagyok benne hogy nincs mit elkezdenem. mindenesetre ez a gyerek is szívesen lennék, a szőrös, nagyszájú, az akusztikus gitárral, pedig a dalai alapján nem lehet könnyebb neki se:

05.19

szabadság, szerda van, nem. istenit már a dolgaimnak. jó sűrű, erős napom volt, mint valami háló, amibe akármilyen magasról beleugorhatnék. az oviban volt bábszínház, valami elképesztően rossz volt, egy kiöregedett házaspár playbackról nyomott zenékkel, meg hangokkal nagyon hiányos mesét adott elő, annyira modorosan, hogy a nő azzal kezdte az előadást, hogy van e itt hideg (de tényleg, így ezzel a mondatszerkezettel, és ezt a felnőtteknek címezte) mert hogy fél hogy megfázik a hangja (!). borzalmas volt. a bábokról is persze te, meg. ma rontottam először az oviban, a gyerekekkel kapcsolatban, donáttal birkózom a lefekvéses rendszer megszokásában, hogy valahogy bírja ki nyugton úgy is hogy nem álmos, és persze hogy nem álmos, sose aludt délután, meg tele van nyomva szegény mindenféle izékkel. mellette feküdtem, nem engedtem felkelni, nekiállt cirkuszolni, nem engedtem, és úgy éreztem hogy túl messzi mentem, megijesztettem, bepánikolt, hiba volt. pedig nem szabadna hibázni, ha megromlik vele a kapcsolatom, akkor hónapokra lőttek bármilyen fejlesztésnek. nagyon haragszom magamra, mindenért, a kurva életbe, lenne már valaki, aki haragudna rám, hogy ne én haragudjak már ennyit magamra. délutántól estig a cédéfűben voltam, az esőzések miatt térdig beáztak, de szó szerint, tégla falak szigetelés nélkül egy pincében, gondolhatod. a wcig felment a víz, nyakig folytunk a szarban, érdekes volt a pétert látni ilyen helyzetben, valahogy még jobban megszerettem, pedig rá is féltékeny vagyok tudat alatt azt hiszem, mert szép, mert a kinga, mert teaháza van, mert a képzőre jár, stb, stb. és ha mindez megvan, látod marci, mondta a marci a marcinak, könyékig a szarban, akkor se boldogul az élet, mert például jön a víz. olyan szimpatikus volt látni a pétert, hogy milyen tisztán, a vele született nemességével együtt veszít, vannak emberek, akiket akkor lehet igazán megszeretni, ha látod őket veszíteni. én nem tudok veszíteni, és mivel ez is egy veszteség, ezt se tudom rendesen helyrerakni magamban. mint ahogy azt se, hogy a régi kávégépet ki kellett vinni, egy olasz, ezeréves, akkora mint egy koporsó, majd egy óra mire beindul, kurvasok áramot zabál, viszont nagyon jó kávét csinált, az tény, és ketten voltunk rá a péterrel, én gizdultam hogy erős vagyok, hogy a tökömbe ne lennék erős, és elindultunk vele, már az elején éreztem hogy baj lesz, de azon a kurva csúszós lépcsőn felfele, ott még tartani, emelni is kellett, plusz el se csúszni, pedig tiszta víz volt minden, ott valami elképesztő büszkeség dolgozott bennem, ha nem a péterrel mentem volna, letettem volna a picsába, vagy szólok hogy álljunk le, vagy akármi, de így csak vigyorogtam, pedig már a péter is izzadt, én meg vigyorogtam, ott a lépcsőn kurvára megijedtem magamtól, hogy mi a tökömet csinálok már, min vigyorgok, kinek játszom magam, aztán felértünk, letettük, és éreztem hogy a gerincemnek csak ez kellett, meg megint nyögni fogom ezt a baromságot, meg a figura, aki jött érte, utána mondta hogy egy ilyen gép átlag száz kiló körül van, plusz a víztartály, amit mi nem tudtuk, hogy ki lehet szivattyúzni. de ez a megijedés ez azóta is tart, ugyanúgy ráijedek a dolgaimra hogy mi az istent csinálok, például amikor automatikusan az jani.val kezdem a lastfmen. meg egyébként is. kinek? a hűtő is elázott, persze, egy csomó gesztenyét meg pitát kellett kiolvasztani, aztán átjött az imre, és pitás gesztenyés palacsintás izét ettünk, és rájöttem hogy az imre jobban fél mint én és nem attól amitől én. megvolt a hét közepe. még mindig nem gépeltem le egy gyerek jellemzését se basszameg. keserűnek, rossznak, nagyon fáradtnak, és erőtlennek érzem magam. pedig ma még nem is esett, ez nem az eső, én szeretem az esőt, nem ez nem az eső. májusi szagok, májusi boldogságok, egyáltalán, májusok, mi a fasz lett belőletek. megyek, már száguldanak felém a csöndek. hajnalban, négy, ötóra fele majd felébredek, és akkor nem fogok tudni sehova se mellé gondolni, és akkor majd megszólalnak a csöndek, és akkor kezdődik majd el igazán.

05.18

mint egy farönköt görgetni
olyan téged szeretni

versek, amik nem rímelnek az életemre. jó hosszú nap volt, baromi fáradt vagyok. szakvéleményt kell írjak a gyerekekről, és képtelen vagyok nekikezdeni, a mai napot is elsunnyogtam, pedig már csak ez a hetem van hátra. délelőtt valami szaki nő volt az oviban, jött megnézni a márkot, mondott pár okosat, viszont mondott pár baromságot is, így a mérleg nem tudom hol áll, mindenesetre ahhoz képest hogy ő mekkora név, nem nyűgözött le túlságosan. arra jutottunk, amit eddig is tudtam, hogy a napirend módszerrel kellene a márknál kezdeni, ezért érdemes volt kijárni ezer iskolát, bár igyekszem nem gúnyolódni. ellenben mutatott egy kurvajó oldalt, ahol lehet ilyen vizuálhoz párosító képeket letölteni, például én most ezt fogom kinyomtatni a márknak. azon gondolkoztam, persze, hát mi máson, mint hogy milyen kurvajó lenne, ha valaki az én életemben is ácsorogna a helyzetek szélén egy ilyen egyszerű, feketefehér, vonalakból rajzolt ábrákkal. mi lenne rajtuk. ne így szeress. ne így vágyj. hogy rajzolod ezt le? ne arra menj. ne álmodj ilyeneket. ne gondolkozz ilyen fasságokon. szedd össze magad. hogy rajzolod le ezt? vagy csak sorrend, a sorrend, mint a napirend, a sorrend ami berögzül az agyunkba. először tanulj, szerezz diplomát, szórakozz, aztán gyűjts, aztán telepedj le, aztán kezdj bele minden hülyeségbe, elbaszni az életed. kis fekete fehér rajzokban mindezt, négyszer négyes négyzetekben. najó ezt abbahagyom.

ma megvettem életem első, és a fáma szerint egyben az utolsót is, hiszen 'ennek egy életen át kell tartani' 501-es levis farmerét. sajnos nem sokkal érzem faszább csávónak magam, ellenben egy újabb plakátvágy kipipálva. szereztem a roham galériájából efzámbós pólót is, és csináltatok a vakondgyárral egy saját pólót - persze, united lonelines-est -, pipa, pipa. kis szimbólumok villognak a sarokban: költs, igazodj, örülj, büszkélkedj, húzd ki magad.

mivel úgy érzem nem igazán kifizetődő ezt a blogot olvasni, még nekem se írni, nem hát neked olvasni, így a mai napról ennyit, ellenben a továbbiakban megdobállak zenével. itt le tudod szedni az összes echoboy albumot, ep-t, én nagyon csíptem a doves words-jének csinált remixét, és papíron a saját zenéinek is nagyon jónak kellene lennie, elvileg ilyen soulsaveres rock keverve elektronikával érzet, de engem hosszútávon inkább idegesített. mindenesetre az első lemez, a vol 1 kimondottan jó. ellenben ezt is tőle tudom, mint ahogy azt is, hogy mennyire nem vagyok jó helyen, a farönkeimen, hogy van egy ingyenes netlabel, a budabeats, akiknek egészen jó kiadványaik vannak pillanatok alatt letölthetően, bezzeg ma megvettem az első hivatalos pénzes válogatásukat, a chameleonrecordsal közösen kinyomott chirality-t, és bár a borítója gyönyörű putumayo utánérzet, de a zenék inkább langyosan semmilyenek, még úgy is, hogy én alapból nem sokat vártam, mert amúgy se csípem ezt a suefó gyereket, aki válogatta. viszont cserébe az oldaluk tele van kurvajó zenével, élén a hollandus crookrammal, akinek főleg a 19/76 epjét ajánlom figyelmedbe, a kezdő hostile című szám satie beágyazása teljesen rendben van, de nagyon jó az album is, nem fogod megbánni. ahogy a szimplán 'kovács'-nak nevezett debütáló kiadványt se, ahol az egyik legérdekesebb felfedezés azon kívül, hogy hatásokhoz a skalpelt írta, hogy a végeredmény nincs is olyan messze a skalpeltől. a savages néven nyomuló dolgai már nem tetszenek ennyire (de lehet hogy csak a suefóval van bajom, mondom). suhov is jó, én a legótépet annak idején kurvára szerettem, össze is van gyűrve már a tokja, de az itteni instrumentális dolgai is teljesen rendben vannak. (valaki mondja már meg hogy akkor ez a csávó ilyen jól néz ki - balról az első, vagy ennyire nem jól néz ki?)
más vizekre evezve, de még mindig törvényesen ingyenesen, ezt nézd meg figyelmesen (azért kizúg ezekből a mondatokból a líra, mint a tengeri kagylókból a partok hangja): badpanda! eleve az már alap, hogy egy panda lehet bad, sőt, már a névtől, meg a két pisztolyos logótól is rajongó lennék, de erre ingyenesen adnak mindent, ráadásul minden hétfőn kihoznak egy számot, amik között olyanok vannak mint a mojib, az american dollar, vagy épp az aktuális kis szomorodó kedvencem, gareth dickson, akinek a badpandás ingyenes számát mindenképpen hallgasd meg, anélkül ne menj tovább. és a végére amolyan tanulságként egy oldal, ahova általában felkerülnek az ingyenzenék. úgy látszik érdemes bogarászni köztük, legalább annyira, mint amennyire a mindenféle csúnya blogokon (mint például az enyém, ha nem épp szenvednék benne folyamatosan) illegálisan megosztott zenék között.

még azt tervezem mára, hogy jól kiszúrok a világgal, és jól kialszom magam.

05.17

nagyon nem vagyok rendben. ennyi elég is. az ember mit akar elérni azzal, hogy panaszkodik? megértést? nagyon mélyen azt hiszem a sajnálat egészségtelen. a szerelem, isten, és az ötös lottó - ebből valamelyik biztosan van, ha nem épp mind a három - egészségtelen. nincs humorom, pedig a humor egészséges, én tehát nem vagyok az. azt álmodtam hogy szeretkezünk a tornateremben, bazdmeg, a tornateremben, a szivacson, a bordásfalon, a labdák között. köszönő viszonyban se vagyok magammal. se veled. volt az a mese, ma meséltem, és megint felszakadt, tulajdonképpen állandóan felszakad, mint valami kurva megfázásnál amit nem tudsz kiköhögni, szóval a hókirálynő meséje, amikor felviszi a gonosz ördög a tükröt, és összetörik apró darabokra, tudod, a kisfiú szívébe áll, a kislány meg megmenti. mesék, amikben a kislányok a kisfiúkat. ebben most csak az, hogy amit keresel, ha megleled is, ezer apró darabra hull szét, szilánkokra, elképesztően szilánkosak a dolgok, te úristen, és utána, mint a konyhában a szétrobbant pohár után, amerre jársz, apró pillanatok, szilánkok szúrnak a talpadba. mindenütt ott vagy, pedig sehol se talállak. ha viszont neki indulok, hogy összerakjalak, alapvető dolgok hiányoznak. de nem te vagy ez; tükör, a tükörben magamat látom, magamat törtem hát össze, magammal találkozok minden asztal alatt, és magamat nem tudom összerakni. hiányzok magamnak. művészetet kéne ebből izzadni, szépen összefaragott mondatokat, amiktől kihallatszik végre ez a kurva sikoly, ami olyan mélyről szól bennem, hogy nem is tudtam hogy olyan mélyemen még van valami. mondjuk legyen egy fa, ami szárad ki. az ovi lakótelepénél középen, a medvénél (sosem tűnődtél még el azon, miért ábrázol medvét a szobor a tér közepén?) kidőlt egy fa, egy vadcseresznye fa, de nem ketté tört, azzal a méltósággal, amivel a végletesen elvált dolgok pusztulnak el, hanem gyökerestül, a sok eső miatt elpuhult a föld, és a szél egyszerűen feldöntötte, rá a medvére, a térre, a betonra. gyönyörű szép volt az a vadcseresznye fa. egész nap ott feküdt, arccal a földön, gyökerestül az égnek, mint valami szemrehányás. persze, ahogy ott ültem, néztem, jöttem, mentem mellette, magamat láttam benne. mindenben magamat látom, most mondd meg, ments már meg magamtól. a tornateremtől. végre bicikliztem, négy nap elvonás után. nagy megnyíló egekre vágytam, és valamikor délután úgy maradtam, mert megnyílt az ég, és elkezdett sütni a nap. gyönyörű volt. messziről volt gyönyörű, ez az állapot, amiben vagyok, ez összeszűkít, nem tudom még hogy működik, de összeszűkül nem is tudom mi, az ami én vagyok, vagy ahogy látok, vagy ahogy érzek, nem tudom, de tölcsére van, kacsacsőr, ami nagyobból a kisebbe mutat, és én csúszok ebbe bele, és a nap, a sűrű felhők, a dolgok amiket szeretek, ezen a tölcséren keresztül szűkülnek, és valami apró nyíláson jutnak csak el hozzám. két karommal, telt torokkal nyelem, mégse lakok jól belőle. tanulok floor timezni, ez volt a harmadik alkalom, és ez is valami nagyon mélyen ülő dolgot forgat fel, mintha valami ventilátor kerülne oda belülre, le, ahol ezek ülepednek, és úgy forog tőle a szar, hogy néha alig tudok mozogni. jó lenne egy kicsit józanabb, érzéketlenebbnek lenni ugyanis, de nem lehet, így nem lehet, amikor ott ülök, és látom hogy mennyi munka van egy kapcsolatban, egy mosolyban, egy érintésben, ami a gyerek és közted van; és azt is elképesztő látni, hogy mennyire nem lehet hazudni. muszáj helyrerakjam magamat, és mostanában kezd erősödni bennem az érzés, hogy ahogy egy kisfiúnak is, úgy nekem is szükségem lenne segítségre, csak nem tudom milyenre. istenére? játék ez, persze, játék, ahogy játszom a gyerekekkel is, csak játék, de a vége nem az önmagam tönkretevése, hanem valamiféle haladás. nagyon sokféleképpen lehet rosszan játszani. nem tudom helyre rakni az elmúlt napok dolgait sem, az elmúlt hónapot sem, téged sem, a tornatermet sem, az esőt sem, a felhőket, a kidőlt fákat, az éhességet, a tölcsért, meg azt a málnaízű érzést a számban, amit olyankor érzek, amikor megtalálok egy darabkát abból, ami darabokra tört, és beleállt mindenbe. ennek az egésznek igazából megint csak két értelme volt; hiányzok magamnak, és nem vagyok rendben. és mindjárt elmúlik a május! itt a holnap, megyek.

05.16

zuhogó csöndben áznak az álmok:
minden pocsolyában rájuk állok.

a mai napot elmosta az eső.

05.15

mi volt ma, mi volt ma, esett és zuhogott, és zuhogott és esett. szép csöndek csöpögtek mindenhonnan. mennyiszer mondtam már, hogy szeretem... de hisz tudod. az esőt. a kabátomról csöpögő, sapkámat nehezítő esőt, ami mintha tudná honnan hová és minek esik. 

délelőtt mattheweztem, de én hiába terveztem, az eső végzett. szobába maradtunk mégiscsak, ráadásul még a beigért csillagok háborúját se tudtuk megnézni, mert egyszerűen semmi nem játszotta le, nesze neked dvdr. odakint zuhog, a carton network szar, társas nincs, számítógépes játékoknál meg a film is jobb, micsoda pedagógiai kihívás. először a ghost in the shell-el próbálkoztam, hiába a 16-os karika, de nem is a durva részek miatt, hanem inkább a történet miatt volt vakvágány; abban bíztam hogy az akció tetszeni fog neki, de tévedtem. cserébe utána rájöttem hogy a totoró is megvan, az persze megint felszakított valamit, a boldogság szimbóluma az, ahogy azt egyszer megnéztük, takarók alatt, dehát mindent túlél az ember, még azt is, ha a takarók lekerülnek. el is aludtam rajta egyébként, micsoda gyerekvigyázó vagyok, délután aztán végre hivatalosan is. végre egy nap, amikor akár még az unalom is becsöpöghetett volna az ébredések között, el is kezdtem soulsaverset válogatni, hogy legyen neked ajándék a csöpögős vasárnapokra.

simán a világ legjobb zenekara, ha ez így túlzás is, az egyik mindenképpen, ezekben az időkben meg a hatása nekem olyan, mint ezer éve a portishead meg a massive attacké volt. akkor is ugye az volt a vicces, hogy elvileg a puffogós zenéket szerettem, hittem én, erre tessék, nem csak hogy tetszett, hanem jobban tetszett, mint amiről addig hittem hogy tetszik. a soulsavers ebből a triphop vonalból nyit a gospel a rock, blues és a pszihadelikus (jézusom ez a szó) felé, de úgy, hogy a fülem ketté áll tőle. most kéne tudni úgy megfogalmazni hogy érjen is valamit az hogy ez mitől más, vagy miben más, vagy mit ad; de inkább tessék meghallgatni. eleve ugye a három lemezből kettőn jelentős szerepe van a queens of the stone ageből (is) ismerhető mark lanegannak, aki a már itt is játszott bomb the bass mellett az új unkle egyik legjobb számát is hozza, meg egyáltalán, olyan hangja van, hogy már emiatt a hang miatt is érdemes lehet nőnek lenni. de így se rossz. ezzel a hanggal gyakorlatilag bármit el lehetne énekelni, de itt a zene még jócskán rátesz egy lapáttal. a koszos bigbeatos - triphopos ütemeket megfejelni rockos gitárokkal nem teljesen világmegváltó ötlet, de ebbe belehúzni még egy gospeles kórusos építkezős háttérvokálos hangulatot, az már valami észbontó, és mintha mindez nem lenne elég, ezekkel úgy játszanak, hogy az agyadat eldobod. pont mindenből elképesztő profizmussal és ízléssel egy kicsi, hol ez erősebb, hol az, és ezzel azt érik el, hogy egyszerre kopogtat a füleden egy csomó olyan hang, amivel nem valószínű hogy egyébként lenne kedved találkozni. egy elképesztően jó klubként tudnám leginkább lefesteni, ahol megfér a motoros, a költő, a nőcsábász, az artista, a meleg, a gazdag, a drogos, vagy mittudomén milyen barom példákat soroljak fel, és nem csak hogy jól megférnének, még érdemlegeset beszélgetnének is, úgy, hogy az egésznek értelme is lenne; na ez ilyen, csak itt zenélnek. milyen már az az album, ahol a doves embere együtt kavar a bonnie prince billyvel, a faith no more embere a spiritualized arcával, ráadásul ezek mellé a devics zongorása, dustin o'halloran billentyűzik, és mindez valami elképesztő hangulati bombává alakul össze, ahol mindenki azt csinálja, amihez ért, mégis olyan jön ki, amit még eddig nem csinált. túl szép ahhoz hogy igaz legyen, ráadásul az ilyen szupergroupokkal óvatosan kell bánni, de a soulsavers esetében ezek működnek. a három albumból az első még inkább a propellerheadsra hajazó bigbeat - downtempo, semmi extra, bár vannak rajta kitűnő számok (mint például a simán bonobot verő kedves rumblefish), a második viszont már tanítani való, a harmadik pedig egyenesen tökéletes. leginkább a death in vegas jutna eszembe róluk elsőnek, mármint ami a pop - rock - dub - elektronika mesteri keveredését illeti, és a scorpio rising is majdnem hogy tökéletes (és azon is van gene clark feldolgozás), a soulsavers brokenje viszont valahogy még mélyebb, és több is annál. ezt a válogatást se volt könnyű megcsinálni, mert a brokenről tulajdonképpen bármi jöhetne, és az érdekes az, hogy még az is, ami elsőnek nem tetszik vagy szoknod kell; olyan mint ez a bizonyos klub, ha máshol nem is szeretnéd, itt megeszed a bluest, a rockot, az elektronikát is. és micsoda dalok, és micsoda dalok kérem szépen, az érdekes módon saját szerzemény revival elképesztő mutatvánnyal olyan, mintha egy negyvenes évek amerikai gospeljének a remixe lenne, és harmadik hallgatásra már vered a ritmust, vagy akár a kingdom in the rain, vagy a kimondottan dögös unbalanced pieaces (ezt a három klippet mindenképpen érdemes megnézzed) és persze a feldolgozások, amik jobb mint az eredetiek, van itt rolling stones (!) (no expectations), spiritualized, vagyis még spacemen 3, egy elképesztő gene clark feldolgozás, amiben számomra a valaha halott egyik legjobb gitárszóló szól, még akkor is, ha tudom hogy egy metallicás, vagy dire saintos a fejét fogná erre. és persze a szívbemarkoló you will miss me when i burn, amit hiába írt a már emlegetett bonnie prince billy, és hiába adta elő jól a palace brothers, márk hangjával nyer olyan dimenziókat, hogy a gyertyák maguktól meggyulladnak tőle. elképesztően sokféle a paletta, amiről dolgoznak, nincs két egyforma szám végeredményben, próbáltam úgy válogatni, hogy valamiféle hangulati íve legyen, de ez ugye meglehetősen nehéz egy ennyire eklektikus alapanyag esetében, és basszus, még csak három lemezük van. meg egy koncert, egy kurvajó mixlemez, ami olyasmi mint az avalanches when i meet you-ja, csak ez épp nem házibuli hangulatú, hanem inkább valami kurvajó arc kamionos hallgathat ilyeneket, aki ötmillió lóerővel körbeszántja a világot. van még pár ep is, külön gyönyör, hogy a nagy kedvencemmel, a broadway projectel is csináltak közös cuccot. a nyávogósabb doves-nak is csúfolható starsailornak pedig két olyan teljesen tökéletes remixet csináltak, hogy azokat úgy megszerettem, mint a többi soulsavers darabot, így azok is itt vannak, főleg a szegény félrevezetett barom tetszik nagyon. próbáltam mindegyiket eredetiből, vagy nagyon jó minőségből összerakni, de kivezérlés - hangerő ingadozások így is lehetnek, bár szerintem mindegyik kurvajól szól. elsőnek biztos vagyok benne hogy lesz, ahol sok lesz, sőt, azon se lepődnék meg, ha néhol rákattintasz majd a továbbtekerésre elsőre, de ez valami olyan sötét, folyóparti, sűrű fás, szürke felhős, pejlovas hangulat, hogy abból kár lenne kimaradnod, ráadásul, mint az igazán jó zenék, úgy vezetik a hangulatodat, hogy igazodnak is hozzá, ha boldog vagy, úgy fog jól esni, ha nem vagy az, hát úgy. 

ezek után gondolom alig várod a letöltési linket, hát íme,
tessék

este egyébként meg elmentünk egy helyre, ami simán beszarás. raktár a neve, nem véletlen, ha emlékszel még az epic45 future is blidingjére, na, hát olyan, mintha valaki annak a közepén nyitna egy kávézót. a hangulat elképzelhetetlen, illetve így elképzelhető, mindenütt ezeréves játékok, és persze rohadt sok társas is. a megoldás trükkös, mert egy régiség boltnak tűnik a dolog, este hatig az is, viszont ha tovább mész, ott kapod meg a kávézót, de ha onnan is továbbmész, egy flipperklubba jutsz, ami már önmagában is elég szürreális, főleg úgy, hogy tele van nyolcvanas évek végi flipperekkel, amitől én újra tízévesnek éreztem magam, aki a kezébe szorongatja a fagyira kapott húszasát, hogy fél percen belül elcsessze az összes labdát, és rohanjon haza még egy húszasért könyörögni. külön vicc, hogy mindez a kazincy utcában, a szimpla kerttől konkrétan tíz méterre van, remélem nem fogják sokan felfedezni, és megmarad akkora élménynek, mint amilyen így most elsőre volt. azt még hozzá kell tegyem, hogy itt lehet játszani az első kiadású gazdálkodj okosannal, a kávé finom, a sör nem drága, és a régiségboltban pedig találtam egy kellően rozsdás pandás (!) kulcstartót, mi a fene kell még.

ma egyébként egész nap esett, és zuhogott, és zuhogott, és esett, és még mindig nem vagyok túl semmin, sőt, ellenben borzasztó jó érzés volt végre kívülről ázni, és valami olyanban elázni, amit nem én okozok.

05.14

az ajtók mindig becsukódnak. 

nincs művészet szenvedély nélkül; kockázat nélkül nincs művészet; az embernek élesítenie kell az érzékeit, ápolnia kell a vénáját, a tébolyt, ügyelnie kell, hogy fölébe emelkedjen az életnek, meg kell ragadnia valahol az őrület határán a lényeget, azt, amitől alkotás az alkotás, aztán meg vissza kell térnie - egyensúlyoznia kell egy ideig, aztán megint vissza kell térnie; ne felejtse el, hogy a művészetben nincs nyugalom, művészként sosem fog nyugalmat lelni, lemondani a szent művészetről a hétköznapi nyugalom kedvéért pedig bűn.

nehéz megérteni, hogy ha fizikailag annyira hasonló mozdulat kell egy ajtó kinyitásához, mint a visszacsukásához, akkor miért megy ez egészen máshogy, ha az ajtót hasonlatképpen, az életünk helyzeteire értjük; szép lassan kinyílik valami, aztán bumm, bebasszuk, ahogy lehet, mintha nem is lehetne máshogy. alapvetően sok mindent nehéz megérteni. azt például, hogy a hétköznapi nyugalomnál csábítóbb dolog kevés van, mégis ugye, elvileg bűn bebaszni egy ajtót, mindössze a hétköznapi nyugalom kedvéért. tárva nyitni egy jeges hóesésre viszont mégiscsak baromság, legyen bármilyen szép is a zimankó, és az arcunkba lassan kavargó hópelyhek. itt most minden alliteráció, hasonlat, egyezése a valósággal csak a véletlen műve.

aki sok hasonlatot használ, valószínűleg hazudik. de azok is, akik erre azzal a jó öreg mondással reagálnak, miszerint a hazug embert könnyebb ugye, mint a sánta kutyát. 

cserébe kaptam ilyet is, ezt nézd meg, asszondja

vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka
partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala
álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek
de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek
s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak
hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak
gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani
vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai
szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan
hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan
jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg
felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek
egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen
fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem
cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia
alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia

kormos istván. olyan képei vannak ennek a versnek, mint egy bekávézott álomnak. kerékbetört nevetés csattan erre is. apropó lekávézott álmok: újabban igen nehéz, és kínos probléma, hogy az ebéd utáni altatásban már annyira jó vagyok, hogy gyakran én alszom el előbb. ma például ugyan ez volt, simogatom, magyarázom hogy fordulj oldalra, megmutatom, magyarázom csukd be a szemed, megmutatom, mesélek csillagokról, amik a csukott szemeden át odajönnek, és elhozzák az álmaidat, látom őket, aztán arra ébredek, hogy rajtam kívül senki nem alszik, ellenben nagyon jól végigszórakozták az alvásidőt, a pedagógiai tekintélyem pedig minden pillanatban csökken. ráadásul az óvodás ágyak is kurva kényelmetlenek, gondolhatnának a kicsivel nagyobb termetű óvóbácsikra igazán. 

ne feledkezz meg a szenvedélyről! mondják, akik ilyeneket mondanak. mégsem ilyen pólót rendeltem, hanem ilyet, ha már kutyakomédia, pedig inkább ezt szerettem volna, ellenben ez nincs méretben; de ha már itt tartunk, beszéljünk pólókban, szerinted tényleg?, mert ez nálam tényleg, ezzel meg gondolom te is így vagy. póló beszéd.

az ajtók tehát mindig becsukódnak. a hiányod jön, bekopog, leakasztom a láncot, elfordítom a lenti zárat, kihúzom a reteszt, kioldom a biztonsági övet, elcsavarom a fenti zárat, átfordítom a kulcsot, kinyitom azt, amit ki tudok nyitni, ötvenezer mozdulattal, majd egy rántással baszom be az orra előtt, pedig valójában azt hiszem örülök hogy itt vagy. persze aztán a zárak mögött arra eszmélek, hogy már megint itt van, itt a biztonságban, az erődben, a várfalak mögött, aztán mint egy rossz rajzfilmben, kétségbeesetten leakasztom megint a láncot, elfordítom a lenti zárat, kihúzom a stb, hogy aztán én kerüljek ki, a hiányod pedig a többre zárt ajtók mögött; mert az ajtók mindig becsapódnak, hogy aztán kopoghassak én újra, mert megbánom, tessék a sajátom, és a hiányod akasztja le a láncot, fordítja el a lenti zárat, kihúzza a stb, ötvenezer mozdulatot költ rá, hogy aztán egyetlen mozdulattal bassza bele az orromba, stb stb. spirális történet. 

ma egészen sok ajtót csuktam be, kettőt hagytam résnyire, és jópárat kinyitottam, olyan is volt, igaz csak egy, amihez nem nyúltam, mert nyitva volt amikor bementem rajta, és úgy maradt, amikor kijöttem. internet ajtók, magány ajtók, hajaj, a szörny rt megvan? egyébként esett, és már napok óta nem bicikliztem. odakint ázik valamim pedig már tiszta az ég. idebent viszont esik, pedig kiszárad benne valamim. most mondok még egy baromi ambivalenset, meg ilyen kis modernet, figyeld csak, asszondja, ha, tegyük fel, a magány felregisztrálná magát a faszbukra, szerinted hány ismerőse lenne? naugye. 

nincsenek hétköznapok, bazdmeg, művészet van, csak hétköznapi a nyugalom, mert gyáva vagy bazdmeg, gyáva vagy, nincsen művészet, csak ez a kurva hétköznapi őrület van, szép, kegyetlen, ázott péntek.

05.13

nézzük először a dolgok vicces oldalát: az élet alapvetően egy kurvaszar, és éppen ezért mérsékelten vicces komédia, ahol mind kibaszott komédiások vagyunk, mérsékelten viccesen. ez azonban éppen ezek a dolgok miatt olykor baromira vicces. 
ma sokat fogok káromkodni.
marcibácsi (!) épp mozgás terápiát (!) tart a gyerekeknek, a lényeg a koncentráció, a verbális figyelem fenntartása, és a mozgás, főleg az egyensúly, és a térlátás növelése. azt kell csinálni, amit én csinálok gyerekek, mondja ez a marcibácsi. leül, a gyerekek leülnek, feláll, megpördül, mindenki utána. marcibácsi lábába azonban beleáll a görcs, konkrétan nem tud lábra állni, megpróbál, de megbotlik, odakap, basszameg, mondja, és lábát húzva kurvanehezen felegyenesedik; erre azt látja hogy egy szakajtó óvodás csinálja éppen ugyanezt. megbotlanak, odakapnak, kinek hogy sikerül, battyameg, mondják kórusban, és lábukat húzva öregesen felegyenesednek, majd néznek komoly arccal marcibácsira, hogy mi a következő. 
nézzük a dolgok tényszerű oldalát. mindenki meg fog halni. hohó. az évzáróra a már itt is emlegetett 'már az óvodában mindent megtanultam amit tudni érdemes'-ből fognak a gyerekek (!) felmondani részleteket, ez nagyrészt marcibácsi ötlete volt, kihúzhatná magát, ha tudná. kurva fáradt egyébként, annyira, hogy egyes szám hármasban beszél megint. tárgyalt a márk anyukájával, kiderül mire jutott vele, de utána úgy érezte, mintha egy tankkal kellett volna birkóznia. az igazán odabaszás (tehát amikor átment rajta a tank) az mégsem ekkor volt, hanem akkor, amikor kiderült, hogy akármit is csinál marcibácsi, a treacher collins szindrómás kisfiút, akibe első látásra beleszeretett, és akinek a sorsát meg mivoltát egy pillanat alatt annyira átérezte, hogy bármit megtett volna érte, és az anyukával is annyira egy húron pendültek egy pillanat alatt, hogy az anyuka is bármit megtett volna hogy a kisfia a marcibácsihoz kerüljön, mert hogy micsoda egy jó pedagógus ez a marcibácsi, pedig ha tudná, de most nem erről beszélünk, hanem hogy akármit is csinál ez a bizonyos marcibácsi, ezt a collinsos kisfiút pedig nem fogják felvenni az oviba. először azt a választ kapta hogy azért, mert nincs hely, ez persze orbitális baromság. a második se volt kutya, miszerint hogy az alapító okiratban nincs benne (!) ennek a betegség szintjének megfelelő ellátás, csakhogy, lévén hogy integrált oviról van szó, ahol autistákat is kezelnek, ami az oem kód alapján ugyanilyen (illetve eggyel kisebb, de az most mindegy) ellátást igényel, még mindig elég nagy baromság. a végső igazság persze meglehetősen prózai; a kisfiú egy szörnyszülött, akit nem mernek elvállalni. az óvónők sem, merthogy ők nem tudnak felelősséget vállalni egy kisfiúért, akitől undorodnak / félnek. ez mondjuk jogos, bár kissé fura, hogy mindezt egy integrált oviban mondják, ráadásul ez se százszázalékos, hiszen ez a kisfiú odakerülésétől kezdve főleg marcibácsi dolga és felelőssége lenne, de az integrációhoz kellenek óvónők és normális óvodások, ezt lássuk be. aztán volt egy ilyen indok, hogy a gyerekek nem tudnának vele mit kezdeni, ez megint orbitális baromság, a gyerekek akármilyen kegyetlenek, ugyanannyira túl is lépnek egy ilyenen, ráadásul a kisfiú előző ovijában se a gyerekekkel volt a baj, sőt, pedig az elvileg nem is volt integrált (!) ovi. a végső, és megkérdőjelezhetetlen érv a szülőké volt; a szülőknek ugyanis nem tetszene hogy a gyerekük egy ilyen gnómmal járna egy oviban. szép, gazdag, sznob szülőkről van szó, lelkük rajta, marci bácsi pusztán csak azért püfölte a falat puszta kézzel, mert egyrészt egy idióta aki nem tud az érzésein uralkodni, másrészt meg nem tudott nem arra gondolni, hogy ez mind szép és jó basszameg, de ha már ez a szép, gazdag szülő van annyira sznob, hogy integrált oviba járassa a gyerekét, akkor már ne pont akkor kezdjen el kellemetlenkedni, amikor épp az integráció megszületne; magyarán az szép dolog hogy egy autistával mondjuk egy csoportba jár a gyermeke, de az autistán alig látszik valamilyen külső tünet, és a viselkedését is igyekszik úgy kordában tartani ez a fránya marcibácsi, hogy a legjobb esetben nem is nagyon van különbség a normális és a 'nemnormális' gyermek között, nesze neked integráció, ez a lényeg; csakhogy másik megközelítésben meg az integráció pont akkor érne igazán valamit, ha a gyerek megszokná, hogy ilyen is van, van akinek nincs lába, keze, szeme, arca, stb, stb, de egyébként éppen ugyanúgy szereti a málna szörpöt mint én. 
egyébként persze minden megvolt, volt dávid, imre, keret, jött a vili, adott és kapott zenéket, valamint a délutánt a marcibácsi a boltban töltötte, ahol majd ezer forintos hiányt sikerült eszkábálnia.
és most nézzük a dolgok sötét oldalát. a már jócskán emlegetett jónitomi annája az az anna, akit szintén jócskán túlemlegettünk már itt, mit ad isten. itt állj marcibácsi, és az egyesszám harmadik személy. apu összefacsarodott tüdeje vagyok. úgy éreztem mintha tökön szúrtak volna, nem először az annával kapcsolatban, most mondhatnám hogy nem utoljára. már megint egy olyan dolog, amivel kapcsolatban semmit nem kéne csodálkozni, főleg dühösnek lenni, mégis úgy érzem mintha már megint kiszedtek volna belőlem valamit, de erővel, fogóval és kalapáccsal. történetesen az egyik kedvenc költőm volt eddig jónás tamás, és mint embert is nagyon kedveltem. nincs ezzel semmi baj, mindenki szeret jótestű, egészséges tizenhét évesekkel kellemes időt tölteni. a harag, a keserűség viszont megint úgy öntött el, mint az unikum a keretben, amit nagy dühömben magamra öntöttem. az imre persze megint ott ült, a tartása egyenes volt, a szeme éles, az elméje bölcs. asszondja; mit vársz? azt bazdmeg, hogy ne legyen már közöm végre hozzá. hogy ne kelljen a könyvespolcról széttépni a dedikált köteteket. tudom hogy így megy ez, tudom hogy az anna most végig fog járni egy utat, valószínűleg egy csomó híres embert begyűjt majd,  mígnem terhes nem lesz valakitől, aztán meghízik, és lesz valami vállalkozása. addigra én már isten tudja hol leszek, hány méter mélyen, vagy magasan, de gondolom kurvára nem fog érdekelni. én ezt tudom. azt is tudom hogy ez semmi más, mint a hiúságom, hogy szeretnék akármilyen fájdalomcsillapítókon keresztül eljutni odáig, hogy ne fájjon. azt is tudom hogy a jónástamásnak se ő az első ringó mellű fiatal lánya, majd születik belőle egy két vers, amit én már kurvára nem fogok elolvasni, de ezzel se vele, se az annával nem baszok ki, magammal se, nem az a lényeg. tudni, tudni, mindig tudni; de ez nem tudás, hanem érzés basszameg. le kéne már merjek számolni magammal végre ezzel az egésszel. felfogni hogy nem vagyok elég, mert nem is kell hogy elég legyek egy tizenhétévesnek, felfogni, hogy le van az szarva hogy nekem mit jelentett eddig jónás tamás, felfogni, hogy ennek így kell lennie, és örülni annak, hogy legalább volt ami volt. de a kurva istenit, bennem csak az van hogy takarodjon már az életemből. nem jónás tamás az életem, persze hogy nem, de nem is ez a kurva, elcseszett, tökönrúgottan fetrengő fájdalom bennem, amire nem tudok mást mondani, hogy szerelem, pedig valószínűleg ebben is igaz van az imrének, hogy nem, ez nem. az imre bölcs tanácsait egy füzetlap illusztrálja, amire félrészegen gecinagy betűkkel ráírtam hogy

KUTYAKOMÉD és mivel nem fért ki, ezért alá hogy IA

mármint hogy ez az egész, ez a kurva élet egy kutyakomédia, és utána alcímnek a lényeg hogy 'én csinálom'. mert hogy tényleg én csinálom, nahát. utána egy coelhó szintű alaptézist sikerült megfogalmaznunk, azt hiszem egyébként csak én voltam részeg, az imre nem, miszerint az a jó ha 

NEM AZT BÁNTOM AKI SZERET ENGEM HANEM AZT BÁNTOM AKI BÁNT

bár ez a kétség kívülien jól hangzó egyenletnek valószínűleg van egy olyan oldala is, amikoris egyáltalán nem bántok senkit, mert minek, és sejtem, hogy így a kezdő oldalon is van olyan helyzet, amikor éppen ebből kifolyólag, vagy ettől függetlenül engem se bánt senki, de ezeket a variációkat épp most leszarom. általában az ember azt bántja, aki szereti, mert arra van lehetősége, ellentétben azzal, akit bántani érdemes lenne, csakhogy nem lehet. ellenben ez alapvetően nem a bántásról szól. az anna végülis, akármit csinál, nem mondhatom hogy 'bánt' hiába bánt, és arról sem ő tehet, hogy nem vagyok képes szembenézni ezekkel a baromságokkal, és hogy folyamatosan sérülök, főleg önmagamtól, mert úgy érzem, hogy az anna épp azt csúfolta meg, és ez talán fontos, hogy nem eldobta, ki nem szarja le hogy eldobta, persze hogy eldobta, szóval hogy éppen abból űzött csúfot, ami elvileg a lényegem lenne, magyaránt a szeretésemet, és ettől az a sajnos a valósággal teljesen jó viszonyt ápoló tényszerűség rajzolódik ki, miszerint hogy a szeretésem nem sokat ér, ezzel együtt nem sokat érek én se. persze gyere ide józsef attila, te is szívesen kavarnál egy ilyen annával, hidd el nekem, te azt mondtad hogy tenyeredbe tetted a lelkedet, hogy megnézze, milyen szép százlátó üveg. de persze flórának se ez kellett, és lássuk be, ha én flóra lennék, nekem is illyés kellene. lássuk be, hogy olyannak akarok megfelelni, aminek nem lehet, hogy huszonnyolc éves leszek, hogy mi a faszt akarok, és hogy jónás tamás is annyival jobban ír, mint én valaha fogok, hogy végülis azt csinál a saját faszával is, amit akar. belátni, belátni, tudni, belátni, de olyan ez, mintha léket kapnál valami kurva hajó kurva kapitányaként; faszt látsz be akkor, amikor épp jön a víz. és az anita is, basszameg, meg bármi ami kiránthatna ebből az egészből, szép csöndesen belátni, belátni, kilátni, rálátni, és annak örülni, ami van. kutyakomédia az egész. faszbuk, internet, blog, levelek, szerelem, jóisten fütyije az egészbe, kutyakomédia az egész. én csinálom. egy pólót is csinálnék lassan, az elejére azt kéne írni hogy istenem adj erőt hogy megváltoztassam amit meg tudok, és adj alázatot, hogy elfogadjam amit nem tudok, a hátára meg ugye, hogy adj bölcsességet, hogy meglássam a kettő között a különbséget. már salamon is megmondta, amit az életről tudni érdemes. csakhogy nagy faszság istentől várni ezt a kurva bölcsességet. megtehetné isten, ha már van, hogy lejön, és elrendezi itt bennem a dolgokat, mint valami marcibácsi óvóbácsi a focipályán, amikor elfajulnak a dolgok a gyerekek között. csakhogy nem teszi meg. nem az a dolga. kaphatnék valami könnyen jövő, jó kis kielégülést, és röhögnék ezen az egészen, meg örülnék hogy megtörtént, csakhogy nem kapok, mert nem az a dolga. jöhetne valami istentelenül jó nő, aki végre meglát, megért, megszeret, megtart, és csinálunk három szekérnyi gyereket, csakhogy nem jön, mert nem az a dolga. az anna is sülhetne a saját önteltsége levébe, és rájöhetne pár elbaszott dologra, csakhogy nem fog, mert neki se az a dolga. mindenki csinálja a dolgát, kutyakomédia az egész, én meg itt ülök, és fasságokat írok, főállásban. pedig a képlet egyszerű. a hiúságomat tessék felrakni a polcra. nem vagyok annyira jópasi, sőt, nem vagyok se fiatal, se jó annyira, sőt, és nem is ez számít, sőt. szép, kiegyensúlyozott az életem, azt csinálom, amit szeretnék, és a napok jelentős részében meglehetősen jó helyen vagyok. a fogaim nem fognak visszanőni, a szerelmeim nem fognak visszajönni, a hajam se lesz sűrűbb, de lesz ez még így se. ó édes kurva jó isten, milyen könnyű ezeket mondani, amikor épp úszol, mert már hajó sincsen, vagy amikor állsz egy kikötőben, és foltozgatod a fasságaidat. de amikor ma megtudtam ezt, olyan volt mint egy ágyúgolyó, pedig mostanra, mire végére értem ennek a zúdított szarnak, már se düh, se keserűség nincs bennem igazán, mégcsak vágy se, lágy kurvaanyázás zúg bennem, menjen mindenki a gecibe, azaz a dolgára, saját mosógépem centrifugáz majd ki úgyis. itt vagyok, el se tudom mondani, hogy milyen mélyen, és hova, mi szúrt, majd elmondja ezt is a jónitomi, nesze neked, anyu féltékeny álművészete vagyok. és ha nem lesz belőlem senki, se költő, se író, se híres ember, se boldog ember, akkor is mi a fasz van, és azt is ki nem szarja le. ezek szavak. a lényeg azonban azon a papíron van, hogy tanuljam már meg végre azt szeretni, aki engem szeret. vagy legalább ne bántani. meg amit kérdeztem már itt is, hogy miért mindig megértés a szeretet vége, és miért mindig megbocsájtás a megértésé? és ha így van is, miért sérülök tőle? mennyi szánalmas kis belső tragédia kell hogy végigégjen rajtam, mire végre elsüllyedek, és mehetek a tó aljára aludni?

05.12

ma nincs panasz, csak rock'n'roll. úgy kezdődött, hogy késtem, mint az állat, esett, és unkle-re denszeltem fel a mozgólépcsőn, volt némi félreértés (jegyet, bérletet) egy ellenőrrel, aminek a vége óriási futás lett, esőben futni amúgy is élvezet, de úgy megadta az alaphangulatot, hogy egy jegytömbre nem cseréltem volna. aztán a gyurka behozta a legósakkját, amit kint vettek a legolandben, szegény gazdagok, én meg ott sültem, hogy nem vittem fényképezőgépet. nap közben jó volt, végig esett, a gyerekek őrjöngtek, én meg összevesztem a karate tanárnővel, lebasztam hogy késett, pedig igazam volt, csakhogy én alig másfél hónapja vagyok ott, plusz, míg veszekedtünk, arra gondoltam, hogy egyrészt én csak ma mennyit késtem, és holnap mennyit fogok, meg még arra, hogy nagy a pofám, de kettőnk közül mégis csak ő a karate tanár, bár azt méricskéltem, hogy ha arról van szó, én futok jobban. aztán besűrűsödött, megjött dávid, akinek mondtam hogy mindenképpen jöjjön, mert ezt a sakkot látnia kell, plusz még megjött katus is, aki épp arra járt, és még az imrének is beígértem ovis kaját. a sakkot meg elkunyeráltam a gyurika mamától, azzal a címszóval hogy intuitív ösztönzést akarok csinálni a sakkosoknak (ha így megy tovább, sakkszakkört fogok tartani az ovisoknak, vicces, de az a durva hogy pl a hüsebálint - ! - lassan úgy játszik már mint egy átlag játékos, mármint felnőttekre gondolok, ha elbaszok valamit, vagy segítek neki egy két lépésben, pattra alig bírom kihozni), de persze rohantam vele haza. katus kocsival volt, végig suzukiztuk budapestet. anyám (!) és persze szükségszerűen apám is megjelent, hozták a baba képeimet, kell az oviba hogy lássák hogy a marci bácsi is volt óvodás. a nap viszont a legó sakk jegyében telt, konkrétan úton, útfélen, suzuki tetőn, kocsma asztalon körbejátszottuk magunkat, (persze valójában nem lehet játszani, mert nem látod át hogy melyik bábu melyik, viszont akkora érzés legóbábukat rakosgatni, hogy az minden pénzt megér) voltak vicces pillanatok, aztán megjelent az imre is, úgy meg főleg. az igazán fontos viszont nem ez volt, még csak nem is az a rész amikor anyámat ráeresztettem az imrére, és pillanatokon belül az előző életek karmikus tartozásainál tartottak, hanem hogy apám büszkeségét felspécizve (ti egy ilyen helyre nem mernétek bejönni) becsaltam őket a keretbe. és ez volt maga a rock'n'roll: anyám pálinkázik (!), apám a dáviddal legózik (!), imre fején egy könyvel meditál (!), folyik a sör, szól a deep purple. közben persze kattogott a fényképezőgép, az is kiderült hogy az imre egész jól ért az aranymetszésponthoz, ebből aztán születtek fények, képek. 

most hogy ezt így lehadartam, persze gyanús, semmi mélyen szántás, semmi fájdalom, csak némi karmikus tartozás, vendég nap, de van ilyen. sűrű volt, és nem volt idő semmire, amitől boldogtalan lettem volna úgy igazán, még az esőre se, lehet hogy a boldogság titka az időtlenség? 

05.11

a mai nap pont olyan volt mint a tegnapi. ma is sokat gondolkoztam. ma is dolgoztam. ma is azzal keltem, és azzal fogok lefeküdni. az oviban ma is jó volt, ma is arra gondoltam, míg kibámultam az ablakon, lefekvéskor ma is majdnem elaludtam. volt azért olyan is, ami tegnap nem volt. ma például elhagytam húszezer forintot. hazajöttem érte, mert mentünk volna moziba, beraktam a zsebembe, és a moziban már nem volt meg. felmutattam a bérletet, ami nincs, lehet akkor. előtte, amikor még nem tudtam, költöttem persze megint a pénzt, ami nincs: vettem nadrágot, pólót a musuban. ma végre vihar volt. arra gondoltam, nem a viharnak van e a legtöbb köze az összes elemi erő közül a szerelemhez? mindenképpen több, mint a naplementének. az utat néztük meg. egy mondatért mindenképpen megérte, ez nem spoiler, egyébként is olvasd el a könyvet. azt mondja benne az aragon, vagyis az apa, hogy ha én lennék isten, akkor is pont ugyanilyennek teremtettem volna mindent. míg ezt mondja, szürke a vászon, szürke a világ, szürke a tenger, és nincs már végülis semmi. csak a fia. és ezzel magyarázza ezt; azt mondja a következő mondatban, hogy mindent pont ugyanígy csinálnék, mert így lennél te nekem. mert így vagy te nekem. a filmben ez nem a szerelem. azt hiszem gyerek nincs anélkül hogy ne lenne szerelem; mindegyik gyerek a szerelem bizonyítéka, jelentsen bármit is ez. előtte, mielőtt a filmet megnéztem volna huszonegyezer forintért, ültem azon a helyen, aminek múltkor nem tudtam a nevét, de már tudom, kőleves kert, jó hülye neve van, de az én helyem. ott arról beszéltem a zs.nek, hogy nekem azért fontos a szerelem, mert ezzel helyettesítem a személyiségemet. tudom hogy a filmben ez a mondat nem szerelem, nekem mégse jelent semmi mást. ha én lennék isten, vajon mit csinálnék másképp? nyilván mindent. nyilván semmit; így láttalak. így láthattalak. szeretnék megtelni ennek a hálájával, hogy így, ezzel, ahogy volt, láthattalak, tudhattalak. lehetett volna máshogy is, de ezt nem tudom miért mondom; ha én lennék isten, tudnám, hogy nem, nem lehetett volna sehogyan máshogy, csak így. ha vége lenne a világnak, és szürke por lenne mindenhol, elhagyott húszezresek helyett, akkor is tudnám, hogy ez így van, mert így lehetett. tudom hogy ez nem szerelem; hanem. ha nem beszélünk többet; az agy fájdalomcsillapítója beszél belőlem? legalább akkor le tudnám írni szépen. a pénz nem boldogít; húszezer, az csak húszezer, adtam volna az imrének. arra gondolok, hogy az imre milyen jól viselte a fél fizetését, pedig valószínűleg jobban rá volt utalva mint én. fájdalomcsillapítók mutatják az elmúlt időt. egyszer azt írtam neked hogy kávékon mérem a múló időt; hány kávé folyt el azóta. fájdalom csillapító az is, koffeint az erekbe, gondolatokat fel az egekbe. bár tudnék verset írni. kár hogy a filmről nem írok semmit egyébként, pedig talán lenne mit, például hogy egy az egyben fallout 3, mármint a látvány, szinte vártam hogy loholjon utánuk dogmeat. a nagyon moralizálós részek néha egyensúlyt tévesztettek szerintem, de ettől függetlenül a film jó, főleg mert borzasztó nyomasztó. egyedül a visszaemlékezéseket találtam elképesztően giccsesnek, még úgy is, hogy ebben van némi rájátszás, meg direkt dramaturgia, de nehogy már a világ vége után is csak hollivúd módra emlékezhessünk a jóra. pedig lehet hogy nekik van igazuk; színes tintákról álmodom, és velük rólad. picsába, csak elmúlik ez is, mint ez a világ. azt hiszem egyébként, van isten. a már bőven emlegetett jt pedig annát írt. minek? kinek? 

05.10

próbáljunk meg akkor naplót. hajónapló, itt a kapitány. még mindig süllyedünk. szép, nyár eleji süllyedéssel. az idő szeles, esett is, bár akkor épp senki nem volt a fedélzeten. a gyerekek jól vannak, fegyelmezési gondok vannak, dehát hol nincsenek. a tenger zúg, és hűvös, reggelente, és ilyenkor este hideg. a sötéttől félünk mind. nem várunk már másik hajót, nem várunk semmit.

'hiányt hányt a híred.' 

bazdmeg.

 jól válaszd meg az útitársaidat. lehet, hogy meg kell enned őket.

próbáljunk meg naplót írni. lassan egy hete nem voltam meditálni, és holnap se fogok menni valószínű, az imrére fogom, amiben igazam van, de nem rajta múlik, nem tőle függővé kéne tenni, de nincs nagyon kedvem nélküle, az a helyzet.
megkaptam a fizetésem, gyakorlatilag évek óta ez az első 'hivatalos' fizetésem, mégse érzek különösebben semmit. csak hogy kevés, na ja. cserébe tönkrement az akg zsinórja, január óta bírta, az isten nyugosztalja, végülis szép teljesítmény. azonfelül elmentem egy tízezressel egy lemezboltba, és jellemzően otthagytam még kétezret. viszont megvan az új zuboly is, én megértem hogy van akit nagyon idegesítenek, de ettől függetlenül szerintem elképesztőek. boldogra vigyorgod magad tőlük. belezúgtam egy oroszba is, zeneileg újra tininek érzem magam, olyan hatások érnek, a yonder szómixéről nem is beszélve, a legjobbkor ment tönkre az a kurva fülhallgató.
este a balázsnál voltam, rég láttam, de megcsinálta és adott zenét. hosszú idő óta semmi más, sehova, senkivel, se keret, se imre, se sakk, se se. fent a hegyen május illat volt, és úgy éreztem, hogy nem fér belém az, ami meghalt bennem, mintha egy farönköt cipelnék magammal. a köveidet mindig cipelni fogod, persze.
altatásnál úgy érzetem ma is, ahogy a kezem lassan mozog a gyerekhajakon, hogy nem vagyok képes elviselni hogy mennyi szeretet van a világon. azt is éreztem akkor, hogy mindenféle coelhós ügyes szócséplésen kívül is van valami, amit jobb híján én is csak a szeretet erejének tudnám hívni, ami valami kibaszott erős, hogy ilyen nőiesen fogalmazzak. azzal a mozdulattal, amivel a márk homlokára teszem a kezem, és birizgálom a szempilláit, tankhajókat lehetne megmozgatni. ezzel az erővel ki lehetne szakítani körülötted a világot, és megmászni téged, mint valami mesebeli égig érő fát. néha megilletődök amikor megérzem ezt magamban, mert olyan mintha valami nemes, gyönyörű lenne bennem; mintha terhes lennék, gyerekem lenne, vagy valami hasonló. ikrek ezek, más a szeretet, és más a szerelem. de rohangálnak bennem, rugdossák a hasfalamat, és akár mennyire is szégyellem, csak azon kapom magam hogy valamelyik sarokban csak megetetem őket. 
egyébként meg bármennyire is szégyellem ezt is, hiányzik a vers. hogy valami szép szülessen bennem, ne csak a hányás, tőled, belőled, rólad, veled. azok a szikrázó, fényes tollú mondatok, elkergettem mind a gecibe, aztán most meg nem szállnak vissza, hát persze. nincs is mivel etessem őket. a hülye arcosnotesz, (facebook, érted) látom hogy miket ír a jónitomi, egyszer emlékszem, hogy azt mondta hogy az írásnak az az értelme, hogy közben vigyázol arra, hogy hogy mész tönkre. én meg már egy ideje nem vigyázok arra, hogy hogy megyek tönkre. szar ez így. 
szép májusi csöndek vannak egyébként, főleg alvás időben. a homlokomnál nehéz a fejem, mint akinek van valamije. annyira sokan vagyunk. 

és már csak fél óra van hátra ebből a napból, amikor végre rájöttem, hogy milyen nap van ma. 

05.09

mivel eddig a hétvégén egy napot se sikerült normálisan, így akkor már ez se legyen az; viszont ma láttam a bibliothéque pascalt, és így most a mai nap címen arról fogok írni. mivel ez ilyen terápiás fasság, meg amúgy is, meg se próbálok un. kritikát írni, objektíven, okosan hozzáállni a dologhoz, sőt. csupa személyes e/1. azzal kellene pl kezdenem, hogy én még egy kurva filmet nem láttam ettől a hajdú szabitól. helyes gyerek, meg szimpatikus is, néha láttam beszélni, és nem mondott baromságokat. a tamarának a díszbemutatóján is voltam pécsen, vagy premier, vagy mi a bús volt az, de csak az elején maradtam, a filmet nem láttam, mert ha jól emlékszem ment a vonat. a fehér tenyér megvan otthon dvdn, anyunak egyszer beraktam, és sírt rajta, meg megköszönte hogy milyen jó film; de én nem néztem meg. ez van, most már mit csináljak. 

a másik, hogy a főszereplő nő, aki ugye a rendező felesége, tudom meg sokat olvasott újság fejemből, nekem hasonlít az immára. biztos nem, de ez nem vigasztal; az első perctől kezdve az immát láttam a vásznon, és ez az elején baromira zavart, később megszoktam, megint később meg olyan érzelmeket mozgatott bennem, amit nyilván nem, ha nem az immát láttam volna. ez van, most mit csináljak. 

harmadrészt a legfrissebb élmény ugye az, hogy vége a filmnek, és felgyullad a villany, és az emberek arcát nézem, hogy úristen, veletek voltam összezárva majd két órán át. az egyik lány nagyon magas volt, alig láttam tőle. a sarokban volt egy kalapos fiú, jó hogy csak a végén láttam, amíg majd együtt mentünk vécére, a pétert láttam benne, bele tudtam volna verni a fejét a tükörbe. ez egy ilyen hasonlítós nap, most mit csináljak. 

a villanygyújtástól mennek visszafele az élmények, és most már arra emlékszem ugye elvileg legkevésbé, ahogy kezdődik a film. az még egy ilyen személyes dolog, hogy a román nyelvtől meg ugye pár másodpercre villogott előttem minden, ami onnan van; bine bine, da, nucu, vagy mi, és én láttam a katát, az esztert, a manuellát, a marika nénit, a gyerekeket, mindent. és még az is ide jön, hogy nekem még igazából nagyon nem tetszett magyar film, a rajzfilmeket kivéve. az iszka utazása, ugye, de hát az is a román nyelv, meg a marika néni, meg hát az más, személyes dolog. de egyébként úgy igazán egyik se, még az se, amiről tudom hogy nem rossz, és igen, most ilyen őszinteségi rohamom van, a kontroll fasza, de tudnék élni nélküle, és a benedek rengetegje is elismerésem, de annál nem több, a taxidermia meg inkább nem tetszett mint tetszett. ez van, most mit csináljak.

ezzel a filmmel meg nem tudok mit csinálni. az alapötletet elképesztően jónak tartom, valami üvölteni valóan jónak, hogy van egy fiú, később ugye a lánya, akinek kivetülnek az álmai, vagyis mindenki látja, aki a közelében van. hallottam már ilyenről, csörögben egy cigány családnál mesélte egy gyerek, de az olyan éjszaka volt, hogy mind ilyeneket meséltünk. döbbenetesen erős ötlet, viszont így mire eljutottam a laptopig, és az ágyig, az már zavar, hogy nem használta ki a rendező rendesen; elképesztő vizuális orgiát lehetett volna csinálni, sokkal inkább ez, mint a cameron féle hightech avatar. de túlsarkítok, ennek a filmnek persze nem az az értelme. ez a mágikus realizmus vagy mi, ez nagyon jó ötlet, még úgy is, hogy így utólag, innen az ágyszéléről már nem is tűnik annyira zseniálisnak a történet felépítése; a hideg, sokkoló valóságot (anyát elviszik, prostítució, anglia, az emberek gusztustalan perverziói) állítja szembe ugye egy szürreális álomvilággal, ahol a nagypapa (vigyáz spoiler) egy tűzoltózenekar élén megmenti a mamát; mindenesetre működik. azt sajnálom, hogy a valóság nyer a mágikus valóság ellen, többet látni a filmben azt, amit látni az életben is, mint fordítva, dehát ebben a mesében az is mese, hogy ez nem mese. nagyon tetszett hogy ez a szabolcs állandóan egyik helyről a másikra mozog a kamerájával, mintha diafilmet húzna el a szeme előtt egy kisgyerek, oda, néha vissza; az ember észreveszi hogy rengeteget találkozik ezzel a beállítással, de olyan mesterien megkomponált képeket kap mellé, hogy nem zavarja. az egész film kivitelezése elképesztően jó, nem az hogy azt nem éreztem hogy egy magyar (román) filmet nézek, hanem egyenesen milliós hálivúdi produkciónak is beillett volna, le a kalappal, de nagyon. 

viszont megint mellé beszélek, nem arról írok, ami megmozdult amíg néztem a filmet; pedig megmozdult, megkaptam tőle azt a mozis élményt, amikor, annyiszor mondtam ezt már, amikor pillanatra kijön a mozi az utcára (nesze neked mágikus realizmus) és úgy biciklizek haza, hogy úgy érzem, mindjárt valami olyan is megtörténhet(ne), ami persze nem történhet meg. és azt is érzem, hogy sokkal többet kellene hallgatnom meséket nekem, nem csak én a gyerekeknek. meséket erről a büdös, kurva világról, ahol bőrcuccban ráfektetnek egy nőt egy fekete gumizsákba, porszívóval kiszívják belőle a levegőt, és a rásimuló nejlon borításon vágnak egy lyukat oda ahova kell, és a többit tudod, tudtad már az elején is. és hogy embereket eladnak, és egy pillanat alatt valami pincébe kerülsz, ahonnan nem menekülsz, és hogy gyerekeket mutogatnak pénzért, és hogy van aki anya nélkül nő fel, és hogy az olasz örökbefogadók kimondottan szeretik az ilyen fele fele magyar-román pirospozsgás gyerekeket. ezek olyanok, amiket ha az arcodba tesznek, mellé gondol az agyad, mert minek gondolj bele, amíg nem rólad szól. ezek olyanok, hogy mindenki tudja hogy ez ilyen, de a belegondolással együtt jár a vállrándítás, a valósággal együtt jár a valótlan csillapítása, az én, aki valójában csak azt tudja, ami vele történik. viszont ha fordítva van, ha a mesén keresztül jutunk el a valóságba, ha egy ilyen történeten keresztül csillan meg ez, ha van annyira jó a film, és a főszereplő(nő) hogy valamennyire vele érezzünk, gazdagabbak leszünk pár pillanatra, mintha úgy merítenének meg minket a valóság forró vizében, hogy közben a mesétől csak kellemesen langyosnak érezzük. ez jó így, nagyon, ennek van értelme, ezért érdemes moziba menni.

még az is ide tartozik, hogy sajnálom a film végét, mert egész végig ott lebegett az az érzés, hogy ez most odabasz, és erre csak szelíden vágott orrba, hogy valami szexuális témájú hasonlattal is jöjjek, ami majd jól kijön a googleben a rákeresőknek, olyasmi, mint amikor papíron valami katarzikusan jó szeretkezés közben már arra gondolsz, hogy úristen mekkorát fogok én mindjárt élvezni, és ennek a belegondolása után, vagy már a belegondolástól is akár, el is élvezel, viszont nem olyat mint amilyenre számítottál, sőt, és aztán egy cigi, meg egy wcre menés után ott fekszel, és nincs jól vagy, de plafon a helyén maradt, és minden megy tovább a régiben. persze ennek így is kell lennie, nincs ezzel baj, de az az érzés is még ott lebeg egy kicsit, csalókán, hogy lehetett volna máshogy is. egy mozdulat kellett volna még, egy harapás, vagy az isten tudja már ezt ilyenkor. ennél a filmnél (vigyázz, spoiler) talán a az utolsó, az a prológus nem kellett volna, vagy nem úgy, vagy legalább ne a csendes éj menne a végén, vagy nem tudom, az a bútor áruház ötlet is, jó, nagyon jó, (az egyik legkedvencebb klipemben gondry már ellőtte persze, de hát nagy ez a világ) egy könny is elindult, de nem ért célba, sok volt az egész, elélveztem, köszönöm jó volt, de kár érte, nagyon kevés kellett hozzá, egy két mondat, vagy nem tudom, de kár érte, bár még így is eddig vitán felül a legjobb magyar film, amit láttam, és ha nem ebben gondolkozok se kell sokat szégyenkeznie, az ilyen közhelyekhez, mint árva lány, prostitúció, álmok, kiszolgáltatott női sors, stb, valahogy így kellene hozzányúlni a továbbiakban is, hogy ha kellemesen langyosban is, de legalább megfürödjünk, ha lehet érteni, hogy mire gondolok.