05.13

nézzük először a dolgok vicces oldalát: az élet alapvetően egy kurvaszar, és éppen ezért mérsékelten vicces komédia, ahol mind kibaszott komédiások vagyunk, mérsékelten viccesen. ez azonban éppen ezek a dolgok miatt olykor baromira vicces. 
ma sokat fogok káromkodni.
marcibácsi (!) épp mozgás terápiát (!) tart a gyerekeknek, a lényeg a koncentráció, a verbális figyelem fenntartása, és a mozgás, főleg az egyensúly, és a térlátás növelése. azt kell csinálni, amit én csinálok gyerekek, mondja ez a marcibácsi. leül, a gyerekek leülnek, feláll, megpördül, mindenki utána. marcibácsi lábába azonban beleáll a görcs, konkrétan nem tud lábra állni, megpróbál, de megbotlik, odakap, basszameg, mondja, és lábát húzva kurvanehezen felegyenesedik; erre azt látja hogy egy szakajtó óvodás csinálja éppen ugyanezt. megbotlanak, odakapnak, kinek hogy sikerül, battyameg, mondják kórusban, és lábukat húzva öregesen felegyenesednek, majd néznek komoly arccal marcibácsira, hogy mi a következő. 
nézzük a dolgok tényszerű oldalát. mindenki meg fog halni. hohó. az évzáróra a már itt is emlegetett 'már az óvodában mindent megtanultam amit tudni érdemes'-ből fognak a gyerekek (!) felmondani részleteket, ez nagyrészt marcibácsi ötlete volt, kihúzhatná magát, ha tudná. kurva fáradt egyébként, annyira, hogy egyes szám hármasban beszél megint. tárgyalt a márk anyukájával, kiderül mire jutott vele, de utána úgy érezte, mintha egy tankkal kellett volna birkóznia. az igazán odabaszás (tehát amikor átment rajta a tank) az mégsem ekkor volt, hanem akkor, amikor kiderült, hogy akármit is csinál marcibácsi, a treacher collins szindrómás kisfiút, akibe első látásra beleszeretett, és akinek a sorsát meg mivoltát egy pillanat alatt annyira átérezte, hogy bármit megtett volna érte, és az anyukával is annyira egy húron pendültek egy pillanat alatt, hogy az anyuka is bármit megtett volna hogy a kisfia a marcibácsihoz kerüljön, mert hogy micsoda egy jó pedagógus ez a marcibácsi, pedig ha tudná, de most nem erről beszélünk, hanem hogy akármit is csinál ez a bizonyos marcibácsi, ezt a collinsos kisfiút pedig nem fogják felvenni az oviba. először azt a választ kapta hogy azért, mert nincs hely, ez persze orbitális baromság. a második se volt kutya, miszerint hogy az alapító okiratban nincs benne (!) ennek a betegség szintjének megfelelő ellátás, csakhogy, lévén hogy integrált oviról van szó, ahol autistákat is kezelnek, ami az oem kód alapján ugyanilyen (illetve eggyel kisebb, de az most mindegy) ellátást igényel, még mindig elég nagy baromság. a végső igazság persze meglehetősen prózai; a kisfiú egy szörnyszülött, akit nem mernek elvállalni. az óvónők sem, merthogy ők nem tudnak felelősséget vállalni egy kisfiúért, akitől undorodnak / félnek. ez mondjuk jogos, bár kissé fura, hogy mindezt egy integrált oviban mondják, ráadásul ez se százszázalékos, hiszen ez a kisfiú odakerülésétől kezdve főleg marcibácsi dolga és felelőssége lenne, de az integrációhoz kellenek óvónők és normális óvodások, ezt lássuk be. aztán volt egy ilyen indok, hogy a gyerekek nem tudnának vele mit kezdeni, ez megint orbitális baromság, a gyerekek akármilyen kegyetlenek, ugyanannyira túl is lépnek egy ilyenen, ráadásul a kisfiú előző ovijában se a gyerekekkel volt a baj, sőt, pedig az elvileg nem is volt integrált (!) ovi. a végső, és megkérdőjelezhetetlen érv a szülőké volt; a szülőknek ugyanis nem tetszene hogy a gyerekük egy ilyen gnómmal járna egy oviban. szép, gazdag, sznob szülőkről van szó, lelkük rajta, marci bácsi pusztán csak azért püfölte a falat puszta kézzel, mert egyrészt egy idióta aki nem tud az érzésein uralkodni, másrészt meg nem tudott nem arra gondolni, hogy ez mind szép és jó basszameg, de ha már ez a szép, gazdag szülő van annyira sznob, hogy integrált oviba járassa a gyerekét, akkor már ne pont akkor kezdjen el kellemetlenkedni, amikor épp az integráció megszületne; magyarán az szép dolog hogy egy autistával mondjuk egy csoportba jár a gyermeke, de az autistán alig látszik valamilyen külső tünet, és a viselkedését is igyekszik úgy kordában tartani ez a fránya marcibácsi, hogy a legjobb esetben nem is nagyon van különbség a normális és a 'nemnormális' gyermek között, nesze neked integráció, ez a lényeg; csakhogy másik megközelítésben meg az integráció pont akkor érne igazán valamit, ha a gyerek megszokná, hogy ilyen is van, van akinek nincs lába, keze, szeme, arca, stb, stb, de egyébként éppen ugyanúgy szereti a málna szörpöt mint én. 
egyébként persze minden megvolt, volt dávid, imre, keret, jött a vili, adott és kapott zenéket, valamint a délutánt a marcibácsi a boltban töltötte, ahol majd ezer forintos hiányt sikerült eszkábálnia.
és most nézzük a dolgok sötét oldalát. a már jócskán emlegetett jónitomi annája az az anna, akit szintén jócskán túlemlegettünk már itt, mit ad isten. itt állj marcibácsi, és az egyesszám harmadik személy. apu összefacsarodott tüdeje vagyok. úgy éreztem mintha tökön szúrtak volna, nem először az annával kapcsolatban, most mondhatnám hogy nem utoljára. már megint egy olyan dolog, amivel kapcsolatban semmit nem kéne csodálkozni, főleg dühösnek lenni, mégis úgy érzem mintha már megint kiszedtek volna belőlem valamit, de erővel, fogóval és kalapáccsal. történetesen az egyik kedvenc költőm volt eddig jónás tamás, és mint embert is nagyon kedveltem. nincs ezzel semmi baj, mindenki szeret jótestű, egészséges tizenhét évesekkel kellemes időt tölteni. a harag, a keserűség viszont megint úgy öntött el, mint az unikum a keretben, amit nagy dühömben magamra öntöttem. az imre persze megint ott ült, a tartása egyenes volt, a szeme éles, az elméje bölcs. asszondja; mit vársz? azt bazdmeg, hogy ne legyen már közöm végre hozzá. hogy ne kelljen a könyvespolcról széttépni a dedikált köteteket. tudom hogy így megy ez, tudom hogy az anna most végig fog járni egy utat, valószínűleg egy csomó híres embert begyűjt majd,  mígnem terhes nem lesz valakitől, aztán meghízik, és lesz valami vállalkozása. addigra én már isten tudja hol leszek, hány méter mélyen, vagy magasan, de gondolom kurvára nem fog érdekelni. én ezt tudom. azt is tudom hogy ez semmi más, mint a hiúságom, hogy szeretnék akármilyen fájdalomcsillapítókon keresztül eljutni odáig, hogy ne fájjon. azt is tudom hogy a jónástamásnak se ő az első ringó mellű fiatal lánya, majd születik belőle egy két vers, amit én már kurvára nem fogok elolvasni, de ezzel se vele, se az annával nem baszok ki, magammal se, nem az a lényeg. tudni, tudni, mindig tudni; de ez nem tudás, hanem érzés basszameg. le kéne már merjek számolni magammal végre ezzel az egésszel. felfogni hogy nem vagyok elég, mert nem is kell hogy elég legyek egy tizenhétévesnek, felfogni, hogy le van az szarva hogy nekem mit jelentett eddig jónás tamás, felfogni, hogy ennek így kell lennie, és örülni annak, hogy legalább volt ami volt. de a kurva istenit, bennem csak az van hogy takarodjon már az életemből. nem jónás tamás az életem, persze hogy nem, de nem is ez a kurva, elcseszett, tökönrúgottan fetrengő fájdalom bennem, amire nem tudok mást mondani, hogy szerelem, pedig valószínűleg ebben is igaz van az imrének, hogy nem, ez nem. az imre bölcs tanácsait egy füzetlap illusztrálja, amire félrészegen gecinagy betűkkel ráírtam hogy

KUTYAKOMÉD és mivel nem fért ki, ezért alá hogy IA

mármint hogy ez az egész, ez a kurva élet egy kutyakomédia, és utána alcímnek a lényeg hogy 'én csinálom'. mert hogy tényleg én csinálom, nahát. utána egy coelhó szintű alaptézist sikerült megfogalmaznunk, azt hiszem egyébként csak én voltam részeg, az imre nem, miszerint az a jó ha 

NEM AZT BÁNTOM AKI SZERET ENGEM HANEM AZT BÁNTOM AKI BÁNT

bár ez a kétség kívülien jól hangzó egyenletnek valószínűleg van egy olyan oldala is, amikoris egyáltalán nem bántok senkit, mert minek, és sejtem, hogy így a kezdő oldalon is van olyan helyzet, amikor éppen ebből kifolyólag, vagy ettől függetlenül engem se bánt senki, de ezeket a variációkat épp most leszarom. általában az ember azt bántja, aki szereti, mert arra van lehetősége, ellentétben azzal, akit bántani érdemes lenne, csakhogy nem lehet. ellenben ez alapvetően nem a bántásról szól. az anna végülis, akármit csinál, nem mondhatom hogy 'bánt' hiába bánt, és arról sem ő tehet, hogy nem vagyok képes szembenézni ezekkel a baromságokkal, és hogy folyamatosan sérülök, főleg önmagamtól, mert úgy érzem, hogy az anna épp azt csúfolta meg, és ez talán fontos, hogy nem eldobta, ki nem szarja le hogy eldobta, persze hogy eldobta, szóval hogy éppen abból űzött csúfot, ami elvileg a lényegem lenne, magyaránt a szeretésemet, és ettől az a sajnos a valósággal teljesen jó viszonyt ápoló tényszerűség rajzolódik ki, miszerint hogy a szeretésem nem sokat ér, ezzel együtt nem sokat érek én se. persze gyere ide józsef attila, te is szívesen kavarnál egy ilyen annával, hidd el nekem, te azt mondtad hogy tenyeredbe tetted a lelkedet, hogy megnézze, milyen szép százlátó üveg. de persze flórának se ez kellett, és lássuk be, ha én flóra lennék, nekem is illyés kellene. lássuk be, hogy olyannak akarok megfelelni, aminek nem lehet, hogy huszonnyolc éves leszek, hogy mi a faszt akarok, és hogy jónás tamás is annyival jobban ír, mint én valaha fogok, hogy végülis azt csinál a saját faszával is, amit akar. belátni, belátni, tudni, belátni, de olyan ez, mintha léket kapnál valami kurva hajó kurva kapitányaként; faszt látsz be akkor, amikor épp jön a víz. és az anita is, basszameg, meg bármi ami kiránthatna ebből az egészből, szép csöndesen belátni, belátni, kilátni, rálátni, és annak örülni, ami van. kutyakomédia az egész. faszbuk, internet, blog, levelek, szerelem, jóisten fütyije az egészbe, kutyakomédia az egész. én csinálom. egy pólót is csinálnék lassan, az elejére azt kéne írni hogy istenem adj erőt hogy megváltoztassam amit meg tudok, és adj alázatot, hogy elfogadjam amit nem tudok, a hátára meg ugye, hogy adj bölcsességet, hogy meglássam a kettő között a különbséget. már salamon is megmondta, amit az életről tudni érdemes. csakhogy nagy faszság istentől várni ezt a kurva bölcsességet. megtehetné isten, ha már van, hogy lejön, és elrendezi itt bennem a dolgokat, mint valami marcibácsi óvóbácsi a focipályán, amikor elfajulnak a dolgok a gyerekek között. csakhogy nem teszi meg. nem az a dolga. kaphatnék valami könnyen jövő, jó kis kielégülést, és röhögnék ezen az egészen, meg örülnék hogy megtörtént, csakhogy nem kapok, mert nem az a dolga. jöhetne valami istentelenül jó nő, aki végre meglát, megért, megszeret, megtart, és csinálunk három szekérnyi gyereket, csakhogy nem jön, mert nem az a dolga. az anna is sülhetne a saját önteltsége levébe, és rájöhetne pár elbaszott dologra, csakhogy nem fog, mert neki se az a dolga. mindenki csinálja a dolgát, kutyakomédia az egész, én meg itt ülök, és fasságokat írok, főállásban. pedig a képlet egyszerű. a hiúságomat tessék felrakni a polcra. nem vagyok annyira jópasi, sőt, nem vagyok se fiatal, se jó annyira, sőt, és nem is ez számít, sőt. szép, kiegyensúlyozott az életem, azt csinálom, amit szeretnék, és a napok jelentős részében meglehetősen jó helyen vagyok. a fogaim nem fognak visszanőni, a szerelmeim nem fognak visszajönni, a hajam se lesz sűrűbb, de lesz ez még így se. ó édes kurva jó isten, milyen könnyű ezeket mondani, amikor épp úszol, mert már hajó sincsen, vagy amikor állsz egy kikötőben, és foltozgatod a fasságaidat. de amikor ma megtudtam ezt, olyan volt mint egy ágyúgolyó, pedig mostanra, mire végére értem ennek a zúdított szarnak, már se düh, se keserűség nincs bennem igazán, mégcsak vágy se, lágy kurvaanyázás zúg bennem, menjen mindenki a gecibe, azaz a dolgára, saját mosógépem centrifugáz majd ki úgyis. itt vagyok, el se tudom mondani, hogy milyen mélyen, és hova, mi szúrt, majd elmondja ezt is a jónitomi, nesze neked, anyu féltékeny álművészete vagyok. és ha nem lesz belőlem senki, se költő, se író, se híres ember, se boldog ember, akkor is mi a fasz van, és azt is ki nem szarja le. ezek szavak. a lényeg azonban azon a papíron van, hogy tanuljam már meg végre azt szeretni, aki engem szeret. vagy legalább ne bántani. meg amit kérdeztem már itt is, hogy miért mindig megértés a szeretet vége, és miért mindig megbocsájtás a megértésé? és ha így van is, miért sérülök tőle? mennyi szánalmas kis belső tragédia kell hogy végigégjen rajtam, mire végre elsüllyedek, és mehetek a tó aljára aludni?