2010. május 6., csütörtök

05.06

a pozitív és a negatív vágy vagy cselekedet között nem az húzza meg a határvonalat hogy azonnali elégedettséget nyújt-e, hanem az, hogy végül pozitív vagy negatív következményeket eredményez-e.

a mai napom a tegnapival kezdődött, és a düh, meg a keserűség csak akkor változott át szomorúsággá, amikor eleredt az eső. akkor viszont nagyon, és amikor helyettem kezdett el dühöngeni az ég, esett a jég, az óvoda udvarán, a rollerező medve (!) körül annyi víz gyűlt össze, hogy elöntötte a bokámat, akkor egészen megnyugodtam, és ettől egészen el is szomorodtam. azóta is szomorú vagyok.

nem tudok olvasni, egyszerűen képtelen vagyok rá, és nem csak a bicikli miatt. ma délután még maradt az esőből annyi, hogy metróval mentem a matthewhez, és most vissza. a megállóban, az utolsó metrók várólistáján gyakran eljátszok azzal, hogy nem itt vagyok, hanem valahol máshol; ilyenkor a legkönnyebb összekötni a pontokat, ma például londonban voltam, unkle volt a folyosó, az eső gyerekkorom valamelyik elfelejtett ablaka volt, ott, ahol még illata is volt az esőnek, nem csak szaga. 

az oviban idióta pszichológiai kísérleteket végzett egy csúnyácska lány, az a hülye gestalt kacsa - nyúl ábrát nyomta három és fél évesek elé, azzal a bonyolítással, hogy úgy csinált, mintha ő rajzolta volna meg, és előtte megmutatta az állatok hasonló képét; két dologra jöttem rá, míg figyeltem, hogy egyrészt a pszichológiáról minél többet fogok tudni, annál jobban fogom utálni, így végülis áldom a jóistent hogy most már amúgy is biztos lehetek benne hogy belőlem nem lesz pszichológus. másrészt, hogy a gyerekek világába való bejutás éppen olyan, mint a legtöbb hasonló, tiszta világéba; dörömbölve elég nehéz. ez a lány mindenképpen nagyon kedves, aranyos, stb akart lenni, és a gyerekek akaratlanul is úgy kezelték, ahogy kell, vagyis némi kajánsággal és lenézéssel egy olyan felnőttet, aki most azt játsza nekik, hogy nagyon kedves velük, holott nyilván csak akar tőlük valamit, így ők is nagyon kedvesek voltak vele, de csak addig a pontig, amíg az ígért csokit és / vagy rajzot meg nem kapták. ezzel viszont sokkal nehezebb és összetettebb játszmákat ismertek fel, erre úgy látszik viszont már bőven jó ez a korhatár.

nem tudok olvasni, ennek a hülye berne-nek az emberi játszmáit olvasom, de minduntalan le kell tegyem, egyrészt a felismeréstől, másrészt az unalomtól. azt hittem, valami megváltozik majd bennem, ha elkezdem vizsgálni annak a kontextusait, hogy vajon mit miért csináltam pontosan, a kapcsolataim alakulásait, és nem csak az annáét, hanem úgy általában, de ehelyett csak a hiányérzetem nő. valamire nincs magyarázat, és minnél több mindenre van, arra a valamire annál inkább nincs, illetve azt a valamit most már gyakorlatilag ki se tudom mondani; nem érzelem, nem reakció, nem vágy, nem sors, nem isten, és talán nem is játszma. mindenesetre a megszerzett tudás most nekem hasonló ahhoz, mint amikor beszélnek a szexről, orrba szájba, főleg az ilyen minőségi női magazinokra gondolok, amiket szintén jól diagnosztizálható játszmákból veszik meg vágykeltőknek és frusztráltság gyűjtésnek a nők, szóval az ilyen rovatok, ahol ötven, száz, hatvan, kétszáz, ezeregy valódi, új, titkos, fantasztikus, nagyszerű trükk, stb stb dolgot árulnak el a szexről, a pasikról, ne adj isten a nőkről, és míg végigolvasod, nem is azzal van a baj hogy orbitális baromságot írnának, mert ezzel kapcsolatban nehéz is orbitális baromságot írni, valaki azt szereti ha oda dugják, valaki azt, ha pont oda nem, érted, csak éppen az az érzésed támad, hogy ezek még életükben nem értek a másikhoz úgy igazán. berne, és a pszichológiai elemzéseknek nem akarok ennyire sarkított ítéletet mondani, szinte mindenben igaza van, de sajnos a környezetemet jobban értem meg vele, mint magamat. és nem azt jelenti hogy én nem játszmáznék, nem az istent nem, csak én ismerem, illetve érzem magamat annyira, hogy a magyarázatból, még ha el is fogadom teljesen, valami hiányozzon. de mi? a lélek? ugyan már. a mártír szerepeim például jogosak, de bennem van valami olyan sorsszerű ragaszkodás is, ami ezen túlmutat. például a viszonyomat a mozgássérültekkel, a viszonyomat a sérültekkel, és a viszonyomat a nőkkel nem lehet csak szerepekben és játszmákban megmagyarázni, hiába szeretném, márpedig ennél fontosabb kérdés már csak a viszonyom a gyerekekekel, de azt meg egyre kevésbé van értelme feltenni.

matthewel megnéztük az avatart, és befaltunk fél kiló kfc csirkét. elbőgte magát a végső összecsapásos jelenetnél, amikor a lány a kezébe tartja az avatarjának az eredetijét, én meg azon bőgtem el magam, hogy elbőgte magát. megint sikerült az, hogy képes voltam addig a két óráig nagyrészt ő lenni, és azt láttam amit ő, szerelemet, ami olyan mint ahogy egy hatéves képzeli, hősiességet, kalandot, mindezt úgy, ahogy egy hatéves képzeli; és így ragyogóan szórakoztam. pedig ritka gyenge ez a szegény film, főleg felnőtt szemmel ugye, ha legalább annyi érdeme lett volna cameronnak, hogy hatévest csinál belőlem, akkor azt mondom oké, de nem, ez sokkal inkább a matthew érdeme volt, aki egyébként állandóan kommentálta is az eseményeket (ő a jó!, most megöli!, jaj, ugye nem lesz baja?!, csókold meg!!, szemét, de majd jól megakapja!, stb). így viszont nagyszerű filmélményt kaptam, és egy röpke pillanatig, míg elaltattam a matthewet, hittem megint a mesékben, a szerelemben, a hősiességben, a világ megmentésében, meg az istenekben, viszont mostanra, mire itt koptatom ezeket a sorokat, csak az maradt, hogy ez rendben van, de ehhez kár volt megnézni ekkora oltári baromságot, illetve kár volt ennyi pénzt rákölteni arra a szerverparkra, amivel összerakták ezt a látványos, nyúlós parasztvakítást, ezzel az erővel inkább hátulról előre is elolvashattuk volna mondjuk a micimackót. ha egyszer nagy leszek, és remélem, ebben az életben már nem leszek az, akkor mondjuk nyitni fogok egy olyan filmi / irodalmi / zenei magazint, ahol gyerekek a kritikusok. micsoda népízlés formálás lenne abból kérem szépen. 

azt hittem az eső megmozdít bennem valamit, elmos, felmos, lemos valamit, de csak sokkal később, az istenveleimmel a szendvicseimben, amikor rájöttem hogy egyszerűen nem tudok enni, akkor jöttem rá, hogy az, amit mozdulatlannak hittem, folyik ki belőlem. mikor ezt írom, már péntek van, vagyis holnap, így jöhet ez a szar, faszbúk baromság, hogy tegnap is ma feküdtem le, és ma is holnap fogok; faragjunk ilyen mondatokat ha már annyi csatornán keresztül önt el minket a magány. elképesztően sok online mód van arra, hogy az érintkezés hiányát úgy leplezzük le, mintha érintkeznénk; csúnyábban is fogalmazhatnék, minden módot kihasználunk arra, hogy úgy csináljunk, mintha ez volna az élet. aztán akkor van igazán baj, ha már ez is. diétára akarom fogni magam mindenben; istenveletekkel a szendvicseitekben. kevesebb kapcsolat, kevesebb vágy, kevesebb szó, kevesebb online, kevesebb étel, kevesebb szív, kevesebb érzelem, kevesebb zene, és a kevesebből is most egy kevésnyit lehetne kevesebb, az én színházamban a kevésnek úgyis olyan sok jelentése van.

az az érdekes a mohóságban hogy míg az alapját képező motívum az elégedettség kiváltása, ironikus módon mégis elégedetlenek maradunk akkor is, ha megszereztük vágyaink tárgyát. a mohóság igazi ellenmérge a megelégedettség. ha erős megelégedettség munkálkodik bennünk, akkor teljesen mindegy, hogy megszerzünk e egy tárgyat, vagy sem, mindenképpen elégedettek maradunk

az a durva ebben a percekkel ezelőtt újra felfedeztetett videóban, hogy egyrészt ez az egyik kedvenc lamb klippem még mindig, pedig nincs rajta a best of dvdn se, másrészt hogy én mennyire imádom a nagybőgőt, holott azt hiszem hogy a csellót, de leginkább, hogy a ritmusnál a három cinnél én is mindig hármat szoktam pislogni, és csak most először vettem észre hogy a lou is az elején (húsz másodpercnél), pedig már vagy tízszer láttam ezt a klippet. 






az a jó a szomorúságban, hogy legtöbbször együtt jár vele a béke.

Nincsenek megjegyzések: