05.01

legyen olyan amilyen még nem volt; írjunk blogot. olyat, amit több mint öt éve írtam a rozi idejében; tegnap ez volt, ma ez van, holnap ez lesz. semmi érdekes. nincsenek folyó mondatok, amiknek én vagyok a partja. fegyelem van, csend, és figyelem. február elment a síneken, március szétesett darabokra, az április töredékesen hallgatott, és a május, a május, a hulló virágok hava, a május hátha beszélni kezd. egyébként ez egy fajta terápia; biztosan nem merek majd őszinte lenni, tele leszek szereppel, pózzal, túljátszással, akármivel, sokkal egyszerűbb lenne valami új blogot kezdeni e célból, de épp ez a lényeg. nem törölni, nem mindent mindig törölni, hanem továbbvinni, erre legyen pofád, kisbuzi. az van, hogy le kell szokjak az állandó analizálásról; nagyobbrészt mechanizmusok ezek, amiket lassan már nem is én irányítok. boldog vagyok: szétszedem darabokra. szomorú vagyok: szétszedem darabokra. szétgondolom a jelent, de közben nem tudom megfigyelni a dolgokat úgy ahogy vannak, nem úgy ahogy elemzem őket; a megfigyelés egy békés, szelíd folyamat, mint a víz, mint a folyók. én mechanizmusból támadok, szétszedek, és miután szétszedtem, nem tudom összerakni. úristen mennyi minden van körülöttem, amit értek, ó értem én, minden apró részletét, csak éppen mi a faszt kezdjek velük; egy legózó kisgyerek. fürdöző kisgyerek szeretnék lenni, folyó, aminek partja van, és kassákot akarnék olvasni, persze, lófasz. ebben egyébként az a baj, hogy nem lehet akarni. mostanában a másik próbálkozásom, hogy elkezdtem meditálni; egyenlőre hangyafasznyi értelme van. irányított meditáció, megint ott vagyok ahol évek óta nem, buddhista központ, lótuszülés, lótusz szülés, jézusom, körülöttem minden kivilágosodik, fenéket. fogalmam sincs mit keresek ott, fogam összeszorítva, meditálok. az első alkalom elején persze rögtön a mondat, ami után nem is jutottam tovább, hogyaszondja megértem hogy minden ami történt velem annak én vagyok az oka; már ez egy mondat, aminek ellenkezőjét bizonyítandó teleírtam ezt a blogot. semmiről nem tehetek én mondanám, de nem nagyon van kinek. a meditációmban is ez a problémám; nem lehet 'akarni', én pedig csak akarni tudok, meg kell várni míg a dolgok elfolynak mellettem, belőlem, de képtelen vagyok rá, ideges leszek, és nekifogok boncolni, elemezni, analizálni. azt hiszem hogy megfigyelek embereket, dolgokat, érzéseket, de valójában csak nekik ugrok kiskéssel. nem tudok meditálni az a nagy büdös helyzet. de semmi baj; bosszúból itt ülök és írok blogot. nem tudok nem szerepet játszani, mert tudom hogy olvassátok; de leszarom, ez ad tartást majd talán, nem tudom. folyó, amiknek partjai vannak; ott ülnék már, és nézném, amiről írok. poor misguided fool. 
basszameg képtelen vagyok őszinte lenni, meg se próbálom. az a baj hogy az őszinteségi ragaszkodásom is egyfajta mechanizmus a hazugságaim felfedezésére való válasz, egyből, zsigerből kinyomott reakció, mint valami harcművésznek a visszaütés, de persze téves. mert valójában persze nem is akarok őszinte lenni, ezt lefejtve viszont borzalmas következtetésekre jutok; ugyanis, nem vagyok boldog. vagyis, persze külső tényezők miatt, tól, ból nem vagyok boldog; dolgok amikről nem én tehetek. de a boldogságom leginkábbi ellenfele én vagyok, vagyis a mechanizmusaim, amikkel hozzáérek az engem ért, és érő dolgokhoz. ezen azonban képtelen vagyok változtatni, holott nem vagyok boldog csúnyán leegyszerűsítve valójában nem is akarok boldog lenni, holott ez meg egy másik síkon a hajam szálát égnek állítja, annyira képtelen kijelentés. de hozzunk ide példát, aki példákban beszél, úgyis mindig hazudik. fáj a fogam, de nem olyan nagyon, el kéne menjek fogorvoshoz, csakhogy félek a fájdalomtól. a félelem erősebb mint a fájdalom, viszont fáj, az agyam tárgyilagos része megtanulja, felismeri, és el is mondja hogy mi történik, most lyukad, most még nagyobb a lyuk, most rohad, most tönkremegy a fog, most már a gyökér, stb. egy idő után muszáj leszek fogorvoshoz menni, amikor már nem lehet mit csinálni, de előtte képtelen vagyok, holott tudom hogy kellene, pontosan tudom, nézem a tükörben a fogaimat - elképesztő frusztrációim vannak mostanában a külsőmmel kapcsolatban, és ez nagyrészt a fogamnak (is) köszönhető, de erről most nem - és mondom, kimondom magamnak, tudom, parancsolom hogy nézd meg, ez van, ezt kell csinálni, de közben a testem nem engedelmeskedik neki. illetve dehogynem, kijutok az utcára, eljutok a fogorvoshoz is esetleg, de sokan vannak, hirtelen dolgom lesz, nem érek rá, a tajkártyám, akármi, indok mindig van. ezzel csak azt akarom érzékeltetni hogy valójában pontosan tisztában vagyok a dolgokkal, az ok okozattal, azzal is hogy mi lesz a következménye, és nem akarom, mert nem akarok magamnak fájdalmat, mégis inkább ezt választom, mint a fogorvost, vagyis a másik fajta fájdalmat, hiszen félek tőle, jobban félek tőle mint az állandó kis rossztól és az állandó kis rosszak szétbasznak mindent, lejutnak a gyökerekig, utána meg már csak műteni lehet őket. igen, ilyen volt az anna is, leszarom a neveket. ilyen most is majdnem minden. de tudom hogy nem így kell, nézem a tükörben a lelkem fogait, és látom hogy mitől és hogyan lyukadnak, mégse bírok eljutni odáig hogy húzzuk ki. 
és nem igaz, hogy nem én megyek bele azokba akik aztán ököllel verik ki a fogaimat, nem igaz, hogy nem én választom őket. sajnos nem igaz, bár igaz lenne, egyébként sajnos semmi sem igaz, innentől kezdve amúgy is le kéne szarni mindent.
nem tudom hogy érted e, de többek között ezért írom ezt a szart is most.
próbáljuk meg a mai nappal, úgyis rengeteget kell ezt gyakorolni.

a keretben megismerkedtem egy csávóval tegnap, pécsi volt, ismerte akiket ismerni kell, be volt szívva, és egy fasz volt egyébként, bár bevallom, elsőre ez nem tűnt nagyon fel. azt mondta ma indul a gépe, és nem tudja hova tenni a csomagját, felajánlottam neki hogy vigyázok rá, hazatekertem vele. ez csak azért fontos, mert idestova egy hónapja ez lett volna az első kurva nap, a munka szép ünnepe, amikor nem kellett volna felkeljek korán, meg egyébként is, semmi dolgom végre, ez a fasz meg felvert hajnali kilenckor, hogy aztán rohangáljak utána az utcákon, meg végighallgassam a történetét, amin hallatszott hogy ezerszer mesélte már el, meg voltak a dramaturgiai pontjai, sajnos annyira begyakorolta, hogy pont a legdrámaibb részeknél röhögnöm kellett. a sztori annyi, hogy egy pécsi lánnyal boldogan élt két évet, házat is akartak venni, meg a lány terhes lett, igen ám, de amikor a lány egyszer szerelmet vallott neki, ő bebaszta előtte az ajtót, nem derült ki pontosan miért, ellenben igazából csak hülyéskedett, utána rohant a lánynak, de nem találta meg, ellenben három hét múlva találkoztak, szex meg minden, a lány a fürdőszobából kéri hogy hozza be neki a nemtudom mijét, mire a fiú észreveszi a lány szekrényében egy köteg eurót, amiből némi hazudozás után kiderül, hogy a lány azalatt a három hét alatt elment kurvának németországba, nyilván hogy legyen pénze az abortuszra, mire a fiú kiakad, még húzzák egy darabig, de többször megveri, a dramaturgiai pont egyébként az, amikor kiderül hogy a lány valójában prostituált, és a történetet azért mesélte el, ha jól értettem, meg meséli mindenkinek, hogy bizonyságot nyerjen affelől, hogy ő bizony egy szerencsétlen, akit átbasztak, és ő ezért megy most ki manchesterbe, és egyébként is, nem volt semmi más választása, stb. gondolkoztam rajta, hogy elkezdem neki mondani az oroszévát, meg a rozit, de aztán rájöttem hogy minek. azon is gondolkoztam, hogy vajon az én történeteimet is csak ezért mesélem ennyit, hogy megmagyarázzam magamnak, hogy nem volt más választásom, meg azon is gondolkoztam, hogy a történeteket, amikben szereplek, vajon hogy meséli más, stb stb, de ezekről most semmit.
mindenesetre rendesen elbaszta a délelőttömet, a faszom már, hogy miért keresem magamnak ezeket a mártír szerepeket, közben meg megitattam, megetettem, és érezni akartam hogy mennyire jófej vagyok.
utána viszont igazi majális volt, lebicikliztem verőcéig, végig a dunaparton, vác, majális, hulló virágok hava. a bicikliút még mindig gyönyörű, vácon még mindig gizda idióták vannak túlnyomó részben, apám még mindig bélyegeket árul ilyenkor, és én még mindig szégyellem az apámat. verőcén viszont eltekertem egy forrás nevű 'irodalmi kávézó' mellett, ami annyira borzasztóan hangzott, hogy ebből vagy nagyon jó sülhetett csak ki, vagy nagyon rossz, tehát visszatolattam és láss csodát, az előbbi. a dunaparton egy hatalmas teraszos kúria, aminek a belső szobája tele van könyvel, egy pontosan idevaló, bahiás inges csávó, a terasz fölött egy óriási gesztenyefa, és mögötte hangosan szuszogva a duna, az óriási, drága, áldott duna, meg a kanyarja. a terasz egy kőfalon van, rajta ajtó, vaslépcsőn mehetsz le a partra, ahol a gyerekek játszottak a lenyugvó nappal. ráadásul az irodalmi része se csak maszlag, cortazár, seneca, jung könyveket vettem le a polcról, és ott figyelt a malacka és a taó is. a figura egyébként kellemesen jó arc, valószínűleg nem lehet szegény, mert saját bevallása szerint sem feltétlen nyereséges a hely, csak ha bulik vannak; cserébe kurvasok bulit szervez, és most kapaszkodj, tilosos (!) djk nyomják, meg tábortűz a parton, konga, felolvasás, amit akarsz. vettem pólót, mese póló a márka, elképesztő, szerelem volt első látásra, hatalmas fák vannak rajta. nézd meg a hely honlapját, bár nem nagyon frissítik, a figura panaszkodott is, hogy majd minden másképp lesz. mindenesetre többet mond el mint ha én itt akármennyit áradozok, mindenesetre ezért a helyért tényleg érdemes levonatozni/autózni/biciklizni/úszni verőcéiig, igazán nincs messze, vonattal negyven percből megúszod, autóval végig az új kettes án, biciklivel meg az ország egyik legszebb bicikliútján nyomod addig, a hely pedig olyasmi, ahogy én márquez szerelem kolera idejénjében a fermina daza gyerekkori házát képzelem, csak gesztenyefákkal, és dunaparttal. 

utána barlang pizzéria, sznob gazdag hülyék gyülekezőhelye, utoljára annával voltam ott, nesze neked, nem fájt semmi, a falak meg még mindig kőből vannak. szeretettem volna megtudni hogy tetszek e a pincérnőnek, vagy inkább kiröhög, sajnos újabban ez a határ mintha összemosódna, bár végülis pont az a legviccesebb, hogy olyan mindegy.

találkoztam két általános iskolás osztálytársammal is, egyik se ismert meg, viszont mindkettőnek viszonylag nagy volt a feneke, így aztán úgy éreztem kvittek vagyunk.

végén keret, imre pránázott, és végre nem beszéltünk igazából semmiről, nagyon megnyugtató volt, ráadásul mattot is adhattam volna neki, de elbasztam, sajnos nem jófejségből, hiába szerettem volna hogy annak látszódjon, így lett aztán patt.

ez nagyjából igaz a mostani korszakomra is, ez az elvileges nyerésre állásból jövő patt, bár nem jófejségből, hiába szeretném hogy annak látszódjon. én baszom el.

az még mindenképpen ide tartozik, hogy most már majdnem egészen biztos vagyok benne hogy az utóbbi idők egyik legjobban odabaszó zenekara a soulsavers, pedig alig van benne elektronika, nézz oda, és a some misunderstandig gene clark (!!) feldolgozásban van az egyik legjobb gitárszóló amit hallottam, pedig elvileg én nem is szeretem az ilyet.