2010. május 23., vasárnap

05.23

néha csontvázakról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb.
nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
csak álom volt –
mondja anya.
mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt és belül van
és nem ott kívül.
(ingrid sjöstrand)

az utolsó mondat sokat harangozik bennem. azt álmodtam, hogy elvesztettelek, de előtte össze vissza kínoztuk egymást, játszmáztunk, belőlem egy megöregedett, elkeseredett gyógypedagógiai izé lett, aki nyilvánosan szenveleg, ömleng, és kesereg, belőled meg egy sokat szívó, sokat hazudó, nagyra nőtt tini. még nem ébredtem fel. mondják, hogy vannak áttétek; például, hogy vágysz mondjuk teszem azt egy baszott nagy görögdinnyére, ezer ok miatt; az álmodban viszont az okokból csak egy kettő ha megjelenik, és a görögdinnyéből mondjuk narancs lesz. tehát vágysz egy görögdinnyére, de narancsról álmodsz. ez az áttét persze másra is igaz, mondjuk olyan a viszonyod az életeddel, amilyen, a halállal, ezért a reménytelenséggel is; így áttétben nem tudsz mit kezdeni egy olyan viszonnyal, ami nem reménytelen.
azt álmodtam, hogy feljöttél pestre, odajöttél az asztalomhoz, lesöpörtél mindent, megcsókoltál, rendbe tettél, hazavittél, kimostad belőlem ami használhatatlan, megmasszíroztad ami használható, majd lefeküdtél az ölembe, én simogattam a hajad, és leéltem az életünket. nem is aludtam még el. mondják, hogy balgaság a másiktól várni azt, ami belőled hiányzik; ha te nem szereted, fogadod, teszed rendbe magad, miért tenné a másik? külső kiváltó okok mindig csak ideiglenesnek. ilyen szép nagy bölcsességek indulnak, szállnak, majd pukkadnak ki belőlem, mint ma a godzsu udvaron egy kisgyerek, aki ilyen kétpálcás buborékfújóval ámította a jónépet. valami volt abban a keverékben, ilyen olajos szivárványos valami, valami van ezekben az álbölcsességekben is, valami olajos szivárványos valami. ezen az egész káoszon, ami az életem, átdereng a nem tudás olajos szivárványa, hoppá.
elképesztő, milyen keveset tudok.
és a kérdés, amit nem tudok eleget feltenni; honnan tudom hogy éppen vágyakozok, vagy sóvárgok? a sóvárgásban benne van e a só, azaz a keserű utóíz, amitől összetapad a száj, vagy a sóvárgás épp attól édesbús, hogy a sóvárgás lehetőségében nincs is benne az elérhető, vagyis olyan dolog után sóvárgunk, amire nincs reális esély megkapni? a vágy pedig ennek a finom, remegő, zizegő változata lenne, tehát főleg a már meglévő dolgokra vágynánk, ami megnöveli a pillanatok fontosságát? de ha ez összekeveredik, a nem tudás olajos káoszában, és valójában már csak sóvárogni tudok, és azt se veszem észre hogy a sós váraim nem is egyenlőek a vágyaimmal?
elképesztő, milyen keveset tudok.
azt hiszem azért szeretnék mostanában minél többet aludni, hogy addig se kelljen élni. csakhogy, gyakran csontvázakkal álmodok, csak elindul felém, stb.

Nincsenek megjegyzések: