úgy kaptam vissza ezt a könyvet, hogy a következő cetli volt benne:
'lassan itt a hó. azt hiszem szükséged lesz smillára.'
az üzenet írója nem tévedett. egyrészt, amikor kinyitottam, odakint már hullott a hó, lassan, szépen és szerelmesen; és többek között pont ebből a könyvből tudom, hogy a hó sokféle tud lenni, mint az ember, és mindegyik fajta havazásra külön szavuk van azoknak, akik benne élnek. másrészt peter høeg műve valóban az egyik legjobb megoldás arra, ha elkap a tél minden értelemben. mondhatni, ezt a könyvet télen érdemes leginkább elolvasni.
høeg dán, és engem valami megmagyarázhatatlan vonzódás köt azok felé, akiknek meg kellett tanulniuk fázni; a norvégokhoz, az izlandiakhoz, a dánokhoz, vagy az eszkimókhoz, és a fókákhoz. a dán dolgok különösen kedvesek, a legtöbb dán filmet (nem csak a dogmák!) szerettem, főleg a humoruk nyűgöz le, zenéről nem is beszélve, lásd under byen, a music for dreams kiadványok legtöbbje, vagy mostanában peder.
meg ez a regény. ami elvileg egy krimi; egy eszkimó kisfiú, leesik a tetőről, és meghal. a hóban egyenes nyomok vezetnek a tető szélére, rajta kívül senki nem volt ott, a rendőrség megállapítja, hogy baleset történt. a kisfiú a tetőn játszott, és leesett, ez egy baleset. smilla, aki szintén grönlandon született, történetesen ebben a házban lakik, és ismeri a kisfiút, akit ézsaiásnak hívtak, mint a prófétát; tudja hogy a kisfiúnak tériszonya volt, olyan tériszonya, hogy 'az első emeletig mindig felszaladt, de onnan behunyt szemmel, mindkét kezével a korlátba kapaszkodva botorkált tovább. képzelje el, minden áldott nap öt percig tartott, míg verejtékező homlokkal, és kocsonyás térdekkel eljutott a harmadikig (...) ezért kérdezem magamtól álmatlan éjszakákon; vajon mi késztethette rá, hogy felmenjen oda azon a napon'. és smilla ismeri a havat, tud olvasni belőle: 'felgyorsulás jelét láttam a nyomokban. amikor az ember a hóról vagy jégről elrugaszkodik, a bokaízület elfordul. mint amikor mezítláb járunk a homokon (...) ha a mozdulat túl gyors, vagy nem elég stabil, a láb egy kicsit megcsúszik hátrafelé'. tehát azt látja, hogy a kisfiú futott, és ugrott. és történetesen smilla nagyon szerette ezt a kisfiút; ráadásul smillánál elég ritkán fordul elő, hogy szeressen valakit. és történetesen smilla olyan, aki nem igazán hagyja magát az élettel, hatalommal, szabályokkal szemben; makacs, és hideg, mint a hó, így elkezd nyomozóst játszani, mert tartozik ezzel ézsaiásnak és önmagának. és ennek ára van; belebotlik a hatalomba, gonoszságba, a múltjába, egy szerelembe, és a végén a jégmezőkbe.
de mint minden igazán jó regényben, høegében sem a történet a legfontosabb; smilla karaktere annyira jól eltalált, és tökéletesen kidolgozott, hogy önmagában betöltené a könyvet: cinikus, bölcs, és fanyar humorú világlátással, és kegyetlen őszinteséggel leöntött, néha már filozófiai mélységű merengései, fejtegetései akkora élménnyé teszik a könyvet, hogy az olvasó gyakran kapja magát azon, hogy újra vissza olvas pár mondatot, és ízlelgeti őket, mint valami ínyencségeket; és erre ráadásul høeg mesteri történetvezetésű krimit is rásző, annak minden előnyével; a fagyos feszültség folyamatosan betölti a lapokat, és a titkok csak lassan oldódnak fel, mint a jég. mindezek alatt egy érzékeny, szinte már líraian meleg kép lapul az érzelmekről, az eszkimók és a dánok, és amúgy a kirekesztett emberek viszonyáról, a magányról, a szerelemről (!), a félelemről, az emberekről. smillát úgy szereti meg az ember, ahogy csak a nagyon jó könyvek jól megírt szereplőit lehet megszeretni, mert høeg engedi megismerni főszereplőjét, úgy, és annyira, hogy meg lehessen szeretni. a karcsú, és csinos smilla, aki önmagára, a matematikára, és newtonra támaszkodik, valahol hasonló a mostanában annyira megszeretett könyvek hőseihez; füst milán hajós kapitányához, vagy below esőkirályához. és közben oldalakon keresztül hull a hó; az olvasó olyan viszonyba fog kerülni a hóval, mint smillával, ahogy smillát kezdi egyre jobban megérteni, úgy a havat is; és a hóban, mint smilla, megláthatja önmagát, vagy önmagában a benne élő smillát.
annyit mondanék még erről a könyvről, hogy csináltak róla egy filmet, amiről már írtam; és az a film legalább annyira nem jó, mint amennyire ez a könyv igen és éppen az hiányzik belőle, amitől ez a könyv jó, és már csak azért se nézd meg a filmet, hogy élvezni tudd a könyv végét. a másik, ez már amolyan lábjegyzetes morgás, hogy mond már meg, hogy egyrészt ennek a könyvnek miért van ennyire fancsari magyar címe; smilla nem feltétlen kisasszony (gondolom az angol cím alapján), ráadásul a film cím, a hó hatalma már inkább találóbb lenne, de legjobb az lett volna, ha smilla érzi a havat, vagy tényleg hogy vágyik a hóra, vagy valami ilyesmi. a másik, amiért nagyon haragos tudok lenni, az az elcseszett boritó; ezt a könyvet tudtommal csak a qva könyklub adta ki, valami kritikán alulian rossz címlappal, ami alapján az ember ilyen igaz történetes katasztrófa ponyvát gondolna, és sose venné le a polcról. pedig kertész judit fordítása is nagyszerűen adja vissza a hideg melankóliát, nagyon kár érte, mert ez az a fajta mű, ami nem valószínű hogy meg fog élni egy újabb, mondhatni méltóbb kiadást, így viszont alig lehet megszerezni, és még az is ronda.
lapozzunk bele az első száz oldalba:
én a magánnyal vagyok úgy, mint sokan az egyházi áldással. számomra a magány a kegyelem világossága. soha nem zártam be az ajtót magam mögött úgy, hogy ne tudnám, könyörületes cselekedetet hajtok végre magammal szemben. cantor a végtelenség fogalmát a következőképp magyarázta el tanítványainak: élt egyszer egy ember, akinek volt egy szállodája, végtelen számú szobával; egyszer ez a szálloda megtelt. ekkor érkezett még egy vendég. erre a tulajdonos az egyes számú lakóját áttette a kettesbe, az ott lakót a hármasba, azt a négyesbe, és így tovább. ily módon az egyes számú szoba felszabadult az új vendég számára.
ami engem ebben a történetben lenyűgöz, az az, hogy minden érintett, a vendégeket és a tulajdonost is beleértve, teljesen helyénvalónak találja a végtelen számú akció lebonyolítását, csupán csak azért, hogy egy vendégnek nyugta lehessen egyedül a szobájában. mi más ez, ha nem a magány szentségének elismerése?
egyébként rájöttem, hogy a lakásomat úgy rendeztem be, mint egy szállodai szobát - semmi kétséget sem hagyva afelől, hogy aki benne lakik, csak átutazó. valahányszor szükségét érzem, hogy magyarázatot találjak erre a magam számára, arra gondolok, hogy anyám családja, és ő maga is bizonyos fokig nomád volt. magyarázatnak elég gyenge.
(13 old)
egyszer csak már nem is látom mit olvasok. csak a hangom és a lemenő napsydhavn felől érkező fénye tölti be a szobát. aztán már hang sincs, csak mi ketten: én és a kisfiú. elnémulok. csak ülünk, nézünk magunk elé, mintha én tizenöt éves lennék, ő tizenhat, és elérkeztünk volna egy ponthoz, ahonnan nincs visszatérés. egyszer csak csöndesen feláll, és szó nélkül elmegy. a naplementét bámulom, mely ebben az évszakban három órán át tart. mintha a nap az utolsó pillanatban mégiscsak találna olyan értékeket a világon, amelyek miatt halogatná az elalvást.
(16 old)
néma csendben ülök a helyemen. mindig érdekes az európaiakat rábízni a csendre. számukra a csend űr, amelyben a feszültség az elviselhetetlenség határáig nő.
(20 old)
(...) talán akkor kezdtem el arra vágyni hogy értsem a jeget. a megértés vágya azt jelenti, hogy szeretnénk visszahódítani valamit abból, amit elveszítettünk.
(33 old)
minden vak, eszeveszett szerelem legmélyén gyűlölet érlelődik a szeretet lény iránt, aki kezébe tartja az ember boldogságának egyetlen kulcsát.
(...)
azok, akik értenek az ilyesmihez, azt mondják, ahhoz, hogy egy szerelem amúgy istenigazából zátonyra fusson, mindkét fél szorgos munkája szükséges.
(36 old)
talán mindig helytelenül emlékszünk, valahányszor úgy hisszük, hogy legbelső lényünk jeladásai egyetlen, különleges pillanatban zajlanak le. lehetséges, hogy a szerelem vagy a rádöbbenés arra, hogy mi is meghalunk, vagy a hóimádat valójában nem hirtelen támad, hanem mindig is bennünk volt. teljesen talán nem is múlik el soha.
(40 old)
olykor képes volt átváltani dánra, pusztán azért, hogy használhassa a tiszteletet kifejező önözési formát. az utóbbi három hónapban, amikor juliane önpusztítása felerősödött és egyre céltudatosabbá vált, előfordult, hogy ézsaiás nem akart hazamenni.
- nem alhatnék itt, önnél? - kérdezte ilyenkor.
fürdés után a wc tetejére állítottam, és bekentem krémmel. innen jól látta magát a tükörben, amint fintorogva szaglássza az elizabeth arden éjszakai krém rózsaillatát.
soha nem fordult elő hogy megérintett volna. soha nem fogta meg a kezem, nem simogatott meg, és nem is kért tőlem hasonlót. de éjjel, néha, mély álomban mellém gurult, és néhány percig ott maradt. bőrömhöz érve, alig észrevehető erekciója támadt: le-fel, le-fel, mint egy kis keljfeljancsi.
ezeken az éjszakákon nagyon éberen aludtam. szapora szuszogásának legapróbb változására is felriadtam. gyakran feküdtem mellette ébren, és arra gondoltam, hogy a levegőt, amelyet beszívok, ő fújta ki.
(48 old)
az emberek időpontok segítségével tartják össze az életüket. ha csak egy árnyalatnyit is változtatunk rajtuk, majdnem mindig történik valami figyelemre méltó.
(52 old)
sokféle módon próbálkozhatunk depressziónk leplezésével. hallgathatunk bach-orgonaműveket a mi urunk megváltónk-templomban. egy zsilettpenge segítségével kirakhatunk zsebtükrünkre fehér porból egy csíknyi jó hangulatot, és beszívhatjuk szívószálon. segítségért is kiálthatunk. legjobb telefonon keresztül, akkor mindjárt arról is gondoskodhatunk, ki legyen az aki meghallja.
ez az európai módszer. abba reménykedni, hogy ha tesz valamit az ember, ki tud mászni a bajból.
én a grönlandi módszert választom. ez abból áll, hogy az ember belesüpped fekete hangulatába, mikroszkóp alá helyezi vereségét, és elidőz a látványnál.
(99 old)
én is a grönlandi módszert választom ezekben a napokban; mikroszkópom ez a könyv, kinyitom, és elidőzök a látványnál.
'lassan itt a hó. azt hiszem szükséged lesz smillára.'
az üzenet írója nem tévedett. egyrészt, amikor kinyitottam, odakint már hullott a hó, lassan, szépen és szerelmesen; és többek között pont ebből a könyvből tudom, hogy a hó sokféle tud lenni, mint az ember, és mindegyik fajta havazásra külön szavuk van azoknak, akik benne élnek. másrészt peter høeg műve valóban az egyik legjobb megoldás arra, ha elkap a tél minden értelemben. mondhatni, ezt a könyvet télen érdemes leginkább elolvasni.
høeg dán, és engem valami megmagyarázhatatlan vonzódás köt azok felé, akiknek meg kellett tanulniuk fázni; a norvégokhoz, az izlandiakhoz, a dánokhoz, vagy az eszkimókhoz, és a fókákhoz. a dán dolgok különösen kedvesek, a legtöbb dán filmet (nem csak a dogmák!) szerettem, főleg a humoruk nyűgöz le, zenéről nem is beszélve, lásd under byen, a music for dreams kiadványok legtöbbje, vagy mostanában peder.
meg ez a regény. ami elvileg egy krimi; egy eszkimó kisfiú, leesik a tetőről, és meghal. a hóban egyenes nyomok vezetnek a tető szélére, rajta kívül senki nem volt ott, a rendőrség megállapítja, hogy baleset történt. a kisfiú a tetőn játszott, és leesett, ez egy baleset. smilla, aki szintén grönlandon született, történetesen ebben a házban lakik, és ismeri a kisfiút, akit ézsaiásnak hívtak, mint a prófétát; tudja hogy a kisfiúnak tériszonya volt, olyan tériszonya, hogy 'az első emeletig mindig felszaladt, de onnan behunyt szemmel, mindkét kezével a korlátba kapaszkodva botorkált tovább. képzelje el, minden áldott nap öt percig tartott, míg verejtékező homlokkal, és kocsonyás térdekkel eljutott a harmadikig (...) ezért kérdezem magamtól álmatlan éjszakákon; vajon mi késztethette rá, hogy felmenjen oda azon a napon'. és smilla ismeri a havat, tud olvasni belőle: 'felgyorsulás jelét láttam a nyomokban. amikor az ember a hóról vagy jégről elrugaszkodik, a bokaízület elfordul. mint amikor mezítláb járunk a homokon (...) ha a mozdulat túl gyors, vagy nem elég stabil, a láb egy kicsit megcsúszik hátrafelé'. tehát azt látja, hogy a kisfiú futott, és ugrott. és történetesen smilla nagyon szerette ezt a kisfiút; ráadásul smillánál elég ritkán fordul elő, hogy szeressen valakit. és történetesen smilla olyan, aki nem igazán hagyja magát az élettel, hatalommal, szabályokkal szemben; makacs, és hideg, mint a hó, így elkezd nyomozóst játszani, mert tartozik ezzel ézsaiásnak és önmagának. és ennek ára van; belebotlik a hatalomba, gonoszságba, a múltjába, egy szerelembe, és a végén a jégmezőkbe.
de mint minden igazán jó regényben, høegében sem a történet a legfontosabb; smilla karaktere annyira jól eltalált, és tökéletesen kidolgozott, hogy önmagában betöltené a könyvet: cinikus, bölcs, és fanyar humorú világlátással, és kegyetlen őszinteséggel leöntött, néha már filozófiai mélységű merengései, fejtegetései akkora élménnyé teszik a könyvet, hogy az olvasó gyakran kapja magát azon, hogy újra vissza olvas pár mondatot, és ízlelgeti őket, mint valami ínyencségeket; és erre ráadásul høeg mesteri történetvezetésű krimit is rásző, annak minden előnyével; a fagyos feszültség folyamatosan betölti a lapokat, és a titkok csak lassan oldódnak fel, mint a jég. mindezek alatt egy érzékeny, szinte már líraian meleg kép lapul az érzelmekről, az eszkimók és a dánok, és amúgy a kirekesztett emberek viszonyáról, a magányról, a szerelemről (!), a félelemről, az emberekről. smillát úgy szereti meg az ember, ahogy csak a nagyon jó könyvek jól megírt szereplőit lehet megszeretni, mert høeg engedi megismerni főszereplőjét, úgy, és annyira, hogy meg lehessen szeretni. a karcsú, és csinos smilla, aki önmagára, a matematikára, és newtonra támaszkodik, valahol hasonló a mostanában annyira megszeretett könyvek hőseihez; füst milán hajós kapitányához, vagy below esőkirályához. és közben oldalakon keresztül hull a hó; az olvasó olyan viszonyba fog kerülni a hóval, mint smillával, ahogy smillát kezdi egyre jobban megérteni, úgy a havat is; és a hóban, mint smilla, megláthatja önmagát, vagy önmagában a benne élő smillát.
annyit mondanék még erről a könyvről, hogy csináltak róla egy filmet, amiről már írtam; és az a film legalább annyira nem jó, mint amennyire ez a könyv igen és éppen az hiányzik belőle, amitől ez a könyv jó, és már csak azért se nézd meg a filmet, hogy élvezni tudd a könyv végét. a másik, ez már amolyan lábjegyzetes morgás, hogy mond már meg, hogy egyrészt ennek a könyvnek miért van ennyire fancsari magyar címe; smilla nem feltétlen kisasszony (gondolom az angol cím alapján), ráadásul a film cím, a hó hatalma már inkább találóbb lenne, de legjobb az lett volna, ha smilla érzi a havat, vagy tényleg hogy vágyik a hóra, vagy valami ilyesmi. a másik, amiért nagyon haragos tudok lenni, az az elcseszett boritó; ezt a könyvet tudtommal csak a qva könyklub adta ki, valami kritikán alulian rossz címlappal, ami alapján az ember ilyen igaz történetes katasztrófa ponyvát gondolna, és sose venné le a polcról. pedig kertész judit fordítása is nagyszerűen adja vissza a hideg melankóliát, nagyon kár érte, mert ez az a fajta mű, ami nem valószínű hogy meg fog élni egy újabb, mondhatni méltóbb kiadást, így viszont alig lehet megszerezni, és még az is ronda.
lapozzunk bele az első száz oldalba:
én a magánnyal vagyok úgy, mint sokan az egyházi áldással. számomra a magány a kegyelem világossága. soha nem zártam be az ajtót magam mögött úgy, hogy ne tudnám, könyörületes cselekedetet hajtok végre magammal szemben. cantor a végtelenség fogalmát a következőképp magyarázta el tanítványainak: élt egyszer egy ember, akinek volt egy szállodája, végtelen számú szobával; egyszer ez a szálloda megtelt. ekkor érkezett még egy vendég. erre a tulajdonos az egyes számú lakóját áttette a kettesbe, az ott lakót a hármasba, azt a négyesbe, és így tovább. ily módon az egyes számú szoba felszabadult az új vendég számára.
ami engem ebben a történetben lenyűgöz, az az, hogy minden érintett, a vendégeket és a tulajdonost is beleértve, teljesen helyénvalónak találja a végtelen számú akció lebonyolítását, csupán csak azért, hogy egy vendégnek nyugta lehessen egyedül a szobájában. mi más ez, ha nem a magány szentségének elismerése?
egyébként rájöttem, hogy a lakásomat úgy rendeztem be, mint egy szállodai szobát - semmi kétséget sem hagyva afelől, hogy aki benne lakik, csak átutazó. valahányszor szükségét érzem, hogy magyarázatot találjak erre a magam számára, arra gondolok, hogy anyám családja, és ő maga is bizonyos fokig nomád volt. magyarázatnak elég gyenge.
(13 old)
egyszer csak már nem is látom mit olvasok. csak a hangom és a lemenő napsydhavn felől érkező fénye tölti be a szobát. aztán már hang sincs, csak mi ketten: én és a kisfiú. elnémulok. csak ülünk, nézünk magunk elé, mintha én tizenöt éves lennék, ő tizenhat, és elérkeztünk volna egy ponthoz, ahonnan nincs visszatérés. egyszer csak csöndesen feláll, és szó nélkül elmegy. a naplementét bámulom, mely ebben az évszakban három órán át tart. mintha a nap az utolsó pillanatban mégiscsak találna olyan értékeket a világon, amelyek miatt halogatná az elalvást.
(16 old)
néma csendben ülök a helyemen. mindig érdekes az európaiakat rábízni a csendre. számukra a csend űr, amelyben a feszültség az elviselhetetlenség határáig nő.
(20 old)
(...) talán akkor kezdtem el arra vágyni hogy értsem a jeget. a megértés vágya azt jelenti, hogy szeretnénk visszahódítani valamit abból, amit elveszítettünk.
(33 old)
minden vak, eszeveszett szerelem legmélyén gyűlölet érlelődik a szeretet lény iránt, aki kezébe tartja az ember boldogságának egyetlen kulcsát.
(...)
azok, akik értenek az ilyesmihez, azt mondják, ahhoz, hogy egy szerelem amúgy istenigazából zátonyra fusson, mindkét fél szorgos munkája szükséges.
(36 old)
talán mindig helytelenül emlékszünk, valahányszor úgy hisszük, hogy legbelső lényünk jeladásai egyetlen, különleges pillanatban zajlanak le. lehetséges, hogy a szerelem vagy a rádöbbenés arra, hogy mi is meghalunk, vagy a hóimádat valójában nem hirtelen támad, hanem mindig is bennünk volt. teljesen talán nem is múlik el soha.
(40 old)
olykor képes volt átváltani dánra, pusztán azért, hogy használhassa a tiszteletet kifejező önözési formát. az utóbbi három hónapban, amikor juliane önpusztítása felerősödött és egyre céltudatosabbá vált, előfordult, hogy ézsaiás nem akart hazamenni.
- nem alhatnék itt, önnél? - kérdezte ilyenkor.
fürdés után a wc tetejére állítottam, és bekentem krémmel. innen jól látta magát a tükörben, amint fintorogva szaglássza az elizabeth arden éjszakai krém rózsaillatát.
soha nem fordult elő hogy megérintett volna. soha nem fogta meg a kezem, nem simogatott meg, és nem is kért tőlem hasonlót. de éjjel, néha, mély álomban mellém gurult, és néhány percig ott maradt. bőrömhöz érve, alig észrevehető erekciója támadt: le-fel, le-fel, mint egy kis keljfeljancsi.
ezeken az éjszakákon nagyon éberen aludtam. szapora szuszogásának legapróbb változására is felriadtam. gyakran feküdtem mellette ébren, és arra gondoltam, hogy a levegőt, amelyet beszívok, ő fújta ki.
(48 old)
az emberek időpontok segítségével tartják össze az életüket. ha csak egy árnyalatnyit is változtatunk rajtuk, majdnem mindig történik valami figyelemre méltó.
(52 old)
sokféle módon próbálkozhatunk depressziónk leplezésével. hallgathatunk bach-orgonaműveket a mi urunk megváltónk-templomban. egy zsilettpenge segítségével kirakhatunk zsebtükrünkre fehér porból egy csíknyi jó hangulatot, és beszívhatjuk szívószálon. segítségért is kiálthatunk. legjobb telefonon keresztül, akkor mindjárt arról is gondoskodhatunk, ki legyen az aki meghallja.
ez az európai módszer. abba reménykedni, hogy ha tesz valamit az ember, ki tud mászni a bajból.
én a grönlandi módszert választom. ez abból áll, hogy az ember belesüpped fekete hangulatába, mikroszkóp alá helyezi vereségét, és elidőz a látványnál.
(99 old)
én is a grönlandi módszert választom ezekben a napokban; mikroszkópom ez a könyv, kinyitom, és elidőzök a látványnál.
1 megjegyzés:
Teljesen egyetértek. Én most olvastam el a könyvet, és zseniális!!! Ez az a fajta könvyv amit szeretnék újra és újra elolvasni.
Nálam már 2 éve ott állt a polcon, de nem volt kedvem hozzá, mert teljesen félrevitt a cím, egész mást képzeltem el a könyv címe alapján. De nagyon örülök, hogy végre elolvastam. Le sem bírtam tenni. Smilla lett az egyik kedvenc karakterem a világirodalomban :)És már nagyon várom a telet és a hóesést, pedig nem a tél volt a kedvenc évszakom :)
Megjegyzés küldése