kora reggel az új faithlessre keltem, és akkor még azt hittem, hogy most azzal fogom kezdeni. sőt, hogy lefele szokjak erről a májusi érmeszelő - hajmeresztő mindennapos idehányásról, szépen, összefogott, szerkesztett kritikát akartam írni a mai nap helyett, még a kezdő mondat is megvolt, hogy hol vannak azok az idők, amikor a csapat frontnősténye (igen így, mert az utóbbi időben inkább domina, nőstény, stb szerepben tetszeleg, mint holmi egyszerű dj asszonyként, de nevezhetnénk annak is, élőben egyébként jó arc, kis visszafogott csendeske, és a smilla kisasszony hóra vágyik volt a kedvenc könyve, becsülendő), az áldott nővér (sister bliss) azt mondta, hogy ha még egyszer valaki azt mondja a faithlessre hogy dance zenekar, akkor megeteti vele a cd borítót. akkoriban (we come 1 - outrospective) ez még jogosnak is tűnt, ma meg ugye. de nem ezzel kezdem, annál is inkább mert az esten majdnem egészben megírták, amit írtam volna, annyi, hangyányi, viszont egy egész bolynyi (nyelvtanosok, erre varrjatok!) különbséggel hogy ennyire nem lettem volna szigorú, szerintem az például konkrétan baromság hogy az outrospective az utolsó jó album, bár a no rootsot nem szerettem meg, de az utolsót, azt igen, és a flying hi szövege nekem kimondottan tetszik, sőt a következő love is my condition is, részemről ezek a lemez valamennyire hallgatható részei, igaz, ezek is csak a többi igen silány minősége mellett tűnnek ki. azt a figura nem írta, én viszont írtam volna, hogy a not going home-ben a legcikibb a videója, amit egyesek egyenesen fergetegesnek gondolnak, az viszont mindezt megfejelték egy un. erotikus verzióval, amihez el kell múljál egy piros karikányinak, hogy megnézhesd, de cserébe így láthatod ahogy az utolsó jelenetben a kis európai mangalány, és maxi fekete kockára rajzolt teste szorosan együtt is vonaglik, jesszusom. ennyit az új faithlessről.
még jó hogy nem ezzel kezdem, mert aztán délután az imre szokásos hülyeségeiből említeném meg az egyiket. a tevékenység a következő; leülsz / fekszel valahova kényelmesen, és a kérdező célzott kérdéseket tesz fel neked egy közelmúlti pozitív, boldog, számodra jelentős jó eseményről, amit te visszaemlékezve jelen időben mesélsz el neki, amit viszont ő irányít, hol belekérdezéssel, hol pedig, és ez a lényeg, időbeli irányítással, újra és újra visszaugortatva bizonyos részletekhez. ennek ugye az a lényege hogy a pozitív élményeket újra átéled, megváltozik az aktuális közérzeted, és ez tényleg baromira stresszoldó, főleg hogy a legjobb részeket újra és újra el kell mondjad, ettől még mélyebb lesz az élményeddel a kapcsolatod, sőt, adott esetben akár új nézőpontjaid, vagy mélyebb perspektíváid is nyílhatnak vele. valaki fizessen nekem ezekért a kurvanehéz szavakért. de az igazán ciki itt jön; majdnem öt percig szenvedtem, hogy mondjak valami jót a közelmúltból. az abszolút nem igaz, hogy nem történt velem a közelmúltban semmi kiemelkedő jó, de sajnos az se, hogy kiemelkedően boldog lettem volna az utóbbi időben; ráadásul majdnem minden boldogságom valakivel összekapcsolható volt, tehát nem tudtam felidézni olyan boldog állapotot, ami tőlem függött volna. mondhattam volna az janis álmot, ezen gondolkoztam, de nem mertem volna az imre előtt felidézni; annás dolgokat nem akartam, mert nem ment volna az se, főleg újraindulva, elmélyülve; így viszont kínomba egészen baromi messzire, több mint két évvel ezelőttire (!), az erdélyes székelykő megmászásra mentem vissza, azt mondtam igazán boldog állapotnak, amikor ott, lefele megtaláltam a patakot. nem tudom hogy tényleg annyira boldog voltam e akkor, mint ahogy most azt felidéztem, de újra és újra nekifeszülve elképesztő élmény volt, tényleg majdnem teljesen átéltem megint, ráadásul, bár nem hittem volna, de teljesen megváltozott az alaphangulatom is. viszont egyértelmű bizonyitéka volt annak sajnos, amit egyébként én is tudok, hogy megszigorodott, bekeményedett, vaskalapos idióta lettem azóta, akinek az összes boldog kék madara valakinek az ingujjából röppen elő, és oda is fészkel vissza. az ovit mondhattam volna, az ovit mindig mondhatnám, de őszintén ott se vagyok olyan boldog, mint amilyen boldog lennék akkor, ha egyébként boldog lennék; akkor madarat lehetne velem fogatni, így meg a boldogságom a gyerekek magamra másolt, és haloványan visszasugárzott boldogsága csak. most jön marcibácsi tanácsai esti mesének, jóéjszakát gyerekek: próbáljátok ki ti is (kik vagytok ti?) ezt a hülyeséget, hogy valakinek meséljétek el, jelen időben egy elképesztően boldog élményeteket. nektek mennyire kellene visszamenni? és úgy, hogy ez a boldogság ne függjön éppen valamitől? ha azt mondják, idézz fel valami boldog eseményt a közelmúltból, mennyit gondolkozol? másodperceket? perceket? az a helyzet, hogy nektek kellene tanítanotok engem, valaminek történnie kell, mert ez így nem mehet tovább.
még jó hogy nem ezzel kezdem, mert aztán délután az imre szokásos hülyeségeiből említeném meg az egyiket. a tevékenység a következő; leülsz / fekszel valahova kényelmesen, és a kérdező célzott kérdéseket tesz fel neked egy közelmúlti pozitív, boldog, számodra jelentős jó eseményről, amit te visszaemlékezve jelen időben mesélsz el neki, amit viszont ő irányít, hol belekérdezéssel, hol pedig, és ez a lényeg, időbeli irányítással, újra és újra visszaugortatva bizonyos részletekhez. ennek ugye az a lényege hogy a pozitív élményeket újra átéled, megváltozik az aktuális közérzeted, és ez tényleg baromira stresszoldó, főleg hogy a legjobb részeket újra és újra el kell mondjad, ettől még mélyebb lesz az élményeddel a kapcsolatod, sőt, adott esetben akár új nézőpontjaid, vagy mélyebb perspektíváid is nyílhatnak vele. valaki fizessen nekem ezekért a kurvanehéz szavakért. de az igazán ciki itt jön; majdnem öt percig szenvedtem, hogy mondjak valami jót a közelmúltból. az abszolút nem igaz, hogy nem történt velem a közelmúltban semmi kiemelkedő jó, de sajnos az se, hogy kiemelkedően boldog lettem volna az utóbbi időben; ráadásul majdnem minden boldogságom valakivel összekapcsolható volt, tehát nem tudtam felidézni olyan boldog állapotot, ami tőlem függött volna. mondhattam volna az janis álmot, ezen gondolkoztam, de nem mertem volna az imre előtt felidézni; annás dolgokat nem akartam, mert nem ment volna az se, főleg újraindulva, elmélyülve; így viszont kínomba egészen baromi messzire, több mint két évvel ezelőttire (!), az erdélyes székelykő megmászásra mentem vissza, azt mondtam igazán boldog állapotnak, amikor ott, lefele megtaláltam a patakot. nem tudom hogy tényleg annyira boldog voltam e akkor, mint ahogy most azt felidéztem, de újra és újra nekifeszülve elképesztő élmény volt, tényleg majdnem teljesen átéltem megint, ráadásul, bár nem hittem volna, de teljesen megváltozott az alaphangulatom is. viszont egyértelmű bizonyitéka volt annak sajnos, amit egyébként én is tudok, hogy megszigorodott, bekeményedett, vaskalapos idióta lettem azóta, akinek az összes boldog kék madara valakinek az ingujjából röppen elő, és oda is fészkel vissza. az ovit mondhattam volna, az ovit mindig mondhatnám, de őszintén ott se vagyok olyan boldog, mint amilyen boldog lennék akkor, ha egyébként boldog lennék; akkor madarat lehetne velem fogatni, így meg a boldogságom a gyerekek magamra másolt, és haloványan visszasugárzott boldogsága csak. most jön marcibácsi tanácsai esti mesének, jóéjszakát gyerekek: próbáljátok ki ti is (kik vagytok ti?) ezt a hülyeséget, hogy valakinek meséljétek el, jelen időben egy elképesztően boldog élményeteket. nektek mennyire kellene visszamenni? és úgy, hogy ez a boldogság ne függjön éppen valamitől? ha azt mondják, idézz fel valami boldog eseményt a közelmúltból, mennyit gondolkozol? másodperceket? perceket? az a helyzet, hogy nektek kellene tanítanotok engem, valaminek történnie kell, mert ez így nem mehet tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése