az ajtók mindig becsapódnak

mostani irodalmi káromkodásomat levélben kaptam, akkor átfutottam rajta, most visszasétáltam, megnéztem, és be is szartam tőle. egy forrásos 'amatőr' (művészetben és a pornóban hol kezdődik a profi, és hol végződik az amatőr?) műve, bizonyos tiiziasszonyé. ő mondja, hogy azt mondod: ez van, hát ez, mondom én is, te meg mindig tudni akarod, hová vezet az út, míg én csak rá akarok lépni, persze bizonytalan léptekkel, mint a vakok, és közben hallgatok, a vasárnap esték tudnak még így hallgatni, és dettó azon gondolkozom, hogy hol végződik a veled, és hol kezdődik a nélküled.

mikor kinyitod a könyvet, te mindig megszagolod
én az ujjaimat húzom végig az első soron
te mindig tudni akarod, hová vezet az út
én csak rá akarok lépni
mozdulatlan óráimban
nem érdekelnek a színek
és a szó is csak hálni jár a szám sarkába
éveimet befőttesüvegbe rakom
- ott sorakoznak szépen a polcon -
néha leveszek egyet
de te belecsókolod magad a nyakamba
azt mondod: ez van, és elszaladsz az illatommal
ilyenkor leporolom a semmiségeimet
rakoncátlan álmaimra felöltőt adok
és ünneplőruhát húzok perceimre
aztán várok egy kicsit
és még egy kicsit
mikor megjössz
- bizonytalan léptekkel, mint a vakok -
csontjaid vacogását
bőrömön át is érzem
bort iszol és hallgatsz
- a vasárnap esték tudnak még így hallgatni -
ujjaid téblábolása az arcomon
csak suttogása a szemednek
de az ajtók mindig becsapódnak
és fájdalmat tép a varázs szilánkja
míg te holnapot főzöl a tűbe
és összeférceled a sebeket
én virágot hordok egy sírra
de újra és újra meglopom a halált

még nem tudom, hol végződik a veled
és hol kezdődik a nélküled
talán holnap
holnap kicsomagolom a bánatom