05.02

van az a zorán szám, a vasárnap délután. semmi köze nem volt a napomhoz, nem is azért. emlékszem, régen az fájt a legjobban ebben számban, (azonkívül, hogy soha nem tudtam ilyen szépen elgitározni) hogy nekem sose lesz ilyen életem; a cipő fényesebb, néhány párnak a figura összejön, a báttyád az apámmal nálunk sakkozik, és kipróbáljuk hogy a szerelem jó dolog. semmi kedvem a szerelemről írni egyébként, csak néha rámtör egy illat, egy lehetőség, de inkább ívek, ahogy két ember, na annak íve van, ív, ami kicsúszik, ferdül mint a terhelt gerinc, amikor egyedül vagy. 

dráma nélkül, címszavakban, de tényleg ez van: nagyon foglalkoztat az hogy megöregedtem. azt hiszem ezen mindenki átmegy, ezért jó lenne ha vigasztalna, hogy mindenki így van ezzel, de sajnos szarok rá. ez a kurva facebook, ez tehet mindenről: kerestem régi képeket, és sajnos ha nagyon keresel találsz; anglia, ahol még két foggal több volt, és szép voltam basszameg, amiben az a hihetetlen, hogy persze akkor is rondának tartottam magam, de ehhez képest kimondottan szép voltam, fiatal, megvolt minden fogam, és ma már azt is tudom hogy boldog voltam, holott nem voltam akkor az, és még előtte voltam annyi mindennek, aminek most a seggét nézem. nem panaszkodok, csak brutális ez a már idézett márquez mondat, a száz év magányból, hogy

'mindig jusson eszükbe, hogy a múlt hazugság, hogy az emlékezet nem ismer visszautat, hogy minden régi tavasz visszahozhatatlanul elveszett, s hogy végső soron a legőrjöngőbb és legmakacsabb szerelem sem egyéb, mint tűnő igazság'

és ezek a tűnő igazságokban pont az a legborzalmasabb, hogy azt is tudod hogy akkor teljesen igaz volt, éppen annyira, mint amennyire most nem. még most sem csak a szerelemről beszélek, a fiatalságról, az arcom ráncairól, a lehetőségeimről, stb. persze rögtön eszembe jut egy másik márquez mondat, komolyan mondom, magamra kell szóljak (!), hogy leszállni márquezről, annyit idézegetem mostanában, mintha legalábbis naponta olvasnám, holott az igazság az, hogy úgy kerülöm a könyveit, mint a régi utcáim emlék padjait, de itt a szerelem kolera idejéből ez a kurva mondat hogy

'még nagyon fiatal volt, így hát nem tudta, hogy a szív memóriája a rossz emlékeket kiveti magából, a jókat pedig felnagyítja, és hogy ezzel a csalafintasággal érjük el, hogy el tudjuk viselni a múltat.'

nyilván ez lesz a jelennel is. nincs akkora dráma egyébként, itt legalábbis, bezzeg ott; ma arra keltem, hogy kiderült, tegnap a keretben ellopták az imre teljes fizetését, mert amíg pránázott, kirakta a polcra, és ő nem tudja elképzelni, hogy vannak olyan emberek, akiket annyira nem érdekel a rossz karma, hogy képesek elvenni majd ötvenezer forintot, még akkor is, ha nem az övék. ellenben vannak ilyenek, ezekből kettő tegnap este ott sörözött a lenti részen, az imre egy igen szépvonalú lányt egyengetett az éjszaka nehéz és kényelmetlen ösvényein, és mire észrevette, hogy nincs fizetése, már nem volt a két vendég se. elképesztően nyugodtan viseli egyébként, bár nyilván az ő logikájával az ilyet magának keresi az ember, mármint nem a kihívást, a lehetőséget, és persze a történethez az is hozzá tartozik, hogy az imre egészen cafatul áll anyagilag, a cége meg fog szűnni, másodállást csinál, de még így se bírja kifizetni a lakbérét, és a keretet is azért vállalta el így hétvégére, hogy valami pénze legyen; erre tessék. 

cserébe utána jógáztunk, és megint vissza az elejére, miszerint valahogy muszáj rendbehozzam a kapcsolatomat magammal, főleg a testemmel, hát még a külsőmmel; egyszerűen úgy fájt mindenem, mintha hegyet másztam volna. a jóga is egy olyan dolog, mint a többi, ami a testtel, a mozgással és a lélekkel kapcsolatos, hogy én sznobságból, gőgből lenéztem eddig; mi közöm van nekem ehhez, mondtam én, a lelket én ismerem, a testtel meg vonagolhattok ahova akartok. de be kell lássam, hogy mint annyi mindenben, ebben is tévedtem, és most már egyikről se tudok sokat. a lelkemre figyeltem, míg nagyrészt az orromnál fogva vezetett engem, természetesen; a testem meg szép nyugodtan tönkrement, és az igazán ijesztő az, hogy nem is orvosilag, vagy szépnevű ikszes betegség-kórképileg. mindenesetre az a vicces, de igen komolyan borzoló vágyam erősödik, hogy nekifogok gyúrni, szégyenszemre, én a világ fájdalmát szívére tűző filozófus, és amit sose hittem volna, nagyrészt nem is a lányok miatt. kíváncsi vagyok a határaimra, olyan érzés ez, mint amikor egy szarul működő céget átvilágítják, és napfényre derül hogy kinek mennyi értelme van; átvizsgálom a cégemet, fizetés emelést adok pár idegrostnak, a lelki részlegből meg kirugdosom a pofátlanul nagy fizetésen élő múltcsinálókat.

még csak annyit, muszáj egy kicsit kiengedjem a palackból ezt a nyálas brigádot, mielőtt szélnek eresztem őket; valahogy tényleg sápadtabbak a kirakatok. tudom, hogy többé nem jössz el.