05.14

az ajtók mindig becsukódnak. 

nincs művészet szenvedély nélkül; kockázat nélkül nincs művészet; az embernek élesítenie kell az érzékeit, ápolnia kell a vénáját, a tébolyt, ügyelnie kell, hogy fölébe emelkedjen az életnek, meg kell ragadnia valahol az őrület határán a lényeget, azt, amitől alkotás az alkotás, aztán meg vissza kell térnie - egyensúlyoznia kell egy ideig, aztán megint vissza kell térnie; ne felejtse el, hogy a művészetben nincs nyugalom, művészként sosem fog nyugalmat lelni, lemondani a szent művészetről a hétköznapi nyugalom kedvéért pedig bűn.

nehéz megérteni, hogy ha fizikailag annyira hasonló mozdulat kell egy ajtó kinyitásához, mint a visszacsukásához, akkor miért megy ez egészen máshogy, ha az ajtót hasonlatképpen, az életünk helyzeteire értjük; szép lassan kinyílik valami, aztán bumm, bebasszuk, ahogy lehet, mintha nem is lehetne máshogy. alapvetően sok mindent nehéz megérteni. azt például, hogy a hétköznapi nyugalomnál csábítóbb dolog kevés van, mégis ugye, elvileg bűn bebaszni egy ajtót, mindössze a hétköznapi nyugalom kedvéért. tárva nyitni egy jeges hóesésre viszont mégiscsak baromság, legyen bármilyen szép is a zimankó, és az arcunkba lassan kavargó hópelyhek. itt most minden alliteráció, hasonlat, egyezése a valósággal csak a véletlen műve.

aki sok hasonlatot használ, valószínűleg hazudik. de azok is, akik erre azzal a jó öreg mondással reagálnak, miszerint a hazug embert könnyebb ugye, mint a sánta kutyát. 

cserébe kaptam ilyet is, ezt nézd meg, asszondja

vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka
partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala
álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek
de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek
s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak
hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak
gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani
vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai
szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan
hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan
jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg
felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek
egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen
fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem
cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia
alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia

kormos istván. olyan képei vannak ennek a versnek, mint egy bekávézott álomnak. kerékbetört nevetés csattan erre is. apropó lekávézott álmok: újabban igen nehéz, és kínos probléma, hogy az ebéd utáni altatásban már annyira jó vagyok, hogy gyakran én alszom el előbb. ma például ugyan ez volt, simogatom, magyarázom hogy fordulj oldalra, megmutatom, magyarázom csukd be a szemed, megmutatom, mesélek csillagokról, amik a csukott szemeden át odajönnek, és elhozzák az álmaidat, látom őket, aztán arra ébredek, hogy rajtam kívül senki nem alszik, ellenben nagyon jól végigszórakozták az alvásidőt, a pedagógiai tekintélyem pedig minden pillanatban csökken. ráadásul az óvodás ágyak is kurva kényelmetlenek, gondolhatnának a kicsivel nagyobb termetű óvóbácsikra igazán. 

ne feledkezz meg a szenvedélyről! mondják, akik ilyeneket mondanak. mégsem ilyen pólót rendeltem, hanem ilyet, ha már kutyakomédia, pedig inkább ezt szerettem volna, ellenben ez nincs méretben; de ha már itt tartunk, beszéljünk pólókban, szerinted tényleg?, mert ez nálam tényleg, ezzel meg gondolom te is így vagy. póló beszéd.

az ajtók tehát mindig becsukódnak. a hiányod jön, bekopog, leakasztom a láncot, elfordítom a lenti zárat, kihúzom a reteszt, kioldom a biztonsági övet, elcsavarom a fenti zárat, átfordítom a kulcsot, kinyitom azt, amit ki tudok nyitni, ötvenezer mozdulattal, majd egy rántással baszom be az orra előtt, pedig valójában azt hiszem örülök hogy itt vagy. persze aztán a zárak mögött arra eszmélek, hogy már megint itt van, itt a biztonságban, az erődben, a várfalak mögött, aztán mint egy rossz rajzfilmben, kétségbeesetten leakasztom megint a láncot, elfordítom a lenti zárat, kihúzom a stb, hogy aztán én kerüljek ki, a hiányod pedig a többre zárt ajtók mögött; mert az ajtók mindig becsapódnak, hogy aztán kopoghassak én újra, mert megbánom, tessék a sajátom, és a hiányod akasztja le a láncot, fordítja el a lenti zárat, kihúzza a stb, ötvenezer mozdulatot költ rá, hogy aztán egyetlen mozdulattal bassza bele az orromba, stb stb. spirális történet. 

ma egészen sok ajtót csuktam be, kettőt hagytam résnyire, és jópárat kinyitottam, olyan is volt, igaz csak egy, amihez nem nyúltam, mert nyitva volt amikor bementem rajta, és úgy maradt, amikor kijöttem. internet ajtók, magány ajtók, hajaj, a szörny rt megvan? egyébként esett, és már napok óta nem bicikliztem. odakint ázik valamim pedig már tiszta az ég. idebent viszont esik, pedig kiszárad benne valamim. most mondok még egy baromi ambivalenset, meg ilyen kis modernet, figyeld csak, asszondja, ha, tegyük fel, a magány felregisztrálná magát a faszbukra, szerinted hány ismerőse lenne? naugye. 

nincsenek hétköznapok, bazdmeg, művészet van, csak hétköznapi a nyugalom, mert gyáva vagy bazdmeg, gyáva vagy, nincsen művészet, csak ez a kurva hétköznapi őrület van, szép, kegyetlen, ázott péntek.