05.05

most ne beszéljünk mellé, nincs alliteráció, költői képek, mellébeszélés: kurvaszar volt ez a nap. pedig nem indult olyan rosszul, deleriummal álmodtam, az borzalmas volt, ellenben bosszúból avalanchessel kezdődött a nap, addig nem is volt semmi baj. délelőtt hajót kirándultunk az ovival, ezért jó az alapítványi óvoda, a szülők közül könnyen előfordulhatnak olyan szerencsétlenek, akiknek potom három (!) hajójuk van a dunán, olyan szegények. ilyen turista hülyítő üvegkoporsóval mentünk, amiből látni a szennyezettség alját a víz tetején, meg persze az ezen tükröződő összes budapesti képeslapot. vizelésből részemről a legizgalmasabb az volt, hogy rádió helyett egy gyrllus gyereklemez ment, amitől én más körülmények között hajlamos vagyok kiütéseket kapni, ellenben itt elég érdekes kontrasztja volt a műanyag székek, meg a dunaközépnek, és a rá táncoló gazdag csemetéknek, azon vettem magam hogy boldogan bítbokszolok rá a danival. be volt harangozva, hogy mennyire félni fognak a víztől, a marci, a donát, meg az összes nehéz eset, ahhoz képest mind repkedett, mint egy kisangyal. valószínű, hogy egyszer valamilyen stresszhelyzet alakulhatott ki a vízen, vagy hajón, amitől a szülő egyértelműnek vette hogy akkor a gyereke innentől kezdve fél a hajótól / víztől; kellene egy óvoda a szülőknek is, én már régen mondom. visszafele a villamoson találkoztunk egy párral, akik egymagukban képviselték az összes frusztráltságom sztereotípiáját: egyrészt gyönyörűek voltak, a fickó is, úristen ha én ilyen szép lennék, másrészt a kislányuk még ehhez képest is álom szép volt, nagy acél szemekkel, átnézett vele az egész villamoson, harmadrészt sütött belőlük a szeretet, és még a stílusuk is elképesztően jó volt, gyönyörűek voltak na, öröm volt nézni őket, egyszerre volt fájdalmas, és jóleső, hogy ilyen is van, persze hogy van, hold is van, nap is van, más bolygók is vannak.

délután kimentünk a nagyokkal focizni, amiben meg az volt a poén hogy nagyrészt véletlen találkoztunk a katával is, jólesett. mesélte, hogy valami önszerető tréningen vesz részt, amit szívesen kikacagna a hosszú éveken át nevelgetett cinizmusom, de minél idősebb leszek, annál kevésbé nevetek az ilyeneken. aztán ovi után találkoztam a donáttal, meg az anyukájával a nyugatinál, 'elraboltam' a donátot, rohangáltunk fel s alá abban a kurva westendben. arra voltam kíváncsi, hogy mennyire éli meg egy óvodán kívüli helyzetben a szülő elválását, és a majd visszajön fogalmát; ezzel nem volt baj, viszont később fent a tetőn elengedtem a játszótéren, majd elbújtam, aztán amikor az anyukája visszajött, fedezékbe húzódva vártuk hogy mikor veszi észre hogy egyedül maradt, de ezt nem érzékelte, ellenben beállt egy ugyanolyan pályára, mászókra, mozgóhíd, csúszda, mászóka, mozgóhíd, csúszda, mint az oviban a játszótéren. most már majdnem biztos vagyok benne, hogy hármuk közül csak a donát, aki tényleg autista, bár jellemzően ő a legokosabb. ettől függetlenül baromi jó érzés, haladni tudok vele, és végre azt csinálom amihez értek. egyedül a szülők bosszantóak, jegyzem meg itt ismét, a donát anyukája például egy elbűvölő teremtés, ellenben szilárd meggyőződése hogy a gyermeke autizmusa mindössze (!) biológiai hiba, magyarán mindenféle mérgezések komplikációja, amiben nagyrészt igaza is lehet, csakhogy annyira el van foglalva azzal, hogy méregdrága méregölőkkel szembeszálljon a valós, vagy képzelt problémákkal, hogy közben épp a megmenteni szánt gyerekének felejt el az anyja lenni, és sajnos nem ő az egyetlen. 

ezután viszont csak az eső, a düh, és a fáradság. olyan fáradt voltam, hogy legszívesebben megöltem volna mindenkit. ezt nagyon elrontom, nem vagyok képes még gazdálkodni, illetve beismerni az erőmet, délelőtt a gyerekeknél túlhúzom magam, aztán meg délutánra csak egy frusztrált, savanyú pöcs maradok, aki legszívesebben az egész világba belemarná kínzó baját, főleg hogy az elmúlt napok (nem)történései erre még rá is raknak. a szimpla kertben találkoztunk az icsekkel, és én valami elképesztően rühellem a szimpla kertet, de be kell vallani, hogy szakadó esőben a fenti résznek még hangulata is van. de szigorúan fent, a régi mozi felett, nyitott ablaknál, a szemközti kémény malter-esőszagával karöltve. háromszáz forint egy rohadt zsíroskenyér, nekem meg semmi pénzem, komolyan mondom a szimpla meg is érdemli a vendégeit, avagy fordítva. annyira fáradt voltam hogy elvileg leléptem, de aztán persze csak odáig jutottunk, hogy fél tizenkettő, és én ma se fogok éjfél előtt álmodni senkiről; ráadásul lementünk mélypontba csocsózni, ahol már átestem a fáradsági faktoron, és olyan voltam mint az óvodások. 

most is keserű vagyok, és ijesztően dühös; csak csinálom a rossz karmát magamnak. nem nagyon hat ez az írás dolog se, bár tény, hogy mire idáig eljutok, hogy összegezzek, nagyrészt belenyugodok, de nem tudom hogy ez nem a fáradságnak köszönhető e főleg. pedig nem érdekel most se elmúlás, se változás, se szerelem, se gerjedelem, se semmilyen felső fejedelem; az alvás, az igen, fogat mosok, és majd bemesélek magamnak, tényleg, mint az óvódások.