05.20

nehéz ez a minden napi írás, fáradt vagyok, élni se, nem hogy írni lenne kedvem, viszont arra jó, hogy néha úgy érzem, ezzel az állandó nyavalygós panaszkodással annyira megutáltatom saját magammal ezt az egészet, hogy vagy sose fogok írni, vagy ha igen, abban is csak módjával lesz melankólia. de melankólia nélkül meg hiányzik a borsa, meg a sava, hiába na. ilyen nagyon semmilyennek érzem magam, és közben persze ott repkednek a kurva felkiáltójelek körülöttem, hogy ez is, az is, több, jobb, stb stb. imre kérdezte ma, hogy nekem tényleg mindenképpen elsőnek kell legyek, vagyis hogy miért emlegetem annyit, hogy ez is, az is, több, jobb, stb, stb, és hogy miért ilyen elviselhetetlen nekem ha valaki jobb nálam; azóta gondolkoznék ezen, ha nem ezeket a hülye szakvéleményeket írnám, ha írnám, de nem írom azokat se, bár már majdnem kész vagyok velük ettől függetlenül. szóval nem tudom, a megnyugvás hiányzik, a szeretés megnyugvása, vagy az önmagam szeretésének megnyugvása, de érdekes az viszont nem nyugtat meg hogy engem szeretnek; és folyamatosan abba sarkulnak a frusztrációim, hogy olyan példákat látok, vagy láttatok magammal, akiknél ez esetlegesen elkerülhető lenne. pedig persze nem lenne nekem jobb jónásként se, dávidként se, dánielként se, salamon királyként se, meg a teljes bibliai névválasztékként se, alapvetően jó nekem ez így, csak jólenne már kifájni végre ezt az egész szart magamból, és ugyanilyen hiún, gőgösen fetrengeni valami kis szemétdombon, de legalább a szintemhez képest boldogan. ovisoknál figyelhető meg, hát persze, hogy ha már nem vagyok én az első, ugye, akkor inkább sértődötten kivonulok a játékból, holott tudom hogy az adott tevékenységben egyébként jó vagyok; lássuk be, nálam is hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy azokban a tevékenységekben se vagyok már biztos, amiben elvileg jónak kellene lennem. a zenére, írásra, beszédre, lélekre, szeretésre, humorra, megértésre, barátságra, szexre, logikára, ezoterikára és a biciklizésre gondolok. meg a gyerekekre. nem vagyok jó ezekben sem, a jónak egy olyan értelmében, ami feltételezi hogy van rossz is, viszont nem is a jóság hiányzik igazán, hogy első, jó, jobb, legjobb legyek, hanem az a megnyugvás, ami adott esetben egy óvódásnak is kijár, miszerint hogy nem is kell mindig jobb, jó, legjobb legyek, jó vagyok így ahogy vagyok, így is kapok ebédet, aztán szunyókálhatok, majd utána uzsonna is lesz, és anyu így is értem jön, és szeret. a hangulataim rám törnek, azt hiszem hogy én tartom kézben őket, pedig én függök rajtuk, mint valami báb, és arra mozgatnak, amerre akarnak. a the delano orchestra kurvajó, ez most pont ide tartozik, itt meg itt meg is szerezheted. azt mondják a kurva okosak, hogy akkor leszel igazán boldog, ha rájössz hogy a ragaszkodásod tárgya nélkül is az lehetsz. csiga vonal ez, amelyik görbül felfelé, de nem állt be még a helyes vonalra, neki, neki lendülök a boldogságnak, de nem is a ragaszkodásom tárgya húz vissza, hanem valami más, kősúly legbelül. emlékszem a szívem köveit régen úgy világította meg az élet, hogy olyanok voltak, mintha gyémántok lettek volna, szikráztak és hunyorgott, aki látta, én meg azt hittem, gazdag vagyok. most meg ugyanezek a kövek szürkén, de baromi súlyosan ott csüngnek, értékük nincs, lehúznak a víz alá, de én meg ragaszkodok hozzájuk, mint valami kisgyerek a régi csillogáshoz. talán pont abban a korban vagyok, ahol még nem szakadt le teljesen a régi évek mindent megtehetése és súlytalansága, de még nem érkezett meg mellé az a sokat emlegetett kurva férfi bölcsesség, ami alkalomadtán a legszebb női idomra is csak cigarettát pöccint, majd rágyújtva egy újabbra, veszi kalapját és méltósággal kisétál a jelenetből. ennyit erről, fura ez is, mert olyanok ezek a napok, a mai mindenképpen hogy nincs időm még érezni se nagyon, ha érzek is csak takarékon, nem lepődök meg, nem akadok ki, nem hiszek el, nem hatódok meg nagyon semmin, csak egy picit, épp hogy meg megbillentse a szerelvényt, de ki nem siklik semmi. szeretném, ha hiányozna a nyár. a szoknyák, a tópart, a barnára sült gondolatok, és azok a strand melletti homokszagok, amik hiányoznak, csak nincs mivel bevallani, előhozni őket. annyira mást kellene jelentsen a május, de a tavalyira is alig emlékszek. mindig azt hiszem csak egy sort fogok írni, mert most aztán tényleg nincs mit, meg minek, de a végére azért csak működik egy kicsit ez a terápia szerű szarság, kinyílik valami, amiből folyna, folyna, de még mindig inkább a szar, meg a sáros lé, mint a tiszta, édes bor. eljön majd az az idő is, napersze. mindenesetre ilyenkor amikor abba hagyom úgy érzem, mintha lenne mit abbahagynom, pedig amikor elkezdem, legtöbbször biztos vagyok benne hogy nincs mit elkezdenem. mindenesetre ez a gyerek is szívesen lennék, a szőrös, nagyszájú, az akusztikus gitárral, pedig a dalai alapján nem lehet könnyebb neki se: