ököl csattan, megmarad a nyoma. fáj? simogat? apu ökölbe szorított keze vagyok. szorítok? tartok? karmolok? ragaszkodok? beszéljünk másról, a márkról, a kisfiú, akiért pénzt kapok. sok baj van vele, pedig angyal, az angyalokkal sok baj van, leginkább az hogy angyalok. nem nagyon lehet érteni amit mond, szakmai nyelven az akusztikus (!) kommunikációja korának nem megfelelő. értsd, nem érted amit mond. nem azzal van a baj, hogy nem mondja, hanem vele, mert nem érted, avagy veled, mert nem érted. gyorsan, elharapva mondja a szavakat, mondatokat egyáltalán nem használ, amit mond, annak az elején van egy hangsúly felviteli része, amiből még ki lehet bogozni hogy mit akar mondani, a végére viszont felviszi, mint egy kismadár a trillázást. a szókincse nagy, a kommunikációja sokat javult, már nyit, használja a kommunikációs eszközeit - beszél, mutogat, odarángat - csak éppen még nem érthető. türelem, fejlesztés, sok diploma, és menni fog ez. de most nem ez a lényeg; hinnéd e, amiről most beszélek, példa. az van, ugyanis, hogy a márk azt látja hogy nem érted; és ezért megismétli, csakhogy ugyanúgy, tehát te ugyanúgy nem érted. az nem mindig működik nála tudatosan, hogy kudarcélmény esetén alternatív megoldásokat keressen, vagyis ha nem sikerül, egyre többet ismétli, viszont közben a kudarctól az érzelmi szintje is változik, vagyis egyre gyorsabban, és egyre magasabban beszél, a vége az hogy síkit. tulajdonképpen tökéletesen eléri a célját, mert ilyenkor máris kapja a külső erőt, a felnőttet, aki megnyugtatja, átöleli, stb, stb, ezáltal persze hogy egyre inkább effelé halad, főleg hogy egyenlőre értelmileg nem mindig érti hogy mit akarunk tőle. azt hogy ne így beszéljen; de hát miért is ne így beszéljen, amikor így is eléri azt amit akar, már csak azért is, mert így a sikítás végén mindenképpen ölbe veszik, szeretik, jaj szegény gyerek, beteg, papírja van róla, és nem mellesleg egy idő után az is kiderül, hogy mit akart közben a márk. általában enni, vagy valamilyen játékot. de ez persze épp egy példa. mert:
a márk én vagyok. illetve, a márk nem én vagyok? csak azért mert annyira hasonlítanak az életem dolgai erre. én kérdezek, a kérdések mindig ugyanazok. mi ez, ami történik velem, van isten? sors? a szerelem az isten? a sors? mit csináljak a szeretésemmel? hogyan legyek boldog? hogy bocsássak meg, és hogy érjem el hogy megbocsássanak? és hasonlók. és nincs válasz. ha van válasz, az érthetetlen. van persze kézzel fogható válasz is, igen / nem, nem, semmit, csak légy boldog, stb, stb, de ezek végeredményben ugyanazok, mint a márkkal való kommunikáció. van értelme, mert valamilyen célja van, csak éppen érthetetlen. azt mondani nekem most, hogy nyugodjak meg, higgyek önmagamban, és keressem a boldogságot az életemben, tökéletes, kerek információ, csak éppen nem tudok vele mit kezdeni. a márk is a maga módján egész jól elmondja hogy az almát akarja, csak éppen az alma egy sikításnak hangzik. a márknak papírja van erről. mit kezdjek a vágyaimmal? mit kezdjek veled? mit kezdjek magammal? az alázat kezdetei ezek, hogy megjöttek ezek a kérdések. banálisak, persze, de már fel merem őket rakni, mert már nincs kinek megjátszanom, hogy nekem nincs szükségem ilyen kérdésekre. a válaszban persze már nincs alázat. nem, én azt nem. az nem én vagyok. nem nem nem. én én én. tényleg csak ebből állok; nemből, és énből. vagyis egymás mellé rakva: én nem-ből. ez tiszta sor. a kérdések attól még ugyanazok. a legbosszantóbb nem az, hogy nincs válasz, hanem épp az hogy van; csak éppen érthetetlen. mintha tényleg lenne isten (nesze neked válasz) és hajlandó is lenne kommunikálni velem. csak éppen érthetetlen. ó mennyi szöveget hallottam, olvastam, értettem erről: nézz a szívedbe, alázkodj meg, nyílj meg istennek, menj a szíved után, válaszd a szívedet, vagy tisztítsd meg az egódat, és világosodj meg, a maga módján mindegyik egyszerű, és érthető, működő, mint egy mosógép útmutatás. a maga módján amit én mondok a márknak az is egyszerű; mond szépen, lassan hogy kérek szépen almát. kéalmá! kééééééémá! maga módján amit az élet mond nekem, az is egyszerű. de nem értem. azt tudom hogy a márk nem hülye; beteg, de nem hülye, erről is papírja van, sőt, egész pontosan arról van papírja, hogy okos. az élettől én nem kaptam ilyen papírokat. lehet hogy hülye vagyok, de a hülyeség én úgy vettem észre, ilyen tekintetben meg szokta nyugtatni a viselőjét, magyaránt a hülye gyakran túl hülye ahhoz, hogy zavarja az hogy hülye. persze nagyon hülyének érzem magam, és egyre hülyébbnek. attól hogy sok kurvaokos ember vesz körül, akik főleg velem kapcsolatban tudnak kurva okosak lenni, és persze rajtam keresztül magukkal is, attól is elég hülyén érzem magam. ez tiszta sor. de még mindig nem válasz a kérdéseimre. azzal szembenézni, hogy annyira hülye vagyok, hogy ennyire nem értek semmit, megint bosszantó, és nem is tudom hogy álljak neki. itt állok csak, és olyanokat csinálok, vagy csináltam, amitől suhan az ököl, csattan, és megmarad a nyoma. de olyan elképesztően hülye vagyok, hogy nem tudom hogy most ez ütni akart? simogatni, csak nekem fájt? ez nem fájdalom, hanem ez az érintés ára? ez fájdalom, de azért, mert a sebet simogatja? üt, mert ütni akar, üt, mert simogatni akar, de nem tud, ezért üt, üt, mert olyan helyzetben van, ahol csak ütni lehet, üt, mert olyan helyzetbe hozom, amiben csak ütni lehet, vagy üt, mert egyszerűen ő az ütés? apu ökölbe szorított keze vagyok; üssek? szorítsak? simogassak? míg beszélek, írok, és okoskodom, a dolgok persze megtörténnek. mint a márk. hol almát kapok, hol kolbászkrémet, hol azt amit akarok, hol az ellenkezőjét, hol épp ez a jó, hol épp ez a baj. de nem értem. mutogatnék, írnék, hazudnék, amit lehet, de kinek? például nektek. szép csendek zúgnak belőlem, pedig sikítok. elfordultok, rám szóltok hogy hallgassak, pedig épp csöndben vagyok. néha nagyon szeretném, ha ölbe vennének. a művészet az lenne, ha ezt megértenétek.
a márk én vagyok. illetve, a márk nem én vagyok? csak azért mert annyira hasonlítanak az életem dolgai erre. én kérdezek, a kérdések mindig ugyanazok. mi ez, ami történik velem, van isten? sors? a szerelem az isten? a sors? mit csináljak a szeretésemmel? hogyan legyek boldog? hogy bocsássak meg, és hogy érjem el hogy megbocsássanak? és hasonlók. és nincs válasz. ha van válasz, az érthetetlen. van persze kézzel fogható válasz is, igen / nem, nem, semmit, csak légy boldog, stb, stb, de ezek végeredményben ugyanazok, mint a márkkal való kommunikáció. van értelme, mert valamilyen célja van, csak éppen érthetetlen. azt mondani nekem most, hogy nyugodjak meg, higgyek önmagamban, és keressem a boldogságot az életemben, tökéletes, kerek információ, csak éppen nem tudok vele mit kezdeni. a márk is a maga módján egész jól elmondja hogy az almát akarja, csak éppen az alma egy sikításnak hangzik. a márknak papírja van erről. mit kezdjek a vágyaimmal? mit kezdjek veled? mit kezdjek magammal? az alázat kezdetei ezek, hogy megjöttek ezek a kérdések. banálisak, persze, de már fel merem őket rakni, mert már nincs kinek megjátszanom, hogy nekem nincs szükségem ilyen kérdésekre. a válaszban persze már nincs alázat. nem, én azt nem. az nem én vagyok. nem nem nem. én én én. tényleg csak ebből állok; nemből, és énből. vagyis egymás mellé rakva: én nem-ből. ez tiszta sor. a kérdések attól még ugyanazok. a legbosszantóbb nem az, hogy nincs válasz, hanem épp az hogy van; csak éppen érthetetlen. mintha tényleg lenne isten (nesze neked válasz) és hajlandó is lenne kommunikálni velem. csak éppen érthetetlen. ó mennyi szöveget hallottam, olvastam, értettem erről: nézz a szívedbe, alázkodj meg, nyílj meg istennek, menj a szíved után, válaszd a szívedet, vagy tisztítsd meg az egódat, és világosodj meg, a maga módján mindegyik egyszerű, és érthető, működő, mint egy mosógép útmutatás. a maga módján amit én mondok a márknak az is egyszerű; mond szépen, lassan hogy kérek szépen almát. kéalmá! kééééééémá! maga módján amit az élet mond nekem, az is egyszerű. de nem értem. azt tudom hogy a márk nem hülye; beteg, de nem hülye, erről is papírja van, sőt, egész pontosan arról van papírja, hogy okos. az élettől én nem kaptam ilyen papírokat. lehet hogy hülye vagyok, de a hülyeség én úgy vettem észre, ilyen tekintetben meg szokta nyugtatni a viselőjét, magyaránt a hülye gyakran túl hülye ahhoz, hogy zavarja az hogy hülye. persze nagyon hülyének érzem magam, és egyre hülyébbnek. attól hogy sok kurvaokos ember vesz körül, akik főleg velem kapcsolatban tudnak kurva okosak lenni, és persze rajtam keresztül magukkal is, attól is elég hülyén érzem magam. ez tiszta sor. de még mindig nem válasz a kérdéseimre. azzal szembenézni, hogy annyira hülye vagyok, hogy ennyire nem értek semmit, megint bosszantó, és nem is tudom hogy álljak neki. itt állok csak, és olyanokat csinálok, vagy csináltam, amitől suhan az ököl, csattan, és megmarad a nyoma. de olyan elképesztően hülye vagyok, hogy nem tudom hogy most ez ütni akart? simogatni, csak nekem fájt? ez nem fájdalom, hanem ez az érintés ára? ez fájdalom, de azért, mert a sebet simogatja? üt, mert ütni akar, üt, mert simogatni akar, de nem tud, ezért üt, üt, mert olyan helyzetben van, ahol csak ütni lehet, üt, mert olyan helyzetbe hozom, amiben csak ütni lehet, vagy üt, mert egyszerűen ő az ütés? apu ökölbe szorított keze vagyok; üssek? szorítsak? simogassak? míg beszélek, írok, és okoskodom, a dolgok persze megtörténnek. mint a márk. hol almát kapok, hol kolbászkrémet, hol azt amit akarok, hol az ellenkezőjét, hol épp ez a jó, hol épp ez a baj. de nem értem. mutogatnék, írnék, hazudnék, amit lehet, de kinek? például nektek. szép csendek zúgnak belőlem, pedig sikítok. elfordultok, rám szóltok hogy hallgassak, pedig épp csöndben vagyok. néha nagyon szeretném, ha ölbe vennének. a művészet az lenne, ha ezt megértenétek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése