05.19

szabadság, szerda van, nem. istenit már a dolgaimnak. jó sűrű, erős napom volt, mint valami háló, amibe akármilyen magasról beleugorhatnék. az oviban volt bábszínház, valami elképesztően rossz volt, egy kiöregedett házaspár playbackról nyomott zenékkel, meg hangokkal nagyon hiányos mesét adott elő, annyira modorosan, hogy a nő azzal kezdte az előadást, hogy van e itt hideg (de tényleg, így ezzel a mondatszerkezettel, és ezt a felnőtteknek címezte) mert hogy fél hogy megfázik a hangja (!). borzalmas volt. a bábokról is persze te, meg. ma rontottam először az oviban, a gyerekekkel kapcsolatban, donáttal birkózom a lefekvéses rendszer megszokásában, hogy valahogy bírja ki nyugton úgy is hogy nem álmos, és persze hogy nem álmos, sose aludt délután, meg tele van nyomva szegény mindenféle izékkel. mellette feküdtem, nem engedtem felkelni, nekiállt cirkuszolni, nem engedtem, és úgy éreztem hogy túl messzi mentem, megijesztettem, bepánikolt, hiba volt. pedig nem szabadna hibázni, ha megromlik vele a kapcsolatom, akkor hónapokra lőttek bármilyen fejlesztésnek. nagyon haragszom magamra, mindenért, a kurva életbe, lenne már valaki, aki haragudna rám, hogy ne én haragudjak már ennyit magamra. délutántól estig a cédéfűben voltam, az esőzések miatt térdig beáztak, de szó szerint, tégla falak szigetelés nélkül egy pincében, gondolhatod. a wcig felment a víz, nyakig folytunk a szarban, érdekes volt a pétert látni ilyen helyzetben, valahogy még jobban megszerettem, pedig rá is féltékeny vagyok tudat alatt azt hiszem, mert szép, mert a kinga, mert teaháza van, mert a képzőre jár, stb, stb. és ha mindez megvan, látod marci, mondta a marci a marcinak, könyékig a szarban, akkor se boldogul az élet, mert például jön a víz. olyan szimpatikus volt látni a pétert, hogy milyen tisztán, a vele született nemességével együtt veszít, vannak emberek, akiket akkor lehet igazán megszeretni, ha látod őket veszíteni. én nem tudok veszíteni, és mivel ez is egy veszteség, ezt se tudom rendesen helyrerakni magamban. mint ahogy azt se, hogy a régi kávégépet ki kellett vinni, egy olasz, ezeréves, akkora mint egy koporsó, majd egy óra mire beindul, kurvasok áramot zabál, viszont nagyon jó kávét csinált, az tény, és ketten voltunk rá a péterrel, én gizdultam hogy erős vagyok, hogy a tökömbe ne lennék erős, és elindultunk vele, már az elején éreztem hogy baj lesz, de azon a kurva csúszós lépcsőn felfele, ott még tartani, emelni is kellett, plusz el se csúszni, pedig tiszta víz volt minden, ott valami elképesztő büszkeség dolgozott bennem, ha nem a péterrel mentem volna, letettem volna a picsába, vagy szólok hogy álljunk le, vagy akármi, de így csak vigyorogtam, pedig már a péter is izzadt, én meg vigyorogtam, ott a lépcsőn kurvára megijedtem magamtól, hogy mi a tökömet csinálok már, min vigyorgok, kinek játszom magam, aztán felértünk, letettük, és éreztem hogy a gerincemnek csak ez kellett, meg megint nyögni fogom ezt a baromságot, meg a figura, aki jött érte, utána mondta hogy egy ilyen gép átlag száz kiló körül van, plusz a víztartály, amit mi nem tudtuk, hogy ki lehet szivattyúzni. de ez a megijedés ez azóta is tart, ugyanúgy ráijedek a dolgaimra hogy mi az istent csinálok, például amikor automatikusan az jani.val kezdem a lastfmen. meg egyébként is. kinek? a hűtő is elázott, persze, egy csomó gesztenyét meg pitát kellett kiolvasztani, aztán átjött az imre, és pitás gesztenyés palacsintás izét ettünk, és rájöttem hogy az imre jobban fél mint én és nem attól amitől én. megvolt a hét közepe. még mindig nem gépeltem le egy gyerek jellemzését se basszameg. keserűnek, rossznak, nagyon fáradtnak, és erőtlennek érzem magam. pedig ma még nem is esett, ez nem az eső, én szeretem az esőt, nem ez nem az eső. májusi szagok, májusi boldogságok, egyáltalán, májusok, mi a fasz lett belőletek. megyek, már száguldanak felém a csöndek. hajnalban, négy, ötóra fele majd felébredek, és akkor nem fogok tudni sehova se mellé gondolni, és akkor majd megszólalnak a csöndek, és akkor kezdődik majd el igazán.