05.11

a mai nap pont olyan volt mint a tegnapi. ma is sokat gondolkoztam. ma is dolgoztam. ma is azzal keltem, és azzal fogok lefeküdni. az oviban ma is jó volt, ma is arra gondoltam, míg kibámultam az ablakon, lefekvéskor ma is majdnem elaludtam. volt azért olyan is, ami tegnap nem volt. ma például elhagytam húszezer forintot. hazajöttem érte, mert mentünk volna moziba, beraktam a zsebembe, és a moziban már nem volt meg. felmutattam a bérletet, ami nincs, lehet akkor. előtte, amikor még nem tudtam, költöttem persze megint a pénzt, ami nincs: vettem nadrágot, pólót a musuban. ma végre vihar volt. arra gondoltam, nem a viharnak van e a legtöbb köze az összes elemi erő közül a szerelemhez? mindenképpen több, mint a naplementének. az utat néztük meg. egy mondatért mindenképpen megérte, ez nem spoiler, egyébként is olvasd el a könyvet. azt mondja benne az aragon, vagyis az apa, hogy ha én lennék isten, akkor is pont ugyanilyennek teremtettem volna mindent. míg ezt mondja, szürke a vászon, szürke a világ, szürke a tenger, és nincs már végülis semmi. csak a fia. és ezzel magyarázza ezt; azt mondja a következő mondatban, hogy mindent pont ugyanígy csinálnék, mert így lennél te nekem. mert így vagy te nekem. a filmben ez nem a szerelem. azt hiszem gyerek nincs anélkül hogy ne lenne szerelem; mindegyik gyerek a szerelem bizonyítéka, jelentsen bármit is ez. előtte, mielőtt a filmet megnéztem volna huszonegyezer forintért, ültem azon a helyen, aminek múltkor nem tudtam a nevét, de már tudom, kőleves kert, jó hülye neve van, de az én helyem. ott arról beszéltem a zs.nek, hogy nekem azért fontos a szerelem, mert ezzel helyettesítem a személyiségemet. tudom hogy a filmben ez a mondat nem szerelem, nekem mégse jelent semmi mást. ha én lennék isten, vajon mit csinálnék másképp? nyilván mindent. nyilván semmit; így láttalak. így láthattalak. szeretnék megtelni ennek a hálájával, hogy így, ezzel, ahogy volt, láthattalak, tudhattalak. lehetett volna máshogy is, de ezt nem tudom miért mondom; ha én lennék isten, tudnám, hogy nem, nem lehetett volna sehogyan máshogy, csak így. ha vége lenne a világnak, és szürke por lenne mindenhol, elhagyott húszezresek helyett, akkor is tudnám, hogy ez így van, mert így lehetett. tudom hogy ez nem szerelem; hanem. ha nem beszélünk többet; az agy fájdalomcsillapítója beszél belőlem? legalább akkor le tudnám írni szépen. a pénz nem boldogít; húszezer, az csak húszezer, adtam volna az imrének. arra gondolok, hogy az imre milyen jól viselte a fél fizetését, pedig valószínűleg jobban rá volt utalva mint én. fájdalomcsillapítók mutatják az elmúlt időt. egyszer azt írtam neked hogy kávékon mérem a múló időt; hány kávé folyt el azóta. fájdalom csillapító az is, koffeint az erekbe, gondolatokat fel az egekbe. bár tudnék verset írni. kár hogy a filmről nem írok semmit egyébként, pedig talán lenne mit, például hogy egy az egyben fallout 3, mármint a látvány, szinte vártam hogy loholjon utánuk dogmeat. a nagyon moralizálós részek néha egyensúlyt tévesztettek szerintem, de ettől függetlenül a film jó, főleg mert borzasztó nyomasztó. egyedül a visszaemlékezéseket találtam elképesztően giccsesnek, még úgy is, hogy ebben van némi rájátszás, meg direkt dramaturgia, de nehogy már a világ vége után is csak hollivúd módra emlékezhessünk a jóra. pedig lehet hogy nekik van igazuk; színes tintákról álmodom, és velük rólad. picsába, csak elmúlik ez is, mint ez a világ. azt hiszem egyébként, van isten. a már bőven emlegetett jt pedig annát írt. minek? kinek?