05.04

ma meglátogattak mindannyian, az összes nagymenő, az olyanok mint a szomorúság, boldogság, elégedettség, vágy, keserűség, kilátástalanság, remény, stb stb, tipikus nagyfiúk, ismeritek mindet. mind ott volt, egyik se maradt sokáig, nem tudott velem mit kezdeni, meg én se velük. nem tartozok közéjük, nem vagyok jóba igazából egyikkel se. valami apró, madárszerűség marad mostanában velem, súlytalan, repked és csipog, és ha nem figyelek, rámszáll, mintha tollas lenne a hátam. nem tudom mi ő, könnyebb, mint a nagymenők, de mintha mindből lenne benne valami; érzem rajta a szagukat. bosszantó kezd lenni, mert vállamra száll, csipog, érzem a súlytalan súlyát, de nem tudom mit akar. nagy ritkán kinyitja a csőrét, akkor gyönyörű csöndet énekel, hullámzó, puha, látható csendet, ami betakar mint valami pokróc, és melegem lesz tőle, nem kapok levegőt, meg bele is bóbiskolnék. de ilyenkor is ő kelt fel, belém csíp, ébredek, kergetném, elszáll, nem várom, visszaszáll. simogatnám, elrepül, kergetném, nem repül. hol holló, szemében látom az összes halálom, hol hattyú, nyakán végigcsúszik a vigasztalás. elfér, mindenhol elfér, mégsincs helye bennem, csak repked körülöttem. nem vehetem komolyan, hisz nem olyan mint a nagymenők, de nem is úszhatom úgy meg, mert nem olyan, mint a nagymenők. mi a szar ez? kérdezem, de csak csiripel, csivitel. jön az éjszaka, mintha vigyázna rám, ágyam szélére ül, akár egy angyal, de megtelik az éjszaka, és rémülten hessegetem a sötétben, mert vijjog, és szemembe kap, mint valami keselyű. ma meglátogattak mindannyian, az összes nagymenő, és belőlük maradt meg ő, aki látszik a monitoron, míg leírom; hófehér, és éjfekete, boldogságos kék, és veszélyesen piros, míg hallhatatlan halkan körém énekel súlytalan csendeket, amik szállnak puhán végig a szobán, mint a tollak. belőlük lesz az a szép, borzalmas párna, ami rémisztően, nyugtatóan körbe illik a fejformámra.