05.17

nagyon nem vagyok rendben. ennyi elég is. az ember mit akar elérni azzal, hogy panaszkodik? megértést? nagyon mélyen azt hiszem a sajnálat egészségtelen. a szerelem, isten, és az ötös lottó - ebből valamelyik biztosan van, ha nem épp mind a három - egészségtelen. nincs humorom, pedig a humor egészséges, én tehát nem vagyok az. azt álmodtam hogy szeretkezünk a tornateremben, bazdmeg, a tornateremben, a szivacson, a bordásfalon, a labdák között. köszönő viszonyban se vagyok magammal. se veled. volt az a mese, ma meséltem, és megint felszakadt, tulajdonképpen állandóan felszakad, mint valami kurva megfázásnál amit nem tudsz kiköhögni, szóval a hókirálynő meséje, amikor felviszi a gonosz ördög a tükröt, és összetörik apró darabokra, tudod, a kisfiú szívébe áll, a kislány meg megmenti. mesék, amikben a kislányok a kisfiúkat. ebben most csak az, hogy amit keresel, ha megleled is, ezer apró darabra hull szét, szilánkokra, elképesztően szilánkosak a dolgok, te úristen, és utána, mint a konyhában a szétrobbant pohár után, amerre jársz, apró pillanatok, szilánkok szúrnak a talpadba. mindenütt ott vagy, pedig sehol se talállak. ha viszont neki indulok, hogy összerakjalak, alapvető dolgok hiányoznak. de nem te vagy ez; tükör, a tükörben magamat látom, magamat törtem hát össze, magammal találkozok minden asztal alatt, és magamat nem tudom összerakni. hiányzok magamnak. művészetet kéne ebből izzadni, szépen összefaragott mondatokat, amiktől kihallatszik végre ez a kurva sikoly, ami olyan mélyről szól bennem, hogy nem is tudtam hogy olyan mélyemen még van valami. mondjuk legyen egy fa, ami szárad ki. az ovi lakótelepénél középen, a medvénél (sosem tűnődtél még el azon, miért ábrázol medvét a szobor a tér közepén?) kidőlt egy fa, egy vadcseresznye fa, de nem ketté tört, azzal a méltósággal, amivel a végletesen elvált dolgok pusztulnak el, hanem gyökerestül, a sok eső miatt elpuhult a föld, és a szél egyszerűen feldöntötte, rá a medvére, a térre, a betonra. gyönyörű szép volt az a vadcseresznye fa. egész nap ott feküdt, arccal a földön, gyökerestül az égnek, mint valami szemrehányás. persze, ahogy ott ültem, néztem, jöttem, mentem mellette, magamat láttam benne. mindenben magamat látom, most mondd meg, ments már meg magamtól. a tornateremtől. végre bicikliztem, négy nap elvonás után. nagy megnyíló egekre vágytam, és valamikor délután úgy maradtam, mert megnyílt az ég, és elkezdett sütni a nap. gyönyörű volt. messziről volt gyönyörű, ez az állapot, amiben vagyok, ez összeszűkít, nem tudom még hogy működik, de összeszűkül nem is tudom mi, az ami én vagyok, vagy ahogy látok, vagy ahogy érzek, nem tudom, de tölcsére van, kacsacsőr, ami nagyobból a kisebbe mutat, és én csúszok ebbe bele, és a nap, a sűrű felhők, a dolgok amiket szeretek, ezen a tölcséren keresztül szűkülnek, és valami apró nyíláson jutnak csak el hozzám. két karommal, telt torokkal nyelem, mégse lakok jól belőle. tanulok floor timezni, ez volt a harmadik alkalom, és ez is valami nagyon mélyen ülő dolgot forgat fel, mintha valami ventilátor kerülne oda belülre, le, ahol ezek ülepednek, és úgy forog tőle a szar, hogy néha alig tudok mozogni. jó lenne egy kicsit józanabb, érzéketlenebbnek lenni ugyanis, de nem lehet, így nem lehet, amikor ott ülök, és látom hogy mennyi munka van egy kapcsolatban, egy mosolyban, egy érintésben, ami a gyerek és közted van; és azt is elképesztő látni, hogy mennyire nem lehet hazudni. muszáj helyrerakjam magamat, és mostanában kezd erősödni bennem az érzés, hogy ahogy egy kisfiúnak is, úgy nekem is szükségem lenne segítségre, csak nem tudom milyenre. istenére? játék ez, persze, játék, ahogy játszom a gyerekekkel is, csak játék, de a vége nem az önmagam tönkretevése, hanem valamiféle haladás. nagyon sokféleképpen lehet rosszan játszani. nem tudom helyre rakni az elmúlt napok dolgait sem, az elmúlt hónapot sem, téged sem, a tornatermet sem, az esőt sem, a felhőket, a kidőlt fákat, az éhességet, a tölcsért, meg azt a málnaízű érzést a számban, amit olyankor érzek, amikor megtalálok egy darabkát abból, ami darabokra tört, és beleállt mindenbe. ennek az egésznek igazából megint csak két értelme volt; hiányzok magamnak, és nem vagyok rendben. és mindjárt elmúlik a május! itt a holnap, megyek.