ez volt életem (egyik) leghosszabb napja. fél egy körül kezdődött, amikor csöngettek, és megjelent az ajtóban tudodki. a ventilátor bekapcsolt, aztán felgyorsult, aztán elrepült, és ha volt is ami leülepedhetett, most ott repkedett a levegőben vele. nem lehet érzésektől meghalni egyébként, hiába szeretné minden fűzfaköltő, érzésektől nem, érzésekből elkövetett dolgoktól persze igen. a vonat, az, azt persze mondhatod, hogy az érzés fektetett alá, de ez nem oldoz fel, nem ment fel semmi alól. ettől függetlenül a hotel előtt, az autók között, a földön mellettünk a bicikli, meghalhattam. a sínek, csak nem jött a vonat.
aztán nem aludtam, mégis elaludtam, ráadásul az uszodában reggel oda kellett volna érni, ez volt az utolsó nap, pont a gergő késte le, a gergő, akinek egy méter egy perc, ki kellett menjek érte a margitsziget bejáratához, vagy fél kilométernyire az uszodától, és akkorát futottunk hogy az valami elképesztő volt. velem hajnalban már megtörtént minden, én tudtam hogy bármi megtörténhet bármikor, de a gergő még nem, mindenesetre végigfutotta velem a margitszigetet egy olyan kisfiú, aki elvileg járni se nagyon tud. utána káosz, és aztán az évzáró; és eljött rá anyám. és, szokjam meg hogy beszélek róla; az apám. anyám és apám, anyám a botjával, apám a kiégetett mackónadrágjával ott ült a felső tízezer fiatal szülőgenerációja között, és engem néztek, én meg az ovisokat, az ovisok meg engem. az elején nagyon féltem, meg kell ezt szokni, a szülőkkel kapcsolatban nincs bennem rutin. de aztán mindegy volt, és felszakadtak az érzelmek is, például a dani, istenem, pont a dani amikor bítbokszolni kellett volna, akkor jött rá, akkor esett le neki, hogy most búcsúzunk, és ettől elkezdett sírni, de láttam rajta hogy abba akarja hagyni, hogy végigcsináljuk, de ettől még jobban elkezdett sírni, ettől én is elkezdtem már majdnem sírni, ettől ő még jobban, és pont a legvidámabb, legvagányabb rész így egy érzelmi tengerré változott, viszont megdöbbentő volt, hogy nem csak azt hogy mennyit kapok a gyerekektől, de hogy én így, ilyet kapjak, egy kisfiútól, az valami elmondhatatlan volt, az a végtelen szeretet, hogy miattam sír, és miattam akarja abbahagyni, és végigharcolja az egészet a könnyeivel. aztán kaptam mindenféle ajándékot, és itt viszont már itthon, de végképp elbőgtem magam; egy sakkot rajzolt nekem, meg egy arcot, akiről először azt hittem hogy majom, de aztán rájöttem hogy az én vagyok, én, meg az állandó borostám. basszameg. aztán jött anyám; most először érezem rajta hogy nagyon büszke rám. állítólag amikor nem voltam ott, az óvónénik meg a szülők agyon dicsértek, és anyunak persze ez kellett; meg nyilván hol van még ilyen helyzet az életemben, amikor szegény ott állhat valahol, és büszke lehet a fiára. rajtam múlott, hogy nincs. én pedig fel se fogtam a hajnalt, és amikor vége lett a műsornak, és az ölemben valami gyerekkel elvittem volna a wcre, akkor fogtam fel, ott a csempék között, nyakamon egy raklap szülővel; és a világnak ott helyben szét kellett volna nyílnia, a csempéknek be kellett volna kebleznie, és meg kellett volna szűnjek, de ehelyett csak megmostam a maja arcát, és rájöttem hogy már jó ideje csak nyílt, száraz szemmel tudok csak sírni, mint a halottak.
és nem volt vége, mert aztán anyámék, és ha múltkor a keret, hát úgy most a raktár; anyám elcsápolt a kazincy utca közepéig, és lejött a nehéz, kanyarodó lépcsőn, lejött velem a raktárba, meg az imrével, és, az én anyám ivott, büszke volt rám, és scrabblezett, és az imrével beszélgetett. ha nagy író lennék, egy könyvet kellene írjak arról, hogy ez mit jelent. mégsem boldog voltam, csak lebegtem valamiben, amiben megint hajnal óta lebegek, ami olyan lehet, mint a hívőknek a hit. hívő vagyok, csak folyamatosan meghurcolnak az isteneim. nem is tudom mit beszélek.
viszont közben leléptem, mert a katának meg meglepetés születésnapja volt, odarohantam csak gyorsan, meg vissza; és egyrészt irigyeltem, mert tényleg meglepetés volt, elképesztő hogy milyen barátai vannak, másrészt épp ezért, hogy mennyire értékesebbek azok az emberek, akiknek ilyen barátaik vannak, és akiket így szeretnek a barátaik, mint én, aki csak félbehagyott mondatokat, berögzült játszmákat, és kiszáradt érzelmi dózisokat kap, és hagy maga után. ott ültem közöttük, sok szép, fehér ember között, és vártam velük, hogy bejöjjön a kata végre (mert a barátnőjének pont azon a helyen kell persze pisilnie;) és meglepődjön, és közben kata akartam lenni, vagy feri, vagy béla, vagy nem mondok neveket, de meg akartam halni. nem lehet az érzésektől meghalni egyébként.
és még mindig nincs vége, mert erre meg stylewalker éjszaka volt ma, az andi is éjfélig nyitva, és a kilencéves unokatesójával, fricivel végigbicikliztük gyorsan a kerületet pecsétért, úgy hogy ő ült az ülésen, fogta a derekamat, és félt. kérdeztem mitől fél, mondta hogy mindentől, és annyira egyetértettem ebben vele, hogy elkezdtünk közösen kurjongatni a turistákra. az eclecticben beleszerettem egy pulóverbe, potom 19.000 forint (!!!), ami így húsz százalékkal olcsóbban persze mindjárt jobban hangzik, kell nekem dizájnboltokba járni, a közalkalmazotti fizetésemmel. nem vettem meg, de ha megvehetném megvenném, az a legszomorúbb. aztán vissza, a buboréknál rögtönzött buborék bemutató, a frici sokkal ügyesebb, mint én, és az éjszakában még feleresztettünk egy égi lámpást is, ami felszállt azzal a névvel, amit én se mondok már ki.
most már egy órája vége van a mai napnak, itt ülök hervadt virágok, és tonnányi csokik, és elképesztően megható gyerekrajzok között, és fogalmam sincs az életről, se magamról, se a halálról, se másról.
egy dolog persze, mint mindig, már csak az is, hogy csak egy dolog, az önmagában, de egy dolog mindig, és mindenesetre egy dolog épp most sem igaz; az, hogy nem lehet érzésektől meghalni. csak attól lehet; a halál is egy érzés lehet, mint ahogy az érzéseidet követi a tested, úgy követi ekkor is. azt érzem, hogy mindjárt meghalok, mert annyira élek.
aztán nem aludtam, mégis elaludtam, ráadásul az uszodában reggel oda kellett volna érni, ez volt az utolsó nap, pont a gergő késte le, a gergő, akinek egy méter egy perc, ki kellett menjek érte a margitsziget bejáratához, vagy fél kilométernyire az uszodától, és akkorát futottunk hogy az valami elképesztő volt. velem hajnalban már megtörtént minden, én tudtam hogy bármi megtörténhet bármikor, de a gergő még nem, mindenesetre végigfutotta velem a margitszigetet egy olyan kisfiú, aki elvileg járni se nagyon tud. utána káosz, és aztán az évzáró; és eljött rá anyám. és, szokjam meg hogy beszélek róla; az apám. anyám és apám, anyám a botjával, apám a kiégetett mackónadrágjával ott ült a felső tízezer fiatal szülőgenerációja között, és engem néztek, én meg az ovisokat, az ovisok meg engem. az elején nagyon féltem, meg kell ezt szokni, a szülőkkel kapcsolatban nincs bennem rutin. de aztán mindegy volt, és felszakadtak az érzelmek is, például a dani, istenem, pont a dani amikor bítbokszolni kellett volna, akkor jött rá, akkor esett le neki, hogy most búcsúzunk, és ettől elkezdett sírni, de láttam rajta hogy abba akarja hagyni, hogy végigcsináljuk, de ettől még jobban elkezdett sírni, ettől én is elkezdtem már majdnem sírni, ettől ő még jobban, és pont a legvidámabb, legvagányabb rész így egy érzelmi tengerré változott, viszont megdöbbentő volt, hogy nem csak azt hogy mennyit kapok a gyerekektől, de hogy én így, ilyet kapjak, egy kisfiútól, az valami elmondhatatlan volt, az a végtelen szeretet, hogy miattam sír, és miattam akarja abbahagyni, és végigharcolja az egészet a könnyeivel. aztán kaptam mindenféle ajándékot, és itt viszont már itthon, de végképp elbőgtem magam; egy sakkot rajzolt nekem, meg egy arcot, akiről először azt hittem hogy majom, de aztán rájöttem hogy az én vagyok, én, meg az állandó borostám. basszameg. aztán jött anyám; most először érezem rajta hogy nagyon büszke rám. állítólag amikor nem voltam ott, az óvónénik meg a szülők agyon dicsértek, és anyunak persze ez kellett; meg nyilván hol van még ilyen helyzet az életemben, amikor szegény ott állhat valahol, és büszke lehet a fiára. rajtam múlott, hogy nincs. én pedig fel se fogtam a hajnalt, és amikor vége lett a műsornak, és az ölemben valami gyerekkel elvittem volna a wcre, akkor fogtam fel, ott a csempék között, nyakamon egy raklap szülővel; és a világnak ott helyben szét kellett volna nyílnia, a csempéknek be kellett volna kebleznie, és meg kellett volna szűnjek, de ehelyett csak megmostam a maja arcát, és rájöttem hogy már jó ideje csak nyílt, száraz szemmel tudok csak sírni, mint a halottak.
és nem volt vége, mert aztán anyámék, és ha múltkor a keret, hát úgy most a raktár; anyám elcsápolt a kazincy utca közepéig, és lejött a nehéz, kanyarodó lépcsőn, lejött velem a raktárba, meg az imrével, és, az én anyám ivott, büszke volt rám, és scrabblezett, és az imrével beszélgetett. ha nagy író lennék, egy könyvet kellene írjak arról, hogy ez mit jelent. mégsem boldog voltam, csak lebegtem valamiben, amiben megint hajnal óta lebegek, ami olyan lehet, mint a hívőknek a hit. hívő vagyok, csak folyamatosan meghurcolnak az isteneim. nem is tudom mit beszélek.
viszont közben leléptem, mert a katának meg meglepetés születésnapja volt, odarohantam csak gyorsan, meg vissza; és egyrészt irigyeltem, mert tényleg meglepetés volt, elképesztő hogy milyen barátai vannak, másrészt épp ezért, hogy mennyire értékesebbek azok az emberek, akiknek ilyen barátaik vannak, és akiket így szeretnek a barátaik, mint én, aki csak félbehagyott mondatokat, berögzült játszmákat, és kiszáradt érzelmi dózisokat kap, és hagy maga után. ott ültem közöttük, sok szép, fehér ember között, és vártam velük, hogy bejöjjön a kata végre (mert a barátnőjének pont azon a helyen kell persze pisilnie;) és meglepődjön, és közben kata akartam lenni, vagy feri, vagy béla, vagy nem mondok neveket, de meg akartam halni. nem lehet az érzésektől meghalni egyébként.
és még mindig nincs vége, mert erre meg stylewalker éjszaka volt ma, az andi is éjfélig nyitva, és a kilencéves unokatesójával, fricivel végigbicikliztük gyorsan a kerületet pecsétért, úgy hogy ő ült az ülésen, fogta a derekamat, és félt. kérdeztem mitől fél, mondta hogy mindentől, és annyira egyetértettem ebben vele, hogy elkezdtünk közösen kurjongatni a turistákra. az eclecticben beleszerettem egy pulóverbe, potom 19.000 forint (!!!), ami így húsz százalékkal olcsóbban persze mindjárt jobban hangzik, kell nekem dizájnboltokba járni, a közalkalmazotti fizetésemmel. nem vettem meg, de ha megvehetném megvenném, az a legszomorúbb. aztán vissza, a buboréknál rögtönzött buborék bemutató, a frici sokkal ügyesebb, mint én, és az éjszakában még feleresztettünk egy égi lámpást is, ami felszállt azzal a névvel, amit én se mondok már ki.
most már egy órája vége van a mai napnak, itt ülök hervadt virágok, és tonnányi csokik, és elképesztően megható gyerekrajzok között, és fogalmam sincs az életről, se magamról, se a halálról, se másról.
egy dolog persze, mint mindig, már csak az is, hogy csak egy dolog, az önmagában, de egy dolog mindig, és mindenesetre egy dolog épp most sem igaz; az, hogy nem lehet érzésektől meghalni. csak attól lehet; a halál is egy érzés lehet, mint ahogy az érzéseidet követi a tested, úgy követi ekkor is. azt érzem, hogy mindjárt meghalok, mert annyira élek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése