2010. április 17., szombat

áprilisi tördeldések

a.

hogy is volt?
ott bolyongunk te meg én / a sosem csörgő telefonok roncstelepén.
nem így volt. az enyém már csak rezeg, ne, ha.

a csendnek néha olyan az alakja mint neked, meg a semmi illata is van hogy épp, mint a tied. sok a csend, dalol benne a semmi, nehéz így.

az egyik kislány neve is ugyanaz. úgy fogózik, mintha repülne, kitárt karokkal, a csatjait is elhagyja olyankor, de pisilni nem szeret, csak ül a wcn, nézi a csempét, sírdogál. és elalváskor épp azt csinálja, amit te meséltél.

nem is neked írom ezeket már, de csak úgy lehet leírni, ha megszólítalak vele. ennyit rólad. a szerelem tényleg akkor múlik el, amikor megismeri a másikat az ember? a szerelemre éppen azért van szükség, hogy ne ismerjük meg a másikat? az intenzitása a szerelemnek előkészíti a terepet a szeretetre? a szerelem tehát a valóság elől való menekülés, hiszen nem a valóságba vagy szerelmes, bár, talán, de; és a szeretet pedig a valósággal való kibékülés, és belefekvés? mennyit kérdezek, így azt is kérdeztem már, hogy miért mindig a megbocsájtás a szeretet vége? és miért érzem úgy hogy a megbocsájtással, és ezzel együtt a szeretettel vesztek, veszítek, veszítlek? leginkább azt az érzést, hogy érdemes szeretni téged.

egyébként is, ki állítja meg az esőt?
különben is, adjátok vissza a humoromat!
igazából a büszkeségről akartam írni. a sosem hívó büszkeségről, az összekarmolt féligazságok büszkeségéről, arról a büszkeségről, amitől nem mint öngyilkos cseléd a gangról, hanem épp ellenkezőleg. görcsösen kapaszkodva korlátokba, önmagadba.
de tudod, ott állok a gyerekek között, és és és.
úgyis lehetne hogy
ott sétálunk te meg én / a félig megírt mondatok szeméttelepén.

b.

bolondok napján mélyen belenéztem az emberek szemébe. volt aki így észrevette; ez a nap sem más, mint a többi. főleg ha onnan nézi, ahonnan én.

c.

te miért képzelsz el valamit? sejtjeid mélyén dübörgő kreativitásod, dühöngő fantáziád követeli a napi megsétáltatást, vagy kompenzálsz vele valamit? elképzellek, mert szabadságomban áll, vagy elképzellek, mert mást se tudok csinálni, csak elképzelni? melleid vonalán függöny formájú fények, hasad előtt virág. érintőképernyő; érinthető kép. mit kompenzálok? állok közöttük, vágytalan kisgyermekként, és kapaszkodok, fel a fényeken, a végén a sapkás csúcsig. vajon megérezné a mellbimbód, ha ilyen vágytalan kisgyerekként ott ülnék rajta? kicsi lennék, apró, mint azok a játékok, amiket nagyon lehet szeretni. megmerevedne, míg kapaszkodnék benne? és ezzel mit kompenzálok? színes vetítővásznak a szemem mögött, mit akartok előlem rejtegetni? hallgatom ahogy dübörög, dühöng, őrjöng bennem a valótlanság; szabad a póráz, hagy rohanjon. ülök ott a dombon, a ruganyos csúcson, keresztül mennek rajtam a függönyformájú fények. hogy dübörög. dobog. a szívem? a szíved? mi elől rejtegetlek? mitől akarom magam veled megóvni?

zokogok benned. belédreszketek. leírlak, és félre olvaslak. szeretnék olyan mondat lenni, amit félreolvasol, szeretnék én lenni az összes mondat, amit olvasol; egy pilinszky kötet, míg odakint a függönyformák mögött, esik. félre olvasott, félre írt, félre érzett dolgok másik fele lenni.

a címet hányféleképpen olvashatod félre?

d.

a csalódás szeméttelepén végigbiciklizek az oviig, ahol beborít a gyerekek illata, és jól vagyok, nagyon jól, marcibácsi vagyok, öreg vagyok - te miért vagy ilyen szőrős? -, gyerek vagyok, csúnya vagyok - te tényleg miért vagy ilyen szőrős?! -, szép vagyok, jó vagyok, rossz vagyok, - én is ilyen szőrös leszek majd ha megnövök? - de rohanok, ahogy megállok, beterít az elmúlás szaga, hát persze hogy rohanok, - marcibácsi te vagy a fogó! -, ha megállok egy pillanatra, rögtön utolér, nem a gyerekek illatát érzem, a sajátomét, a saját szemétdombomét - ott sétáltunk te meg én -, ilyenkor naná hogy felkapok valakit, - engem is marci bácsi, engem is! - nyakamban a fájdalom helyett mosolygyerekek, vagy futok velük, nagy melák, azt se tudják mennyit köszönhetek nekik: nem munka idő ez, hanem ház - a dönci ha elfárad, leül ahol éppen rájön, és azt mondja: ez itt ház!, és ennyi, el van intézve, döncikém ezt így nem lehet, de igen, marcibácsi, ez itt ház!, szabályok vannak döncikém, nem lehet mindenhol ház, akkor te vagy a fogó, mondja, és már rohan is, és közben már ki is fújta magát - és amikor lejár, - egér egér ki a házból, most jöttem a kávéházból; gyakran egyébként tényleg... - biciklizek a becsapottság szeméttelepén, fel, s alá, s közben múlik, bomlik ez a hónap is, ez az évszak is, ez a korszak is.

e.

a hosszú bejegyzéseket nem szeretitek, igaz-e, ti, akiknek itt zenélek, kéregetek, mint a rossz utcazenészek. idáig tehát el se jutottatok már valószínűleg; egy átlag blogolvasó - tegye fel a kezét aki ilyen! - meglátja hogy milyen hosszú ez a bejegyzés, átfutja gyorsan, jó, semmi érdekes, és máris navigál, előre, hátra, vitorlás a betűtengeren, gyorsan el innen. néha elképzelem, hogy értelme van ennek, és egyszer majd vihart írok, vihart, ami feldönti, eláztatja, elsüllyeszt titeket, le a mélyére a képernyő ürességnek.

f.

a történet a fontos, vagy az hogy hogy mesélik el? az előadás, vagy a darab? a színész, vagy a karakter? csak azért kérdezem mert:
van egy fiú meg van egy lány. sakkoznak, amikor egymásba szeretnek.
azt hiszed ismered a történetet?
összejönnek, pedig majdnem tíz év van közöttük. a fiú a rossz, a lány a jó; a fiú kábítószeres, nem hasznos tagja a társadalomnak, és baromságokon gondolkozik; a lány szép, könnyűvérű és fiatal.
azt hiszed ismered a történetet?
romboló, őrjítő, őrjöngő szerelem, pedig nem tetszik nagyon senkinek, a fiúról azt tartják hogy biztos megrontja, a lányról, hogy már nem lehet megrontani, nincs igaza senkinek, igaza van hát mindenkinek.
ugye azt hiszed, ismered a történetet?
a lány nagyon belehabarodik, de nagyon, a fiú nem nagyon hiszi el hogy ez ilyen egyszerű; a lány nem bízik a fiúban, a fiú meg a lányban. szenvedély, és játszmák, kínzások és simogatások, ismered, ugye hogy ismered a történetet.
tehát ismered a történetet?
akkor figyelj:
február van, de meleg; tél után az első tavaszi nap, süt a nap. sétálnak, sínek között sétálnak, a fiú területe ez. három vágány van, dél, süt a nap. a lány egy óriási sálat visel, február van, hosszú idő óta végre meleg. éppen nincsenek rendben, a szerelem mikor van rendben, összevesztek, azért mennek sétálni, hogy béküljenek. veszekednek, rábeszélnek, elbeszélnek, megbeszélnek. ígéret, bizonyíték, bizalom játszma; leülnek egymással szemben az egyik vágányra, két sín a két ember, egymás mellett, a végtelenben érnek össze, és közben egymást nézik. jön a vonat. ez egy bizalom játszma; három vágány van, az egyiket nem használják, a másik kettőt igen. a fiú tudja, melyiket igen, és melyiket nem, a lány meg nem, ez itt a fiú területe. nem bíznak egymásban. a lány próbál bízni a fiúban, azért ül ott. jön a vonat, fém a hangja, ott van a torkukban. a fiú ismeri az élményt a lány nem; nem bízik a fiúban. felugrik, megijed. három vágány van; ők a szélsőn ülnek, van még kettő, a középső, meg a másik szélső; a vonat a középsőn jön, de a lány ezt nem hiszi el, felugrik, és átrohan, pont a vonat előtt, a fiú nem bírja megállítani, de azt látja, hogy a lány átér, még épp a vonat előtt.
csak hogy a lány hosszú sálat visel, ami beleakad a mellette elrobogó vonatba; a sebesség megrántja, neki a kocsiknak, az oszlopnak, szakad a fej, oda utazik a halál.
a fiú csak azt látja hogy a vonat elment, és a lány nincs meg; elindul hogy megkeresse. külön találja meg a testét, és messzebb a fejét.
az ilyen történeteknél mindenki a halálra emlékszik.
a lányból is legtöbben a halálára emlékeznek.
a tizenhétből hány évig készült erre a halálra?
ismerted ezt a történetet?
mi lett a fiúval? mit érezhetett, ahogy ott állt a véres síneken? és a lánynak az utolsó gondolatban amivel felfogta a vonatot, maradt-e ideje a bizalomra? vajon akkortól egy életen át bízott a fiúban, abban a fennmaradó pár másodpercben?
és miért volt szükség erre?
és mi lett a fiúval? meg tudta-e ezt magának bocsájtani?
le lehet-e jönni épp ésszel egy szerelemtől véres sínekről?
megjegyeznéd e ezt a történetet, ha nem lenne benne vér, sín, halál, fiatalság, bizalom, szerelem?
most már ismered ezt a történetet?
a kérdőjelek között csak egy pont van; a lány pont azt a sálat viselte, amit attól kapott, akitől hallottam ezt a történetet.

g.

azt mondják, egy kapcsolatnál az emberi játszmák pont a kapcsolat hiányát akarják eltakarni; ha van valódi kapcsolat, akkor azért nincs szükség játszmákra, mert van kapcsolat, és egy valódi kapcsolatba nem férnek bele a játszmák; egy valódi kapcsolat tétje tét nélküli, épp ezért minden, hiszen amíg nincs tétje valaminek, addig minden abban nyugszik. míg játszmáknál tudatos, vagy tudatalatti nyereségekre, élményszerzésekre van összpontosítva minden. szeretném, ha az írásnak annyi értelme lenne, hogy, mint egy jó rendező, oda rakjam a kamerámat, ahova akarom. síneken csúszna a kamerás kocsi, szépen hömpölygő képekkel menni körbe, vagy kézi kamerával berohanni a sűrűjébe, reszketve házi videózni ahogy te meg én épp ezt meg azt, vagy hatalmas állvány ha lenne, és szép lassan emelkedne fel a kép, abba a bizonyos nagy totálba, ahol látszik minden, a háttérben a városok, a felhők, az ég, meg valahol isten, meg az angyalok is, ha már ennyit költöttünk statisztákra. azonban úgy érzem, csak egyetlen helyről látok mindent, a szívemre van szerelve ez a bizonyos kamera, mint a hülye rendőrautókra, és azt mutatja csak, ami a szívem előtt van, amerre a szívem megy. kis szívem, mennyi mindent fogok rád, ez igaz, abbahagyhatnád szívem. tehát le kéne írnom a dolgokat úgy, ahogy vannak, ahogy voltak, de nem csak innen, hanem mindenhonnan. néha, amikor épp nem a nagy érzelmeim kipucolásával foglalkozok, igen, mint a kis herceg a vulkánjait, olyankor azon kapom magam, hogy a kamerám valahol egész máshol jár, olyan képeket látok, amiket eddig nem, nem csak az arcodat látom, a hátadat, nem csak a házadat látom, a házakat, kis izgő mozgó tragédiák egy városban, egy országban, egy világban; de amikor kapnék utána, hogy rögzítsem, hogy leírjam, hogy megragadjam, már megint csak ugyanazt a jól ismert szemszöget, beállítást, fényeket látom, árnyékait a megtörténteknek, csillogásait a meg nem történteknek, árkait a bánatnak, és cseppjeit a kielégülésnek.

h.

végső soron, vagy első soron, de mindenesetre mindenkinek igaza van. jeffnek is. valahol még nekem is.


6 megjegyzés:

Névtelen írta...

Sirály blogod van ;)
Te nem versenyzel ilyen helyeken mint a www.blogverseny.info ? A legutóbbi nyertest simán levitted volna ezzel a stílussal.
Renya

zsof írta...

Eszembejuttattad Terékbarátnőm versét, ideírom mert miért ne.

'Néha még beszélek hozzád magamba.
Dünnyögöm az egyszerűségüktől
szép gondolatokat.
Mert jó lenne végre befejezni
azt a megkezdhetetlen párbeszédet,
amelyikben én kiabálok, te nevetsz,
hogy a végén legyen már csönd bennem,
hátha el tud hallgatni az a sok kifogás,
amivel hozzád szólhatnék.'

(a c-részbe belenyeltem nagyokat)

Névtelen írta...

pedig a cé rész én vagyok. azt hiszem. remélem?

Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
fálánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.

(Pilinszky, mi más)

Mihaleczki Mária írta...

Nagyon tetszik a blogod.
Imádom :)
pussz: Marcsi

Névtelen írta...

ez nem

eszt írta...

f.







!