vörös

egyre inkább olyan lett mint a madarak. nem a szelíd, reszkető verebek, hanem inkább a harsonább fajtákból, mint a papagájok, vagy a paradicsommadarak. lehet hogy csak a haja miatt; olyan vörösen ég már, hogy messziről kiszúrja az ember, mint egy erdőtüzet. azért jött, hogy tönkretegyen minket; ebbe valamennyire ő is belerokkan közben, persze. gyönyörű, kívánatos, okos, és izgalmas; és emiatt szenvedünk mindannyian, ő is, meg mi is.

mert egyszer szeretett egy fiút, az összes okosságával, gyönyörűségével, kívánatosságával és izgalmával; a haja csak miatta lángolódott vörösre. a fiú aztán egy idő után már nem, elment, otthagyta. de ő nem roskadt hamuvá, hanem a szerelemtől és a veszteségtől még nagyobb lángra lobbant mint eddig, és belerohant az éjszakába.

azóta is ezt csinálja. mindig, mindenkivel, mindenhol. megtalálod őt ott, ahol keresed, és ott is, ahova azért mész, hogy ne találkozz vele. forró, és izgalmas, és lehet csak a haja miatt, de úgy vonz minket, mint a bogarakat az éjjeli lámpa. ott dongunk a feje körül, hogy aztán mind túl közel merészkedjünk, és kókadtan, megpörkölődve találjuk magunkat másnap a földön. újrapróbáljuk mindig, persze, akárhányszor meglátjuk. gyűlöl minket, és mi is magunkat miatta, és meghalnánk épp ezért, hogy megkapjuk már végre őt. irtózatosan egyedül van, forrón és lázasan izzik magába, és mi mind beleőrülünk abba, hogy olyan, ahogy ott keringünk körülötte, olyan mintha segítenénk neki, mintha csak mi tudnánk segíteni neki, és a többi bogárként vergődő hasonszőrű nem. ezért keringünk közelebb, egyre közelebb, minden egyre melegebb, fénylik az ígéret, vakítanak a lángok, a szánk már majdnem össze ér;

és aztán maradnak másnap az égési nyomok. irtózatosan egyedül van, és ez az egyedüllét messziről fénylik az őrjítő tömegben, mint egy világítótorony. hányan vagytok ti szerencsétlenek, akik azzal keltek minden nap, hogy elindultok hozzá, mint az ígéret földje felé, és aztán minden nap, ott, a kapuban, a vöröslő, gyönyörű, cinikus mosolyú kapuban omlotok össze, mert hiába, hiába, pedig mintha már majdnem, mintha kacsintott is volna, de hiába. aztán másnap újra. ti nem látjátok hogy gyűlöl minket, mert mi nem vagyunk az a fiú, és nem látjátok, hogy mennyire gyűlöli magát, mert gyűlöl minket, nem látjátok, hogy ezért áll bosszút rajtunk, mert mi mind nem vagyunk az, csak majdnem; az egyikünknek a haja, a másikunknak az álla, a harmadikunknak a hangja; és ezért melegít minket, hallgatja ahogy zúgunk, döngicsélünk neki, mert ettől egy pillanatra összeáll az, akinek sose tud megbocsájtani, mert sose tudná elengedni, pedig ő már nincs, rég nincs, ő az, akit nem érdekel az egyre vörösödő haja, ő az, akit nem ér ez a láng, ami fogva tart minket, és ezért minden karcsúsága, forrósága, ami meleget ígér, dühödt lávaként ömlik ki belőle, mert látja, hogy minket bármikor megkaphatna, bármire, csak pont őt nem, és ettől önön ereje egyszerre csökken, és megnövekszik, és hamuvá éget minden feléje nyúló kezet, és szívet.

veszélyes és gyönyörű, mint mondjuk a paradicsommadarak. és irtózatosan egyedül van. egyszer láttam, amikor az utcasarkon egyedül állt, és elkeseredetten próbálta önmagával felgyújtani magát.