ránézésre nem ír ez a toll. olyan magabiztossággal tölt el az az érzés, hogy ha írnék, lenne miről írnom, hogy aztán ebben sütkérezve a konkrét írás nem is tűnik fontosnak, sőt, hanyag eleganciával ezen túl is lehet lépni: kezemben a toll, mégis csak ír, ennyi is elég, vonaton utazik a csönd.
vonaton utazik az én, elmegy szabadságra. odakint pusztul a világ; a pusztulás szabadság. a földeket, mint strandon a gyékényeket, összegöngyölíti a szabadság, a városokat apró szilánkokra töri, rohan a vonat a csillogó darabok között, gyönyörűen pusztul, múlik minden amin átrohan, és mögötte ott jön, lassan, komótosan, tisztára söprögetve mindent a csönd.
valahol mindig van odakint.
egyébként zenét hallgatok. egyébként én ülök a vonaton, és úgy tűnik még mindig én vagyok én, pedig megígértem magamnak, hogy most egy hónapig ők lesznek én. épp baszott nagy gyár mellett rohan a vonat, előtte füves tér, a tér mellett fehér kamionok. nem én nézem őket, ők néznek engem azokkal a hűvös, fehér kamionszemeikkel. a füves rész majdnem közepén ül összegörnyedve egy alak, fejét a lába közé hajtva. elrohan a vonat, göngyölődik ablakában a világ, épp csak annyira van még időm, mielőtt szilánkokra szakadna a mozdulatlanság, hogy utánanézzek, nem szobor-e. bár egy ilyen szobor egy gyár előtt épp úgy képtelenség lenne, mint ez az ember; de nem szobor, mert ruha van rajta. egy szobor, ruhában, az lenne aztán a képtelenség netovábbja, ez még nekem is sok, tehát nem szobor.
megy a vonat, futok utánad.
de mi az atyaúristent csinál ő ott? ő, figyeld a kezem, látod nem magamról írok, pedig elfog a kísértés hogy helyettesítsem magam a ruhás görnyedt szoborral, kedvemnek való szerep lenne, magányos dolgozó cigiszünetben a füvekkel társalog - de basszameg, elvileg most nem magamról beszélek. elvonási tüneteim vannak, pedig még bele se kezdtem igazán; olyan ez, mint valami drog. képes lennék egy koszos pocsolyáról - a pocsolyák egyébként a maguk pocsolyaságukban nem lehetnek koszosak, de ez most mindegy - is mélyreható elemzést írni, csak hogy megtaláljam benne magam, hogy megtaláljam mindenben magam, mert különben összeszarom magam, és olyanokat kezdek kérdezni - magamtól, hát persze, még ha tőled is, tudnod kell, az ilyet mindig magamtól kérdezem - mint hogy: 'minek élek?'
ezt kérdezi vajon épp a fickó is?
remeg a kezemben a toll, kurva nehéz másokról írni.
mi az istent csinál ott? kirúgták? ivott? hánynia kell? szül a nője? filozófus? szomorú, mert nem jön be a lányoknak? apropó, néha úgy érzem, ez az egész élet kurvára unalmas, és lényegtelen, és csak azért kell ilyen hülyeségeket összeírni róla, hogy bejöjjünk a lányoknak. tulajdonképpen a lányoknak bejönni is kurva unalmas, és valószínűleg magasabb szinteken lényegtelen, viszont erre nehéz emlékeztetni magam a közelükben. de hát basszus, ha nyár van, és alig van rajtuk ruha? bezzeg a fickón.
kamionsofőr, és jógázik? elaludt? gyárak közt elaludt a hangya, pszt. fáj a gerince? bajban van a gravitációval? vagy a szerelem? görnyedt férfi egy tér majdnem közepén, még mindig nem éltem annyit, hogy ne tegyem ki az egyenlőségjeleket mindenről amit látok, a szerelem felé.
megy a vonat, kergeti a szerelmet, viszi a tollamat, ami a látszat ellenére is ír, írja a bonyolult körmondataimat, míg én itt maradok a gyár előtt a fűben, egy görnyedt férfiként, aki a bokájával társalog, és a hátam mögött a mindenséggel töltődnek a kamionok.
valahol mindig van odakint.
egyébként zenét hallgatok. egyébként én ülök a vonaton, és úgy tűnik még mindig én vagyok én, pedig megígértem magamnak, hogy most egy hónapig ők lesznek én. épp baszott nagy gyár mellett rohan a vonat, előtte füves tér, a tér mellett fehér kamionok. nem én nézem őket, ők néznek engem azokkal a hűvös, fehér kamionszemeikkel. a füves rész majdnem közepén ül összegörnyedve egy alak, fejét a lába közé hajtva. elrohan a vonat, göngyölődik ablakában a világ, épp csak annyira van még időm, mielőtt szilánkokra szakadna a mozdulatlanság, hogy utánanézzek, nem szobor-e. bár egy ilyen szobor egy gyár előtt épp úgy képtelenség lenne, mint ez az ember; de nem szobor, mert ruha van rajta. egy szobor, ruhában, az lenne aztán a képtelenség netovábbja, ez még nekem is sok, tehát nem szobor.
megy a vonat, futok utánad.
de mi az atyaúristent csinál ő ott? ő, figyeld a kezem, látod nem magamról írok, pedig elfog a kísértés hogy helyettesítsem magam a ruhás görnyedt szoborral, kedvemnek való szerep lenne, magányos dolgozó cigiszünetben a füvekkel társalog - de basszameg, elvileg most nem magamról beszélek. elvonási tüneteim vannak, pedig még bele se kezdtem igazán; olyan ez, mint valami drog. képes lennék egy koszos pocsolyáról - a pocsolyák egyébként a maguk pocsolyaságukban nem lehetnek koszosak, de ez most mindegy - is mélyreható elemzést írni, csak hogy megtaláljam benne magam, hogy megtaláljam mindenben magam, mert különben összeszarom magam, és olyanokat kezdek kérdezni - magamtól, hát persze, még ha tőled is, tudnod kell, az ilyet mindig magamtól kérdezem - mint hogy: 'minek élek?'
ezt kérdezi vajon épp a fickó is?
remeg a kezemben a toll, kurva nehéz másokról írni.
mi az istent csinál ott? kirúgták? ivott? hánynia kell? szül a nője? filozófus? szomorú, mert nem jön be a lányoknak? apropó, néha úgy érzem, ez az egész élet kurvára unalmas, és lényegtelen, és csak azért kell ilyen hülyeségeket összeírni róla, hogy bejöjjünk a lányoknak. tulajdonképpen a lányoknak bejönni is kurva unalmas, és valószínűleg magasabb szinteken lényegtelen, viszont erre nehéz emlékeztetni magam a közelükben. de hát basszus, ha nyár van, és alig van rajtuk ruha? bezzeg a fickón.
kamionsofőr, és jógázik? elaludt? gyárak közt elaludt a hangya, pszt. fáj a gerince? bajban van a gravitációval? vagy a szerelem? görnyedt férfi egy tér majdnem közepén, még mindig nem éltem annyit, hogy ne tegyem ki az egyenlőségjeleket mindenről amit látok, a szerelem felé.
megy a vonat, kergeti a szerelmet, viszi a tollamat, ami a látszat ellenére is ír, írja a bonyolult körmondataimat, míg én itt maradok a gyár előtt a fűben, egy görnyedt férfiként, aki a bokájával társalog, és a hátam mögött a mindenséggel töltődnek a kamionok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése