két hajról

akiről ma írnék, róla nem akarok írni. ez ilyen.
cserébe írok egy emberről, akit nem is ismerek, nem is fogok soha, viszont hallottam róla egy aranyos történetet. egyenlőre úgy tűnik, minél jobban ismerek valakit, annál nehezebb róla írni, ez főleg azért meglepő, mert azt hittem, egy írónak azért kell megismernie az embereket, hogy tudjon róluk írni.
a mostani ember egy közéletben résztvevő, az értelmiségi elithez tartozó férfi, nem utolsósorban fotóművész, ráadásul egy rádió tulajdonosa. ami minket érdekel az a haja; sűrű, göndör haja van, még mindig, így őszen is. nézz meg róla egy mostansági képet. most képzeld el, milyen lehetett ez a férfi fiatalon; fekete, vastag, sűrű göndör haja volt, oly annyira, hogy egyszer, még régen, amikor hatvanas éveket írtak, az ilyesfajta fickók csőnadrágban jártak, és a beatlesről azt hitték hogy örök, szóval nagyon régen, ez a férfi, akkor még fiú, átment egy ismerőséhez, tél volt, kabát kellett, meg sál, és ennek a fiúnak olyan volt a haja, ez az ősi mikrofon haj, amilyet még nem látott az ismerősének az anyukája, hogy azt hitte, rajta maradt a sapka, ezért kedvesen rászólt hogy 'vedd le a sapkádat fiam, itt már elég meleg van', és sehogy nem értette, hogy az ott bizony haj, amit nem lehet levenni.

egyszer ismertem egy fiút, aki szép volt, még akkor is, amikor kemoterápiát kapott, ő azt mesélte, hogy álmában gyakran fésülködik, és olyankor olyan haja van, hogy a fésű beleakad, és nem jön ki sehogy, és ollót kéne fogni, hogy kivágják belőle, de ő álmában is tudja, hogy mekkora kincs a haja, ezért úgy hagyja, fésűstől megy ki az utcára, és vigyorog mindenkire, és nagyon büszke magára, ahogy ott megy, és álmodik ilyeneket. de ha jól nézem, ez már egy másik történet.