összeidézek:
úgy aludj el, úgy halj meg, ahogy almába harap egy gyerek.
ennek nincs köze a filmhez.
semmi sem tűnik el igazán. minden megmarad az emberek világában.
ennek van.
nyitott, szikár film ez, elvileg végtelenül lecsupaszított, mint a haikuk. másrészt meg olyanokat enged meg magának a rendező, mint a vörös hajzuhatag, meztelen női váll, és hallgatjuk a tengert. vagy reggelire kis tálban gyümölcs, nagy pohárban, hideg, hófehér tej, tálcán az ajtó előtt. a mozdulatok lassúsága, a semmiből a semmibe tartás pedig leginkább hemingway novellát idézi. rajta felejtkezik a kamera a harapásokon, a csöndeken, az esőn, a tengeren, a szélen, az őszön, a hidegen, a melegen, és a fehér lepedőkön.
és sok, nagyon sok űr, és csend van ezen a mozgóképen. bevallom, ez nagyon tetszik nekem. bár a történet is szikár, és már már túlságosan stilizált, mégis marad tér, a kamera olyan helyeken áll, ahol elférnek a szereplők érzései épp úgy, mint a nézőkéi. a történet inkább példabeszéd, a helyszín meg egyenesen képtelenség, végig azon gondolkoztam, hogy basszameg, hogy vannak ilyen helyek a világban, ha vannak. voltam írországban, de ebben az írországban nem.
van egy tenger. alig látni. van egy félsziget. magányos. van rajta egy ház. magányos. van benne egy férfi. magányos. jön felé egy nő. nem fogod kitalálni.
és az benne a legjobb, hogy tényleg nem fogod kitalálni. ezt a végtelenül giccses, képtelen, képeskönyv helyzetet nem nyomja agyon a rendező, hagy teret a főszereplőknek épp úgy, mint a helyszíneknek, nem akarja megmagyarázni, nem akarja megoldani, lassan, óvatosan nyitja ki az egészet, ezzel eléri azt, hogy a néző akaratlanul is annak szurkol, hogy a történetből ne az legyen, aminek logikusan lennie kellene.
aztán ugyanilyen óvatosan, lassan, elkezd hatni a nézőre, beúszik a szikár, csöndes, könyörtelen, már már dokumentum hangulatú képek közé pár olyan kép, hogy azt már a befogadás pillanatában is érzi az ember, hogy fú bazdmeg, és így aztán azt se bánja, hogy ha a történetből közben az lett, aminek logikusan lennie kellett, talán még egy kicsit kevesebb is, és hogy a film mintha többet ígért volna, akaratlanul is, mint amit adott, viszont amit ad, azt annyira szépen adja, nem bánja az ember ezt se.
nincs sok beszéd, ami történik, az a részletekben történik, ez is nagyon tetszik nekem. a színészek zseniálisak, lotte verbeek gyönyörű. az arc, az arcok, az a két arc, és a magány, az nagyon sokat ér, ahogy végignézheti a néző, ahogy arrébb mászik ezekről az arcokról a magány, aztán visszakapaszkodik. nagyon jó, hogy résnyire nyitva marad a film, mint a végén az ablak; nincs megmagyarázva mi volt, egy pillanatra mintha belekezdene, akkor meg is ijedtem, de nem, még a lány neve se derül ki, hálát adhatunk az elsőfilmesnek, hogy ilyen messze kezdi hollywoodtól. az sincs túlmagyarázva, hogy mi lesz. jó ez, hogy van a nézőnek is dolga. szintén nagyon szimpatikus, hogy néhol már már dogma film szerűen nincsen zene, csak kép; és ez sem túl művészkedve, csak egyszerűen.
ettől függetlenül azt is el kell mondani, hogy lehet hogy lesz olyan, akinek nem ez lesz a kedvenc filmje, hogy finoman fogalmazzak. lehet hogy valakinél túl sok lesz a kép, és azt fogja érezni, agyonnyomják a kis történések a nagyot. lehet, hogy lesz akinek túl sok lesz a reménytelenség, meg a szomorúság, az arcokon a magány, és a szigor, meg egyáltalán, az ilyen valószínűleg el se jut a film közepéig. nem is baj, mert a vége se tetszene neki. tehát kétségkívül nem egy könnyed, randifilmes alkotás. abban is van valami, hogy ha karakterekből nem is, a találkozásukból mintha hiányozna valami. egyáltalán, a sok csönd mellett, mintha hangok is hiányoznának a filmből. vagy a forgatókönyvből.
viszont, és emiatt én szívből ajánlom mindenkinek, aki nem tartozik az előbbiek közé, viszont a nézőnek nincs megfogva a keze, se a szeme, szépen, nyugodtan, lassan, mint az egyedüllét, kipótolhatja magának a hiányzó részeket. és ha elég gondos, figyelmes, szép munkát csinált, akkor megkapja élete egyik legjobb filmjét, amit ráadásul, akármikor, de főleg egyedül, éjszaka, bármennyiszer újranézhet.
és sok, nagyon sok űr, és csend van ezen a mozgóképen. bevallom, ez nagyon tetszik nekem. bár a történet is szikár, és már már túlságosan stilizált, mégis marad tér, a kamera olyan helyeken áll, ahol elférnek a szereplők érzései épp úgy, mint a nézőkéi. a történet inkább példabeszéd, a helyszín meg egyenesen képtelenség, végig azon gondolkoztam, hogy basszameg, hogy vannak ilyen helyek a világban, ha vannak. voltam írországban, de ebben az írországban nem.
van egy tenger. alig látni. van egy félsziget. magányos. van rajta egy ház. magányos. van benne egy férfi. magányos. jön felé egy nő. nem fogod kitalálni.
és az benne a legjobb, hogy tényleg nem fogod kitalálni. ezt a végtelenül giccses, képtelen, képeskönyv helyzetet nem nyomja agyon a rendező, hagy teret a főszereplőknek épp úgy, mint a helyszíneknek, nem akarja megmagyarázni, nem akarja megoldani, lassan, óvatosan nyitja ki az egészet, ezzel eléri azt, hogy a néző akaratlanul is annak szurkol, hogy a történetből ne az legyen, aminek logikusan lennie kellene.
aztán ugyanilyen óvatosan, lassan, elkezd hatni a nézőre, beúszik a szikár, csöndes, könyörtelen, már már dokumentum hangulatú képek közé pár olyan kép, hogy azt már a befogadás pillanatában is érzi az ember, hogy fú bazdmeg, és így aztán azt se bánja, hogy ha a történetből közben az lett, aminek logikusan lennie kellett, talán még egy kicsit kevesebb is, és hogy a film mintha többet ígért volna, akaratlanul is, mint amit adott, viszont amit ad, azt annyira szépen adja, nem bánja az ember ezt se.
van például egy kép, az ablakban egy kancsó, mögötte a fák. sok csendélet van ebben a filmben, mondom, nagyon régen nem láttam már ilyen szép csöndeket. és hogy az idő múlik, jön az este, azt abból látni, ahogy fel van gyorsítva odakint a fák reszketése. na basszameg, az nagyon.
nincs sok beszéd, ami történik, az a részletekben történik, ez is nagyon tetszik nekem. a színészek zseniálisak, lotte verbeek gyönyörű. az arc, az arcok, az a két arc, és a magány, az nagyon sokat ér, ahogy végignézheti a néző, ahogy arrébb mászik ezekről az arcokról a magány, aztán visszakapaszkodik. nagyon jó, hogy résnyire nyitva marad a film, mint a végén az ablak; nincs megmagyarázva mi volt, egy pillanatra mintha belekezdene, akkor meg is ijedtem, de nem, még a lány neve se derül ki, hálát adhatunk az elsőfilmesnek, hogy ilyen messze kezdi hollywoodtól. az sincs túlmagyarázva, hogy mi lesz. jó ez, hogy van a nézőnek is dolga. szintén nagyon szimpatikus, hogy néhol már már dogma film szerűen nincsen zene, csak kép; és ez sem túl művészkedve, csak egyszerűen.
ettől függetlenül azt is el kell mondani, hogy lehet hogy lesz olyan, akinek nem ez lesz a kedvenc filmje, hogy finoman fogalmazzak. lehet hogy valakinél túl sok lesz a kép, és azt fogja érezni, agyonnyomják a kis történések a nagyot. lehet, hogy lesz akinek túl sok lesz a reménytelenség, meg a szomorúság, az arcokon a magány, és a szigor, meg egyáltalán, az ilyen valószínűleg el se jut a film közepéig. nem is baj, mert a vége se tetszene neki. tehát kétségkívül nem egy könnyed, randifilmes alkotás. abban is van valami, hogy ha karakterekből nem is, a találkozásukból mintha hiányozna valami. egyáltalán, a sok csönd mellett, mintha hangok is hiányoznának a filmből. vagy a forgatókönyvből.
viszont, és emiatt én szívből ajánlom mindenkinek, aki nem tartozik az előbbiek közé, viszont a nézőnek nincs megfogva a keze, se a szeme, szépen, nyugodtan, lassan, mint az egyedüllét, kipótolhatja magának a hiányzó részeket. és ha elég gondos, figyelmes, szép munkát csinált, akkor megkapja élete egyik legjobb filmjét, amit ráadásul, akármikor, de főleg egyedül, éjszaka, bármennyiszer újranézhet.
az okos tudja mikor kell abbahagyni.
ennek meg nem csak a filmhez van köze.
ennek meg nem csak a filmhez van köze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése