juj most olyan az írás, mint valami vetett ágy, belenyújtózni, belefeküdni, bele bele bele. olyanokat írni mint hogy egy kis pihenőt akarok, végre, egy kis pihe nőt. ilyeneket. vagy olyanokat hogy van egy fogorvos, akit úgy hívnak hogy dr. vetter tilo günther. ez a vetter egy szájban rendel, brr, elképesztő. arról is írni kéne, hogy ilyen névvel hogy lehet csajozni, annyira látom, ahogy bemegy dr. vetter, rendeli az italt, és már az elején, könnyítésként elejti a hölgynek; önnek csak tilo, kedvesem. vááááh. egyébként minden fogorvos ugyanúgy néz ki, azt tudtad? szóval ilyeneket kellene írni. persze nem ilyeneket fogok, még mindig augusztus van, a fene essen bele.
azért arról még hagy írjak, én, hogy mit szeretne ő, jaj már megint a régi nóta, de tényleg, mert utazott a héven, megint, azon a héven, megint, abban a megállóban, már megint, csillaghegyi fénylő délutánok, te jó isten, hogy én, bocs, ő, mennyire szereti azt a megállót, azokat a platánfákat, azt a kis kocsmát a sínek mellett, és ha már régi nóta, van az, hogy mindig az a perc, a legszebb perc, amikor a hév már elment, mindig az a hév, amin sosem utazunk, salaala.
azt hinnéd ezek után, hogy ha ilyen kis játékos, bohém, hát biztos boldog ő, mi? egy frászt. egyébként is, nem róla van szó, az unalmas, nem szabad. gyere, írjunk inkább a nőkről. van az a lány, akinek rövid a haja, tudod, minél rövidebb, annál szebb, és gyakran csak úgy van orgazmusa, ha más lányokra gondol közben. jó lenne tudni, arról, akiről tudni akarunk valamit, hogy mire gondol orgazmus közben. úgy általában. az orgazmusnak van valami köze a felhőkhöz, csak azért. meg a gyerekkorhoz. a körhintákhoz, a gyerekkori játszótér bódult körhintáihoz, amikor mire is gondoltál, miközben nem szédültél még úgy, mint most, nem volt hányingered, úgy mint most, csak rohant a világ, mintha te a világgal szembe, forgalommal, idővel szembe foroghattál volna, egyre gyorsabban, a bódulatig. ó ha akkor mondta volna valaki, hogy később ehelyett lesz a szex; akkor se lenne máshogy.
mindenesetre, írjunk lányokról. arról, aki a ruháit maga varja, a vágyait meg elkaparja, a haját meg estére kibontja, és még lenne rím, jaja. arról, aki az egyszeri lsd használat miatt fél a lábasoktól, meg a nagyobb edényektől, mert azoktól szokott flashbackelni. vagy a lányról, aki sohasem bántott még senkit, és ettől megcsúnyult. a lányokról azt hittem milyen jó lesz írni. egyáltalán, rólatok. mind tulajdonnevek, mind, egytől egyig, a szerelem, a csalódás, a boldogság, a béke, a veszteség, a gyűlölet, a harag, a lustaság, a barátság, az ellenség, mind.
de az ember nem mond idegeneknek ilyeneket, úgy tűnik. túl bizalmas dolog ezeket megnevezni, mint például a színeket - a színek is intim tulajdonnevek -, vagy a fákat, lépcsőket, tányérokat. annyira idegenek vagytok, néha attól félek, mivan ha mind ismerlek benneteket. ha az, ami bennem van, az az ismeret, nem csak egyfajta fakó kép, hol álmodás, hol távolodás. nem tudok rólatok írni, úgy tűnik a kis világomban csak én vagyok megnevezhető, minden más próbálkozás nyögve nyelés, vagy fájdalom, vagy emlék. azokkal hogy lehet bántani; minden emlék új és új, ahányszor elmeséljük, hol többtől új, hol kevesebbtől, hol megforgatva új, az emlékek mindig újra gyúrhatóak, de maga a bántás azonban réges-régi, ugyanolyan mese. ne bántsatok már, basszameg. férfi vagyok, vagy mi a tök, nem akarok bántani.
pedig milyen jó lenne leírni rólad, te kék, hogy tényleg fürödtem a szemedben. vagy rólad, te barna, hogy te úgy vagy szép, mint az ősz. és te, te fehér, egyszer még, néha olyan, mintha te lennél a majd. egyébként jó ez így is. a visszatérő emberek, és az elmenők, mint a betűk, hol jelentenek, hol nem jelentenek semmit. mesélni kellene egy néniről, anyám munkatársáról, ó istenem, még rendszerváltás sem volt, akinek az írógépére emlékszem, az írógépére, amiről elhittem neki, hogy ha közel megyek hozzá, akkor bekap. kérdeztem hogy a nénit miért nem kapja be, azt mondta azért nem, mert betűkkel eteti őt, de ha nem eteti elég gyorsan, akkor megvadul, és akkor őt is bekapja, ezért nem ér rá most beszélgetni, hanem gyorsan etetnie kell, és etette is, mint az állat, kattogott mint egy géppisztoly, a hosszú egyenes szóköz nyűgözött le a legjobban, valamiért olyannak láttam azt az egy billentyűt, mintha egy zongorán lenne, magasabbnak hallottam a hangját, mint a többinek, ezért az egész szövegnek dallama volt, le voltam nyűgözve, ezért kértem csak anyut, hogy had menjek be a kiskerbe, ez volt a neve, nagy szocreál csúnya épület, még mindig ott van vácon, mindegy, és egyszer amikor nem volt ott az a néni, akinek egyébként két szája volt, az egyik a valódi, a másik a rajzolt, és a rajzoltat odahúzta a valódi elé, azt gondoltam akkoriban, hogy azért, hogy komoly dolgokat mondjon vele, ne butaságokat, anyunak sose volt két szája, azt mondta, azért, mert ő nem dolgozik ilyen komoly dolgokkal, most gondold el, micsoda csoda volt az élet, szóval hogy egyszer, erről kéne a legjobban mesélni, amikor ott voltam épp, és anyu komoly dolgokról beszélgetett, az én anyám, úristen mennyit beszélek róla, és szorongat az érzés, hogy csak beszélni tudok már róla, mást nem, ki fogja ezt megbocsájtani nekem, és mi lesz, ha majd egyszer, az én gyerekem is kerülni, hallgatni, idegeskedni se fog már miattam, csak beszélni fog néha rólam, hogy könnyítsen magán, büszke leszek e rá, majd akkor, vagy, de kurvára elértem a tárgytól, ki is hagyok egy sort, hogy visszatérjek
a tárgy, hogy anyám épp tárgyalt, a két szájú írógép etető nő is tárgyalt, az írógép meg ott volt, és engem nézett, és láttam hogy nincs ott senki, aki megetesse, ezért rettenetesen féltem, majd, mivel akkoriban még hősnek készültem, úgy ám, hősnek, nem holmi félérzékeny lelkű megöregedő identitáskeresőnek, összeszedtem a bátorságomat, és gyorsan lenyomtam a p betűt. nem volt benne papír, viszont a tinta szalagon látszott a betű, egyenesen a gyomrába, azt gondoltam, és felbátorodva leírtam szépen, már akkor is kisbetűkkel hogy j ó é t v á g y a t udvariasan, hat éves voltam, már tudtam írni, és udvariaskodni, de akkor még nem hittem volna, hogy majd egyszer ezzel fogom fényezni magam, majd elmentem onnan, hogy ha esetleg nem tetszik az írógépnek, akkor ne egyen meg; később aztán, másnap talán, vagy egy másik másnap, anyukám leszidott, hogy miért piszkáltam a gizi (gizi? bár tényleg olyan gizis volt, így az emlékezet ablakából) néni írógépét.
így kezdődött a viszonyom az írással, azt hiszem, de lehet hogy nem, ki tudja már, hogy mi az, amit tud, és mi az, amit tudni akar. vasárnap van, és egész nap nem jött a vihar, az összes időjós bekaphatja, egyszer róluk is írni kéne valami jó kis bűnügyit, mondjuk hogy van egy meteorológus, le se tudom írni, aki megjósol egy meteort (ha már lógus), amit viszont nem lát senki, csak ő, az ember azt hiszik, hogy ez is csak a szokásos kamu, mint például a mai, vasárnap lehűlés (jó az úgy amennyire), viharos szél, eső várható, fityfene, mondjuk keddre, a keddeken bármi megtörténhet, keddre egy meteor várható észak - északkelet - dél - délnyugat irányból, de senki nem látja, hiába mondja, csak ő, meg az ő műszerei, azok mutatják is egyre, közeledik az a fránya meteor, megkongatja az összes vészharangot, bemondják a tévébe, riadó, para, stb, de semmi, feldühödnek az emberek (végre), kirúgják az állásából, a felesége elhagyja (jó, ez ilyen egyéni közhely, de ha lúd, legyen már meteorológus), mindenki kineveti, egyedül ül a bérelt szobájában, a harmadikon, a forró melegben (oké, elég lesz már), a meteor meg csak jön, jön, csak ő tudja, ő hallja, ahogy zúg, búg, végig a városon, kikerülve az embereket, úgyse látja senki, a villanypóznákat, csak az utcalámpák perdülnek táncra tőle, meg a szemetes kukák (ez azért fontos, mert szerintem, ha van titok, vagy csoda, isten, ördög, ufó, sárkány, vagy efféle a világon, hát ha azokról tud valami, akkor azok a kukák és az utcalámpák, nem az állóak, a felfüggesztettek, amik játszanak az árnyékokkal, ha senki nem néz oda; ők mindent tudnak erről a világról, vagy legalábbis az emberekről, azt hiszem), és aztán jön, fel a harmadikra, bemeteorkodik az ablakon, és puff, bumm, szegény meteorológusnak annyi. a meteor bosszúja, hah, ez lenne a címe, kis űrgrafika fénycsóvával a borítón. aztán micsoda bűnügy, mert hát nem látná senki, csak azt hogy a lakásban minden szanaszét, a meteorológusnak (nem írom le többet ezt a szót) meg ugye annyi, indíték smafu, az ajtó zárva, szívhatják a szivarokat a nyomozók, és lapozhatják át az unalmas oldalakat az olvasók, amíg a végére, persze, de ennyire ne menjünk bele.
addig nyújtózkodj, amíg a takaród, mondják akik értenek hozzá, ha takaró is az írás, most már kilógok alóla, abbahagyom. nagyon sokat engedtem meg magamnak ma, magamról mármint, de egyrészt vasárnap van, másrészt ha én hozom a szabályokat, ki tudná azokat jobban megszegni, mint én, nem igaz? bár azt hiszem ez már politika.
mindenesetre, írjunk lányokról. arról, aki a ruháit maga varja, a vágyait meg elkaparja, a haját meg estére kibontja, és még lenne rím, jaja. arról, aki az egyszeri lsd használat miatt fél a lábasoktól, meg a nagyobb edényektől, mert azoktól szokott flashbackelni. vagy a lányról, aki sohasem bántott még senkit, és ettől megcsúnyult. a lányokról azt hittem milyen jó lesz írni. egyáltalán, rólatok. mind tulajdonnevek, mind, egytől egyig, a szerelem, a csalódás, a boldogság, a béke, a veszteség, a gyűlölet, a harag, a lustaság, a barátság, az ellenség, mind.
de az ember nem mond idegeneknek ilyeneket, úgy tűnik. túl bizalmas dolog ezeket megnevezni, mint például a színeket - a színek is intim tulajdonnevek -, vagy a fákat, lépcsőket, tányérokat. annyira idegenek vagytok, néha attól félek, mivan ha mind ismerlek benneteket. ha az, ami bennem van, az az ismeret, nem csak egyfajta fakó kép, hol álmodás, hol távolodás. nem tudok rólatok írni, úgy tűnik a kis világomban csak én vagyok megnevezhető, minden más próbálkozás nyögve nyelés, vagy fájdalom, vagy emlék. azokkal hogy lehet bántani; minden emlék új és új, ahányszor elmeséljük, hol többtől új, hol kevesebbtől, hol megforgatva új, az emlékek mindig újra gyúrhatóak, de maga a bántás azonban réges-régi, ugyanolyan mese. ne bántsatok már, basszameg. férfi vagyok, vagy mi a tök, nem akarok bántani.
pedig milyen jó lenne leírni rólad, te kék, hogy tényleg fürödtem a szemedben. vagy rólad, te barna, hogy te úgy vagy szép, mint az ősz. és te, te fehér, egyszer még, néha olyan, mintha te lennél a majd. egyébként jó ez így is. a visszatérő emberek, és az elmenők, mint a betűk, hol jelentenek, hol nem jelentenek semmit. mesélni kellene egy néniről, anyám munkatársáról, ó istenem, még rendszerváltás sem volt, akinek az írógépére emlékszem, az írógépére, amiről elhittem neki, hogy ha közel megyek hozzá, akkor bekap. kérdeztem hogy a nénit miért nem kapja be, azt mondta azért nem, mert betűkkel eteti őt, de ha nem eteti elég gyorsan, akkor megvadul, és akkor őt is bekapja, ezért nem ér rá most beszélgetni, hanem gyorsan etetnie kell, és etette is, mint az állat, kattogott mint egy géppisztoly, a hosszú egyenes szóköz nyűgözött le a legjobban, valamiért olyannak láttam azt az egy billentyűt, mintha egy zongorán lenne, magasabbnak hallottam a hangját, mint a többinek, ezért az egész szövegnek dallama volt, le voltam nyűgözve, ezért kértem csak anyut, hogy had menjek be a kiskerbe, ez volt a neve, nagy szocreál csúnya épület, még mindig ott van vácon, mindegy, és egyszer amikor nem volt ott az a néni, akinek egyébként két szája volt, az egyik a valódi, a másik a rajzolt, és a rajzoltat odahúzta a valódi elé, azt gondoltam akkoriban, hogy azért, hogy komoly dolgokat mondjon vele, ne butaságokat, anyunak sose volt két szája, azt mondta, azért, mert ő nem dolgozik ilyen komoly dolgokkal, most gondold el, micsoda csoda volt az élet, szóval hogy egyszer, erről kéne a legjobban mesélni, amikor ott voltam épp, és anyu komoly dolgokról beszélgetett, az én anyám, úristen mennyit beszélek róla, és szorongat az érzés, hogy csak beszélni tudok már róla, mást nem, ki fogja ezt megbocsájtani nekem, és mi lesz, ha majd egyszer, az én gyerekem is kerülni, hallgatni, idegeskedni se fog már miattam, csak beszélni fog néha rólam, hogy könnyítsen magán, büszke leszek e rá, majd akkor, vagy, de kurvára elértem a tárgytól, ki is hagyok egy sort, hogy visszatérjek
a tárgy, hogy anyám épp tárgyalt, a két szájú írógép etető nő is tárgyalt, az írógép meg ott volt, és engem nézett, és láttam hogy nincs ott senki, aki megetesse, ezért rettenetesen féltem, majd, mivel akkoriban még hősnek készültem, úgy ám, hősnek, nem holmi félérzékeny lelkű megöregedő identitáskeresőnek, összeszedtem a bátorságomat, és gyorsan lenyomtam a p betűt. nem volt benne papír, viszont a tinta szalagon látszott a betű, egyenesen a gyomrába, azt gondoltam, és felbátorodva leírtam szépen, már akkor is kisbetűkkel hogy j ó é t v á g y a t udvariasan, hat éves voltam, már tudtam írni, és udvariaskodni, de akkor még nem hittem volna, hogy majd egyszer ezzel fogom fényezni magam, majd elmentem onnan, hogy ha esetleg nem tetszik az írógépnek, akkor ne egyen meg; később aztán, másnap talán, vagy egy másik másnap, anyukám leszidott, hogy miért piszkáltam a gizi (gizi? bár tényleg olyan gizis volt, így az emlékezet ablakából) néni írógépét.
így kezdődött a viszonyom az írással, azt hiszem, de lehet hogy nem, ki tudja már, hogy mi az, amit tud, és mi az, amit tudni akar. vasárnap van, és egész nap nem jött a vihar, az összes időjós bekaphatja, egyszer róluk is írni kéne valami jó kis bűnügyit, mondjuk hogy van egy meteorológus, le se tudom írni, aki megjósol egy meteort (ha már lógus), amit viszont nem lát senki, csak ő, az ember azt hiszik, hogy ez is csak a szokásos kamu, mint például a mai, vasárnap lehűlés (jó az úgy amennyire), viharos szél, eső várható, fityfene, mondjuk keddre, a keddeken bármi megtörténhet, keddre egy meteor várható észak - északkelet - dél - délnyugat irányból, de senki nem látja, hiába mondja, csak ő, meg az ő műszerei, azok mutatják is egyre, közeledik az a fránya meteor, megkongatja az összes vészharangot, bemondják a tévébe, riadó, para, stb, de semmi, feldühödnek az emberek (végre), kirúgják az állásából, a felesége elhagyja (jó, ez ilyen egyéni közhely, de ha lúd, legyen már meteorológus), mindenki kineveti, egyedül ül a bérelt szobájában, a harmadikon, a forró melegben (oké, elég lesz már), a meteor meg csak jön, jön, csak ő tudja, ő hallja, ahogy zúg, búg, végig a városon, kikerülve az embereket, úgyse látja senki, a villanypóznákat, csak az utcalámpák perdülnek táncra tőle, meg a szemetes kukák (ez azért fontos, mert szerintem, ha van titok, vagy csoda, isten, ördög, ufó, sárkány, vagy efféle a világon, hát ha azokról tud valami, akkor azok a kukák és az utcalámpák, nem az állóak, a felfüggesztettek, amik játszanak az árnyékokkal, ha senki nem néz oda; ők mindent tudnak erről a világról, vagy legalábbis az emberekről, azt hiszem), és aztán jön, fel a harmadikra, bemeteorkodik az ablakon, és puff, bumm, szegény meteorológusnak annyi. a meteor bosszúja, hah, ez lenne a címe, kis űrgrafika fénycsóvával a borítón. aztán micsoda bűnügy, mert hát nem látná senki, csak azt hogy a lakásban minden szanaszét, a meteorológusnak (nem írom le többet ezt a szót) meg ugye annyi, indíték smafu, az ajtó zárva, szívhatják a szivarokat a nyomozók, és lapozhatják át az unalmas oldalakat az olvasók, amíg a végére, persze, de ennyire ne menjünk bele.
addig nyújtózkodj, amíg a takaród, mondják akik értenek hozzá, ha takaró is az írás, most már kilógok alóla, abbahagyom. nagyon sokat engedtem meg magamnak ma, magamról mármint, de egyrészt vasárnap van, másrészt ha én hozom a szabályokat, ki tudná azokat jobban megszegni, mint én, nem igaz? bár azt hiszem ez már politika.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése