2011. augusztus 1., hétfő

hóeleji magyarázkodás

azon gondolkozom, van e valami összefüggés aközött, hogy minél nagyobb (értsd: idősebb) vagyok, annál kisebbnek érzem magam, meg aközött, hogy a család nevem viszont sajnos nagy. úgy tűnik nem szabad valakit az elejétől kezdve nagynak hívni, mert nem nő fel sose. ez úgy jutott eszembe, hogy épp negyed órás harcba került, hogy felvegyem a földről a ruhákat, és betegyem a mosógépbe. nem tudok hajolni ugyanis, úgy mozgok mint egy rosszul animált artu-ditu, így le kellett feküdni a ruhák mellé, majd fekvő helyzetben magamhoz ölelni őket, és aztán halk ordításokkal felverve a bérház csendjét, függőlegessé szenvedni magam, és onnan már a szokásos megoldásokkal csinálni tovább.

tegnap elszámoltam magam a fizikai képességeimet tekintve, ez persze már többször előfordult, de egyre súlyosodnak a következményei, bizonyítva ezzel azt, hogy a felnőttkor nem azt jelenti, hogy bölcsességből nem követjük el ugyanazokat gyerekkorunk hibáit, hanem nagyrészt gyávaságból, hiszen nem biztos hogy még most is túlélnénk őket. segíteni akartam, mert mindig segíteni akarok, ezzel kompenzálva azt, hogy úgy érzem, ingyen élek, életművészkedek, de valójában a gyerekeken kívül nem vagyok fontos senkinek, és semminek, és egy mázsás présgépet cipelve fel a lépcsőn, csípőből akartam emelni, aminek köszönhetően most itt fetrengek, és az egyik könyökömről a másikra dőlve mérem az időt.

csak címszavakban a szokásosak, hogy két könyökváltás között milyen érzés szembenézni megint azzal, amivel valójában sose merek szembenézni, hogy milyen lesz, ha lesz az élet, így, mozgásképtelenül, és hogy mi lesz belőlem, ha eddig ez lett, és ha már teljesen elönt a kétségbeesés, gyorsan nekifogok írni, hogy elűzzem magamtól a kétségbeesést, (vagy fordítva, lásd somlyó györgy) és miközben nőnek a sorok, a képernyőn visszatükröződik az arcom, és így kénytelen vagyok azzal is szembenézni, hogy az írással, mint olyannal, úgy vagyok, mint valami szeretővel, nem köteleztem el magam neki, nem merem, azt se tudom, ő engem akarna e, vannak jobb, vannak rosszabb pillanataik, ha nem lenne, hiányozna, de nem ő az igazi, vagy épp ellenkezőleg, be kéne már látni, hogy ő az igazi, és nem csak hálni járni ide, hanem komolyan véve, szilárdan komolyan, mint ahogy az ilyen bohém dolgokat, mint az írás, komolyan kell venni, vagy legalább eljutni odáig, hogy megtudjam, az írásnak én vagyok e az igazi, és ha igen, mert jobb nincs, beletörődni, és hű lenni hozzá halálig, szóval hogy ennek az egésznek a végén kijön az a szó, hogy író, és nem mint ige, hanem mint magyarázat, politikai nézet, mint vallás, sors, és ítélet, és egyéb hangzatos nagy, címes szavak, akkor

rájövök, hogy milyen borzasztó, gyönyörű, és tragikus is egyben, hogy az istennek se tudok másról írni, csak magamról. mit tud az az író, aki nem lát mást a világból csak magát? ha mindenkiben csak magát látja, minden történet az övé, és így egyik sem, mert képtelen nem maga lenni bennük, így hagyva, hogy egy történet ne róla, hanem arról szóljon, amiről szól. néha sikerül, szabadságra megyek olyankor ebből a kábéból, ebből az őből, ebből a teből, szabadságra megy az én, de sose utazott még elég messzire. határokon át, külföldre, ne ide a szomszédba. most nyár van, szabadság van, mozdulni se tudok; hát tessék egy újabb ígéret. ha tudok, minden nap írok; és minden nap valakiről, nem magamról.

először azt gondoltam, lányokról fogok írni, csupa lányról, mindenféle lányokról, mert semmi közöm hozzájuk, viszont ők tartanak a földön, ez már tulajdonképpen biztos; és viannak igaza van abban, hogy csak két dolog van: a szerelem, mindenfajta szerelem a csinos lányokkal, meg a zene, és hogy a többinek el kéne tűnnie, mert a többi rút; és leginkább azért, mert ezek miatt, vagy talán ezek nélkül is így lett volna, rájuk költöttem az időm jelentős részét, és bár nem sokkal többet tudok róluk, mintha egyáltalán nem törődtem volna velük, de ha már így alakult, legalább valami hasznom legyen belőle.

aztán már nem csak ezt, hanem mindenfélét gondoltam erről, és most épp nem is tudom már hogy mit gondolok, sőt, talán nem gondolok semmit, csak próbálom összeszedni az én után maradt káoszban azokat, amikben nincsen benne ő, és ijesztően keveset találok, harminc napnyit most semmiképpen nem, de talán belejövök, talán nem, talán ebből is csak az lesz, mint annyi mindenből, itt, és máshol, hogy aztán a végén magyarázkodhatok, magamnak, neked, az én-nek, az ő-nek.


Nincsenek megjegyzések: