absztrakt cirmos

macskák kaparják a lelkemet, mondják az oroszok a lelkiismeret furdalásra.

budai vár, negédes kora délután, hatalmas tömeg, mesterségek, ünnepek, nemzeti giccsek, és testvérek között is legalább harminc fok meleg. a palota előtti réten áll egy fa, a levelein átsüt a fény, alatta hűsölnek az emberek. egy apa, rajta lovagol a fia. az égen egy repülő mászik, majd lezuhan, majd visszamászik, közben olyan sűrű füstöt húz maga után, mintha sürgősen wcre kellene mennie. a kisfiú lelkendezve nézi, és a gép húzta csíkokban mindenféle dolgokat vél felfedezni. az ott egy tigris apa! apa, apa, nézd, teáskanna! gyűlölöm ahogy átzengi a gondolataimat a gép, hogy összerezzenek tőle, mint egy háborús hős, gyűlölöm hogy cinikusan azon szurkolok titokban, hogy mi lenne ha csak egy kicsit lezuhanna az egyik, egyből oda lenne az unalom, meglenne a nemzeti szenzáció. de most félreteszek minden ilyet, és megpróbálom látni azt, amit lát, először még azt is elhiszem, hogy ez a repülő tényleg van olyan jó fej, és mintákat rajzol az égre, nem csak azon izzad hogy minél bonyolultabb legyen nem lezuhanni. de persze nem látok semmit. a gyerek viszont ügyes narrátor, az ott egy sárkány, az egy néni, nézd apa, bicikli, bezzeg nálam semmi, amit én látok az csak unalmas légi bemutató.
a papa már félig alszik, jó, igen, aha, tényleg, ezeket váltogatja a napszemüvege mögül, amikor a kisfiú egy macskát lát felfedezni az egyik ívben. apa, az ott egy cica! a férfi unottan odanéz végre, és okosat mond: hát elég absztrakt cica az. a kisfiú megörül, igen, én is látom, azért asztrakt, mert nincs meg rendesen a cirmosa, igaz, apa?

nincs meg a cirmosa ennek a napnak se rendesen, ez a hülye macska, itt rohangál bennem, és kieresztetett karmokkal kaparászik.