megőrjít ez a város, és nagyon egyedül lehet benne lenni; az ember biciklire ül, és körbe körbe megy az oktogonon, mintha ő lenne a magány körhintája. micsoda slágercím: a magány körhintája. nélküled drágám, tütütütü, defektes vagyok, türütütü, veled meg sajnos, dadadadam, közhelyes vagyok, damdadam, pritty, pretty, prütty.
azt meséled, hogy olvastál a parkban, és két fa között egy kötéltáncos gyakorolt. én kértem hogy mesélj, mert elmondtam neked hogy minden nap írni akarok valakiről, de úgy tűnik baromi nehéz azokról írni, akik közel állnak hozzám. nem is gondoltam volna - bár erről neked nem beszéltem - hogy most fogom megtanulni, hogy ilyen értelemben mennyien állnak körülöttem. ennyit meséltél a kötéltáncosról csak, ennyi gondoltad nekem elég, a többit találjam ki magamnak. mondtam hogy nem vagyok jól, nem biztos hogy írok róla, erre megkönnyebbülve hozzá tetted, hogy nem is bánnád, ha a tied maradna, mert annyira gyönyörű volt az élmény.
akkor arra gondoltam, nem veszem el tőled a képet, ahogy ott fekszel, hason - ebben biztos vagyok, és azzal a jellegzetes kéztartásoddal olvasol, amikor az egyik kezed keresztben van válladon, a másik kezeddel pedig tartod a könyvet, el nem tudtam képzelni hogy valaki ilyen kényelmetlen testhelyzetben szeressen olvasni, amíg nem ismertelek. biztos hogy jó könyvet olvasol, mondjuk updike-től a gyere hozzám feleségül-t, az is biztos hogy tetszene neked, pedig én nem szerettem. nyár van, fölötted köröz a meleg, előtted pedig két fa között egy kötéltáncos gyakorol. milyen puhaság lehet a lépteiben, és mennyi gyengédség a kötél rezdüléseiben, gyönyörű lehet nézni, tényleg, irigyellek. de nem veszem el a képet; továbbmegyek, nem merülök el abban, hogy ki lehet az, és hogy jutott oda, hogy egy szép nyári napon pont előtted gyakoroljon a parkban. megfordulok inkább, és téged nézlek;
arra is gondoltam, hogy ha már nem írom meg a kötéltáncost, akkor mintegy bosszúból megírlak téged, hogy hogy jutottál oda, ahol most vagy, ahogy ott fekszel a parkban hason, előtted egy jó könyv, valószínűleg updike - a címén mennyit mosolyogtál, azt hitted amiatt mutattam csak -, és olvasni próbálsz, abban a lehetetlen testhelyzetedben, amiben mindig is szoktál. de ehelyett rajta felejted a szemed a kötéltáncoson, akinek dallamok vannak a mozdulataiban, és a fák köré tekert kötélen, ami olyan érthető, ahogy ott feszül a lába alatt, és olyan elérhetetlen, hogy beleborzongsz a gondolatba, hogy olyan, mintha te lennél a kötél, és rajtad egyensúlyozna valaki.
aztán arra gondoltam, hogy fordítva csinálom, tovább írlak, mint a tapasztalt írók a kedvenc karaktereiket; elmesélem, hogy mit csinálnál utána. így a képet is meghagytam neked, magadat is meghagytam neked, de játszhatom is veled. érdekes, hogy a képzelet mennyire belőled táplálkozik, és mégis közben mennyire nem törődik veled; biztos vagyok benne, hogy egész mást csinálnál, mint amit elképzelek neked.
mint például azt, hogy máskor írnál erről, ebben is biztos vagyok, írnál te is, először lassan, óvatosan, majd neki - neki lódulva, mint ahogy a kiscsikók szoktak nekivágni a mezőnek; abban is biztos vagyok, hogy baromira zavarna ez a képzavar, hogy úgy írsz, mint egy ló, még ha egy fiatal ló is, és belekötnél a hasonlatba, de ettől csak még csikósabb lennél, bár ezt úgyse tudnám elmagyarázni neked, mint ahogy eddig se tudtam soha. mindenesetre még ha máskor írnál is erről, ma nem, a könyvet is letennéd, csak feküdnél ott a fűben, és hagynád hogy átjárjon a kötél és a kötéltáncos mozgása, azok a döbbenetesen hangtalan léptek, amik szinte sercegnek a talpa alatt, meg az a kötélhossznyi béke, és rend, amit egy ilyen kötéltáncos képes megteremteni magának. megerősödnél tőle, és kifestenéd a körmöd, aztán belógnál egy esküvőre, ami ott lenne a parktól nem messze.
észrevétlenül táncolnál velük, és innál náluk egy pezsgőt, majd jókívánságot írnál a szalvétára, ráadásul - erre a gondolatra külön elmosolyodom -, rúzzsal, piros rúzzsal, ami természetesen lenne nálad. a menyasszony nagyon cuki lenne, és úgy örülnél neki, mintha legalábbis te vennéd feleségül, aztán kisurrannál, ahogy jöttél, és a városban sétálva hallgatnád, amit én, ahogy cirógatja, csitítgatja a víz az ereszeket.
tudod hogy mennyire szeretem hallgatni; ebben a házban, ahol lakom, az eső a legszebb, mintha ő lakna itt fölöttem a másodikon; itt mindig úgy esik, mintha közben haza jönne. jól esik most, az eső is, és az is, hogy olyan, mintha adhattam volna neked valamit, úgy, hogy nem is tudsz róla, vagy nem is én, hanem a kötéltáncos, vagy nem is én neked, hanem te nekem, vagy nekem a te kötéltáncosod; és még inkább talán mindannyiunknak a kötél, igen a kötél, amit néha megtalálunk, a dolgainkra tekerve, és amit, ha nekünk is lenne merszünk, kifeszíthetnénk, és átsétálhatnánk rajta a köztünk lévő szakadékokon.
akkor arra gondoltam, nem veszem el tőled a képet, ahogy ott fekszel, hason - ebben biztos vagyok, és azzal a jellegzetes kéztartásoddal olvasol, amikor az egyik kezed keresztben van válladon, a másik kezeddel pedig tartod a könyvet, el nem tudtam képzelni hogy valaki ilyen kényelmetlen testhelyzetben szeressen olvasni, amíg nem ismertelek. biztos hogy jó könyvet olvasol, mondjuk updike-től a gyere hozzám feleségül-t, az is biztos hogy tetszene neked, pedig én nem szerettem. nyár van, fölötted köröz a meleg, előtted pedig két fa között egy kötéltáncos gyakorol. milyen puhaság lehet a lépteiben, és mennyi gyengédség a kötél rezdüléseiben, gyönyörű lehet nézni, tényleg, irigyellek. de nem veszem el a képet; továbbmegyek, nem merülök el abban, hogy ki lehet az, és hogy jutott oda, hogy egy szép nyári napon pont előtted gyakoroljon a parkban. megfordulok inkább, és téged nézlek;
arra is gondoltam, hogy ha már nem írom meg a kötéltáncost, akkor mintegy bosszúból megírlak téged, hogy hogy jutottál oda, ahol most vagy, ahogy ott fekszel a parkban hason, előtted egy jó könyv, valószínűleg updike - a címén mennyit mosolyogtál, azt hitted amiatt mutattam csak -, és olvasni próbálsz, abban a lehetetlen testhelyzetedben, amiben mindig is szoktál. de ehelyett rajta felejted a szemed a kötéltáncoson, akinek dallamok vannak a mozdulataiban, és a fák köré tekert kötélen, ami olyan érthető, ahogy ott feszül a lába alatt, és olyan elérhetetlen, hogy beleborzongsz a gondolatba, hogy olyan, mintha te lennél a kötél, és rajtad egyensúlyozna valaki.
aztán arra gondoltam, hogy fordítva csinálom, tovább írlak, mint a tapasztalt írók a kedvenc karaktereiket; elmesélem, hogy mit csinálnál utána. így a képet is meghagytam neked, magadat is meghagytam neked, de játszhatom is veled. érdekes, hogy a képzelet mennyire belőled táplálkozik, és mégis közben mennyire nem törődik veled; biztos vagyok benne, hogy egész mást csinálnál, mint amit elképzelek neked.
mint például azt, hogy máskor írnál erről, ebben is biztos vagyok, írnál te is, először lassan, óvatosan, majd neki - neki lódulva, mint ahogy a kiscsikók szoktak nekivágni a mezőnek; abban is biztos vagyok, hogy baromira zavarna ez a képzavar, hogy úgy írsz, mint egy ló, még ha egy fiatal ló is, és belekötnél a hasonlatba, de ettől csak még csikósabb lennél, bár ezt úgyse tudnám elmagyarázni neked, mint ahogy eddig se tudtam soha. mindenesetre még ha máskor írnál is erről, ma nem, a könyvet is letennéd, csak feküdnél ott a fűben, és hagynád hogy átjárjon a kötél és a kötéltáncos mozgása, azok a döbbenetesen hangtalan léptek, amik szinte sercegnek a talpa alatt, meg az a kötélhossznyi béke, és rend, amit egy ilyen kötéltáncos képes megteremteni magának. megerősödnél tőle, és kifestenéd a körmöd, aztán belógnál egy esküvőre, ami ott lenne a parktól nem messze.
észrevétlenül táncolnál velük, és innál náluk egy pezsgőt, majd jókívánságot írnál a szalvétára, ráadásul - erre a gondolatra külön elmosolyodom -, rúzzsal, piros rúzzsal, ami természetesen lenne nálad. a menyasszony nagyon cuki lenne, és úgy örülnél neki, mintha legalábbis te vennéd feleségül, aztán kisurrannál, ahogy jöttél, és a városban sétálva hallgatnád, amit én, ahogy cirógatja, csitítgatja a víz az ereszeket.
tudod hogy mennyire szeretem hallgatni; ebben a házban, ahol lakom, az eső a legszebb, mintha ő lakna itt fölöttem a másodikon; itt mindig úgy esik, mintha közben haza jönne. jól esik most, az eső is, és az is, hogy olyan, mintha adhattam volna neked valamit, úgy, hogy nem is tudsz róla, vagy nem is én, hanem a kötéltáncos, vagy nem is én neked, hanem te nekem, vagy nekem a te kötéltáncosod; és még inkább talán mindannyiunknak a kötél, igen a kötél, amit néha megtalálunk, a dolgainkra tekerve, és amit, ha nekünk is lenne merszünk, kifeszíthetnénk, és átsétálhatnánk rajta a köztünk lévő szakadékokon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése