egy ízről és egy csészéről

akiről ma írok, egy lány, szép, valamennyire ismerem, és egyszer szeretkeztem vele. azt hiszem ezek fontosak, és talán pont ilyen sorrendben. még bármit megtehetett, amikor megismertem, és inkább ebbe, mint magába az emberbe bódultam bele; azóta tudom, hogy az ilyen emberek pont azért lesznek szeretetéhesek, legalább annyira, mint mondjuk én, mert egy ideig bárkit megkaphatnak, és ez a bárki abban a pillanatban, hogy egyvalakivé válik, kicsúszik a szeretésük markából, és ők is kicsúsznak annak az egyvalakinek a szeretéséből, és ez a sok csúszás lehántja róluk mindazt, ami nem ők, és attól ami marad, attól annyira félnek, hogy gyorsan rohannak, rétegekbe húzzák magukra a bárkiket.
akkor még azt hittem, ebből a lányból csak ez az egy van, azóta már viszont tudom, hogy ő is csak egy volt ebből a típusból; van belőlük bárhol, ha nagyon akarod.
ők valami megfoghatatlan jelenséggel vannak leöntve, amivel azt érik el, hogy mindenki pont azt látja bennük, amit akar. szépségük úgy csillog, ahogy a néző fénye vetül rá, és ettől megőrül az, aki nézi. nekik meg szükségük van erre, mert idegen fények nélkül reszketni kezdenek, és szürkülni; és ilyenkor a félelem megint űzi, löki őket a következő fény felé, mert félnek hogy elfogy az idejük, és ott fognak maradni valahol szürkén örökre.
azt hiszem tényleg ez fog velük történni egyébként.
ennek a lánynak az íze, bocsánat, de beszélni fogok róla, szóval az íze, ott lent, olyan volt, mint a patakoké. én akartam hogy olyan legyen, már tudom. és a hangja is olyan volt közben; csobogott. de ezt csak én halottam így. van olyan ember, akire nem tudod ráhúzni a saját álmaidat, mert az övéi szebbek a tieidnél; az ilyen emberek ha elhagynak, azt nehéz túlélni.
mint amilyen ez a lány volt; ismertem, és szerettem azt a fiút, aki utánam ismerte és szerette őt; őneki az az íz, ami nekem a patak volt, neki valamilyen lágy likőrre hasonlított; és azt hiszem az utána következőnek szintén olyan ízt adott a szájába, amilyet az szeretett volna.
nem tudom hogy ez így érthető e.
képzeld el azt, hogy nem tudsz járni. de akarsz. és képzeld el, hogy odajön hozzád egy olyan jelenség, aki tud járni, és akinek elvileg semmi dolga nem lenne az olyanokkal, mint te. de odajön hozzád, sütkérezik abban, hogy hálás vagy érte, még annak is, hogy egyáltalán ott van, ez az érzés felizgatja, kibontja, kinyílik mint egy virág, beborít az illatával, és úgy érzed hogy valami elképesztő kegyelem történik meg veled.
és egyébként tényleg.
begyógyítja a sebeidet, kisimítja a takaróidat, és látszólag mindent helyrerak. ebből él. az érzésből, hogy mindent helyre tud rakni. az érzésből, hogy melletted nem csak hogy szép, és jó, hanem egyenesen szebb, és jobb, mint hogy azt te elhitted volna, hogy megtörténik veled.
mindig ilyeneket keres mint te. olyanokat, akikről azt hiszi, kisebbek nála, akik eléggé felnéznek rá, akiktől ő úgy fog ragyogni, mint a nap.
miután mindez megtörtént, miután kisimultál, és boldog vagy, a küldetése véget ért. ez nehéz, mert ha nem tudja még magáról, hogy ő micsoda - ez a lány akkor még nem tudta, kíváncsi lennék most milyen - akkor kénytelen becsapni, becsapni, mert az örömöd fényében akar szikrázni, ezért olyanokat mond, amivel becsap. nagyon szereti ezt a szerepet, és szüksége van rá, mint egy pohár vízre, hát önmagát is becsapja. olyanokat mond, amiket nem lehet, és nem is szabad beteljesíteni. például, hogy mindig így lesz, hogy itt marad, hogy a tied lesz, stb, stb. nem tudnál ezekkel mit kezdeni, de ezt csak akkor tudnád meg, ha tényleg úgy történne, ahogy ígéri, de persze nem történik úgy, és ő megy tovább, maga se tudva, hogy miért űzi, löki ilyen erővel a következő bárki.
és mert tovább kell mennie, és mert maradást ígér, elkezd rombolni, és mivel a hiúsága, és a fénye abból él, hogy segít, és mivel magának se meri bevallani, hogy valójában a segítséget azért akarja olyan kétségbeesetten adni, hogy eltakarja maga elől az előző rombolását, megharagszik rád, és igaza van; meg akarod fogni, ő meg el akar repülni.
de hogyne akarnád megfogni, amikor azzal hogy volt, megtörténni hagyta azt, ami nélkül nehezebb élni, mint előtte.
olyankor úgy tűnik, ő kegyetlen, és sérthetetlen, és csak megy tovább, mint a tankok. olyankor úgy tűnik, hogy úgy ment el, hogy felszántotta maga mögött a földet, és nem hogy az álmaidat, de még önmagadat se hagyta meg.
ő az utcán talált húszezres. ő a félreértésből nyert nyaralás. ő a lottó ötös. ő a fénymásolt diploma. egy pillanatra kinyitja a világot, de aztán még nagyobb erővel csapódik az orrodra. és aztán, ha kilábalsz belőle, akkor döbbensz rá, hogy ő csak egy pénz; egy idegen ország; egy túlméretezett félelem; és egy hamis dicsőség. nem a tied, de ekkor már nem is az zavar, hogy nem a tied, hanem hogy elhitted, hogy asszisztáltál ehhez, hogy te a valódi fényedet - legyél bármilyen sánta is, de attól még a fényed valódi - adtad annak, aki megette reggelire.
összekeverte a szerelmet a szeretettel. összekeverted a szerelmet a félelmeiddel.
aztán majd egy idő után hiányozni fog. de nem úgy, mint önmagadból egy darab, hanem inkább mint valami szép kő, gyönyörű fa, tiszta táj, valami távoli dolog, amit messziről szívesen látnál.
és ha találkozol vele, még nagyobb lesz a döbbenet; szürkének fogod látni, annyira szürkének, hogy ezt megérzi majd rajtad, és még nagyobb lendülettel, és kétségbeeséssel veti bele magát a következő fényforrásba.
művész lesz a művész mellett. gazdag, a gazdag mellett. ügyes az ügyes mellett, és bánatos, szerencsétlen a bánatos, szerencsétlen mellett. gyönyörű színésznő. de te már látni fogod az arcán az ezernyi álom rászáradt sminkjeit. az aktuális a legerősebb, azzal van kikenve; de alatta nyomokban ott van annyi minden. hány hozzád hasonló vágya lett rosszul lemosva; a szeme alatt, és igen, azon a szájon, amit olyan lassan csukott be aztán, hogy te azt hitted megállt az idő, és ez már az örökkévalóság.
és amikor meglátod, a saját álmaid őrületétől szabadon, olyannak, amilyen valójában, olyan egyszerűnek, szürkének, és nagyon, nagyon sebezhetőnek, akkor talán, és ezért örökre hálás lesz neked, megadhatod, amire vágyik, hogy csak egy pillanatra ne kelljen modellt állnia mások gondolatának, hanem fáradtan, szürkén, egyszerűen, és sebezhetően megigyon mondjuk egy kávét.
és ha akkor megcsókolnád, akár még ott is, olyan íze lenne, mint a fáradt embereknek, egy kávé után. aztán össze hajtogatod a vágyaidat, szépen, élére, hogy tovább már ne gyűrődjenek, az asztalra szélére teszed a csészét, és jelzel, hogy fizetnél.