túl színes tollak

a hetedik napon az úr is megpihent, és ezért mondjuk elment moziba:

a fekete hattyú

mindenek előtt el kell mondjam, hogy nem csak arrofskyval vagyok így. nekem ilyen a thievery corporation is, vagy a kilimanjaro darkjazz ensemble; semmi baj nincs velük, és még azt se mondhatom hogy nem szeretem őket, csak ahhoz, hogy ez a szeretés valami személyes élménnyé, kötődéssé, szerelemmé fajuljon, ahhoz hiányzik valami. korrekt iparosok maradnak így, akik pont olyan zenéket csinálnak, mint amiket egyébként nagyon szeretek, de pont úgy, hogy azt mondjam rá hogy oké, de ne őrüljek meg tőle, ellentétben a többivel. abba ne menjünk bele, hogy ez mennyiben az ő hibájuk, és mennyiben nem, mindenesetre ez ilyen.

arroskyt is tisztelem, talán ez a legközelebb álló szó a 'viszonyunkra'; az azóta teljesen meghülyült shyamalan mellett őt tartom a mostani korszak - abba se menjünk bele, hogy mikortól van a mostan most, és mikortól a régen régen, ez nekem mindig más, tim burtont például nem a mostaniba sorolom így, ahogy tarantínót se - egyik olyan rendezőjének, aki úgy tud egyetemesen - értsd pláza mozi kompatibilisen - szórakoztatni, hogy annak egyéni szöge, íze, és végeredménye lesz, és még a minőség is elfogadható. inarrituról most ne beszéljünk, ő nem ér, mert ő szerelem.

a pi-t kattant borulásnak tartom, kamaszfilmnek, a szó pozitív és negatív értelmében, a requiem egy álomért először engem is padlóra küldött, de csak mert elég fiatal voltam hozzá, azóta az összes újranézésnél csökken az élmény, sőt, mindenesetre a kronos quarteté közben legalább folyamatosan emelkedik, a forrás nagyon nem tetszett, - hogy mennyire nem, azt lásd itt -, a pankrátor viszont jobban tetszett, mint gondoltam, így aztán az előzetes élmények alapján bármire lehetett volna fogadni. azt még el kell mondani, hogy natalie portman talán az egyetlen olyan színésznő, akit tizenakárhány éves kora óta, azaz a leon a profi óta tisztelek, és szeretek, sőt, miatta lehet jó beirutnak lenni, ráadásul szerintem ő az egyetlen nő, aki elmondhatja magáról hogy még devendrát (pedig mutasson nekem valaki még egy ilyen szép férfit! )is ott tudta hagyni, szóval natalie miatt a várakozás plusz egy pont. viszont amikor ez a film bejött a mozikba, úgy esett, hogy akkoriban több olyan ember is volt a közelemben, akik egyrészt filmbuzik, másrészt aduk a véleményükre, és mind azt mondták hogy elmegy, de annyit nem ér, hogy moziba menjek miatta, és akkoriban - tél vége - nekem nagyon kevés dolog ért meg bármit, főleg azt, hogy kidugjam az orrom a harmadikról.

hogy miért csak most, abba se akarok belemenni, pedig nagy, és mély harc ül mögötte, a viszonyom a filmekkel, a könyvekkel, vagy bármi olyan dologgal, ami lelki befogadást, beleérzést követel, nagyon megromlott az elmúlt évben, oly annyira, hogy most már azon kapom magam, hogy annak is örülök, ha együltő helyemben meg tudok nézni egy filmet. ezek után már csak az marad hogy milyen maga a film.

olyan, hogy saját magát határozza meg a legjobban, amikor az ördög, a sötét, a tanár, az a faramuci vincent cassel megkérdezi a főszerepet táncoló fiút: őszintén, neked lenne kedved megdugni ezt a lányt? ezzel arra utalva, hogy bár tökéletes, mind külsőben, mind technikában, de mindez a felszabaduló ösztönök pézsmaillata nélkül érdektelenné válik a férfinép, azaz a néző számára, és a csábítás elmarad. nos, bár biztos lenne a közönség sorai között, aki azért feltenné a kezét erre a kérdésre, így az én véleményem is egész biztosan van, aki számára elfogadhatatlan, mindenesetre valahogy én is így vagyok ezzel a filmmel, csinos, igazán csinos, szerkezetileg, technikailag, hozzávalóilag tökéletes, szívesen elnézegetném, ha elém kerül, de nem mondom hogy nem aludnék el a következő alkalommal. van erre egy borzasztó szó, ide viszont (sajnos?) nagyon helyénvaló: korrekt.

mert nagyon korrekt az a lassú, a baljósságot óvatosan, aprólékosan előtérbe hozó kezdő fél óra, ami már már hitchcocki mélységekben jár, nagyon korrekt az a kínosan pontosan adagolt fejlődéstörténet, amiben dekáról dekára jutunk közelebb a sötét oldalhoz, korrekt a színészi gárda, nagyon, sőt, senkiről egy rossz szót nem lehetne mondani, winona ryder egyenesen telitalálat, natalie portman alakítását meg oscarral is jutalmazták, erről se lehet túl sok mindent már elmondani, talán ez az egyetlen, ami a korrektnél jóval több, már már zseniális, mint ahogy az eddigi filmjeiben is, az a színészválasztás, és kezelés, vincent cassel is baromi jól árnyalja a kultúr macsó balettigazgatót, aki végül is csak jót akar mindenkinek, az én kedvencem pedig mila kunis tetoválásának alakítása, hát az ott az ágyon, az valami elképesztő.

az alapötlet is korrekt, épp úgy, mint a későbbi ötletek; a pankrátor giccsesen véres, kirakat erőszaka után az ellenpontozás, a balett látszólagos könnyed világa mögött meghúzódó szorosra kötött cipők, megkínzott derekak, ínkritikák, és a szépséget gúzsba hajtó hajtás, mind telitalálat, épp úgy, mint a fehér hattyú ezerszer ismer(hetet)t története, a tiszta, de töketlen jó, aki a fátyolos öngyilkosságba menekül, meg a sűrű, szemét sötét, aki a végén elviszi mindent, pedig amilyen gonosz, mire mehet vele, és hogy ez a szélsőséges kettősség, ez bizony bennünk él, és az isten irgalmazzon nekünk, ha az utóbbi tör elő, amikor meglátjuk a hercegünket: ez már már giccses is lehetne, de nem az, és ebben nagy szerepe van annak a bizonyos többi ötletnek:

elsősorban a zenének, clint manssel ismét zseniálisan oldja meg a hattyúk tavának zenéjére variáló témák ötvözését a tipikus horrorfilmes effektekkel, és így a zene szinte észrevétlenül vezeti a néző kezét, érzéseit, hol felemeli, hol lenyomja, tökéletes. nagyon jó a vágás, és a kameramozgás is, mondjuk vizuálisan arrofskyt nyilván nem kellett eddig se félteni, nekem viszont nagyon szimpatikus volt ez a visszafogottság, mint amit már a pankrátornál is érezhettünk. egy két jelenetben pedig az döbbentett meg, hogy pont az ő filmjében látom őket; nagyszerű hangulatokkal oldja meg a szorongás, az anya terrorja alatt élő, szűk térben mozgó lány életének bemutatását, a keskeny folyosók, a vastag, túldíszített falak, a lányszoba fullasztó plüssfigurái, és natalie első magához nyúlása pedig szintén gyönyörűen dereng a vastag, rózsaszín takaró alatt. ezek tehát mondhatni a vártnál is jobbak, és meglepőek, épp úgy, mint ami nem tetszett;

pont az nem tetszett, aminek tetszenie kellett volna egy arrofsky filmben, a sokkolás, a vizuális sokkolás, az effektek, a trükközések. furcsamód jobban összerándultam a körömágy feltépésétől, mint a látványosan változó szemektől, vagy horrorisztikus érzékcsalódásokat. a filmen épp úgy, mint natalien, szép lassan eluralkodnak ezek, és így egy majdnem tökéletes, belső nyomásról, és szorongásról szóló fájdalmasan őszintének tűnő alkotás teljesen átalakul egy szájbarágós, tipikus thriller eszközökkel operáló, a giccset a speciális effektusok felől súroló közönségfilmmé; kár érte. ennek a legalja az üvegszilánkos jelenet, ajtó alól csorgó vérrel, ott például lehet hogy kimentem volna dühömben a moziból.

kár érte tényleg. pont, mint ahogy a főszereplőnőt szekálja az a fránya tanár, az ördög, a sötét, hogy ide a tökéletesség nem elég, hiányzik a dög. hát tényleg, a gond az, hogy a dög részemről sokkal inkább a dolgok maguk őszinte valóságában rejlik - lásd például azt a jelenetet, amikor felhívja a wcben sírva az anyját, hogy megkapta a szerepet - mint a csillogó trükkökben és hatásvadászatban, viszont, mint ahogy azt már emlegettem, ha én nem is, más lehet hogy pont ezért szeretné meghajajozni ezt a filmet, tehát, mint már annyiszor, előfordulhat, hogy a hiba csakis az én készülékemben van.

a vége viszont, pont azért mert nagyon pofátlan, tetszett, nagyon tetszett, ha már előtte nem mentem volna ki a filmről, itt meg tapsoltam volna, natessék.