'nagyrészt csak vagyok valamikben és szemlélődöm, nem foglalkozom, az már túl gyors. túl gyors, ha óvó néni vagyok, túl gyors, ha anya vagyok, ezek mind olyan cselekvéses levések, amik nem engedik a szemlélődést. pedig a történetekkel csak úgy találkozhatok, ha lassúság van bennem.'
(máté angi)
a ráday utca végén a templom előtt székek és napernyők, kocsmának hinné az ember, pedig könyvtár. kis faház a tér szélén, onnan veszed el a könyvet, és remélhetőleg oda is fogod visszatenni. dübörög a meleg, olvad az ész, nincs is a székeken senki. az emberek nem találkoznak a történetekkel.
pedig. az emberek akik aláhúzogatják azokat a könyveket is, amik nem is az övék. tetszik neki egy mondat, szó, ceruzát, még rosszabb esetben tollat ragad, és magáévá teszi ami tetszik neki. szex, betűkkel. mintha az ilyen emberek együtt akarnák írni a könyvet az íróval, vagy csak nem bírják ki, hogy elmehetnek egy mondat mellett érintetlenül, talán az ilyen az olyan, aki belevési a monogramját a notre - damei székesegyház falába, hajcsattal, csak hogy ne menjen el onnan hiába. lehet hogy kedves gesztusnak szánják egyébként, volt olyan, akinek kölcsönadtam a könyvemet, és aláhúzogatva kaptam vissza, ezzel is mutatva, hogy mekkora élmény volt neki, hogy lássam, figyelt, a jó mondatokat észrevette, értékelte.
én sose tudtam aláhúzni, az egyenessel az élet minden területén problémáim vannak. leginkább a sebessége tetszik az aláhúzásnak, annyira megnézném, ahogy ott ülnének az emberek az ingyen könyvtár asztalainál, a mellette lévő cbából vásárolt hideg sör mellett, és olvasnának, és lopva körülnézve előtte, hogy látja e valaki, vagy semmivel nem törődve, átszellemülten, lelkesen, aláhúzogatnának. gyorsan, egy harsány mozdulattal, vagy lassan, óvatosan, vagy gyengéden becézve. én annyit írok, és olyan feleslegesen, hogy ha írnék is valamit, kiraknám ide, és amit nem húznának alá benne az emberek, azokat nem is hagynám meg, így aztán a könyvem, novellám, betűim a végén nem állnának másból, mint egy egybefüggő vonalból.
egyszer kikölcsönöztem egy könyvet. paul auster: new york trilógia. hallottam róla, hogy milyen rafinált, ravasz, és hogy olvasó legyen a talpán, aki ezt összerakja. azért szeretek könyvtárból kölcsönözni, mert néha érezni még a lapokon az előző olvasót; az illatát, az érzéseit, a kezét, ahogy lapozott, a nyugalmát, az idegességét, érezni, hogy szerette e a könyvet, vagy szenvedett vele, kapkodott, vagy komótosan, le-letette e, ízlelgetve amit olvasott, vagy habzsolta, voltak e kedvenc oldalai, ilyenek. én persze fantáziálni szoktam ilyenkor, és, megint csak persze, legtöbbször lányokról. elképzelem őket, mint előző olvasókat, padra ültetem őket, vagy vonatra, fa alsó ágára, vagy a hálószobába, szoknyát adok rájuk, blúzt, kisestélyit, néha csak bugyit, vagy még azt se, sokszor az előző olvasó izgalmasabb, mint maga a könyv.
ezt a példányt az előttem olvasó telerajzolta jelekkel, aláhúzott szavakat, bekarikázott szókapcsolatokat, mondatokat, kis jegyzeteket csinált a lap szélére, aljára, megcsillagozta hogy mire kell figyelni, és hasonlók. bár nem sikerült rájönnöm a rendszerére, de arra rájöttem, hogy nem is kell, hanem összefogok én ezzel az olvasóval, és együtt megfejtjük a könyvet. őt idősebb, pontos, magányos nőnek képzeltem, annyira közhelyes a fantáziám, hogy kosztümöt adtam rá, és valami nagy cégnek a vezetőjeként helyeztem el, persze nem legfölülre, ott már nem olvasnak így az emberek, hanem inkább projektvezetőnek, vagy valami ilyen semmilyen, de mégis felelősséggel és pontossággal járó munkahelyre. kacérkodtam a gondolattal, hogy postára rakom őt, vagy ami még jobb, rendőrségre, de túlságosan lekötött a vele való munka, mint hogy lett volna időm törődni a háttérrészletekkel. követtem a ceruzáját, oda néztem, ahova mutatott, megjegyeztem mindent, hogy milyen szögben sütött be reggel a nap az ablakon, milyen színű volt az alkonyat, melyik lábbal kelt fel az adott szereplő, és így tovább.
egyre izgatottabban vártam, hogy mire jutunk, mi így ketten, és gyakran fel is néztem erre a bizonyos Előző Olvasóra, mert én semmiféle összefüggéseket nem láttam azokban, amikben ő igen, és hálát adtam az égnek, hogy ilyen szakértő segítség fogad minden lapon, különben én is egy lennék azok közül, akik csak simán elolvassák ezt a könyvet, és nem veszik észre, hogy mivel vezetik meg őket, büszke voltam hogy egy csapatban vagyunk, és alig vártam, hogy közösen röhöghessünk az íróra, amikor jönnek majd a csattanók, hogy háhá, mi itt is figyeltünk, meg ott is. csakhogy vége lett a könyvnek, és a végén semmi, becsuktam, és maradt az a temérdek információ, aminek semmi jelentősége nem volt a történet szempontjából, és utána jöttem rá, hogy nem is én olvastam így ezt a könyvet, hanem ő, újra és újra, például most velem. ettől függetlenül a könyv jó, de ember legyen a talpán, aki megküzd a korábbi olvasókkal.
azóta tervezem, hogy egy könyvet, amit szeretek, és jól ismerek, aláhúzogatom így, direkt felesleges helyeken, kiemelnék olyan részeket, amiket nem is tartok fontosnak, megjelölnék olyan szereplőket, amik aztán sose térnek vissza, és csak a legvégére írnám oda, én mindent túlírok, így ezt is odaírnám, az utolsó oldal előttire, hogy helló, csak játszottam, most olvasd el még egyszer. ha nem lenne ilyen késő, szívesen eljátszanék veled is, aki ezt olvasod, leültetnélek oda a térre, az összecsukható székekre, fejed fölé napernyő, melléd bolti sör, és öltöztetnélek, vagy vetkőztetnélek, ahogy olvasnád ezt a hülyeséget, aminek lapja lenne, nem ilyen monitor, meg szaga lenne, és néhány helyen nagyon meg lenne gyűrve, például az utóbbi napoknál is
- ezt nem hagyom ki, gyűrött napok -
és félénken lesnélek, hogy mikor végzel, ahogy rágnád a tollat, ceruzát, vonalzót, és néhol, talán, egy egy mondatot megjelölnél magadnak. akkor azt aztán neked adnám, és a többit pedig kidobnám, így lennék én egyre könnyebb, te meg egyre nehezebb, amíg csak helyet nem cserélnénk, és egy szép, ilyen kurva meleg nyári napon azt vennénk észre, hogy már te nézel onnan a kisház mögül félénken, és én rágnám a ceruzámat, és ha találnék valamit a lapjaidon, benned, megjelölném, és lennék miattad egyre nehezebb, te meg egyre könnyebb, amíg.
kicsit lassabban, így olyan cselekvés levés ez az egész.
(máté angi)
a ráday utca végén a templom előtt székek és napernyők, kocsmának hinné az ember, pedig könyvtár. kis faház a tér szélén, onnan veszed el a könyvet, és remélhetőleg oda is fogod visszatenni. dübörög a meleg, olvad az ész, nincs is a székeken senki. az emberek nem találkoznak a történetekkel.
pedig. az emberek akik aláhúzogatják azokat a könyveket is, amik nem is az övék. tetszik neki egy mondat, szó, ceruzát, még rosszabb esetben tollat ragad, és magáévá teszi ami tetszik neki. szex, betűkkel. mintha az ilyen emberek együtt akarnák írni a könyvet az íróval, vagy csak nem bírják ki, hogy elmehetnek egy mondat mellett érintetlenül, talán az ilyen az olyan, aki belevési a monogramját a notre - damei székesegyház falába, hajcsattal, csak hogy ne menjen el onnan hiába. lehet hogy kedves gesztusnak szánják egyébként, volt olyan, akinek kölcsönadtam a könyvemet, és aláhúzogatva kaptam vissza, ezzel is mutatva, hogy mekkora élmény volt neki, hogy lássam, figyelt, a jó mondatokat észrevette, értékelte.
én sose tudtam aláhúzni, az egyenessel az élet minden területén problémáim vannak. leginkább a sebessége tetszik az aláhúzásnak, annyira megnézném, ahogy ott ülnének az emberek az ingyen könyvtár asztalainál, a mellette lévő cbából vásárolt hideg sör mellett, és olvasnának, és lopva körülnézve előtte, hogy látja e valaki, vagy semmivel nem törődve, átszellemülten, lelkesen, aláhúzogatnának. gyorsan, egy harsány mozdulattal, vagy lassan, óvatosan, vagy gyengéden becézve. én annyit írok, és olyan feleslegesen, hogy ha írnék is valamit, kiraknám ide, és amit nem húznának alá benne az emberek, azokat nem is hagynám meg, így aztán a könyvem, novellám, betűim a végén nem állnának másból, mint egy egybefüggő vonalból.
egyszer kikölcsönöztem egy könyvet. paul auster: new york trilógia. hallottam róla, hogy milyen rafinált, ravasz, és hogy olvasó legyen a talpán, aki ezt összerakja. azért szeretek könyvtárból kölcsönözni, mert néha érezni még a lapokon az előző olvasót; az illatát, az érzéseit, a kezét, ahogy lapozott, a nyugalmát, az idegességét, érezni, hogy szerette e a könyvet, vagy szenvedett vele, kapkodott, vagy komótosan, le-letette e, ízlelgetve amit olvasott, vagy habzsolta, voltak e kedvenc oldalai, ilyenek. én persze fantáziálni szoktam ilyenkor, és, megint csak persze, legtöbbször lányokról. elképzelem őket, mint előző olvasókat, padra ültetem őket, vagy vonatra, fa alsó ágára, vagy a hálószobába, szoknyát adok rájuk, blúzt, kisestélyit, néha csak bugyit, vagy még azt se, sokszor az előző olvasó izgalmasabb, mint maga a könyv.
ezt a példányt az előttem olvasó telerajzolta jelekkel, aláhúzott szavakat, bekarikázott szókapcsolatokat, mondatokat, kis jegyzeteket csinált a lap szélére, aljára, megcsillagozta hogy mire kell figyelni, és hasonlók. bár nem sikerült rájönnöm a rendszerére, de arra rájöttem, hogy nem is kell, hanem összefogok én ezzel az olvasóval, és együtt megfejtjük a könyvet. őt idősebb, pontos, magányos nőnek képzeltem, annyira közhelyes a fantáziám, hogy kosztümöt adtam rá, és valami nagy cégnek a vezetőjeként helyeztem el, persze nem legfölülre, ott már nem olvasnak így az emberek, hanem inkább projektvezetőnek, vagy valami ilyen semmilyen, de mégis felelősséggel és pontossággal járó munkahelyre. kacérkodtam a gondolattal, hogy postára rakom őt, vagy ami még jobb, rendőrségre, de túlságosan lekötött a vele való munka, mint hogy lett volna időm törődni a háttérrészletekkel. követtem a ceruzáját, oda néztem, ahova mutatott, megjegyeztem mindent, hogy milyen szögben sütött be reggel a nap az ablakon, milyen színű volt az alkonyat, melyik lábbal kelt fel az adott szereplő, és így tovább.
egyre izgatottabban vártam, hogy mire jutunk, mi így ketten, és gyakran fel is néztem erre a bizonyos Előző Olvasóra, mert én semmiféle összefüggéseket nem láttam azokban, amikben ő igen, és hálát adtam az égnek, hogy ilyen szakértő segítség fogad minden lapon, különben én is egy lennék azok közül, akik csak simán elolvassák ezt a könyvet, és nem veszik észre, hogy mivel vezetik meg őket, büszke voltam hogy egy csapatban vagyunk, és alig vártam, hogy közösen röhöghessünk az íróra, amikor jönnek majd a csattanók, hogy háhá, mi itt is figyeltünk, meg ott is. csakhogy vége lett a könyvnek, és a végén semmi, becsuktam, és maradt az a temérdek információ, aminek semmi jelentősége nem volt a történet szempontjából, és utána jöttem rá, hogy nem is én olvastam így ezt a könyvet, hanem ő, újra és újra, például most velem. ettől függetlenül a könyv jó, de ember legyen a talpán, aki megküzd a korábbi olvasókkal.
azóta tervezem, hogy egy könyvet, amit szeretek, és jól ismerek, aláhúzogatom így, direkt felesleges helyeken, kiemelnék olyan részeket, amiket nem is tartok fontosnak, megjelölnék olyan szereplőket, amik aztán sose térnek vissza, és csak a legvégére írnám oda, én mindent túlírok, így ezt is odaírnám, az utolsó oldal előttire, hogy helló, csak játszottam, most olvasd el még egyszer. ha nem lenne ilyen késő, szívesen eljátszanék veled is, aki ezt olvasod, leültetnélek oda a térre, az összecsukható székekre, fejed fölé napernyő, melléd bolti sör, és öltöztetnélek, vagy vetkőztetnélek, ahogy olvasnád ezt a hülyeséget, aminek lapja lenne, nem ilyen monitor, meg szaga lenne, és néhány helyen nagyon meg lenne gyűrve, például az utóbbi napoknál is
- ezt nem hagyom ki, gyűrött napok -
és félénken lesnélek, hogy mikor végzel, ahogy rágnád a tollat, ceruzát, vonalzót, és néhol, talán, egy egy mondatot megjelölnél magadnak. akkor azt aztán neked adnám, és a többit pedig kidobnám, így lennék én egyre könnyebb, te meg egyre nehezebb, amíg csak helyet nem cserélnénk, és egy szép, ilyen kurva meleg nyári napon azt vennénk észre, hogy már te nézel onnan a kisház mögül félénken, és én rágnám a ceruzámat, és ha találnék valamit a lapjaidon, benned, megjelölném, és lennék miattad egyre nehezebb, te meg egyre könnyebb, amíg.
kicsit lassabban, így olyan cselekvés levés ez az egész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése