a mostani történet nem biztos, hogy igaz, mert nem én találtam ki. cserébe az egyetlen olyan pont az azóta félig lebontott rózsa utcai százhármas házzal, és az akkori elfuserált majd négy évemmel, ami miatt biztosan azt lehet mondani, hogy történt, ami történt, de basszameg, megérte.
az viszont biztos, hogy igaz, hogy ennek a rózsa utcai százhármas háznak az udvarán állt egy gesztenyefa. aki nem hiszi, már ne menjen sehová, mert szép, fényes lakóházakat építettek a százhárom mellé, és mindent lebontottak, felnégyeltek, kivágtak, elégettek, aminek bármi köze is volt az előtte ott lakókhoz.
ha a gesztenyefa igaz, az még inkább, hogy aki jobban megvizsgálta ezt a gesztenyefát, talált rajta egy feri feliratot az egyik oldalán, és áthúzva a másik oldalán egy julit. hatalmasra duzzadt feliratok ezek, a julit például csak úgy lehetett kivenni, ha az ember tudta, mit nézzen, a feri viszont olvasható volt, és épp ezért meglepő, mert az elágazások alatt nem sokkal helyezkedett el, ahova baromi nehéz - én próbáltam, részemről lehetetlen - lehetett felmászni, ráadásul a felirat olyan nagy és széles, hogy elgondolkozott rajta a személő, hogy hogy az istenbe került az oda.
elmondom hogy. a ferit a juli, a julit a feri írta oda. ebben a házban a földszinten egy roma család lakott, a maguk minden szagával, bájával, hangjával, terebélyességével, mellettük egy titokzatos lakás, ahol vagy denevérek vagy szuperhősök laktak, mert soha senki nem látta őket, mi viszont a legváratlanabb pillanatokban hallottuk őket motoszkálni, általában hajnal felé, és a sarokban megbújva mi; a mi, az én és az orosz évi, vigye el a devla, de ez most nem tartozik ide. ide most csak a juli tartozik. a juli fent lakott az emeleten, egyedül, mellette egy másik néni lakott, szintén egyedül, és a harmadik lakásban pedig megint csak egy néni lakott, ő nem egyedül, hanem a kutyájával. a földszinten elől, a gondnok lakásában is egy öreg néni lakott, ő is egyedül, neki az volt a különlegessége a sok más öreg néni között, hogy azt hiszem, öregebb volt, mint az összes többi együttvéve, de persze ez sem biztos, hogy igaz.
azon felül, hogy a házban rajtunk kívül és a romákon kívül csupa halállal társalgó ember lakott, már csak az volt nyomasztóbb, hogy nem lehetett megismerni őket, mert ha véletlenül meg is láttuk őket, vagy találkoztunk velük, a köszönésünket se fogadták, csak mentek égre szegezett tekintettel, fel az emeletre, mint a mennybe. csak a julit, és őt is csak véletlenül ismertem meg. mégpedig úgy, hogy kint ültem, és hallgattam, ahogy potyognak a gesztenyék, nagyon szerettem ezt a hangot, kis űrhajók, puha kis antennájukkal. a leesett gesztenyéket bonyolult mintákban raktam ki a fa alá, mert az éppen egy olyan ősz volt - ó mit tudtam én még akkor az őszökről - amikor ennyire ráértem, és azt hittem, az élet ilyen, de ez most egyébként mindegy.
az viszont nem, hogy ebbéli tevékenységemet, aminek semmilyen konkrét célja nem volt, azon felül, hogy kis gyermeki lelkem eljátszadozott az űrhajói garmadájával, onnét fentről, a mennyből alaposan félreértették. mégpedig a juli, a juli néni, aki végignézte amit csinálok, és tévesen azt hitte, én annyira rendes gyerek vagyok, hogy önként nekiálltam kitakarítani az udvart, ami, mint később kiderült, épp az ő feladata lett volna, rendben tartani a fát. leszólt nekem, hogy köszöni, amit én szintén félreértettem, igazából nem értettem, mit mond, de amikor felnéztem, azt hittem, azt mutatja a kezével, hogy vigyek fel neki gesztenyét. így hát összegyűjtöttem egy maroknyit, bátor kis űrhajóimat a kezembe vettem, és elindultam velük felfele, fel a mennybe, ahova magamtól sose tettem volna a lábamat.
amikor tisztáztuk a félreértést, még nem, de később, jó idő múlva, úgy tél felé, azon kaptuk magunkat, hogy jóban lettünk. nem is tudom, hogy történt, először csak fogadta a köszönésemet, aztán én rájöttem, hogy mikor szokott kint állni a lépcsőházban, és nézni a fát, olyankor kimentem mindig én is, az udvaron keresztül elhangzott néhány bátortalan mondat, mint hogy csókolom, meg hogy jó éjszakát, aztán egyszer, már a karácsonyi készülődés hajrájában pont akkor értem haza, amikor ő is, nagy szatyrot cipelve, és felajánlottam neki lovagi szolgálataimat.
így kezdtünk el beszélgetni, amiből kiderült, hogy a fán a juli ő. ötvenhat tájékán került fel a fára, akkor volt ő tizenhat, és akkor is itt lakott, ahol most, itt fent. a feri meg ott lent. az is akkor derült ki, hogy a fát az a bácsi ültette, aki cipész volt, és akinek a lakásában laktunk mi, de ez is mindegy most, csak úgy örülök, hogy emlékszem rá. akkor még gyerek voltam, máshogyan, mint amikor tényleg gyerek voltam, és megint máshogyan, mint ahogy most, mindenesetre szerintem ennek köszönhetem, hogy amikor megkérdeztem, naivan és angyalian, hogy hol van most a feri, nem zárkózott be, nem rázott le, nem tért ki udvariasan, hanem elbúsulta magát, és elmesélte azt, amit én most próbálok elmesélni.
vagyis hogy hát ők szerelmesek voltak a ferivel, hát persze, és ő már akkor is ferinének készült, mint azóta is. csakhogy a feri forrófejű egy legény volt ám, nem ilyen gesztenyeszedegető, és ennek köszönhetően benne volt ötvenhatba nyakig. én nem értek a politikához, se a múltnak az efféle, konkrét tényekből álló boncolgatásához, pedig a történetnek ez a része biztos, hogy tele lenne jóféle, izgalmas hősi dolgokkal, egymásra lövöldözés, tankrabolgatás, bujkálás, robbantgatás, hejehuja, dínomdánom, de én bevallom őszintén, nem nagyon figyeltem erre, ha mégis, elfelejtettem. pedig mesélte, tudom, hogy mesélte, hogy pontosan miket csinált a feri, de ebből csak annyi volt a lényeg, hogy aztán mennie kellett, a papájával együtt - az anyukája már nem élt - de gyorsan, és messzire. mint annyian, kiment kanadába.
ami engem érdekelt akkoriban, az persze a romantika, ami itt jön; előző este még találkoztak, akkor még a parkoló felőli falon borostyán volt, mellette pad, ott szoktak találkozni. együtt nőttek fel egyébként, mindent együtt csináltak, egyikőjüknek se volt testévre, és a ferinek az anyukája halt meg, neki meg az apukája, szinte egyértelmű volt, hogy a jó isten is nagyon azt akarja, hogy őbelőlük egy legyen. a fa akkor még pici volt, és azon az estén, amikor utoljára találkoztak, elcsattant az első csók. akkor még volt romantika basszameg, gesztenyefa, és tizenhat év kellett hozzá, bezzeg ma, de ennek a történethez az égegyadta világon semmi köze. szóval ott tartottunk, hogy első csók, és most már nagybetűvel jön a romantika, belevésték egymás nevét az akkor még kicsi gesztenyefa törzsébe. nem tudom elképzelni, milyen egy gesztenyefa kicsiként, bevallom, szerintem még sosem láttam, mindenesetre olyan apró betűkkel írták oda, hogy ne lássa azt senki. volt körülötte egy szív is, mondta, de azt ő rajzolta később oda. megígérték egymásnak, hogy akármi lesz, ha a világ a világ, itt, ennél a gesztenyefánál találkoznak, és onnantól kezdve semmilyen forradalom nem választhatja el őket.
ha a julin múlott volna, nem választotta volna el őket így se, mert bár az anyja nem engedte persze, de ő szökött volna a ferivel ki, bárhova, csakhogy nem volt hely, autóval mentek át szlovákiába, és onnan tovább valahogy svájcba, aztán ki kanadába. a feri is maradt volna, nem érdekelték az ávósok, de győzött az apai szigor, ők elmentek hát, juli pedig maradt, és várt. tizenhat évesen kezdett el várni, egészen harminckét éves koráig (!), és addig egyetlen levél jött a feritől, egy, a huszadik születésnapjára. abban az állt, hogy a feri nem felejtette el, és hogy haza fog jönni, gazdagon, szépen stb. és hogy a juli várja meg. várt tizenkét évet, és bár nem kérdeztem, de nem is mondta, hogy lett volna addig bármilyen férfi az ajtajába, én úgy képzelem, senki. az arcából csak az idő derült ki, így azt is csak képzelem, de azt legalább szépen képzelem, hogy szép lehetett a juli, a várakozás csak még megszépíthette, úgy járhatott-kelhetett így várakozósan, mint az angyalok.
harminckét évesen, tizenöt év után, miután az anyja is meghalt, és már évek óta egyedül volt, írónőként dolgozott a párt irodában, bármit is jelentsen ez, mindenesetre ennek köszönhetően valahogy el tudta intézni, hogy kiment külföldre munkát keresni, a lakását meg kiadta albérletbe. először németországban dolgozott, aztán így tovább, és persze a végén kijutott végre kanadába. itt van megint egy dolog, amire attól tartok, ki fogok térni, pedig talán csak nekem fontos ennyire. a kérdés, amit itt feltettem, eleve gyermeki volt megint, és brutálisan naiv, de hát azt már emlegettem, hogy mit tudtam én még akkor; többet mint most, persze, de nem akarok elkalandozni. a válasz viszont nem is az egyszerűségében volt megdöbbentő, hanem hogy gondolkozás nélkül, kicsit neheztelve, mintha valami szentségtörőt kérdeztem volna, úgy válaszolt. a válasz az volt, hogy 'persze'. a kérdés pedig, ó én barom, ma már bezzeg nem kérdezném meg, hogy amikor kijutott kanadába, akkor még szerette-e a ferit?
őt indult megkeresni. itt megint szabadkoznom kell, mert bár elmondta, hogy hogyan, mennyi idő múlva, és mekkora nehézségek árán találta meg, de én erre se figyeltem úgy igazán, mert pontosan nem maradt meg. csak azt tudom, hogy valami isteni csodán keresztül, az egyetlen levélen levő lakcíméről indulva hihetetlen szívóssággal végül is harmincöt évesen ott állt egy ház előtt, ahol a feri lakott, akit akkor már nem ferinek hívtak. ezt már nem tudom hogy így mesélte-e, vagy csak én képzelem így, de ott állt a ház előtt, aminek az udvarán egy nő teregetett, és gyerekek játszottak, kettő, és zene szólt, és szelíden ráncigálta a függönyt a szél. a kertben egy hatalmas fenyő is volt, a fenyőn egy hinta meg a ház előtt egy autó, és az egész annyira kerek volt, és iszonyú távoli;
nem tudom, hogy ezeket a szavakat ő használta-e, a juli, vagy csak én tettem időközben hozzá, de jó lenne, ha úgy el tudnám most mesélni, ahogy látom magam előtt a házat, a kort, a felfokozott várakozást, azt a képtelen távolságot és romantikát, szeretetet és vágyódást, ami ott keringett a juli körül, aki olyan lehetett akkor, ott, megint, mint valami angyal, és ahogy látom magam előtt azokat a hihetetlen erőket, amik összecsaptak ott, akkor, abban a kanadai csöndes, álmos szombati utcaképben, ahol nem is sejtették az emberek, hogy világok dőlnek össze épp, maximum annyit láthattak, hogy a juli keze nem mozdul a csengő felé, csak áll ott, aztán visszaszáll a taxiba, és elmegy úgy, ahogyan akkor tudnak elmenni az emberek, ha nem is érkeztek meg soha.
megint kérdeztem, és megint butaságot: nem bánta meg azóta, hogy nem csöngetett be, hogy nem kereste többet, hogy nem is adott esélyt a ferinek, hogy őt válassza, ne az addigi életét? a válasz megint rövid volt, de most lassú: de. mindenesetre hazajött, a rendszerváltáskor megvette a lakását, és azóta is egyedül él. ismét csak kérdeztem, nem tehetek róla, mégpedig azt, hogy miért maradt aztán egyedül. a válaszaiban nem is az, amit mondott, hanem ahogy mondta, az lenne a lényeg, az arca, és a hangja, azokra jobban emlékszem, mint a szavakra. azokat talán nem pontosan adom vissza, lehet, hogy felcserélem őket, de itt is az a keménység, arra pontosan emlékszem, mennyire megdöbbentett, tisztán, szinte ércesen válaszolta, hogy: annyit vártam már, hogy ehhez értek a legjobban. nem tudnám már abbahagyni.
azt már nem tudom, miért nem kérdeztem meg, hogy még mindig a ferire vár-e, mert amilyen hülye vagyok, tuti, hogy megkérdeztem volna ezt is. talán megjött az évi vagy menni kellett, nem tudom, de mint annyi minden, ez se fontos már. az biztos, hogy szerettem azt a fát, még jó, hogy akkor már valahol kurva messze, egész máshol keresgéltem a gyökereimet, amikor jöttek azok a hülye építészek a száznégybe, lebontották a falat, és az első dolguk az volt, hogy szétszedjenek mindent, ami zavarhatja az újakat.
az viszont biztos, hogy igaz, hogy ennek a rózsa utcai százhármas háznak az udvarán állt egy gesztenyefa. aki nem hiszi, már ne menjen sehová, mert szép, fényes lakóházakat építettek a százhárom mellé, és mindent lebontottak, felnégyeltek, kivágtak, elégettek, aminek bármi köze is volt az előtte ott lakókhoz.
ha a gesztenyefa igaz, az még inkább, hogy aki jobban megvizsgálta ezt a gesztenyefát, talált rajta egy feri feliratot az egyik oldalán, és áthúzva a másik oldalán egy julit. hatalmasra duzzadt feliratok ezek, a julit például csak úgy lehetett kivenni, ha az ember tudta, mit nézzen, a feri viszont olvasható volt, és épp ezért meglepő, mert az elágazások alatt nem sokkal helyezkedett el, ahova baromi nehéz - én próbáltam, részemről lehetetlen - lehetett felmászni, ráadásul a felirat olyan nagy és széles, hogy elgondolkozott rajta a személő, hogy hogy az istenbe került az oda.
elmondom hogy. a ferit a juli, a julit a feri írta oda. ebben a házban a földszinten egy roma család lakott, a maguk minden szagával, bájával, hangjával, terebélyességével, mellettük egy titokzatos lakás, ahol vagy denevérek vagy szuperhősök laktak, mert soha senki nem látta őket, mi viszont a legváratlanabb pillanatokban hallottuk őket motoszkálni, általában hajnal felé, és a sarokban megbújva mi; a mi, az én és az orosz évi, vigye el a devla, de ez most nem tartozik ide. ide most csak a juli tartozik. a juli fent lakott az emeleten, egyedül, mellette egy másik néni lakott, szintén egyedül, és a harmadik lakásban pedig megint csak egy néni lakott, ő nem egyedül, hanem a kutyájával. a földszinten elől, a gondnok lakásában is egy öreg néni lakott, ő is egyedül, neki az volt a különlegessége a sok más öreg néni között, hogy azt hiszem, öregebb volt, mint az összes többi együttvéve, de persze ez sem biztos, hogy igaz.
azon felül, hogy a házban rajtunk kívül és a romákon kívül csupa halállal társalgó ember lakott, már csak az volt nyomasztóbb, hogy nem lehetett megismerni őket, mert ha véletlenül meg is láttuk őket, vagy találkoztunk velük, a köszönésünket se fogadták, csak mentek égre szegezett tekintettel, fel az emeletre, mint a mennybe. csak a julit, és őt is csak véletlenül ismertem meg. mégpedig úgy, hogy kint ültem, és hallgattam, ahogy potyognak a gesztenyék, nagyon szerettem ezt a hangot, kis űrhajók, puha kis antennájukkal. a leesett gesztenyéket bonyolult mintákban raktam ki a fa alá, mert az éppen egy olyan ősz volt - ó mit tudtam én még akkor az őszökről - amikor ennyire ráértem, és azt hittem, az élet ilyen, de ez most egyébként mindegy.
az viszont nem, hogy ebbéli tevékenységemet, aminek semmilyen konkrét célja nem volt, azon felül, hogy kis gyermeki lelkem eljátszadozott az űrhajói garmadájával, onnét fentről, a mennyből alaposan félreértették. mégpedig a juli, a juli néni, aki végignézte amit csinálok, és tévesen azt hitte, én annyira rendes gyerek vagyok, hogy önként nekiálltam kitakarítani az udvart, ami, mint később kiderült, épp az ő feladata lett volna, rendben tartani a fát. leszólt nekem, hogy köszöni, amit én szintén félreértettem, igazából nem értettem, mit mond, de amikor felnéztem, azt hittem, azt mutatja a kezével, hogy vigyek fel neki gesztenyét. így hát összegyűjtöttem egy maroknyit, bátor kis űrhajóimat a kezembe vettem, és elindultam velük felfele, fel a mennybe, ahova magamtól sose tettem volna a lábamat.
amikor tisztáztuk a félreértést, még nem, de később, jó idő múlva, úgy tél felé, azon kaptuk magunkat, hogy jóban lettünk. nem is tudom, hogy történt, először csak fogadta a köszönésemet, aztán én rájöttem, hogy mikor szokott kint állni a lépcsőházban, és nézni a fát, olyankor kimentem mindig én is, az udvaron keresztül elhangzott néhány bátortalan mondat, mint hogy csókolom, meg hogy jó éjszakát, aztán egyszer, már a karácsonyi készülődés hajrájában pont akkor értem haza, amikor ő is, nagy szatyrot cipelve, és felajánlottam neki lovagi szolgálataimat.
így kezdtünk el beszélgetni, amiből kiderült, hogy a fán a juli ő. ötvenhat tájékán került fel a fára, akkor volt ő tizenhat, és akkor is itt lakott, ahol most, itt fent. a feri meg ott lent. az is akkor derült ki, hogy a fát az a bácsi ültette, aki cipész volt, és akinek a lakásában laktunk mi, de ez is mindegy most, csak úgy örülök, hogy emlékszem rá. akkor még gyerek voltam, máshogyan, mint amikor tényleg gyerek voltam, és megint máshogyan, mint ahogy most, mindenesetre szerintem ennek köszönhetem, hogy amikor megkérdeztem, naivan és angyalian, hogy hol van most a feri, nem zárkózott be, nem rázott le, nem tért ki udvariasan, hanem elbúsulta magát, és elmesélte azt, amit én most próbálok elmesélni.
vagyis hogy hát ők szerelmesek voltak a ferivel, hát persze, és ő már akkor is ferinének készült, mint azóta is. csakhogy a feri forrófejű egy legény volt ám, nem ilyen gesztenyeszedegető, és ennek köszönhetően benne volt ötvenhatba nyakig. én nem értek a politikához, se a múltnak az efféle, konkrét tényekből álló boncolgatásához, pedig a történetnek ez a része biztos, hogy tele lenne jóféle, izgalmas hősi dolgokkal, egymásra lövöldözés, tankrabolgatás, bujkálás, robbantgatás, hejehuja, dínomdánom, de én bevallom őszintén, nem nagyon figyeltem erre, ha mégis, elfelejtettem. pedig mesélte, tudom, hogy mesélte, hogy pontosan miket csinált a feri, de ebből csak annyi volt a lényeg, hogy aztán mennie kellett, a papájával együtt - az anyukája már nem élt - de gyorsan, és messzire. mint annyian, kiment kanadába.
ami engem érdekelt akkoriban, az persze a romantika, ami itt jön; előző este még találkoztak, akkor még a parkoló felőli falon borostyán volt, mellette pad, ott szoktak találkozni. együtt nőttek fel egyébként, mindent együtt csináltak, egyikőjüknek se volt testévre, és a ferinek az anyukája halt meg, neki meg az apukája, szinte egyértelmű volt, hogy a jó isten is nagyon azt akarja, hogy őbelőlük egy legyen. a fa akkor még pici volt, és azon az estén, amikor utoljára találkoztak, elcsattant az első csók. akkor még volt romantika basszameg, gesztenyefa, és tizenhat év kellett hozzá, bezzeg ma, de ennek a történethez az égegyadta világon semmi köze. szóval ott tartottunk, hogy első csók, és most már nagybetűvel jön a romantika, belevésték egymás nevét az akkor még kicsi gesztenyefa törzsébe. nem tudom elképzelni, milyen egy gesztenyefa kicsiként, bevallom, szerintem még sosem láttam, mindenesetre olyan apró betűkkel írták oda, hogy ne lássa azt senki. volt körülötte egy szív is, mondta, de azt ő rajzolta később oda. megígérték egymásnak, hogy akármi lesz, ha a világ a világ, itt, ennél a gesztenyefánál találkoznak, és onnantól kezdve semmilyen forradalom nem választhatja el őket.
ha a julin múlott volna, nem választotta volna el őket így se, mert bár az anyja nem engedte persze, de ő szökött volna a ferivel ki, bárhova, csakhogy nem volt hely, autóval mentek át szlovákiába, és onnan tovább valahogy svájcba, aztán ki kanadába. a feri is maradt volna, nem érdekelték az ávósok, de győzött az apai szigor, ők elmentek hát, juli pedig maradt, és várt. tizenhat évesen kezdett el várni, egészen harminckét éves koráig (!), és addig egyetlen levél jött a feritől, egy, a huszadik születésnapjára. abban az állt, hogy a feri nem felejtette el, és hogy haza fog jönni, gazdagon, szépen stb. és hogy a juli várja meg. várt tizenkét évet, és bár nem kérdeztem, de nem is mondta, hogy lett volna addig bármilyen férfi az ajtajába, én úgy képzelem, senki. az arcából csak az idő derült ki, így azt is csak képzelem, de azt legalább szépen képzelem, hogy szép lehetett a juli, a várakozás csak még megszépíthette, úgy járhatott-kelhetett így várakozósan, mint az angyalok.
harminckét évesen, tizenöt év után, miután az anyja is meghalt, és már évek óta egyedül volt, írónőként dolgozott a párt irodában, bármit is jelentsen ez, mindenesetre ennek köszönhetően valahogy el tudta intézni, hogy kiment külföldre munkát keresni, a lakását meg kiadta albérletbe. először németországban dolgozott, aztán így tovább, és persze a végén kijutott végre kanadába. itt van megint egy dolog, amire attól tartok, ki fogok térni, pedig talán csak nekem fontos ennyire. a kérdés, amit itt feltettem, eleve gyermeki volt megint, és brutálisan naiv, de hát azt már emlegettem, hogy mit tudtam én még akkor; többet mint most, persze, de nem akarok elkalandozni. a válasz viszont nem is az egyszerűségében volt megdöbbentő, hanem hogy gondolkozás nélkül, kicsit neheztelve, mintha valami szentségtörőt kérdeztem volna, úgy válaszolt. a válasz az volt, hogy 'persze'. a kérdés pedig, ó én barom, ma már bezzeg nem kérdezném meg, hogy amikor kijutott kanadába, akkor még szerette-e a ferit?
őt indult megkeresni. itt megint szabadkoznom kell, mert bár elmondta, hogy hogyan, mennyi idő múlva, és mekkora nehézségek árán találta meg, de én erre se figyeltem úgy igazán, mert pontosan nem maradt meg. csak azt tudom, hogy valami isteni csodán keresztül, az egyetlen levélen levő lakcíméről indulva hihetetlen szívóssággal végül is harmincöt évesen ott állt egy ház előtt, ahol a feri lakott, akit akkor már nem ferinek hívtak. ezt már nem tudom hogy így mesélte-e, vagy csak én képzelem így, de ott állt a ház előtt, aminek az udvarán egy nő teregetett, és gyerekek játszottak, kettő, és zene szólt, és szelíden ráncigálta a függönyt a szél. a kertben egy hatalmas fenyő is volt, a fenyőn egy hinta meg a ház előtt egy autó, és az egész annyira kerek volt, és iszonyú távoli;
nem tudom, hogy ezeket a szavakat ő használta-e, a juli, vagy csak én tettem időközben hozzá, de jó lenne, ha úgy el tudnám most mesélni, ahogy látom magam előtt a házat, a kort, a felfokozott várakozást, azt a képtelen távolságot és romantikát, szeretetet és vágyódást, ami ott keringett a juli körül, aki olyan lehetett akkor, ott, megint, mint valami angyal, és ahogy látom magam előtt azokat a hihetetlen erőket, amik összecsaptak ott, akkor, abban a kanadai csöndes, álmos szombati utcaképben, ahol nem is sejtették az emberek, hogy világok dőlnek össze épp, maximum annyit láthattak, hogy a juli keze nem mozdul a csengő felé, csak áll ott, aztán visszaszáll a taxiba, és elmegy úgy, ahogyan akkor tudnak elmenni az emberek, ha nem is érkeztek meg soha.
megint kérdeztem, és megint butaságot: nem bánta meg azóta, hogy nem csöngetett be, hogy nem kereste többet, hogy nem is adott esélyt a ferinek, hogy őt válassza, ne az addigi életét? a válasz megint rövid volt, de most lassú: de. mindenesetre hazajött, a rendszerváltáskor megvette a lakását, és azóta is egyedül él. ismét csak kérdeztem, nem tehetek róla, mégpedig azt, hogy miért maradt aztán egyedül. a válaszaiban nem is az, amit mondott, hanem ahogy mondta, az lenne a lényeg, az arca, és a hangja, azokra jobban emlékszem, mint a szavakra. azokat talán nem pontosan adom vissza, lehet, hogy felcserélem őket, de itt is az a keménység, arra pontosan emlékszem, mennyire megdöbbentett, tisztán, szinte ércesen válaszolta, hogy: annyit vártam már, hogy ehhez értek a legjobban. nem tudnám már abbahagyni.
azt már nem tudom, miért nem kérdeztem meg, hogy még mindig a ferire vár-e, mert amilyen hülye vagyok, tuti, hogy megkérdeztem volna ezt is. talán megjött az évi vagy menni kellett, nem tudom, de mint annyi minden, ez se fontos már. az biztos, hogy szerettem azt a fát, még jó, hogy akkor már valahol kurva messze, egész máshol keresgéltem a gyökereimet, amikor jöttek azok a hülye építészek a száznégybe, lebontották a falat, és az első dolguk az volt, hogy szétszedjenek mindent, ami zavarhatja az újakat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése