2011. augusztus 3., szerda

egy német lányról

hiába halasztom - micsoda szó ez is, halasztom az élőimet -, valahol el kell kezdenem a lányokról írni, és ezt stílszerűen az elején érdemes elkezdeni, ami nálam, mint annyi minden, az óvodában kezdődött. arról a lányról, akiről most fogok beszélni, tulajdonképpen semmit nem tudok, még a nevét se, sőt, egész pontosan huszonnégy éve nem láttam.
ettől függetlenül, amikor láttam, német volt, és nem nagyon tudott magyarul; riadtan tekingetett körbe, mint valami őzike, és nagy, nyúlánk arca volt, ami, ahogy emlékszem, még ovis szemmel sem tűnt túl szépnek. viszont borzasztóan tetszett nekem, egyrészt, mert mindenki utálta, másrészt, mert nem tudott rendesen beszélni. nekem akkor még a beszédhibáim közül alig volt meg valami, viszont már akkor se értett senki, azt hiszem akkoriban kezdtem kifejleszteni a hadarást, de lehet hogy csak ilyen aranyos angyalnyelven magyaráztam, mint ahogy a gyerekek szoktak, most úgy képzelem, és amit rajtam kívül - meg rajta kívül természetesen - nem értett senki.
nem voltunk szerelmesek, nem is tudtuk mi az, viszont nagyon sokat játszottunk együtt, és arra emlékszem, hogy őt nem löktem le a rollerről, ahogy a többieket, meg arra is, hogy egyszer elhatároztuk hogy olyan alagutat ásunk a homokozóban, amivel aztán átmegyünk a föld túloldalára, és ott élünk boldogan, és oda nem jöhet utánunk senki, a gaz ovisok közül, csak a viktor, aki a barátom volt, azt hiszem.
az idill csúnyán végződött, mint azóta már annyiszor: mert kitaláltuk hogy ha úgyis együtt fogunk élni, akkor feleségül megyünk egymáshoz - emlékszem, akkor még azt hittem, nekem is feleségnek kell lenni, a két feléből lesz az egész, tök logikus mai szemmel nézve is -, és azt meg úgy kell, hogy enni kell egymás száját. ezt ő mondta, nem én, mert ő látta a tévében, hogy így feleségeskednek egymáshoz az emberek, nekünk nem volt tévénk, de azt hazudtam, van, és hogy én is láttam hogy így kell csinálni. nem a bokorban, mint ahogy azt illene, hanem simán a csúszda alatt ugrottunk neki a dolognak, de jó ideig nem történt semmi, csak összedugtuk a szánkat, de nem lettünk tőle felek. én, akkor még bátor fiú lévén, derekasan nekiláttam a dolognak, és megharaptam a száját, ahogy mondta, konkrétan kiharaptam belőle egy darabot, ömlött a vér, ő üvöltött, én üvöltöttem, el nem tudtam képzelni mit csináltam rosszul, csak éreztem hogy a margit néni nagyon haragszik rám, aztán őt elvitték a szülei, először a sürgősségire, aztán egy másik óvodába, engem meg még jobban utált mindenki, még a margit néni is, sőt, anyám azt mondta amikor mentünk haza, hogy el tudna süllyedni szégyenében, és arra is emlékszem, hogy utána sokat álmodtam azzal, hogy anyám elsüllyed, a kis panellakásunk pepita linóleuma alá, és engem itt hagy egyedül, őrjöngve a félelemtől.
ennyit tudok róla. most úgy képzelem, a szája szép, és érzéki, tuti nyoma sincs már a harapásnak, ha van, az is olyan szexi szimbólum, mint annak a hülye modellnek az anyajegye, jaj hogy hívják, nem jut eszembe. de, cindy. hogy lehet valakit cindynek hívni? úgy képzelem, azóta tud már magyarul, németül ugye, angolul, és mondjuk franciául, meg még valami divatos nyelven, mi legyen az, mondjuk spanyolul. úgy képzelem, továbbra sem szép nő, egyedül a szája az, de van egy fiú, akihez mindig csak egy nyelvel beszél, és neki nagyon szép tud lenni, ha nem látja senki. azt képzelem jó fej egyébként, szereti a jó borokat, néha elmegy a barátnőivel inni, és olyankor amikor nagyon berúg, csicseregve nevet, és németül káromkodik.
úgy képzelem, olyasfajta ember, akivel nagyon nagy baj nem történik többet, csak kicsi aprók, bár ebből némelyiket normális ember nem is élné túl. pl lesz valami műtétje, amibe bele is lehetne halni, de ő nem, lesz ettől a fiútól egy gyereke, egyszer karamboloznak, amivel nagyon megjárhatnák, de mindenki szerencsésen megússza, a gyerekének kamaszkorában lesz egy lázadó pillanata, amikor elmegy ukrajnába szabadságharcosnak, de épségben visszakerül, és kellemes, tanult ember lesz belőle, az anyja pedig, amikor már idős, és nagymama, valami kis kerti házban énekelget német dalocskákat, amiket már az oviban is tudott, és olyan finom lekvárt csinál közben, amiket csak ő tud, és aprókat kuncog, amikor bele - bele kóstol, és nem is tudja már rajtam kívül senki, hogy az egyik ráncában benne vagyok én, meg az első találkozásom az élet ízével.

Nincsenek megjegyzések: