egy lány csendjéről

mi a különbség csend, és csönd között?

hol volt, hol meg nem volt egy lány.

ez a lány, amikor nem volt, csend maradt utána. ez a lány, amikor volt, csend lett körülötte. nem hivalkodó, nem szemrehányó, vagy gyászos csend. csak csend, olyan csend, mint ami a párnákban van, amikor kihúzogatod belőlük a tollakat. kihúzod a tollakat, rápaskolsz a párnára, és ahogy szállnak a tollak a szobában, na, olyan csend.

általános iskolában ismertem meg. zeneis voltam, hárman voltunk fiúk: jó, és könnyű dolgunk volt. mindenféle dolgok történtek, majdnem mindenkivel. az osztály legjobb női szépek voltak, hangosak voltak, sportoltak, gömbölyödött a pulóverük, tudták hogy gömbölyödik a pulóverük, tudták, hogy tudjuk, hogy gömbölyödik a pulóverük, és hasonló általános problémák. máig se értem, hogy miért, de a petőfi tornatermében a lány és a fiú zuhanyzó között volt egy üvegablak, amit igaz, hogy letakartak egy függönnyel, de képzelheted, hogy mit ért: mire a biológia órán eljutottunk odáig, már nem nagyon tudtak újat mutatni.

ez a lány nem tartozott az osztály legjobb női közé. halk volt, nem sportolt, és mindig jól tanult. nem látszott, hogy gömbölyödik-e a pulóvere, még én se azt néztem, pedig én már akkor is, na mindegy. de gyönyörűen rajzolt, igen, a rajzai, azok szépek voltak és hangosak voltak, főleg a többiek rajzai között; az ő őzgidái karcsúak voltak, és ha megriadtak, elrohantak villogó kis feneküket mutogatva. így, miközben nézted, alig mertél megmoccanni, míg a mieink hasábok voltak, amikhez lábakat és agancsokat erősítettek. az ő házainak ablakán megcsillant a napfény, a mieink kezdetleges tervrajzhoz hasonlítottak.

de mégsem ez tetszett nekem; hanem a csöndje.

olyan csöndje volt, hogy nyugtalan voltam, amíg nem hallottam, hogy ott van. én égetnivalóan rossz gyerek voltam, elől ültem, rosszul tanultam, csajoztam, meg mertem csinálni hogy rajzszöget teszek a fizikatanár székére, amiért majdnem kirúgtak, és úgy összeverekedtem egy nyolcadikossal hatodikban, hogy az osztályfőnök bevitt a balesetire, és bár semmit nem láttam a szememen lévő monoklitól, mégis azt képzeltem hogy most talán az összes lány szerelmes egy kicsit belém az osztályból. csak őbenne nem voltam biztos. mert olyan csöndje volt, amiben bármi megtörténhetett és az ellenkezője is. rossz voltam és hangoskodtam, sokat beszéltem, az órán is bekiabáltam, többször küldtek ki az órákról, mint az egész osztályt együttvéve; de közben bele-belefüleltem a csöndbe, hogy ott van-e még. szerettem a csöndjét.

öt éven keresztül hallgattam a belőle áradó csendet. egyszer megszólalt közben, igaz, akkor rögtön bele is szerettem.

történelemóra volt, utáltam. épp a keresztényüldözésről volt szó, és én persze nem bírtam nem belekotyogni, hogy olvastam erről egy könyvet, - igen, én mindenről olvastam egy könyvet, nem is értem, a többiek hogy bírták ki, hogy nem döntöttek rám egy könyvespolcot - a quo vadist, domine quo vadis, még azt is tudtam, mit jelent, a tanár büszke volt rám, nem hitte volna, hogy van itt valaki, aki olvasta, és akkor megszólalt a csend, hátulról, a sarokból:

én is olvastam.

így kezdődött. kiderült, hogy tényleg olvasta. de nem akkor, sokkal később, amikor már mindketten elmúltunk húsz, és véletlenül találkoztunk, két magány között. örült nekem, nagyon, de abszolút nem érdekelte, hogy én akkoriban milyen fasza dj gyerek voltam, szakadt farmerben, tornacipőben, bézbólsapkában. az se nagyon, hogy addigra hány országban jártam. akkoriban még azt hittem, hogy olyan nincs, hogy ezekkel semmit se tudjak kezdeni, ezért csak bizonygattam volna neki tovább, de olyan csöndje volt, még akkor is, sőt, akkor egy kicsit még inkább, hogy azon vettem észre magam, hogy egy idő után csöndben maradok. sőt. azon, hogy ő beszél. sőt. azon, hogy egész jókat beszélgetünk. könyvekről. fákról. a gyerekkori városunkról, ahova nem jártunk vissza, se ő, se én. arról az utcáról, amelyiken mindketten végigmentünk, amikor hazamentünk. egy barátomról. az anyámról, a szüleiről.

akkor még azt hittem, hogy az, hogy én szerelmes vagyok belé, az őt nem csak feljogosítja arra, hogy velem maradjon örökre, hanem gyakorlatilag nem is hagy neki más választást. hevesen, szenvedélyesen udvaroltam neki, pedig akkoriban még nem ilyen viszonyom volt a lányokkal. annyira harsogóan és bután szerettem, hogy a csöndjére se tudtam figyelni az őrületemtől.
pedig a maga módján, szépen lassan, szelíden, mint a párnák, igazodott hozzám. volt, hogy csókolóztunk egy búzatáblán. volt, hogy olyan dolgokat csináltunk, ami után szégyellte magát, és én csak akkor, egyetlenegyszer éreztem erősebbnek, tapasztaltabbnak és bátrabbnak magam nála. aztán később, sokkal később, egy éjszaka jöttem rá, hogy nekem az annyival kevesebbet jelentett, mint neki, hogy az, hogy én csak erre most jöttem rá, és az, hogy nekem ez eddig ennyivel kevesebbet jelentett, bizonyítja, hogy még ebben is sokkal erősebb és bátrabb volt nálam.

de nekem ennyi nem volt elég. elé mentem az egyetemre, elkísértem haza, körülvettem, mint nyáron a bogarak; de elfelejtettem könnyűnek lenni közben, elfelejtettem súlytalannak lenni, és súlytalanná tenni őt is, elfelejtettem a nők nyelvén beszélni, és egyáltalán, semmi olyat nem tudtam a zsongáson kívül felmutatni, ami segített volna a bizonytalanságán. mert persze nem volt biztos benne, hogy én vagyok az embere. azt se tudtam, ez mit jelent, de én meg biztos voltam benne. az a fajta lány volt, aki mindenét annak tartogatja, akinek majd egyszer odaadja, és én, bár legalább ugyanannyi könyvet elolvastam, mint ő, mégis életképtelen baromságnak tartottam, szemérmes alakoskodásnak, és azt gondoltam, aki az igazira vár, az fél szembenézni a tévedések árával.

hogy mennyire nem volt igazam, azt most tudom, amikor visszanézek a tévedésem áraira. hogy mennyire nem volt igazam, azt azóta tudom, hogy mire találkoztam az igazikkal, addigra alig maradt már nekik valami igazi belőlem; mostanra meg már hiába igazi mindenki, ha én nem vagyok az.

egyszer mentünk át a nyugati fölötti hídon, akkor még a westend helyén naplemente volt, és azt mondta, amit sose felejtek el, egyrészt, mert aztán nem láttam többet, másrészt, mert azóta is vissza-visszaköszön ez a mondat;
te annyira bizonygatod, hogy még ha kerékbe törlek, akkor is szeretsz, mondta, hogy ettől kedvem támadna kipróbálni.

éltem egyik jelentős tévedését és ítéletét mondta ekkor ki, aztán elment a vonattal, és nem láttam többet. később a közösségi portáloknak köszönhetően mégiscsak, és megtudtam, hogy megházasodott, azóta remélem, már gyerekük is van, már jó ideje nem néztem. a férje úgy nézett ki a képen, mint egy kanadai favágó, ez akkor jót tett a hiúságomnak, bár mostanra már nem tudnám megmagyarázni, hogy pontosan miért.

érdekes módon akkor még a szerelem könnyebben elfogadott mint örökös visszaesőt, így aztán hamar máshol találtam magam, és hálás voltam, hol neki, hol a sorsnak, hogy megúsztam ennyivel. évek és szerelmek múlva tanultam meg igazán, hogy mit jelent az, amit mondott, hogy a szeretésnek fizikája és törvényei vannak, és hogy ezek a törvények nem dőlnek le senkinek semmilyen lángoló szerelme előtt, csak amíg van erőd rá, addig elhajolnak előled, lágyan, puhán, mint az ágak, amikor járatlan ösvényen jársz, hogy aztán mögötted összecsukódjanak megint. később és későn tanultam meg, hogy a szeretésem hogyan fordítja a másik szenvedélyét és odaadását kegyetlenkedésbe, és hogy hogyan teszek valakit gonosszá, amikor egyébként nem is az a szerencsétlen; és ugyanez persze működik fordítva is.

utána már nem is ő, hanem az akkori önmagam hiányzott, akinek még a kezében voltak olyan dolgok, mint például ő; később már nem is az a szerelem, hanem egyáltalán a szerelemmel való olyan viszony, mint ami volt akkor.

de mostanában értem meg, hogy az életöröm mennyire elválaszthatatlan a dolgok változása miatti szomorúságtól, és hogy még a legígéretesebb jövő sem tudja teljes egészében ellensúlyozni azt a tényt, hogy nincs többé visszaút ahhoz, ami elmúlt;

és ilyen például a csönd, az a csönd, amit meghallottam még olyankor is, amikor őt már elfelejtettem. puha, lágy csönd, mint a párnáké, ilyen csöndet azóta is ritkán hallok. ő tanított meg figyelni azokra az emberekre, akiknek szintén van csöndjük, olyasfajta csöndjük, mint amilyen az ejtőernyőnek ugrás közben; körülötted serceg a levegő, de szinte hallod, hogy ott fent, a paplanban, teljes csöndben úszik a repülés. néha, miközben azon kapom magam, hogy beszélek, már megint, csak úgy beszélek, mint a rossz zivatarok, és a hangom kopog a többiek figyelmén, álmosítóan, nyújtózásra kényszerítve őket, és amikor ettől zavarba jövök, és még gyorsabban beszélek, hogy a végére érjek, vagy teljesen elhallgatok, mintha megsértődtem volna magamra; olyankor, néha, nagyon néha, egy pillanatra kihallom magamból is azt a csöndet, amiben benne van az emléke, és amit ha ki tudnák mondani, úgy, ahogy ő, hogy közben csendben maradok, hát arról beszélnék, mindig, mindenhol, minduntalan.

mi a különbség aközött, hogy magamról beszélek, akkor is, ha magamról beszélek, és aközött, hogy magamról beszélek, akkor is, ha másról beszélek?