csend

most egy darabig csönd.
majd elmúlik, mint a többi.

megmikrózott mondatok

késő van, nemsoká nyit az emlékek diszkrét bárja. iszunk valamit, és nem teszünk fel hülye kérdéseket, például hogy minek. vagy a másik, amit én konkrétan sose hagyok ki, a kinek. melegítjük magunk a másikkal, te az egyikkel, én a másikkal, aztán már csak azt vesszük észre, hogy arra emlékezünk, ami van. olyankor jó, nagyon jó, ha minden rendben, ilyenkor aludni is lehet. egymás hasán, szinte mérnöki eredmény volt, mire kiszámoltuk, hogy férünk el egymásban. egy másban, a magunkra másolt másikban. összehajtogatva, mint a colstok. így tanuljuk a jó szakot. éjszakot. és minden reggel felmelegítjük az érzéseinket a mikróban, sok száz watton forog a tányéron, amit éreznünk érdemes. minden reggel helyrehozzuk egy kicsit, ami reggelre kihűlt, megaszott, megaggott. magunkat a másikban. mikró hullámú szerelem, macskát ölhetünk vele. vagy magunkat, lassan, tudod a mikró a szívnek nem egészséges. az újramelegítés se az igazi, de mi még emlékszünk az eredeti ízre, tudjuk hogy hány százalék a természetes anyag abban, amit csinálunk. nem baj, ha kevés. szerelem, szex, szenvedély, tévedés. most már csak a semmi, azt húzzuk magunkra, hol kilátszik belőle a valami, mell, fenék, kézfej, szőr, csend, szó, hol bebújunk nyakig. jó ez a semmi, de az elkövetkező semmiket is jól meg kell tervezni, nehogy valamik legyenek. hát tervezgetjük, feszegetjük, eszegetjük, erre megy el a napunk, pontosan delelő égitestünk, hogy jöjjön helyette a késő van, és kinyisson a bár, bár az is mindegy már, ha nem, de azért ott állunk nyitásra mindig, és nem teszünk fel hülye kérdéseket.

például hogy minek ír az ember blogot. fordítva; miért csak az ember ír blogot? egy sirály naplója, az lenne sirály. nem sikerült ez az augusztus, nem sikerült ez a ti, szerény, savanyú szabadság volt. bár olvastam valahol, hogy a magyarok azok most ilyenek, több mint a hetven százalékuk ki se megy az országból idén nyaralni, tízen százalékuk abszolút nem nyaral, meg a maradék, akinek zöldebb, ugye. jó lesz most egy kicsit csöndben maradni. sűrűbben kellene csöndbe maradni. nem maradt üres lap a füzetemben. el kell menjek fogorvoshoz megint. ilyenek vannak; ez az élet, fordulj el. csak ha baleset van, akkor gyűljetek körém, akkor aztán lehet csámcsogni, utálni, szeretni, segíteni, ártani. de addig, csak megyek, megállok, szabálykodok, szabálytalankodok, lefekszek, felállok. fordulj el, ezt csinálod te is. fordulj fel, mondhatod, hisz ezt csinálod te is. játszom csak a szavakkal, ma egész nap, ők is játszanak velem. kis játszótér volt a füzetem. pajtásokat hívtam, de nem jöttek el. a lány, aki csak pirosakat eszik. a fiú, aki minden bajt eljátszik, amit csak hall. a fiú, akinek beleragadt a vonat a hajába. a lány, akinek a sarka szerelmes. a fiú, aki saját magát emelgeti minden reggel, a lány, akihez beszélnek a mellei, a fiú, aki elültetett egy őszibarackot egy pohárba, a fiú, aki elhatározta hogy soha nem fog menni budára, a lány, aki víz alatt hallgat zenét, a lány, aki felírta a füzetemre, hogy tévedés.

most már csak azon gondolkozok, milyen égetnivalóan közhelyes számmal fejezzem be ezek után.
megvan.
hol van az a nyár?
váááhá fogják meg!

egyedül soha

gyere fel hozzám, nézzünk videót! nyugi, nem olyat, csak pasikat. például őt:

nem értek belőle egy árva szót, a címét is úgy kellett kiszótároznom, és abban sem vagyok biztos, hogy ilyen-e egy jócsávó, avagy sem, ha lány lennék, azért én szeretném ezeket a csontos arcú, ránézésre heroinista, sokat megélteket, azt hiszem. nagyon szeretem ezt a számot, és három éve nem hallottam; úgy kellett utána nyomozni, hogy megtaláljam, mert johan johanssonra emlékeztem, meg arra hogy izlandi, és ez johanra igaz is, csakhogy ő jonathan, és svéd. mindegy, így nem volt könnyű, ez a szám volt a kedvencem a lemezéről, ha esetleg le szeretnéd szedni, ezt figyeld,

egy link

és azt se hittem volna, hogy van klipje. nem valami nagy világmegváltás, de tetszik, az ötlet szerintem jó, a kivitelezés főleg, mindent magaménak érzek, amiben kapucni van, meg gyerek, a limuzint ennek fényében meg lehet bocsátani, de az igazán bosszantó nem ez, hanem az, hogy ott vagy te, a kurva életbe, már elnézést, te, akiről írnom kellett volna harminc napon keresztül, és a te, akiről már csak két napom maradt nem írni, te, akit se megnevezni, se leírni nem merlek, ott állsz, az út szélén, mint ahogy egy effajta, más szemszögből nézve nyálas melegpopzenének csúfolható slágertől elvárható. és nem is utalásféleképpen vagy ott, holdfény, eső, ágy, asztal, tévé, lófene, hanem konkrétan. azt nem mondom meg hogy hol, de ez igazából csak vicc, ha megnézed, megtalálod magad. visszatérve a földhözragadtabb vizekre (földhöz ragad a víz, micsoda képzavar, állat), biztos lesz akinek a magaskultúrális befogadóképességét meghaladja az effajta nyafogós bájolgás, meg ez a szinte már statikus pop alap, de szerintem épp azért kurvajó, amiért a hot chip, vagy a jay jay johanson (apropó, a szeretnék mókázni megvan?), vagy nőkből a robyn, vagy a lyyke li, bár ennyi asszociációval egy kicsit messzire rugaszkodtunk.

és még mindig nézzünk videót, még mindig fiúkat, most viszont egy kicsit másmilyent. tegnap a hülye meteoros sztoriról nem jutott eszembe, pedig akkor kellett volna, alibi posztnak viszont jó a tegnapi alibi alibije is, és nem utolsó sorban ez az animáció zseniális. a jó öreg szexuális nyelvet nem beszélők számára van angol felirat is, de még az angolul se tudók is megértik hamar a lényeget azt hiszem. a vége nem tetszik, az alapötlet viszont baromi jó, írja is valamelyik hozzászóló, hogy mintha kafka novella lenne, tényleg olyan a hangulata. és ehhez tökéletesen illeszkedik a rajzok szín és formavilága is, egyszóval azon kevés dolgok egyike, amiért érdemes az embernek internete, és jutubja lenni, egyébként alig hiszem hogy minden multiplexben ilyenekbe botlanánk. tehát pattogatott kukoricát, és tizenhárom percet előkészíteni, mert megéri:

és ha már itt tartunk, hagy etesselek más kenyerével, ha már én főzni nem tudok, maradjunk ugyanennél a fickónál, egy nem kevésbé zseniális, sőt, bizonyos szempontból ennél is nagyobbat ütő - szó szerint - animációt is hagy ajánljak kedves figyelmedbe, ehun e, pár sorral lejjebb, nyugi, ide popcorn se kell, és négy perc is elég, cserébe egy annyira találó szociál tanmesét figyelhetünk meg, hogy öröm nézni:

cserébe ezzel kívánok nyugodalmas jó éjszakát, reggelt, napot, estét, és egyéb ordas közhelyeket, a mai nap is elszelelt / ezerötnél több ma se telt, ennél biztos hogy jobb lesz a holnap, mondjuk nem lesz nehéz.

fog, hév, gép, orgazmus, meg persze a meteorólgia

juj most olyan az írás, mint valami vetett ágy, belenyújtózni, belefeküdni, bele bele bele. olyanokat írni mint hogy egy kis pihenőt akarok, végre, egy kis pihe nőt. ilyeneket. vagy olyanokat hogy van egy fogorvos, akit úgy hívnak hogy dr. vetter tilo günther. ez a vetter egy szájban rendel, brr, elképesztő. arról is írni kéne, hogy ilyen névvel hogy lehet csajozni, annyira látom, ahogy bemegy dr. vetter, rendeli az italt, és már az elején, könnyítésként elejti a hölgynek; önnek csak tilo, kedvesem. vááááh. egyébként minden fogorvos ugyanúgy néz ki, azt tudtad? szóval ilyeneket kellene írni. persze nem ilyeneket fogok, még mindig augusztus van, a fene essen bele.

azért arról még hagy írjak, én, hogy mit szeretne ő, jaj már megint a régi nóta, de tényleg, mert utazott a héven, megint, azon a héven, megint, abban a megállóban, már megint, csillaghegyi fénylő délutánok, te jó isten, hogy én, bocs, ő, mennyire szereti azt a megállót, azokat a platánfákat, azt a kis kocsmát a sínek mellett, és ha már régi nóta, van az, hogy mindig az a perc, a legszebb perc, amikor a hév már elment, mindig az a hév, amin sosem utazunk, salaala.

azt hinnéd ezek után, hogy ha ilyen kis játékos, bohém, hát biztos boldog ő, mi? egy frászt. egyébként is, nem róla van szó, az unalmas, nem szabad. gyere, írjunk inkább a nőkről. van az a lány, akinek rövid a haja, tudod, minél rövidebb, annál szebb, és gyakran csak úgy van orgazmusa, ha más lányokra gondol közben. jó lenne tudni, arról, akiről tudni akarunk valamit, hogy mire gondol orgazmus közben. úgy általában. az orgazmusnak van valami köze a felhőkhöz, csak azért. meg a gyerekkorhoz. a körhintákhoz, a gyerekkori játszótér bódult körhintáihoz, amikor mire is gondoltál, miközben nem szédültél még úgy, mint most, nem volt hányingered, úgy mint most, csak rohant a világ, mintha te a világgal szembe, forgalommal, idővel szembe foroghattál volna, egyre gyorsabban, a bódulatig. ó ha akkor mondta volna valaki, hogy később ehelyett lesz a szex; akkor se lenne máshogy.

mindenesetre, írjunk lányokról. arról, aki a ruháit maga varja, a vágyait meg elkaparja, a haját meg estére kibontja, és még lenne rím, jaja. arról, aki az egyszeri lsd használat miatt fél a lábasoktól, meg a nagyobb edényektől, mert azoktól szokott flashbackelni. vagy a lányról, aki sohasem bántott még senkit, és ettől megcsúnyult. a lányokról azt hittem milyen jó lesz írni. egyáltalán, rólatok. mind tulajdonnevek, mind, egytől egyig, a szerelem, a csalódás, a boldogság, a béke, a veszteség, a gyűlölet, a harag, a lustaság, a barátság, az ellenség, mind.

de az ember nem mond idegeneknek ilyeneket, úgy tűnik. túl bizalmas dolog ezeket megnevezni, mint például a színeket - a színek is intim tulajdonnevek -, vagy a fákat, lépcsőket, tányérokat. annyira idegenek vagytok, néha attól félek, mivan ha mind ismerlek benneteket. ha az, ami bennem van, az az ismeret, nem csak egyfajta fakó kép, hol álmodás, hol távolodás. nem tudok rólatok írni, úgy tűnik a kis világomban csak én vagyok megnevezhető, minden más próbálkozás nyögve nyelés, vagy fájdalom, vagy emlék. azokkal hogy lehet bántani; minden emlék új és új, ahányszor elmeséljük, hol többtől új, hol kevesebbtől, hol megforgatva új, az emlékek mindig újra gyúrhatóak, de maga a bántás azonban réges-régi, ugyanolyan mese. ne bántsatok már, basszameg. férfi vagyok, vagy mi a tök, nem akarok bántani.

pedig milyen jó lenne leírni rólad, te kék, hogy tényleg fürödtem a szemedben. vagy rólad, te barna, hogy te úgy vagy szép, mint az ősz. és te, te fehér, egyszer még, néha olyan, mintha te lennél a majd. egyébként jó ez így is. a visszatérő emberek, és az elmenők, mint a betűk, hol jelentenek, hol nem jelentenek semmit. mesélni kellene egy néniről, anyám munkatársáról, ó istenem, még rendszerváltás sem volt, akinek az írógépére emlékszem, az írógépére, amiről elhittem neki, hogy ha közel megyek hozzá, akkor bekap. kérdeztem hogy a nénit miért nem kapja be, azt mondta azért nem, mert betűkkel eteti őt, de ha nem eteti elég gyorsan, akkor megvadul, és akkor őt is bekapja, ezért nem ér rá most beszélgetni, hanem gyorsan etetnie kell, és etette is, mint az állat, kattogott mint egy géppisztoly, a hosszú egyenes szóköz nyűgözött le a legjobban, valamiért olyannak láttam azt az egy billentyűt, mintha egy zongorán lenne, magasabbnak hallottam a hangját, mint a többinek, ezért az egész szövegnek dallama volt, le voltam nyűgözve, ezért kértem csak anyut, hogy had menjek be a kiskerbe, ez volt a neve, nagy szocreál csúnya épület, még mindig ott van vácon, mindegy, és egyszer amikor nem volt ott az a néni, akinek egyébként két szája volt, az egyik a valódi, a másik a rajzolt, és a rajzoltat odahúzta a valódi elé, azt gondoltam akkoriban, hogy azért, hogy komoly dolgokat mondjon vele, ne butaságokat, anyunak sose volt két szája, azt mondta, azért, mert ő nem dolgozik ilyen komoly dolgokkal, most gondold el, micsoda csoda volt az élet, szóval hogy egyszer, erről kéne a legjobban mesélni, amikor ott voltam épp, és anyu komoly dolgokról beszélgetett, az én anyám, úristen mennyit beszélek róla, és szorongat az érzés, hogy csak beszélni tudok már róla, mást nem, ki fogja ezt megbocsájtani nekem, és mi lesz, ha majd egyszer, az én gyerekem is kerülni, hallgatni, idegeskedni se fog már miattam, csak beszélni fog néha rólam, hogy könnyítsen magán, büszke leszek e rá, majd akkor, vagy, de kurvára elértem a tárgytól, ki is hagyok egy sort, hogy visszatérjek

a tárgy, hogy anyám épp tárgyalt, a két szájú írógép etető nő is tárgyalt, az írógép meg ott volt, és engem nézett, és láttam hogy nincs ott senki, aki megetesse, ezért rettenetesen féltem, majd, mivel akkoriban még hősnek készültem, úgy ám, hősnek, nem holmi félérzékeny lelkű megöregedő identitáskeresőnek, összeszedtem a bátorságomat, és gyorsan lenyomtam a p betűt. nem volt benne papír, viszont a tinta szalagon látszott a betű, egyenesen a gyomrába, azt gondoltam, és felbátorodva leírtam szépen, már akkor is kisbetűkkel hogy j ó é t v á g y a t udvariasan, hat éves voltam, már tudtam írni, és udvariaskodni, de akkor még nem hittem volna, hogy majd egyszer ezzel fogom fényezni magam, majd elmentem onnan, hogy ha esetleg nem tetszik az írógépnek, akkor ne egyen meg; később aztán, másnap talán, vagy egy másik másnap, anyukám leszidott, hogy miért piszkáltam a gizi (gizi? bár tényleg olyan gizis volt, így az emlékezet ablakából) néni írógépét.

így kezdődött a viszonyom az írással, azt hiszem, de lehet hogy nem, ki tudja már, hogy mi az, amit tud, és mi az, amit tudni akar. vasárnap van, és egész nap nem jött a vihar, az összes időjós bekaphatja, egyszer róluk is írni kéne valami jó kis bűnügyit, mondjuk hogy van egy meteorológus, le se tudom írni, aki megjósol egy meteort (ha már lógus), amit viszont nem lát senki, csak ő, az ember azt hiszik, hogy ez is csak a szokásos kamu, mint például a mai, vasárnap lehűlés (jó az úgy amennyire), viharos szél, eső várható, fityfene, mondjuk keddre, a keddeken bármi megtörténhet, keddre egy meteor várható észak - északkelet - dél - délnyugat irányból, de senki nem látja, hiába mondja, csak ő, meg az ő műszerei, azok mutatják is egyre, közeledik az a fránya meteor, megkongatja az összes vészharangot, bemondják a tévébe, riadó, para, stb, de semmi, feldühödnek az emberek (végre), kirúgják az állásából, a felesége elhagyja (jó, ez ilyen egyéni közhely, de ha lúd, legyen már meteorológus), mindenki kineveti, egyedül ül a bérelt szobájában, a harmadikon, a forró melegben (oké, elég lesz már), a meteor meg csak jön, jön, csak ő tudja, ő hallja, ahogy zúg, búg, végig a városon, kikerülve az embereket, úgyse látja senki, a villanypóznákat, csak az utcalámpák perdülnek táncra tőle, meg a szemetes kukák (ez azért fontos, mert szerintem, ha van titok, vagy csoda, isten, ördög, ufó, sárkány, vagy efféle a világon, hát ha azokról tud valami, akkor azok a kukák és az utcalámpák, nem az állóak, a felfüggesztettek, amik játszanak az árnyékokkal, ha senki nem néz oda; ők mindent tudnak erről a világról, vagy legalábbis az emberekről, azt hiszem), és aztán jön, fel a harmadikra, bemeteorkodik az ablakon, és puff, bumm, szegény meteorológusnak annyi. a meteor bosszúja, hah, ez lenne a címe, kis űrgrafika fénycsóvával a borítón. aztán micsoda bűnügy, mert hát nem látná senki, csak azt hogy a lakásban minden szanaszét, a meteorológusnak (nem írom le többet ezt a szót) meg ugye annyi, indíték smafu, az ajtó zárva, szívhatják a szivarokat a nyomozók, és lapozhatják át az unalmas oldalakat az olvasók, amíg a végére, persze, de ennyire ne menjünk bele.

addig nyújtózkodj, amíg a takaród, mondják akik értenek hozzá, ha takaró is az írás, most már kilógok alóla, abbahagyom. nagyon sokat engedtem meg magamnak ma, magamról mármint, de egyrészt vasárnap van, másrészt ha én hozom a szabályokat, ki tudná azokat jobban megszegni, mint én, nem igaz? bár azt hiszem ez már politika.

alien on board

a mai napi bejegyzés átkerült ide.

én meg közben megnéztem a pault.

vígjátékon nem nevetni annyira szánalmas dolog, hogy azon már röhögni is lehet, vagy ha nagyon nagy a baj, akkor sírni. a paul-lal ennyire nem gáz a helyzet, sőt, egészen korrekt kis paródia gurul a képernyőn, a képregényes, filmes utalásokat megérti az is, aki inkább autót lopna, mint hogy letöltsön egy filmet, meg az is, akinek az area 51-ről az ötödik kerület jut eszébe. eddig tehát minden rendben. a nagydumás, spanglizó, minden lében kanál földönkívüli karakterét túl sok eredetiséggel nem lehet vádolni, de annyi baj legyen, végülis abban neki van igaza, hogy minden bőrt lehúztak már az ufókról, szegényekről. pegg és frost is, szokás szerint rendben van, az embert megeszi a sárga irigység, hogy a vásznon lúzerkodhatnak, meg sosem növünk fel felnőtteket játszhatnak, nyilván nem ingyen, ha másért nem, ezért mindenképpen tisztelet nekik, én is szeretnék egy rakat pénzt keresni a saját töketlenségemmel, eddig még nem jött össze. szóval eddig nincs baj.

a magas labda viszont, amit felüt a film az alap helyzettel, hogy két ufó rajongó, képregénybuzi látens elmenjen amolyan kapuzárási pánik - nászútra nevedába, és persze belebotoljanak egy élienbe, akit épp a kormány akar kiherélni, mit ad isten, üldözi egy fekete nadrágos, fekete zoknis, fekete, de hát a man in black óta ezt is tudjátok, szóval hogy így állunk, lakókocsi, nyomják a gázt, jöhetnek a poénok.

azok viszont nem nagyon jönnek. mármint mihez képest, persze. kötelező vígjátéki elem például az un. alpári poénok, pisin, kakin nevet a legjobban az úri közönség, itt ez zseniálisan van integrálva, piros pont. a beszólogatások a más filmeknek se rossz, bár különösebben maradandónak se mondanám, spilberg telefonálása épp úgy csak halk nevetésre késztet, ahogy murder ügynök kötelező leleplezése is. a ródmúvik poénkészlete is poros, hogy finoman fogalmazzak, a lakókocsi, a megtérés széléről visszarángatott, először csúnyácska, de aztán - hinnéd-e? - dögös lány, az amerikai hózentrógeres, tajparaszt papa, aki szintén a vígjátékok közhelygyűjteményéből jön, mind a nagykalapos, tájszólásos zsaru, ilyenek, laposak. pedig azt azért érti a néző, hogy épp ez benne a poén, itt a paródiát is parodizálják, meg minden, de valahogy kevés a fene essen bele.

hiányzik a történetből egy kis abszurd, egy pillanatra komolyan vehető valami, ami aztán még nagyobbat robbanjon, nem is tudom, coen testvérekért sírtam egy csomó jelenetnél, jó hogy ezt is megéltük.

szóval az ezzel a legnagyobb baj, hogy jó is lehetett volna. vagy ilyen kispénzes ökörködés, mint a stopshop, ahol az ügynökök pisztolyából egy kis zászló mondta volna hogy bang, vagy valami csavaros abszurd, ahol sokkal messzebb mennek, mittudomén, kiderül hogy mindenki hülye, csak az űrlény helikopter, vagy egy olyan jelenet, ahol paul az x aktákat nézi, vagy mittudomén, de így, ebben a felállásban, arányban ez nem az igazi. főleg, hogy annyira viszont nem is szar, hogy azért röhögjünk / sírjunk rajta, inkább csak unalmas, kár azért a majd két óráért, akkor már jobban járunk ha zseblámpával felmegyünk a tetőre jelelni az idegeneknek, ha jól sikerül, és eleget ittunk előtte, az sokkal viccesebb lehet.

alibi állag

alibi posztot készülök írni, csak úgy mint az elmúlt pár napban, előre szólok. nem megy ez, túl meleg van, hasogat a szívem, másokról írni lassúság, összeszedettség, erőfeszítés, könnyedség. alibi posztot viszont könnyű, figyeld csak:
azt például tudtad hogy az oroszoknál azért volt három személyes az ágy, mert úgy tartották, hogy lenin mindenütt ott van, így az ágyban is? vagy hogy a kodály körönd helyén egy szemétdomb állt?
fáradt vagyok.

van egy kocsma a merlinnel szemben, kis, igénytelen kocsma, ha jókor mész, elképesztő hangulata van. volt ott egy fickó, vagy meleg, vagy színész. a mozdulataiból gondolom, fáradt vagyok jobban körülgondolni, de persze lehet hogy egyikse. bár inkább mindkettő. jól volt részeg. stílusosan. cba-s szatyra volt, rossz inge, pár szál cigarettája, és fröccse. van e lejjebb? te, vagy ő válaszoljon erre a kérdésre? de jól volt részeg. a zenedobozba david bowiet rakott be, én creedence clearwatert, erre ő bruce springsteent - philadelphia utcái, annak milyen alapja van te úr isten -, mire én faithlesst, a régit, a jót, a nightmares on wax remixet. dobolta a figura a széken a ritmust. légi gitározott. nem tudom hogy van e lejjebb, én válaszolok, neki már nem sok, ránézésre. mégis volt stílusa. isten tudja mit jelent, de nem szánalmas volt, csak szomorú. csókot dobott a lánynak, aki a pasijával vonaglott, és a lány mosolygott, és viszonozta; ha a figura húsz évvel, vagy harminccal fiatalabb lett volna, hazaviszi a lányt a fiúja karjai közül is.
nem azért mondom ezt, mert nagy történet, nem is, mert tanulság, nem is, mert ez az ember annyira izgalmas lenne hogy érdemes lenne róla írni. egyébként nyilván igen, de nem így. azért mondom, mert bennem van ez a stílustalanság. fáradt vagyok. írtam egy verset, de nem emlékszem rá. erről beszélek.
hány link indul ki ebből a blogból, kár hogy nincs róla statisztika.
hány link indul ki belőlünk, kár hogy nincs erről se.
van egyfajta álom, aminek csak állaga van, ahogy lebegsz az ébrenlét előtt, és után. mostanában azt többször sikerült. mit álmodtál? nincsenek rá szavak, de állj be a zuhanyzóba, és nézz sokáig felfelé, valami olyasmit. egyétek meg az életeteket, bárcsak ne érdekelne, csak állaga lenne. globális válság jön, éhezni fogunk, még jobban lealacsonyodunk, ingünk, cba-s zacskónk se lesz, ha lesz, ha így lesz, és ha nem, hát akkor is; melyikünknek van stílusa? nem felfele, lefele. tönkremenni, nem szánalmasan, hanem szomorúan. mintha egy élet óta készülnék erre, és a próbákon mindig kiderül hogy mennyire nem tartok még sehol; ott állok, sörtelenül egy kocsmában, nem is tudok mit inni, mert nem szeretem egyiket se, és irigylek egy figurát, akinek már nem sok van lejjebb. csak állaga lenne annak, amit szeretnék mondani.
kurvára szeretem az életet, majdnem, mint a kávét.
a kávéban van egyébként valami szomorú.
én majdnem mindig szomorú vagyok, az úgy gong, kong, berezonálja a dolgaimat, szeretem. egészen fel tudok vidámodni egy jó kis szomorúságtól. baromi fáradt is vagyok, megzabáltam három konzerv kukoricát, és most kipukkad mindjárt a hasam, és kis kukoricák fognak kijönni belőlem, elültetik magukat, és mire rám találnak, a lakásból egy kukorica föld lesz.
csak állaga lenne.
melyik iskola, nő, szerelem, sors, szerencse vagy nyomorúság tanítja meg, hogy hogy kell stílusosan lerészegedni? stílusosan távozni valahonnan; innen, onnan.
alibi posztot akarok írni, így figyelj: tudtad hogy a szabadság park helyén régen mocsár volt? és azt, hogy van egy térkép a március tizenötödike tér kövezetén? követheted rajta a dunát.
és azt hogy az lgt gitárosát, aki, - eme részeg figura szerint - zseniálisan tudott 'átemenni spanyolba', lelőtték amerikába? és azt tudtad hogy a kenyérben hasonló adalék anyag van, mint amit a tűzijátékhoz használnak? a barna kenyér meg csak a színezék miatt barna?
annyi emberről hallgatok most, te jó isten.

felképeljük a szavakat

az előtted olvasó

'nagyrészt csak vagyok valamikben és szemlélődöm, nem foglalkozom, az már túl gyors. túl gyors, ha óvó néni vagyok, túl gyors, ha anya vagyok, ezek mind olyan cselekvéses levések, amik nem engedik a szemlélődést. pedig a történetekkel csak úgy találkozhatok, ha lassúság van bennem.'
(máté angi)

a ráday utca végén a templom előtt székek és napernyők, kocsmának hinné az ember, pedig könyvtár. kis faház a tér szélén, onnan veszed el a könyvet, és remélhetőleg oda is fogod visszatenni. dübörög a meleg, olvad az ész, nincs is a székeken senki. az emberek nem találkoznak a történetekkel.

pedig. az emberek akik aláhúzogatják azokat a könyveket is, amik nem is az övék. tetszik neki egy mondat, szó, ceruzát, még rosszabb esetben tollat ragad, és magáévá teszi ami tetszik neki. szex, betűkkel. mintha az ilyen emberek együtt akarnák írni a könyvet az íróval, vagy csak nem bírják ki, hogy elmehetnek egy mondat mellett érintetlenül, talán az ilyen az olyan, aki belevési a monogramját a notre - damei székesegyház falába, hajcsattal, csak hogy ne menjen el onnan hiába. lehet hogy kedves gesztusnak szánják egyébként, volt olyan, akinek kölcsönadtam a könyvemet, és aláhúzogatva kaptam vissza, ezzel is mutatva, hogy mekkora élmény volt neki, hogy lássam, figyelt, a jó mondatokat észrevette, értékelte.

én sose tudtam aláhúzni, az egyenessel az élet minden területén problémáim vannak. leginkább a sebessége tetszik az aláhúzásnak, annyira megnézném, ahogy ott ülnének az emberek az ingyen könyvtár asztalainál, a mellette lévő cbából vásárolt hideg sör mellett, és olvasnának, és lopva körülnézve előtte, hogy látja e valaki, vagy semmivel nem törődve, átszellemülten, lelkesen, aláhúzogatnának. gyorsan, egy harsány mozdulattal, vagy lassan, óvatosan, vagy gyengéden becézve. én annyit írok, és olyan feleslegesen, hogy ha írnék is valamit, kiraknám ide, és amit nem húznának alá benne az emberek, azokat nem is hagynám meg, így aztán a könyvem, novellám, betűim a végén nem állnának másból, mint egy egybefüggő vonalból.

egyszer kikölcsönöztem egy könyvet. paul auster: new york trilógia. hallottam róla, hogy milyen rafinált, ravasz, és hogy olvasó legyen a talpán, aki ezt összerakja. azért szeretek könyvtárból kölcsönözni, mert néha érezni még a lapokon az előző olvasót; az illatát, az érzéseit, a kezét, ahogy lapozott, a nyugalmát, az idegességét, érezni, hogy szerette e a könyvet, vagy szenvedett vele, kapkodott, vagy komótosan, le-letette e, ízlelgetve amit olvasott, vagy habzsolta, voltak e kedvenc oldalai, ilyenek. én persze fantáziálni szoktam ilyenkor, és, megint csak persze, legtöbbször lányokról. elképzelem őket, mint előző olvasókat, padra ültetem őket, vagy vonatra, fa alsó ágára, vagy a hálószobába, szoknyát adok rájuk, blúzt, kisestélyit, néha csak bugyit, vagy még azt se, sokszor az előző olvasó izgalmasabb, mint maga a könyv.

ezt a példányt az előttem olvasó telerajzolta jelekkel, aláhúzott szavakat, bekarikázott szókapcsolatokat, mondatokat, kis jegyzeteket csinált a lap szélére, aljára, megcsillagozta hogy mire kell figyelni, és hasonlók. bár nem sikerült rájönnöm a rendszerére, de arra rájöttem, hogy nem is kell, hanem összefogok én ezzel az olvasóval, és együtt megfejtjük a könyvet. őt idősebb, pontos, magányos nőnek képzeltem, annyira közhelyes a fantáziám, hogy kosztümöt adtam rá, és valami nagy cégnek a vezetőjeként helyeztem el, persze nem legfölülre, ott már nem olvasnak így az emberek, hanem inkább projektvezetőnek, vagy valami ilyen semmilyen, de mégis felelősséggel és pontossággal járó munkahelyre. kacérkodtam a gondolattal, hogy postára rakom őt, vagy ami még jobb, rendőrségre, de túlságosan lekötött a vele való munka, mint hogy lett volna időm törődni a háttérrészletekkel. követtem a ceruzáját, oda néztem, ahova mutatott, megjegyeztem mindent, hogy milyen szögben sütött be reggel a nap az ablakon, milyen színű volt az alkonyat, melyik lábbal kelt fel az adott szereplő, és így tovább.

egyre izgatottabban vártam, hogy mire jutunk, mi így ketten, és gyakran fel is néztem erre a bizonyos Előző Olvasóra, mert én semmiféle összefüggéseket nem láttam azokban, amikben ő igen, és hálát adtam az égnek, hogy ilyen szakértő segítség fogad minden lapon, különben én is egy lennék azok közül, akik csak simán elolvassák ezt a könyvet, és nem veszik észre, hogy mivel vezetik meg őket, büszke voltam hogy egy csapatban vagyunk, és alig vártam, hogy közösen röhöghessünk az íróra, amikor jönnek majd a csattanók, hogy háhá, mi itt is figyeltünk, meg ott is. csakhogy vége lett a könyvnek, és a végén semmi, becsuktam, és maradt az a temérdek információ, aminek semmi jelentősége nem volt a történet szempontjából, és utána jöttem rá, hogy nem is én olvastam így ezt a könyvet, hanem ő, újra és újra, például most velem. ettől függetlenül a könyv jó, de ember legyen a talpán, aki megküzd a korábbi olvasókkal.

azóta tervezem, hogy egy könyvet, amit szeretek, és jól ismerek, aláhúzogatom így, direkt felesleges helyeken, kiemelnék olyan részeket, amiket nem is tartok fontosnak, megjelölnék olyan szereplőket, amik aztán sose térnek vissza, és csak a legvégére írnám oda, én mindent túlírok, így ezt is odaírnám, az utolsó oldal előttire, hogy helló, csak játszottam, most olvasd el még egyszer. ha nem lenne ilyen késő, szívesen eljátszanék veled is, aki ezt olvasod, leültetnélek oda a térre, az összecsukható székekre, fejed fölé napernyő, melléd bolti sör, és öltöztetnélek, vagy vetkőztetnélek, ahogy olvasnád ezt a hülyeséget, aminek lapja lenne, nem ilyen monitor, meg szaga lenne, és néhány helyen nagyon meg lenne gyűrve, például az utóbbi napoknál is

- ezt nem hagyom ki, gyűrött napok -

és félénken lesnélek, hogy mikor végzel, ahogy rágnád a tollat, ceruzát, vonalzót, és néhol, talán, egy egy mondatot megjelölnél magadnak. akkor azt aztán neked adnám, és a többit pedig kidobnám, így lennék én egyre könnyebb, te meg egyre nehezebb, amíg csak helyet nem cserélnénk, és egy szép, ilyen kurva meleg nyári napon azt vennénk észre, hogy már te nézel onnan a kisház mögül félénken, és én rágnám a ceruzámat, és ha találnék valamit a lapjaidon, benned, megjelölném, és lennék miattad egyre nehezebb, te meg egyre könnyebb, amíg.

kicsit lassabban, így olyan cselekvés levés ez az egész.

mindent rólatok

semmit magamról

összeidézek:
úgy aludj el, úgy halj meg, ahogy almába harap egy gyerek.
ennek nincs köze a filmhez.
semmi sem tűnik el igazán. minden megmarad az emberek világában.
ennek van.

nyitott, szikár film ez, elvileg végtelenül lecsupaszított, mint a haikuk. másrészt meg olyanokat enged meg magának a rendező, mint a vörös hajzuhatag, meztelen női váll, és hallgatjuk a tengert. vagy reggelire kis tálban gyümölcs, nagy pohárban, hideg, hófehér tej, tálcán az ajtó előtt. a mozdulatok lassúsága, a semmiből a semmibe tartás pedig leginkább hemingway novellát idézi. rajta felejtkezik a kamera a harapásokon, a csöndeken, az esőn, a tengeren, a szélen, az őszön, a hidegen, a melegen, és a fehér lepedőkön.

és sok, nagyon sok űr, és csend van ezen a mozgóképen. bevallom, ez nagyon tetszik nekem. bár a történet is szikár, és már már túlságosan stilizált, mégis marad tér, a kamera olyan helyeken áll, ahol elférnek a szereplők érzései épp úgy, mint a nézőkéi. a történet inkább példabeszéd, a helyszín meg egyenesen képtelenség, végig azon gondolkoztam, hogy basszameg, hogy vannak ilyen helyek a világban, ha vannak. voltam írországban, de ebben az írországban nem.

van egy tenger. alig látni. van egy félsziget. magányos. van rajta egy ház. magányos. van benne egy férfi. magányos. jön felé egy nő. nem fogod kitalálni.

és az benne a legjobb, hogy tényleg nem fogod kitalálni. ezt a végtelenül giccses, képtelen, képeskönyv helyzetet nem nyomja agyon a rendező, hagy teret a főszereplőknek épp úgy, mint a helyszíneknek, nem akarja megmagyarázni, nem akarja megoldani, lassan, óvatosan nyitja ki az egészet, ezzel eléri azt, hogy a néző akaratlanul is annak szurkol, hogy a történetből ne az legyen, aminek logikusan lennie kellene.

aztán ugyanilyen óvatosan, lassan, elkezd hatni a nézőre, beúszik a szikár, csöndes, könyörtelen, már már dokumentum hangulatú képek közé pár olyan kép, hogy azt már a befogadás pillanatában is érzi az ember, hogy fú bazdmeg, és így aztán azt se bánja, hogy ha a történetből közben az lett, aminek logikusan lennie kellett, talán még egy kicsit kevesebb is, és hogy a film mintha többet ígért volna, akaratlanul is, mint amit adott, viszont amit ad, azt annyira szépen adja, nem bánja az ember ezt se.

van például egy kép, az ablakban egy kancsó, mögötte a fák. sok csendélet van ebben a filmben, mondom, nagyon régen nem láttam már ilyen szép csöndeket. és hogy az idő múlik, jön az este, azt abból látni, ahogy fel van gyorsítva odakint a fák reszketése. na basszameg, az nagyon.

nincs sok beszéd, ami történik, az a részletekben történik, ez is nagyon tetszik nekem. a színészek zseniálisak, lotte verbeek gyönyörű. az arc, az arcok, az a két arc, és a magány, az nagyon sokat ér, ahogy végignézheti a néző, ahogy arrébb mászik ezekről az arcokról a magány, aztán visszakapaszkodik. nagyon jó, hogy résnyire nyitva marad a film, mint a végén az ablak; nincs megmagyarázva mi volt, egy pillanatra mintha belekezdene, akkor meg is ijedtem, de nem, még a lány neve se derül ki, hálát adhatunk az elsőfilmesnek, hogy ilyen messze kezdi hollywoodtól. az sincs túlmagyarázva, hogy mi lesz. jó ez, hogy van a nézőnek is dolga. szintén nagyon szimpatikus, hogy néhol már már dogma film szerűen nincsen zene, csak kép; és ez sem túl művészkedve, csak egyszerűen.

ettől függetlenül azt is el kell mondani, hogy lehet hogy lesz olyan, akinek nem ez lesz a kedvenc filmje, hogy finoman fogalmazzak. lehet hogy valakinél túl sok lesz a kép, és azt fogja érezni, agyonnyomják a kis történések a nagyot. lehet, hogy lesz akinek túl sok lesz a reménytelenség, meg a szomorúság, az arcokon a magány, és a szigor, meg egyáltalán, az ilyen valószínűleg el se jut a film közepéig. nem is baj, mert a vége se tetszene neki. tehát kétségkívül nem egy könnyed, randifilmes alkotás. abban is van valami, hogy ha karakterekből nem is, a találkozásukból mintha hiányozna valami. egyáltalán, a sok csönd mellett, mintha hangok is hiányoznának a filmből. vagy a forgatókönyvből.

viszont, és emiatt én szívből ajánlom mindenkinek, aki nem tartozik az előbbiek közé, viszont a nézőnek nincs megfogva a keze, se a szeme, szépen, nyugodtan, lassan, mint az egyedüllét, kipótolhatja magának a hiányzó részeket. és ha elég gondos, figyelmes, szép munkát csinált, akkor megkapja élete egyik legjobb filmjét, amit ráadásul, akármikor, de főleg egyedül, éjszaka, bármennyiszer újranézhet.

az okos tudja mikor kell abbahagyni.
ennek meg nem csak a filmhez van köze.

minden különösebb cél nélkül

lehet egy kézzel trombitálni?
lehet.
akkor lenne egy fiú, aki biciklizik éjjelente a házak között, és közben trombitál.

a kertemben ültünk, a gyerekek helyén, elől a színpadnál, a kis bébi asztalnál, bébi székeken, a hajammal játszottál, míg én meséltem neked, valamiről, valami könyvről talán, te hülyéskedtél, fél boldog voltál, ismerem ezt az arcod, az egyik fele szinte teljesen boldog, a ráncaid és a szemed alatt meg olyan szomorú, az öngyújtómmal hülyéskedtél, valami régi szám ment a hangosban, gondolom ezért, vagy csak a túlmozgásaid miatt, hogy neked mindig hozzá kell nyúlnod valamihez, meggyújtottad az öngyújtót, tudom hogy a te kezedben szinte sose gyulladnak meg az öngyújtók, mert nem dohányzol, és olyan suta mozdulattal próbálgatsz szikrát csiszolni a görgővel, hogy eddig ahányszor próbáltál tüzet adni nekem, megsajnáltalak és kivettem a kezedből, de most, elsőre meggyulladt, én oda se néztem, észre sem vettem hogy mit csinálsz, a hajam rálógott a kezedre, egyből lángra kapott, egy pillanatig tartott az egész, nagyon megijedtünk, te rémülten győzködni kezdtél hogy ne haragudjak, meg hogy jól vagyok e, ilyen hülyeségeket csinálsz ilyenkor, én pedig hallgattam, meg se tudtam szólalni, pedig megtehettem volna azt a szívességet, hogy rád mosolygok, hogy nincs semmi baj, de nem tudtam megtenni, te rémülten fürkészted az arcomat, abban a jellegzetesen büdös, égett bőr szagban, én próbáltam a kezemmel kitapogatni a veszteséget, te nem tudhattad, hogy nem te vagy az első, mert még kislánykoromban a tesóm meglökött, és pont előre a tűzhelyre, a hajam akkor nagyon lángra kapott, le kellett vágni, anya a nagy, narancssárga nyelű ruhaollóját használta, és én iszonyatosan féltem, azt hittem hogy sose fog kinőni, és örökké fiú leszek, mint te, és csak később vettem észre, már éjfél után, amikor ott hagytál a padon, az andrássyn, és én még mindig éreztem az égett haj szagát, és ki tudtam tapogatni a végén a pöndörödést,

és nem tudtam neked elmondani, hogy az a szép, hogy valamikor a vége felé, az nem szép, együtt fürödtünk, az szép, és kivételesen én szálltam ki előbb, és valahogy mindig te voltál az ajtó felőli oldalon, szóval kifelé menet még odahajoltam hozzád egy pusziért, a mozdulatnak rengeteg előzménye volt, ilyenkor a mellem közel került hozzád, és mindig megharaptad, amitől később, törülközés, vagy öltözködés közben is, újra végigjártad a gerincemet ha eszembe jutott, de akkor a hajamba haraptál bele, ami, tetszett - nem tetszett, nem tudom, de egy hirtelen mozdulattal, talán mert tudtam hogy mindjárt vége, talán csak az akkori hangulat, visszakézből nyúltam az ollóért, és levágtam azt a tincset, ami azóta is hiányzik, mint a hiányodat hordom a helyét, és most meg felgyújtottad azt a részt, szimmetrikusan a másik oldalon, és ettől egészen szép lett minden, vagy inkább rendezett, mintha a helyére kerültek volna a dolgok, pedig az ránk sosem volt és nem is lesz jellemző, ezt te is tudod, és ettől ez annyira furcsa érzés volt, hogy bár rá akartam gyújtani még egy cigire, mielőtt elindulok, de csak ültem ott, még jó sokáig, és minden különösebb cél nélkül kattintgattam az öngyújtómat.

Bejegyzés közzététele

élet jönni begyejzést írni, vágni engem nyakon

én lenni
én nem tudni magyar
élni külföld élet
pénz nyelv zászló
himnusz bélyeg
(...)

ez lenni vers
szavak kínai falát
megmássza a halál
élet frázisait
emberbőr kötésben
adják ki írók:
nemzeti irodalmak
generálisai

(...)
szavak kínai falát
megmássza a halál
én írni
levél haza
mama én lenni bacilushordozó
én fertőzni nem beszélni
érinteni
én túlélni tan idea rendszer
állam-temetés én vinni kereszt
lenni forradalom alkimistája
plasztik virággal gomblyuk
nyolc elemi kijárva
csinálni külföld buli
mágikus bomba
görbe csövű puska
lőni halott királyra
lelkemen nem lenni bugyi
(...)

én állni márványtalapzaton
élet lábujjhegyre állni
vágni engem nyakon

(...)
én lenni
elnökök vezérek
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én menni üzlet gyalog
üzletben lenni dolores
ő lenni spanyol
ő ülni kassza
lenni nagy mell
lágy massza
finom bajusz lábon
jó szag piros köröm
én lenni elég bátor
előttem állni két görög
ők venni kenyér mosópor hagyma
kisebbik hajában lógni szalma
gatyámban lenni nagy nyomás
nyomás lenni illegalitás
én állni

állni kassza előtt vakon
élet jönni inkognitó
vágni engem nyakon

(...)
én menni utca grombikabát
levegő repülni
hogyhívnak-madár
fajkutya ülni posta
én érezni izé-virágok
ohne-szagát
én gondolni
én nem menni haza
fogni kapa
emelni életszínvonal
kapni gerincből
görbe vonal
grafikon
én megszokni
tőkés munkafegyelem
lenni két szabad napom
az elbocsátás réme
ülni futószalagon
ő lenni profitom
én szerezni óriási vagyon
élet lóversenyen kukkertokkal
vágni engem nyakon
(...)

én tolatni utcán
venni virsli
ára lenni potom
nadrágban térd
verni vándorbotom
menni dolores
sarkon állni egy magyar
egész délelőtt
ő lenni menekült király
mikor bepiál
ő ülni börtön öt év
nézni tükörben
nap hold akasztás tisza-kanyar
minden reggel őr mondani
lógni te is hamar
ő lógni külföld
gyalog vonaton
este félni
fa susogni be ablakon
ő kivágni fa
természetbarátok jönni
írni cikk
cikk jönni utolsó oldalon
ő nem lenni akármi fráter
ő jönni pszichiáter

én lógni öröklétben vizes madzagon
élet csillagokat látni
végtelenre dagadt lila talpamon
(...)

előkotorni megfelelő
ott ahova érek
pszichiáter mondani
relex relex magyar
nem gondolni mi lesz
nem gondolni mi volt
menni alpok menni tirol
menni copacabana menni hawaii
menni estélyek bálok
new guineában még élni kannibálok
menni brazília menni szahara
moszkva ankara
menni utcákon vinni plakát
lenni izgalmas felvonulás
provokálni járókelő rendőr
lobogtatni piros kendő
lenni kommunista
szó ígérni jó szórakozás

(...)
élet lassan felmászni zászlórúdra
lobogni ott nagyon

én lenni
elnökök vezérek
én menni külföld
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én lenni kormányeltörésben
ez nem lenni vers
én imitálni vers
vers lenni tócsa
beleülni lenni szivacs
tönkretenni új ruha
tócsában találni
sok kövér kukac
proletáriátusnak
proletáriátus jövőbe vetni horgát
fogni fürdőszoba
vers lenni kérdezni:
bírni el pici egér
hátán egész-ház
ha bebújni lyuk?
én két gyerek
én motorfűrész
erdő vágni fa
én gomba
én madár
én különféle vad
különféle tárgy
név nem tudni
délután sötét fáradt
este kemény szivornya
asszony lepedő ágy
clitoris
rátenni ujj
nem gondolni
kollektív nem gondolni privát

(részletek domonkos istván: kormányeltörésben című verséből. a magyar nemzeti galéria 'magáért beszél' című kiállításán találtam a falon, igor és ivan buharov azonos című filmjéhez készült installációként.)

absztrakt cirmos

macskák kaparják a lelkemet, mondják az oroszok a lelkiismeret furdalásra.

budai vár, negédes kora délután, hatalmas tömeg, mesterségek, ünnepek, nemzeti giccsek, és testvérek között is legalább harminc fok meleg. a palota előtti réten áll egy fa, a levelein átsüt a fény, alatta hűsölnek az emberek. egy apa, rajta lovagol a fia. az égen egy repülő mászik, majd lezuhan, majd visszamászik, közben olyan sűrű füstöt húz maga után, mintha sürgősen wcre kellene mennie. a kisfiú lelkendezve nézi, és a gép húzta csíkokban mindenféle dolgokat vél felfedezni. az ott egy tigris apa! apa, apa, nézd, teáskanna! gyűlölöm ahogy átzengi a gondolataimat a gép, hogy összerezzenek tőle, mint egy háborús hős, gyűlölöm hogy cinikusan azon szurkolok titokban, hogy mi lenne ha csak egy kicsit lezuhanna az egyik, egyből oda lenne az unalom, meglenne a nemzeti szenzáció. de most félreteszek minden ilyet, és megpróbálom látni azt, amit lát, először még azt is elhiszem, hogy ez a repülő tényleg van olyan jó fej, és mintákat rajzol az égre, nem csak azon izzad hogy minél bonyolultabb legyen nem lezuhanni. de persze nem látok semmit. a gyerek viszont ügyes narrátor, az ott egy sárkány, az egy néni, nézd apa, bicikli, bezzeg nálam semmi, amit én látok az csak unalmas légi bemutató.
a papa már félig alszik, jó, igen, aha, tényleg, ezeket váltogatja a napszemüvege mögül, amikor a kisfiú egy macskát lát felfedezni az egyik ívben. apa, az ott egy cica! a férfi unottan odanéz végre, és okosat mond: hát elég absztrakt cica az. a kisfiú megörül, igen, én is látom, azért asztrakt, mert nincs meg rendesen a cirmosa, igaz, apa?

nincs meg a cirmosa ennek a napnak se rendesen, ez a hülye macska, itt rohangál bennem, és kieresztetett karmokkal kaparászik.

beszélgetések 2

mi alapján döntöd el, hogy hova jutottál? mihez viszonyítva? önmagadban hol van az a pont, amitől nézve megláthatod, hogy hol vagy? ha süllyedsz, nem süllyed veled ez is? és ha a környezetedből viszonyítasz; azok is külső, változó pontok. ahogy süllyedsz, züllesz, vesznek el ők is. nagyon fáj. amikor igazán baj van, nincs aki legalább abban segítene, hogy viszonyíthass. amikor elvesznek a külső viszonyítási pontok, akkor adod fel igazán, akkor veszel bele a picsába ebbe az egész lápos, büdös, mocsaras borzalomba.
akkor legyél erős. nem lehet egyszerre mindenkibe csalódni, nem, benned viszont mindenki tud egyszerre, ez gyönyörű. ha elég erős lennél, kiúsznál az örvényből alul, kimennél a másik partra, új helyen, új minden, és az egészet újrakezdenéd. de nem vagy, és nem lehet. ez gyönyörű.
még mindig lábra tudsz állni. undorító.
már megint kétezeröt. most utoljára. a barátokból lesznek a legjobb ellenségek, ez aztán a kihívás. akkor még persze nem ez volt, más volt a viszonyítás is. minden ami most jön, baromság. én legalábbis nem léptem szintet, max visszafele.

beszélgetések 2
- tanakodva -
két régi barát.
egy fiú, meg egy másik fiú.
de lehet két lány is.
igazából fiú is meg lány is lehet, nekem mindegy.
bor, gyertya, mindenféle cigi, stb - hozzávalók ajánlottak.
de nem kötelező.

- meséltél rólam neki?

- ahogy én látlak annyit igen.
- és te hogy látsz?
- gyereknek és nyugodtnak. ez a két legfontosabb tulajdonságod.
- nyugodtnak látsz?!
- tudom hogy nem vagy feltétlenül az; de az alap sebességed, az alapjaid azok azok. ha a nyugalmaddal és a kifinomultságoddal törődnél eljuthatnál majdnem egy zen mester szintjéig. a körülményeid majdnem megvannak hozzá. gondolom hogy ezt nem vallod be magadnak, de jó nagy részben magadat zavarod és nem téged zavarnak. ami szerintem egy nagy luxus.
- ez igaz. magamat zavarom. de szar...fura. most hogy mondod. de nem értem teljesen hogy mit csináljak.
- honnan a fenéből tudjam?
- akkor meg mért beszélsz róla?
- mert beszélni mindenről lehet. mondok egy példát. szar lesz persze, de ezt megszokhattad tőlem. olyan ez mint egy vitorlás, amely azt hiszi, hogy csak úgy megy, ha fújja a szél. ha nincs szél, csak szellőcske, attól fél, nem is él igazán; hát vihart csinál magának. hogy menjen valamerre. dülöngél, hánykolódik, és azt hiszi ettől megy valamerre. holott közben észre sem veszed hogy jó párszor rá álltál már olyan áramlatra, ami visz. nem feltétlen oda ahova akarod, de az sem biztos hogy jó helyre akarod.
- mi a szart csináljak ember?
- mit tudom én. meg ezt nem lehet tudni. olvass hülye osho, meg coelho könyveket, meg olyanokat, amik elveszik tőled azt a lehetőséget hogy neked magadnak kelljen megtudni, és megmondják helyetted hogy gondolkozz. annyi ilyen van ma már, dől belőlük a könyvesbolt.
- hülye. olvastam egy csomót. tudod hogy szeretem coelhot.
- gratulálok. akkor olvass és várj.
- várjak?
- mondok egy másik példát. olyan ez mint a számítógépes játékok. játszottál mondjuk a diablóval?
- nem.
- kár. nem hagytál ki semmit. végtelenül egyszerű játék: van egy hülye karakter, aki ugye elvileg te vagy, mászkálsz vele és ölöd aki jön. minél többet ölsz, annál több 'tapasztalati pontod' lesz. ha elérsz egy bizonyos mennyiséget ezekből a pontokból, szintet lépsz. a szintlépés meg azt jelenti, hogy megtanulhatsz valamit. mágiát, ügyességet, okosságot, fegyverforgatást, anyámkínját. amiket tanulsz, azokból is szintek vannak: megdöbbentő módon mindegyikből van alap és ugye van a vége, a mester szint.
- hogy jön ez ide?
- várj. ugye a szörnyek közben jönnek mint az állat. egyre jobbak lesznek, és bár te is egyre jobb leszel, tudnod kell mit akarsz, ha nem akarsz meghalni.
- mért halnék meg?
- példa. tízes szinten eljuthatsz a mester mágiáig. de akkor verekedni nem tudsz, csak varázsolni. egy nyomorult ork is fejbe vág közelről, messziről viszont bárkiből palacsintát csinálsz. ugyanakkor ha meg harcos vagy, akkor hiába szarakodsz a varázslatokkal, kiröhögnek, viszont akkorákat ütsz mint egy buldózer.
- de ez adja magát...
- igen, hülye dolog, de mégis, az ember nagyon könnyen elcsábul. amikor elsőnek játszottam vele, az ügyességre gyúrtam (tudod, könnyebben csalsz, lopsz, nyersz a lottón és jobb vagy az ágyban), de aztán amikor nagy bajban voltam, hiába voltam ügyes, jó jött volna ha tudok varázsolni is. utána meg jó fegyvereket kaptam, amihez nem voltam elég erős; hát az is kellett volna. és így tovább. a vége az lett, hogy ott álltam elég magas szinten, és semmit sem tudtam. se nem voltam elég erős, se elég ügyes, se elég jó varázsló, és folyton megöltek.
- kezdem érteni.
- de nem ez a lényeg. azóta tudom, hogy ezt a játékot mindenhogyan végig lehet vinni. varázsolva is, verekedve is, és ügyeskedve is. mindet egyszerre nem lehet, ahhoz nincs elég idő. valamiben nagyon jó kell legyél, hogy elbírj a szörnyekkel. hülye példa volt, de mégis, így van ez az életben is. folyamatosan kapod a tapasztalatot, és tulajdonképpen alig veszed észre hogy te választod meg, mire költöd. így lesznek az emberekből rablók, szeretők, barmok, kifinomult értelmiségiek, ügyvédek, stb.
- honnan tudom hogy ki vagyok?
- ha magadba nézel (ez de szarul hangzik, de tényleg így van), tudnod kell. sejtened. muszáj. ebben a példában harcos, vagy mágus, vagy elf mondjuk...
- mágus inkább!
- jó de megint nem ez a lényeg. hanem, ha sejted hogy ki vagy, hogy biztosan felismerd, ehhez alázat kell. tudnod kell hogy mi az amit nem tudsz. ha nincs fizikai erőd, be kell tudni ismerni, hogy soha nem lesz belőled harcos. és ami még nehezebb; nem lehetsz lusta, ezzel nem mentheted fel magad; mert ugyanakkor tudnod kell hogy kurvajó mágus lehetsz még. a te kifinomultságoddal. műveltségeddel, érzékenységeddel, és azzal a bizonyos belső nyugalmaddal tudsz mit kezdeni, ha ezeket fejleszted, és nem olyan dolgokat akarsz magadtól, ami nem te vagy. tehát mi mást lehetne mondani, mint hogy várj. és fejlődj.
- és olvassak?
- persze. főleg ilyen édesvízi szarokat. vagy nőzz, bulizz, szívj, ugrálj, nőjél nagyra, csinálj zenét, és legyen öt diplomád. mit tudom én. tök mindegy. csak abban fejlődj ami vagy. a szintlépéseket úgysem veszed észre.
- a szintlépéseket észre sem veszed????
- nem. tényleg nem. egyszer csak megtörténik.
- ez mit jelent?
- mondjuk vagy valahol, valamilyen helyzetben és esélyed sincs. nem megy. sehogy. izomból buksz, legyőznek, alig éled túl. valahogy kikerülöd onnantól kezdve azt a helyzetet, ha tudod, mert félsz tőle. vesztesnek érzed magad benne, tudod hogy túl gyenge vagy. aztán egyszer csak valahogy megint benne vagy abban a helyzetben, és észre sem veszed talán, hogy átmentél rajta. magadtól, egyszerűen, ugyanolyan izomból, mint ahogy máskor elbuktad. talán kegyelemnek is lehet ez tartani, de a kegyelem legtöbbször benned van; szintet léptél. de erről nem is tudsz.
- értem. azt hiszem. de akarok két dolgot kérdezni.
- az nem is sok...
- te melyik vagy?
- juj. hogy utálom ezt a kérdést. nem tudom. persze, mégis erről beszélek, meg hogy lehet az, hogy akkor nem tudom, hát pont ez benne a durva. én se tudom. csak sejtem. attól félek én egyik se.
- egyik se??
- én valami más vagyok. mesélő talán, ha van ilyen, bármilyen hülyén hangzik. máshogy és többet látok mint a legtöbb játékos, azt hiszem. de nem sok esélyem van. se erő, se ügyesség. ti játszotok, enyémek a történetek. de ezt hagyjuk.
- jó. de nem értek valamit. hogy fejlődök valamiben, amiről nem tudom hogy értek hozzá? honnan tudom hogy amiben fejlődök, az tényleg én vagyok?
- észrevetted pontosan mikor kezdtél érteni a zenéhez?
- nem. nem nagyon.
- mikor lett ízlésed, mikor vetted észre hogy valami mitől jó vagy mitől nem?
- csak úgy jött.
- mert mindig is volt érzéked hozzá, szeretted hát elindultál felé. de azt nem vetted észre, hogy mikor lettél szintekkel több benne. ez nem egyszerre érthető és észrevehető módon következik be. nem észrevehető konkrétan az a folyamat, ahogy mondjuk a queenből például sigur rós lett.
- ez jó. értem. emlékszem is...állomásokra talán.
- ezek kis dolgok, apró hülyeségek.
- igen. a kedvenc kazettámat meghallgattam, és egyszer csak kurva szar lett...meg éjszaka kettőkor beraktam egy olyan cédét amit nem szerettem addig, és rájöttem hogy nagyon jó...időszakok vannak amire emlékszem.
- na látod! így van ez talán más mindenben is.
- mostanában majdnem háromhavonta. neked is?
- nem. nem teljesen. sőt! egészen máshogy. szerintem mindenki máshogy fejlődik, a hasonló típusúak talán hasonlóan, de máshogy. máskor, más miben. nekem pillanataim vannak, és a pillanatokból lesznek korszakok.
- nekem néha napok.
- naugye. nekem van ami bejött, mert jókor volt jó helyen (vagy én voltam ott, mindegy) és azóta ömlik. kinyílt valami ami eddig zárva volt; hülye szóval szinten léptem.
- értem.
- attól még a meglévő szintek maradnak. vagy változnak. vagy elvesznek. vagy fejlődnek.
- mint egy legó vár. ez kész.
- igen. körülbelül.
- és nekem kábé olyan színes is.
- na látod. minél jobban tudod mit akarsz, annál egyszínűbb lesz. persze ez nem ilyen analóg. nem hiszem hogy csak egy szín marad a végére. szerintem az is jó, ha a színek összhangban vannak. talán amikor mindennek ugyanolyan színe van, az már a zen. a megvilágosodás. a mennyország. az isten tudja. a tudatos halál. nem tudom. nem értek hozzá.
- te mit ettél ember?
- hogy hogy mit ettem? mikulás csokit.
- ilyeneket mért nem mondtál eddig?
- mert nem kérdezted.

beszélgetések 1

ma nem akartam írni. csütörtök van, ez inkább tény, mint magyarázat, az előbbinek tökéletes, az utóbbinak megkérdőjelezhető. kihagyni magam magamból, mint a matek, kivonás, egyrészt nem értek hozzá, másrészt elképesztő végeredmények lesznek. ez ami most control cézve lesz, egész pontosan kétezer öt márciusa. oda kéne datálni, nem mai dátummal felrakni, de azért marad így, mert egyrészt csütörtök van (ami ugye, afféle tény), másrészt, ha kivonom magamat magamból, az eredmény annyira elképesztő lesz, hogy néha ellenőrizni támadna kedvem. ilyenkor, fegyelmezem a kisdávidot, nem szabad csalni, hanem újra kell számolni, hogy legyen értelme az ellenőrzésnek. fordított művelet, a kivonást össze kell adni, nahát. tehát az, amit kivontam magamból, ha hozzáadnám magamhoz, akkor az akkori...mindegy, a mateknak nincs értelme. egyébként meg makacsul az jött, este nyolc óta próbálok írni, és makacsul csak az jött, ahogy ott fekszel -te! te vagy a művelet? - a konyhában, szétterülve a hajad, és én átlépek rajtad, és lemegyek pizzáért. akkor is volt valami matek, mert más lett a végeredmény utána, amikor ott ültem, és vártam hogy elkészüljön már végre az a kurva pizza, és közben felhívtam b-t, hogy kapaszkodjak valamibe, mert azt azért éreztem, hogy most valami számolás van, valamit számol valaki, kivonnak belőlem, vagy hozzám adnak, vagy megszorozzák, talán a pizzát a hajaddal?, a konyhát?, a nyakadon a foltokat?, az elszakadt nadrágomat?, szóval felhívtam b-t, ez hiba volt, nem számolási hiba, nem tudok számolni, menekülési hiba, pedig azt hittem menekülni tudok, és b elmondta hogy épp a macskáját keresi, ültem a pizzériában, a pizza iszonyatosan sok ideig készült el, b azzal a gyönyörű, búgó hangjával mondta a telefonba hogy cicuska, cicuska, én valamiért nem tudtam kinyomni, csak eltartottam magamtól; és ott, akkor, pontosan éreztem, hogy most valami van, amit tudnom kéne. szám vagyok, végeredmény vagyok, valami vagyok, valaki számol. velem. vagy veled, basszus, az is lehet, hogy kerültem én ide, kósza szám vagyok egy műveletbe'. úgyis azt ígértem, hogy nem magamról. kivonni, igen, magamat magamból. belőled?, szóval erről nem akartam írni, így került ez most ide. még egyszer, nem ismerem a szereplőket. illetve, de, épp ezaz, a szereplők viszont nem én vagyok, csak valami másik számsor, így végül is betartom az ígéretemet. kétezer öt basszameg. mindegy. most már ez másképp lenne. vagy nem. mint az ígéretek.

beszélgetések 1
- lehangolva -
két régi barát.
egy lány, meg egy fiú.
de lehet két lány is.
igazából két fiú is lehet, nekem mindegy.

- mi bajod?
- semmi.
- olyan furcsa vagy.
- elmegyek fodrászhoz.
- ne viccelj. nem arra gondoltam.
- nem viccelek. akkor nem megyek fodrászhoz.
- látod? olyan komor vagy.
- most mondtad hogy ne vicceljek.
- jaj ne csináld már.
- nem csinálom, most nem viccelek.
- de olyan komoly vagy mostanában.
- hát ha egyszer nem viccelhetek.
- jaj mindent kiforgatsz. de akkor is. nem ilyen szoktál lenni.
- hanem milyen?
- nem tudom. más. mindig viccelsz. mindig nevetsz.
- most nincs kedvem se viccelni, se nevetni.
- miért? mi bajod van?
- mondom hogy nincs semmi bajom. illetve semmi új.
- nem értem.
- eh, most minek magyarázzam? csak a szokásos. nincs pénz, munka, anyámék, meg egyedül vagyok.
- de ez eddig is volt!
- igaz.
- hát akkor meg?
- most annyival más, mint eddig volt, hogy nincs kedvem mosolyogni rajta.
- de nem is vagy egyedül.
- persze.
- tényleg nem. annyi barátod van. itt vagyok én is.
- igenis.
- én is segíteni akarok neked. de te nem hagyod. el löksz magadtól mindenkit.
- hozzád se értem, hogy lökhettelek el?
- azzal hogy nem engedsz magadhoz.
- de gyere közelebb, csak büdös vagyok.
- jaj nem úgy. nem engeded hogy segítsek.
- nem tudsz segíteni.
- mért nem?
- mert csak egyedül kellhetek fel. csak egyedül oldhatom meg a problémáimat. olyan mintha gödörben lennék. de csak egyedül jöhetek ki belőle.
- de mért nem engedsz be magad mellé a gödörbe?
- attól jobb lesz neked?
- ha tudok segíteni, akkor igen.
- de mért gondolod, hogy azzal, hogy bejössz mellém a gödörbe, szenvedsz velem együtt, én még jobban szenvedek, mert tudom hogy te is szenvedsz, te ettől még jobban szenvedsz, mert tudod hogy attól szenvedek, hogy te szenvedsz, és ez így tovább...ez kinek jó?
- olyan sötéten látod a világot!
- dehogy. süt a nap. csak lefagy a tököm. pár óra múlva már nem fog, de a tököm akkor is le fog fagyni.
- jaj de elegem van belőled.
- látod? amikor az embernek fázik a töke, máris nem számíthat senkire.
- ááááh. mire van szükséged? menjünk be valami melegre.
- minek?
- hogy hogy minek? üljünk le beszélgessünk.
- miről?
- hát erről te hülye.
- hogy fázik a tököm? arról ha már nem fog fázni, nem tudunk beszélni többet.
- nem, a problémáidról.
- én nem akarok a problémáimról beszélgetni.
- látod hogy eltaszítasz magadtól?
- mivel? hogy nem akarok a problémáimról beszélgetni? ez van. én tényleg nem akarok.
- de akkor hogy segítsek?
- mért ha végighallgatod a dolgaimat, ha elmondom neked anyámat, a nyakamat, a lázamat, a leszakadt kabátgombomat, a zsebemben lévő kétszázast, meg ilyeneket, akkor mivel tudnál segíteni?
- nem tudom. mért kell mindig elkedvetleníteni az embert?
- látod, te kedvetlenedtél el, pedig még le se jöttél velem a gödörbe. képzeld mi lenne, ha lejönnél.
- olyan nehéz eset vagy.
- hatvanöt kiló, nem olyan sok az egy mai világban.
- pedig én szeretek veled beszélgetni.
- akkor majd beszélgessünk el egyszer.
- mért nem most?
- most beszélgetünk?
- mért mit csinálunk?
- elütjük az időt, hogy ne vegyük észre hogy milyen zavarban vagyunk attól hogy nem tudunk egymással mit kezdeni.
- bunkó vagy.
- és őszinte.
- régen nem voltál bunkó.
- régen modorosabban voltam őszinte.
- na jó. nem jössz velem?
- hova?
- találkozok egy barátnőmmel, aztán elmegyünk sörözni, meg minden. tök jó lesz.

- minek menjek el? hogy megkérdezzem a barátnődtől hogy hogy van? aztán ő is megkérdezze hogy hogy vagyok? aztán amikor már mindketten tudjuk azt, amiről tudjuk hogy baromság, miszerint hogy a másik jól van, akkor elmegyünk valahova, beülünk, engem majd zavarni fog a cigaretta füst, de majd azt mondom hogy nem zavar, aztán majd hallgatni fogunk, aztán hogy ne hallgassunk, valamiről beszélni fogtok, amiről az égegyadta közöm, se fogalmam sincs, aztán amikor erre rájöttök, akkor majd megpróbáltok engem is bevinni a beszélgetésbe, kérdezgetni fogtok, amikre én hidegen és ilyen hangulatba fogok válaszolni, amiktől ti majd hülyén érzitek magatokat, akkor aztán hagytok, én csak ott leszek, amitől meg majd kényelmetlenül érzitek magatokat, aztán sokat fogtok inni, amitől jó kedvetek lesz, én nem fogok inni, amiért nem lesz jó kedvem, a végén ti jókedvűen hazamentek, én meg dühösen fogok hazamenni, hogy elcsesztem az estémet. nem köszönöm, ezt most inkább nem.

- rajtad nem lehet segíteni.
- gratulálok. beálltál a sorba. ezt mondták már páran.
- gondolod hogy sehogy máshogy nem lehetne csak így?
- nem tudom, de most nem is érdekel.
- nem tudok veled mit kezdeni.
- tudom. mondtam. nem is kell. ha végre vennéd a bátorságod, és mennél a dolgodra, akkor nem késnél el a barátnődtől.
- nekem ebből elegem van. megyek.
- menj. megértem. csak akkor ne mond, hogy nem vagyok egyedül.
- nem vagy egyedül. én a barátod vagyok.
- ja. csak nem tudsz velem mit kezdeni. mondjuk én se veled.
- meg akarsz bántani?
- meg akarsz bántódni?
- na. elegem van. megyek.
- szia.
- minden jót!
- neked is.

vörös

egyre inkább olyan lett mint a madarak. nem a szelíd, reszkető verebek, hanem inkább a harsonább fajtákból, mint a papagájok, vagy a paradicsommadarak. lehet hogy csak a haja miatt; olyan vörösen ég már, hogy messziről kiszúrja az ember, mint egy erdőtüzet. azért jött, hogy tönkretegyen minket; ebbe valamennyire ő is belerokkan közben, persze. gyönyörű, kívánatos, okos, és izgalmas; és emiatt szenvedünk mindannyian, ő is, meg mi is.

mert egyszer szeretett egy fiút, az összes okosságával, gyönyörűségével, kívánatosságával és izgalmával; a haja csak miatta lángolódott vörösre. a fiú aztán egy idő után már nem, elment, otthagyta. de ő nem roskadt hamuvá, hanem a szerelemtől és a veszteségtől még nagyobb lángra lobbant mint eddig, és belerohant az éjszakába.

azóta is ezt csinálja. mindig, mindenkivel, mindenhol. megtalálod őt ott, ahol keresed, és ott is, ahova azért mész, hogy ne találkozz vele. forró, és izgalmas, és lehet csak a haja miatt, de úgy vonz minket, mint a bogarakat az éjjeli lámpa. ott dongunk a feje körül, hogy aztán mind túl közel merészkedjünk, és kókadtan, megpörkölődve találjuk magunkat másnap a földön. újrapróbáljuk mindig, persze, akárhányszor meglátjuk. gyűlöl minket, és mi is magunkat miatta, és meghalnánk épp ezért, hogy megkapjuk már végre őt. irtózatosan egyedül van, forrón és lázasan izzik magába, és mi mind beleőrülünk abba, hogy olyan, ahogy ott keringünk körülötte, olyan mintha segítenénk neki, mintha csak mi tudnánk segíteni neki, és a többi bogárként vergődő hasonszőrű nem. ezért keringünk közelebb, egyre közelebb, minden egyre melegebb, fénylik az ígéret, vakítanak a lángok, a szánk már majdnem össze ér;

és aztán maradnak másnap az égési nyomok. irtózatosan egyedül van, és ez az egyedüllét messziről fénylik az őrjítő tömegben, mint egy világítótorony. hányan vagytok ti szerencsétlenek, akik azzal keltek minden nap, hogy elindultok hozzá, mint az ígéret földje felé, és aztán minden nap, ott, a kapuban, a vöröslő, gyönyörű, cinikus mosolyú kapuban omlotok össze, mert hiába, hiába, pedig mintha már majdnem, mintha kacsintott is volna, de hiába. aztán másnap újra. ti nem látjátok hogy gyűlöl minket, mert mi nem vagyunk az a fiú, és nem látjátok, hogy mennyire gyűlöli magát, mert gyűlöl minket, nem látjátok, hogy ezért áll bosszút rajtunk, mert mi mind nem vagyunk az, csak majdnem; az egyikünknek a haja, a másikunknak az álla, a harmadikunknak a hangja; és ezért melegít minket, hallgatja ahogy zúgunk, döngicsélünk neki, mert ettől egy pillanatra összeáll az, akinek sose tud megbocsájtani, mert sose tudná elengedni, pedig ő már nincs, rég nincs, ő az, akit nem érdekel az egyre vörösödő haja, ő az, akit nem ér ez a láng, ami fogva tart minket, és ezért minden karcsúsága, forrósága, ami meleget ígér, dühödt lávaként ömlik ki belőle, mert látja, hogy minket bármikor megkaphatna, bármire, csak pont őt nem, és ettől önön ereje egyszerre csökken, és megnövekszik, és hamuvá éget minden feléje nyúló kezet, és szívet.

veszélyes és gyönyörű, mint mondjuk a paradicsommadarak. és irtózatosan egyedül van. egyszer láttam, amikor az utcasarkon egyedül állt, és elkeseredetten próbálta önmagával felgyújtani magát.

kópia

gondoltam.

személy?
lány?
hosszú haja van?
biciklizik?
szeretne egy kiscicát?
megbántottad?
megbántott?
csikorgatja a fogait, ha igen?
meresztgeti a szemeit, ha nem?
van virágos szoknyája?
tudod hogy mit jelent, amikor rá akar gyújtani?
túlélted már a hiányát?
túl fogod élni?
túl fogja élni?

rákérdezhetek?

gyönyörű reménytelenség

biutiful

ha már tegnap emlegettük inárritut, akkor mára itt a legújabb filmje.

apa, hogy betűzik a beautifult?

erről a filmről írt az eszter az enyémnél jóval jobb, tartalmasabb, és mélyebb kritikát, ezt csak azért mondom így az elejére, mert én is az övét olvastam először, és csak aztán láttam a filmet. pont ezért egész végig bennem volt ez a mondat:

a mi hermoso y viejo roble…
héctor gonzález gama,
mi padre

(az én gyönyörű, öreg tölgyfámnak,
héctor gonzalez gamának,
az apámnak)

nekem ennyi elég. ha semmi más nem lett volna ebben a filmben, engem akkor is megnyert volna magának, mert soha nem tudtam úgy nézni apámra, mint egy fára, de jó időn keresztül szerettem volna. nagyon. a nagyapámra talán. de mindenesetre van köze a fáknak a halálhoz, a fáknak az apákhoz, és jó, hogy erről van, aki tud beszélni.

amit az eszter ír, azon felül csak érzésekről akarok beszélni, semmi összefoglalt, épkézláb kritika. akik ilyeneket írnak, mondják, hogy innáritu nagyon szeret a nézőre hatni, hovatovább ez giccses manipulálás stb. én bennem még mindig összeszorul valami, ha táncoló madárrajt látok, így úgy látszik, én vagyok az a néző, akinek ennyi is elég.. azt mondják, túl hosszú, és túl szomorú. én is túl hosszú, és túl szomorú vagyok, és a szomorúság szép, és néha meleg. ez a film azonban nem is szomorú, hanem reménytelen; gyönyörű reménytelenség az egész. lehet hogy ez hatásvadász, hogy szentimentális, de mi tagadás, én is az vagyok; nekem ennyi tehát úgy látszik, elég.

gustavo santaolalla néha feljajduló húrja, és pár gyönyörű kép, nekem ennyi elég. például amikor a kamera megmutatja a gagyi, kínai piaci lámpát, amin los angeles fényei látszódnak, majd a következő kép az alatta ülő család; nem tudom mi a művészet, de nekem ennyi elég. a kérdések amiket feszeget, megint nagyon mélyre visznek, és bizony nem tud válaszolni rájuk; de nem is baj, olyan szépen teszi fel őket, nekem ennyi is elég. a bevándorlókról, a szegénységről, a politikai mozdulatlanságról talán erőltetetten mutat meg képeket, de van pár, ami üt, pont annyit, hogy nekem elég. amikor például a rendőrség szétüt az illegálisan áruló feketék között, és menekülnek, abban az öt percben több van, mint egy csomó akciófilmben. de nem is ezek miatt mondom azt, hogy nekem ennyi elég; a képek miatt, amik néha elképesztően rímelnek, óvatosan, nekem nem túl manipulatívan megint megadják azt, amiért eddig minden innáritu filmet szerettem. ahogy ránéz a kezekre. ahogy benéz egy ajtón. ahogy csak egyszer, egyetlenegyszer megmutatja azokat a bizonyos madarakat. és a fák miatt igen. meg hogy van egy rádióállomás, ami a tenger zúgását sugározza. és leginkább a kisfiú, a kisfiú, basszameg, az a kisfiú.

apa, tudtad hogy ha egy űrruha megsérül, felrobban?

javier bardem alakítása megint, még mindig, és talán most a legjobban, hogy ne a már ezerszer hallott dicséreteket mondjam, olyan, hogy nem veszed észre hogy játszik; ez valami elképesztő. baromi erős kontraszt a vicky, cristina, barcelona macsója után, mintha két különböző ember lenne, majdnem ugyanazzal az arccal. mert ez a film nagyrészt az arcon játszódik, javier arcán, és bár abban igaza van az eszternek, hogy néhány jelenetnek jót tett volna, ha a színfalak mögött hagyja a rendező lejátszódni, a néző úgy is értette volna, de amit hagyott az arcra, aminél hagyta, hogy felkerüljön a főszereplő arcára, az még így is zseniális, és hogy mást ne mondjak, nekem elég.

ez a sok elég mellett persze lehetne arról beszélni, ami kevés; az asszociációs pontok például nem, de sokat nem bont ki rendesen, még így a két és fél óra alatt sem; soknak, és talán részemről csak itt igazán manipulatívnak éreztem a másvilággal való viszonyt, és a halottak bolygatását; minek. a testvér jelenléte is kevés, vagyis épp ellenkezőleg sok, és felesleges, főleg innárituhoz képest, és a korcs szerelemek után, itt a testvérnek tulajdonképpen nincs jelentősége. és a szegénység, a mocsárszagú, utcahangú, folyamatosan süllyedő szegénység és nyomorúság is néhol tényleg túl manipulatívnak, vagy másként, nehéznek tűnhet, mert annyira sok, néha már már túl sok. és a film sebessége miatt is, meg a történet miatt is leginkább a 21grammra hasonlítható, és ez biztos vagyok benne, hogy sokaknak nem tetszik.

mint ahogy elvileg az se, hogy egy innáritu film elég, és nem több, csak elég; egy innáritu filmtől nekem az elég kevés. mindenesetre, most így, nekem ez elég.

túl színes tollak

a hetedik napon az úr is megpihent, és ezért mondjuk elment moziba:

a fekete hattyú

mindenek előtt el kell mondjam, hogy nem csak arrofskyval vagyok így. nekem ilyen a thievery corporation is, vagy a kilimanjaro darkjazz ensemble; semmi baj nincs velük, és még azt se mondhatom hogy nem szeretem őket, csak ahhoz, hogy ez a szeretés valami személyes élménnyé, kötődéssé, szerelemmé fajuljon, ahhoz hiányzik valami. korrekt iparosok maradnak így, akik pont olyan zenéket csinálnak, mint amiket egyébként nagyon szeretek, de pont úgy, hogy azt mondjam rá hogy oké, de ne őrüljek meg tőle, ellentétben a többivel. abba ne menjünk bele, hogy ez mennyiben az ő hibájuk, és mennyiben nem, mindenesetre ez ilyen.

arroskyt is tisztelem, talán ez a legközelebb álló szó a 'viszonyunkra'; az azóta teljesen meghülyült shyamalan mellett őt tartom a mostani korszak - abba se menjünk bele, hogy mikortól van a mostan most, és mikortól a régen régen, ez nekem mindig más, tim burtont például nem a mostaniba sorolom így, ahogy tarantínót se - egyik olyan rendezőjének, aki úgy tud egyetemesen - értsd pláza mozi kompatibilisen - szórakoztatni, hogy annak egyéni szöge, íze, és végeredménye lesz, és még a minőség is elfogadható. inarrituról most ne beszéljünk, ő nem ér, mert ő szerelem.

a pi-t kattant borulásnak tartom, kamaszfilmnek, a szó pozitív és negatív értelmében, a requiem egy álomért először engem is padlóra küldött, de csak mert elég fiatal voltam hozzá, azóta az összes újranézésnél csökken az élmény, sőt, mindenesetre a kronos quarteté közben legalább folyamatosan emelkedik, a forrás nagyon nem tetszett, - hogy mennyire nem, azt lásd itt -, a pankrátor viszont jobban tetszett, mint gondoltam, így aztán az előzetes élmények alapján bármire lehetett volna fogadni. azt még el kell mondani, hogy natalie portman talán az egyetlen olyan színésznő, akit tizenakárhány éves kora óta, azaz a leon a profi óta tisztelek, és szeretek, sőt, miatta lehet jó beirutnak lenni, ráadásul szerintem ő az egyetlen nő, aki elmondhatja magáról hogy még devendrát (pedig mutasson nekem valaki még egy ilyen szép férfit! )is ott tudta hagyni, szóval natalie miatt a várakozás plusz egy pont. viszont amikor ez a film bejött a mozikba, úgy esett, hogy akkoriban több olyan ember is volt a közelemben, akik egyrészt filmbuzik, másrészt aduk a véleményükre, és mind azt mondták hogy elmegy, de annyit nem ér, hogy moziba menjek miatta, és akkoriban - tél vége - nekem nagyon kevés dolog ért meg bármit, főleg azt, hogy kidugjam az orrom a harmadikról.

hogy miért csak most, abba se akarok belemenni, pedig nagy, és mély harc ül mögötte, a viszonyom a filmekkel, a könyvekkel, vagy bármi olyan dologgal, ami lelki befogadást, beleérzést követel, nagyon megromlott az elmúlt évben, oly annyira, hogy most már azon kapom magam, hogy annak is örülök, ha együltő helyemben meg tudok nézni egy filmet. ezek után már csak az marad hogy milyen maga a film.

olyan, hogy saját magát határozza meg a legjobban, amikor az ördög, a sötét, a tanár, az a faramuci vincent cassel megkérdezi a főszerepet táncoló fiút: őszintén, neked lenne kedved megdugni ezt a lányt? ezzel arra utalva, hogy bár tökéletes, mind külsőben, mind technikában, de mindez a felszabaduló ösztönök pézsmaillata nélkül érdektelenné válik a férfinép, azaz a néző számára, és a csábítás elmarad. nos, bár biztos lenne a közönség sorai között, aki azért feltenné a kezét erre a kérdésre, így az én véleményem is egész biztosan van, aki számára elfogadhatatlan, mindenesetre valahogy én is így vagyok ezzel a filmmel, csinos, igazán csinos, szerkezetileg, technikailag, hozzávalóilag tökéletes, szívesen elnézegetném, ha elém kerül, de nem mondom hogy nem aludnék el a következő alkalommal. van erre egy borzasztó szó, ide viszont (sajnos?) nagyon helyénvaló: korrekt.

mert nagyon korrekt az a lassú, a baljósságot óvatosan, aprólékosan előtérbe hozó kezdő fél óra, ami már már hitchcocki mélységekben jár, nagyon korrekt az a kínosan pontosan adagolt fejlődéstörténet, amiben dekáról dekára jutunk közelebb a sötét oldalhoz, korrekt a színészi gárda, nagyon, sőt, senkiről egy rossz szót nem lehetne mondani, winona ryder egyenesen telitalálat, natalie portman alakítását meg oscarral is jutalmazták, erről se lehet túl sok mindent már elmondani, talán ez az egyetlen, ami a korrektnél jóval több, már már zseniális, mint ahogy az eddigi filmjeiben is, az a színészválasztás, és kezelés, vincent cassel is baromi jól árnyalja a kultúr macsó balettigazgatót, aki végül is csak jót akar mindenkinek, az én kedvencem pedig mila kunis tetoválásának alakítása, hát az ott az ágyon, az valami elképesztő.

az alapötlet is korrekt, épp úgy, mint a későbbi ötletek; a pankrátor giccsesen véres, kirakat erőszaka után az ellenpontozás, a balett látszólagos könnyed világa mögött meghúzódó szorosra kötött cipők, megkínzott derekak, ínkritikák, és a szépséget gúzsba hajtó hajtás, mind telitalálat, épp úgy, mint a fehér hattyú ezerszer ismer(hetet)t története, a tiszta, de töketlen jó, aki a fátyolos öngyilkosságba menekül, meg a sűrű, szemét sötét, aki a végén elviszi mindent, pedig amilyen gonosz, mire mehet vele, és hogy ez a szélsőséges kettősség, ez bizony bennünk él, és az isten irgalmazzon nekünk, ha az utóbbi tör elő, amikor meglátjuk a hercegünket: ez már már giccses is lehetne, de nem az, és ebben nagy szerepe van annak a bizonyos többi ötletnek:

elsősorban a zenének, clint manssel ismét zseniálisan oldja meg a hattyúk tavának zenéjére variáló témák ötvözését a tipikus horrorfilmes effektekkel, és így a zene szinte észrevétlenül vezeti a néző kezét, érzéseit, hol felemeli, hol lenyomja, tökéletes. nagyon jó a vágás, és a kameramozgás is, mondjuk vizuálisan arrofskyt nyilván nem kellett eddig se félteni, nekem viszont nagyon szimpatikus volt ez a visszafogottság, mint amit már a pankrátornál is érezhettünk. egy két jelenetben pedig az döbbentett meg, hogy pont az ő filmjében látom őket; nagyszerű hangulatokkal oldja meg a szorongás, az anya terrorja alatt élő, szűk térben mozgó lány életének bemutatását, a keskeny folyosók, a vastag, túldíszített falak, a lányszoba fullasztó plüssfigurái, és natalie első magához nyúlása pedig szintén gyönyörűen dereng a vastag, rózsaszín takaró alatt. ezek tehát mondhatni a vártnál is jobbak, és meglepőek, épp úgy, mint ami nem tetszett;

pont az nem tetszett, aminek tetszenie kellett volna egy arrofsky filmben, a sokkolás, a vizuális sokkolás, az effektek, a trükközések. furcsamód jobban összerándultam a körömágy feltépésétől, mint a látványosan változó szemektől, vagy horrorisztikus érzékcsalódásokat. a filmen épp úgy, mint natalien, szép lassan eluralkodnak ezek, és így egy majdnem tökéletes, belső nyomásról, és szorongásról szóló fájdalmasan őszintének tűnő alkotás teljesen átalakul egy szájbarágós, tipikus thriller eszközökkel operáló, a giccset a speciális effektusok felől súroló közönségfilmmé; kár érte. ennek a legalja az üvegszilánkos jelenet, ajtó alól csorgó vérrel, ott például lehet hogy kimentem volna dühömben a moziból.

kár érte tényleg. pont, mint ahogy a főszereplőnőt szekálja az a fránya tanár, az ördög, a sötét, hogy ide a tökéletesség nem elég, hiányzik a dög. hát tényleg, a gond az, hogy a dög részemről sokkal inkább a dolgok maguk őszinte valóságában rejlik - lásd például azt a jelenetet, amikor felhívja a wcben sírva az anyját, hogy megkapta a szerepet - mint a csillogó trükkökben és hatásvadászatban, viszont, mint ahogy azt már emlegettem, ha én nem is, más lehet hogy pont ezért szeretné meghajajozni ezt a filmet, tehát, mint már annyiszor, előfordulhat, hogy a hiba csakis az én készülékemben van.

a vége viszont, pont azért mert nagyon pofátlan, tetszett, nagyon tetszett, ha már előtte nem mentem volna ki a filmről, itt meg tapsoltam volna, natessék.

lányok, csillagok, vonatok, levelek, négerek, virágok, szputynikok

oké, beszéljünk a szexről!
belátom hogy haladni kell a korral, meg a piaci kereslettel.

ezért most három lány ül egy tiszadadai* nyaraló előtt, korukhoz illően csinosak, meg iszogatnak, és az egyik, aki különösen be van csiccsentve, épp azt mondja a másik kettőnek: mi lányok miért nem beszélgetünk soha a szexről? ez így nincs jól! a másik kettő egy darabig hallgat, majd az egyikük bevallja, hogy eddig nem nagyon volt rá szükségük, de ha úgy érzi hogy most mindenképpen erről kell beszélniük, akkor hajrá. a spicces nem hagyja magát, még magasabbra dobja a témát: beszéljünk a maszturbálásról! ki hányszor, meddig, stb. a másik kettő annyira nem vevő a témára, de ő nem zavartatja magát, példaként elmeséli, hogy hogyan elégítette ki magát a felsőfokú német nyelvvizsga írásbelije közben. ez a csúcs, mindenféle értelemben, a beszélgetés itt meg is reked, a másik kettő erre nem nagyon tud mit mondani, űberelni kellene, de ennél egyrészt kevesebbet ittak, másrészt úgy tűnik, ebben a témában nem tudnak ilyen maradandót felmutatni, így hagyjuk is magukra őket.

(*nincs annál lejjebb, mint amikor az ember a saját blogját is csillagozza, mutatva ezzel azt hogy egyrészt annyira gyenge, amit beszúrna oda, hogy maga se meri, másrészt annyira hiú, hogy valahogy addig ügyeskedik, amíg mégiscsak ott nem lesz valahogy az a fránya megjegyzés. egyébként mindig van lejjebb, ezt egy nagyapa mondogatta, egy nagyapa, aki valamiért nem az én nagyapám, hanem másé. a megjegyzés ezek után már engem se érdekel, de, lásd a másrészt: bár szeretném híresztelni magamról, hogy elképesztően jó település neveket vagyok képes kitalálni, éjfél előtt pár másodperccel, de ilyen nevű helyiség a valóságban is létezik, íme.)

nézzük meg a vonatokat. a kedvenc szava a sebes vonat, mert olyan jó elképzelni, ahogy egy vonat megsebesül, és ettől még gyorsabban fut, hogy utol ne érjék. szereti a vh1-et nézni egyébként. szerintem a kettő között nincs összefüggés, mást nagyon nem tudok róla.

borzasztó gyönyörűség egy emberről alig tudni valamit, és a maradékot kipótolni azzal, amit szeretnénk róla tudni. ismertem egy embert, akit mindenki máshogy ismert, épp ezért. pornó videótékája van; meleg; milliomos; csöves; négy gyereke van, négy nőtől; a felesége halálos beteg, és minden pénzét a gyógyszerezésére költi; író; pedofil; egy alternatív színháztársulat összes nőjével lefeküdt már; végzettségileg gépészlakatos**; és mindezt ugyanarról az emberről tudják a többiek. az az egy biztos vele kapcsolatban, hogy dohányzik, és amikor az ember pofátlanul rákérdezne ezekre, hogy mondja már meg hogy ebből melyik, és mennyi igaz, csak néz, ezer évig gyúrt póker arcával, és rágyújt egy újabb cigarettára.

(**nem megyek bele még egyszer a csillagok taglalásába. ellenben a helyesen író nem én vagyok, hanem a blogmotor, aki az istennek se akarta hagyni azt a szót hogy végzettség ileg, és a sok törölgetés közben beletöröltem a másik szóba is, amiből kijött egy olyan hogy épészlakatos. ezt viszont nem húzza alá a Helyesen Író: ezek szerint van ilyen. ha tényleg, akkor ez a világ legjobb szakmája, nincs mese)

az én nagyapám minden képen férfias. kibírhatatlan.

ismertem valakit, aki folyamatosan rövid, kis üzeneteket írogatott az embereknek; kis kitépett füzetlapokra, vagy zsebkendőkre, és olyanokat írogatott rájuk mint hogy 'mosolyogj', vagy 'helló', vagy 'tök szerencsés vagy', meg hasonlók. erre mondaná azt az ezoterika, hogy pozitív gondolatokat. aztán ezeket becsempészte a mozgólépcsőn, a metrón, a buszon, és egyéb szardíniává tömörítő helyeken az emberek kapucnijába, táskájába, zsebébe, szatyrába, stb. most már nem ismerem.

anyám mesélt egy nőről, aki nagyon szép verseket írt, majd feleségül ment egy négerhez, és csinált neki két gyönyörű, csokibarna gyereket. a gyerekcsinálás a hatvanas évek felszabadultságában sikerült messze hazánktól; utána viszont, amikor egyszer hazavitte a gyerekeket, az apa nélkül, majdnem felkötötték a falujukban a kútra. amíg ez történt - ami egyébként nem történt meg, mert valamelyik jó, vagy rossz akarója kihívta a rendőröket, akik aztán elvitték, és sokáig kínozták és vallatták, kémkedés gyanújával - a nagymama játszott a gyerekekkel.

ismertem egy embert, aki saját magának küldött leveleket, de nagyon fifikásan; előre megírt majdnem kétszázat, odaadta a kedvenc beülőjében a csaposnak, azzal a kéréssel, hogy ahányszor ezer forint fölött fogyaszt, adjon neki belőle egyet. sosem ismertem olyan embert, aki virágokat evett, de hallottam már egy kisfiúról, aki úgy majszolta a virágokat, mint más a csokit, a nagyapja virágoskertjét tette teljesen tönkre, megbüntették érte, de még később is gyakran becsent a párnája alá szirmokat, és aztán a sötétben azt szopogatva muszogta álomba magát.

(egyszer én is megettem egy rózsát, de nem volt jó.)

volt egy kislány, aki folyton a meg nem evett nem szeretett kajákkal álmodott; mert az anyukája valahogy ijesztgette, hogy azok a kaják, amiket kidob, azok átalakulnak, gonoszok lesznek, és megeszik a szófogadatlan kisgyerekeket. nem biztos hogy ez a legjobb pedagógiai módszer a világon; ez a kisgyerek zokogott az ölemben, hogy az előbb még meg akarta enni egy lila hagyma. ismertem egy fiút, akit álmában a volt barátnői öltek meg, módszeresen, lassan, kitartóan, és majd minden éjszaka. van egy lány, aki pedig a régi leveleivel álmodik hasonlót; a levelezőládája alja kifordul magából, a képernyőn lehet ezt látni, mint az ájfonoknál, tudod (tudod?), kiömlik a képernyőről, addig tölti tele a szobát, amíg ő megfullad.

egyszer valaki azt ígérte nekem, vesz nekem egy ilyet. egyszer azt mondta valaki, hogy jó hogy vagy, de most azért elalszom. egy másik azt, hogy mindjárt jövök. a szótár szerint a szputynik útitárs, társ. путник моей жизни - abban az értelemben ahogy használják, ez azt jelenti, hogy életem társa vagy. mármint te. viszont milyen elképesztő mélységéket takarna az a kifejezés, hogy te vagy életem szputynikja? mögötted a végtelen, csillaghullós fekete űr. még szebben; te vagy életem műholdja. van olyan, aki folyamatosan kering körülöttünk, és hol mutatja, hol takarja az igazit.

mivel eddig az egész bejegyzés annyira rendezett, egybefüggő, és érthető, hogy az már-már bosszantó, és olvasóbarát, ezért kell a végére valami, ami kilóg, amitől ilyen jó kis összevissza lesz, mint a tininaplók. ezért, csak is ezért, és semmi egyéb más dologért linkelek ide egy verset.

ez nagyon, már régóta, most megint, nagyon mint
(ahogy ószereit az ószeres)

mese lefestve

ma felhívott egy lány. azt mondta, hogy fáj a léte. lefesti.

kérdeztem, ez segít? azt mondta, nem, de dolga van a világban. néha az, hogy lefesse a fájdalmát. azt hiszem, értettem. amióta találkoztam vele, sok mindent megértettem. furcsa, csak néhány hónapja ismertem meg. nyitott klub a pesti nyári éjszakában. zsúfoltság, mellém ült. azonnal beszélni kezdett. van ilyen. amikor jön a szó kérlelhetetlenül. megállt az idő.

a lány, na jó, inkább asszony, harmincas évei közepén jár, festőművész, vibrál körülötte a levegő. párja van, két kislánya már iskolás. úgy alakul, hogy napokat beszélgetünk a szerelemről. a szerelméről, meg a férjéről, aki közel a negyvenhez, párban, de egyedül él, szép férfi, maga is művészember. a férj aki egyenlő a szeretettel, de nem egyenlő a szerelemmel:

a szerelemmel a pesti éjszakában találják meg egymást, egy színészbulin, rögtön megérzik a másik jelenlétét a tömegben. éjszakába nyúlóan beszélik meg egymást. hajnalban a fiú a lakásáig kíséri az asszonyt. izzik a levegő a bérházi lépcsőházban.

- felmehetek?

- persze. csak csendben, a párom már alszik a gyerekekkel.

- nem egyedül élsz?

- családom van.

- nem mondtad.

- nem kérdezted.

a fiú felmegy, órákkal később már együtt reggeliznek az otthoniakkal, a férj nem kérdez semmit, csak főz egy jó erős feketét. a fiú kábult, befogadják. nemcsak arra az éjszakára. onnantól mindig a kisszobában alszik, nyugtalanul, ébren álmodik, s reggelente már ő főzi a kávét. másnaposságra is jó – mondogatja. szüksége is van rá. másnaponta.

néha, mikor nem jön, mert sértett, másra vágyik, és részeg, előkerül a régi szerelem, akit nem szeret, aki viszont persze őt szereti. küszködik, vágyik az asszonyra. csak az asszonyra vágyik. az meg mosolyog, simogatja kézzel, érzéssel. de fél tőle, mert a fiú gyenge, és nagyon erős, depresszív és szétáradó, elsodró és betemető. nem meri kezébe tenni a lelkét. és a testét sem.

egy áprilisi reggelen mindent egymásnak adnak.

a fiú hazaindul, hogy lemondja eddigi életét. a nő otthon marad elszámolni a sorsával. nem tudják szavakba önteni a boldogságot.

a végzetes baleset a fiú lakása előtt történik. rohan fel a lépcsőn, a kulcsot keresi a zsebében, nemcsak az alkoholtól kábult már. megtalálta a másik felét, gondolja, mikor egy lépcsőt elvét, megbillen, és háttal zuhan le az emeletnyi magasságból. elájul. órákat fekszik a földön – estefelé jár, kevés ember mászkál a belvárosi ház gangján – később az egyik szomszéd rátalál, megveregeti a vállát, azt hiszi, a szokásos bódulatát fekszi ki a hideg kövön, nem látja a véres arcát. végül a házmesterné hívja a mentőket. nem szánalomból, dühösen, elege van a fiatalemberből, aki ezerszer áztatja nedveivel frissen mosott udvarát.

a kórházban az orvosok nem áltatnak. szigorú a verdikt: kóma. nem sokáig, heteken belül halál! nem maradt ép agyterülete. megszűntek a vegetatív központok – légzés, éhség, szomjúság – nincs érzőközpont – szerelem, félelem, miegymás – csak a szívdobogás jelzi az életet. a család lemond, sír, elbúcsúzik. a barátnő is, akihez búcsúzni indult a fiú.

az asszony csak a negyedik nap jön. megtört, fél, nem ismeri a kórház szagát. ahogy belép a kórterembe, a fiú kinyitja a szemét, és patakzik a könny az arcán. attól kezdve nyitott kómában fekszik. az asszony mindennap nála. bent él, az elfekvőben, a halál árnyékában.

talán szerelmes a fiúba. öleli, csókolja, beszél hozzá. 24 órában. hónapok múlva engedi el. elköszön tőle, mert nincs remény. de a fiú nem hal meg. néha pislog, pedig nem lehetne, néha mozdul, pedig nem engedné a biológia. az orvosok széttárják a kezüket: egy angyal szállt el felettünk – mondják. az asszony a lélekről beszél, akinek dolga van még itt a földön. lassan elpárolognak a kételkedők.

egyik nap kilencvenes bácsi kerül a fiú mellé. meztelen, testéből csövek lógnak ki, egykor katonatiszt volt, de már évek óta emészti a rák. társa – ő még csak nyolcvanöt, tipegős, szemérmes idősszagú néni - keményen tartja magát, nem látszik rajta a kor – napokon át szorítja a nyöszörgő férfi kezét. néha feláll, vizes borogatást hoz a félholt bácsi homlokára. az asszony fájdalmasan nézi a szenvedésüket:

- miért nem engedi el, néni? nagyon szenved, már csak maga miatt van itt!

- nem tudom megtenni! – fogja markába még erősebben férje ráncos kezét az öregasszony -, nem tudom, ő a szerelmem! hatvan éve szeretem!

a bácsi másnap hal meg. párja egy szem könnyet nem ejt, mikor végigsimítja kezével az üres lepedőt.

addigra már mindenki hisz a csodában. az orvosok, a család, sőt a bátrabbak teljes felgyógyulásról beszélnek. másfél éve tart a lelkek találkozása. így a legnagyobb remény közepén hal meg a fiú. egy júniusi reggelen, amikor már senki nem hisz a halálában.

az asszony hazatér. a férje mellette a másfél év alatt. szó nélkül pakolja be a ruháit a szekrénybe. még jobban szereti, mint korábban. a legcsodálatosabb ember, akit valaha láttam – mondja a lány - részem ő is. de most nagyon fáj! lefestem, hogy más is értse.

- művész vagyok és már értem a halált. a legtöbbet kaptam – hajtogatja.